Új Szó, 1957. szeptember (10. évfolyam, 243-272.szám)

1957-09-26 / 268. szám, csütörtök

Szőlőszüret • almaszüret W I Éppeh ennyi meglepetés várja a Finn-öböl déli partján a ipetrodvoreci park látogatóit. Nincsen olyan idegenvezető, aki készségesen el ne vezetné a gondjaira bízott turistákat azokhoz az évszázados fákhoz, amelyek még í. vagy Nagy Péter cár uralkodására emlékeznek. Különben is. hogyne emlékeznének, hisz Péter cár vetette meg a varázslatos park alapját. A fák alatt szépen kirakott kavicsszörtyeg. És ez az első meglepetés. Ha ugyanis a mit sem sejtő érdeklődő ártatlanul rálép, váratlanul olyan hideg víz-zuhatag ban részesül az alulról felszerelt ötletes csapokból, hogy néhány pillanat alatt az is felfrissül, aki pár perccel előbb még az istentelen kánikulára panaszkodott. Első látszatra olyan' riasztó a helyzet, mintha nem is lenne menekvés. Csak a többiek viharos kárörvendezése közepette és főleg utána tudja meg, hogy maga a feudális orosz birodalom nagy reformátora szórakozott itt, idevezetvén más államok követeit, hogy aztán élvezettel gyönyörködjék elázott parókáikon és az arcukat eléktelenítő Milan Kraus: Őszi koncert De szép dalok, a csendnek sok húrján, mikor az ősz zsong, s madársereg vonul meleg vidékekre, hol nincs gond. ott leng a köd a föld fölctt, rá szürke fátylat fonva. Kit rejt, takar? Mily énekkar dúdol szívemhez onnan? Szállong már le fák levele, sok-sok kis sárga zászló. Avar alól az ősz dalol csendesen, moderáto. Köd s esőn át hangom kiált: hazám, növekedj folyton. Pelikánként táplállak én. Ha vérem kell, hadd follyon. » Ford.: Fügedi Elek cseppfolyós halmazállapotot felvevő rizsporon. Járjuk a hatalmas, csodás virágos parkot és — mi tűrés-tagadás — elfáradunk. Szinte kínálja magát egy széles, fehér fapad. Üljön csak rá valaki, azt sem kíméli meg az üdítő vízsugár. Késő már az elugrás — megtörtént a bai. És ha véletlenül a színes, k'nai esernyő alá ugrunk, mert azt oázisnak gondoljuk, tévedtünk. 174 sugárból zúdul a tilalom: innen ugyan egyhamar ki nem jutsz. Megyünk tovább és azt hisszük, vége a, meglepetéseknek. Szó sincs róla. Ki gondolná, hegy a sétánymenti öreg tölgyfa is meglepetést rejteget. Aki túlságosan megközelíti, hogy hűséges szerelmét bizonyító szívét a kérgébe vésse, rögtön megkapja méltó büntetését, a növényzetet kímélni kell. Ágai és levelei közül a Tarpataki vízeséssel versenyző áradatot kap — felülről. Elrohanna, de alulról a színes tulipánok figyelmeztetik, hogv aki a virágot nem szereti, jó ember nem lehet. Azt hisszük, nem szorul magyarázatra, hogy ez a mókás szökőkúthálózat egyetlen nagy rendszer és a több mint száz hektárnyi területen 188 működött a nácik leningrádi ostroma előtt. A Nagy Honvédő Háborúban m:'m,d tönkrement es eddig 129-et helyeztek újra működésbe. Fokozatosan a többiek felújítására is ser kerül. Másodpercenként harmincezer liter vízre van szüksénük, de hát a tenger mellett és a park felső részében elhelyezett 14 medencében van víz bőven. A petrodvoreci park csodáival még korántsem végeztünk. A város alapításának 250. évfordulóiára felújították a szökőkutat az úszó kacsákkal a víz hátán. Restaurálták a 22 méter magasba szökellő, 505 vízsugarat számláló Piramis-szökőkutat. Most fejezik be annak a gálateremnek a régi fényben pompázó felújítását, ahol Nagy Péter az első orosz képtár alapjait vetette meg. Rekonstruáliák belülről (kívülről már kész) a cárok nyári palotáját, amely a világ legnagyobb és legimpozánsabb mesterséges vízesése fölött terül el. Ez a vízesés 64 szökőkútból és 142 vízsugárból áll. A nyári palota előtti térséaről nemcsak az egész parkban, hanem a Finn-öböl zöldes tükrében is gyönyörködhetünk. Olyan tükör ez, amelyen hófehér iachtok, gyers motorcsónakok és kirándulókkal megrakott sétahajók siklanak. Itt nem elegendő az írás. Ide el kell jönni. Ezt látni, élvezni kell. Szily Imre Neveljünk az üzemekben is (Haško P. íelv.) rtmankós, téli este volt. Dudált a hideg északi szél, s mert a szállingózó hópelyheknek nagyon tetszett ez a dudaszó, legott táncra is perdültek. Csillogó ruhájukat rózsaszínűre festette a házak ablakaiból kiszűrődő fény és táncolva kavarogtak a levegőben. Bodros füstfelhőket pipáztak a kémények s a szobákban mindenütt vígan duruzsoltak a kályhák, kemencék. Én is éppen nagyhasú cserépkályhánkat támasztgatva ültem lecketanulás után a szobában s már szinte elbóbiskoltam a melegtől, amikor suttogó hangocskára lettem figyelmes: — Kisleányka, kispajtáska, nézz csak ide — szólított meg valaki. Kíváncsian néztem a hang felé és pillantásom a kályha közelében álló teli szenesvödörre esett. — Jó helyre néztél, én szólítottalak — folytatta a hangocska. — Hajolj csak ide! Ámulva hajoltam a szenesvödör fölé s a csodálkozástól még a szájam is nyitva maradt: a hangocska gazdája nem volt más, mint egy csillogó, fekete, széndarab, mely a vödörben kuporgott s most újra megszólalt: — Engem Csillámkának hívnak — mondta. Kőszén vagyok, de azért tudom, hogy jól tanulsz, első vagy az osztályban. Jutalmul hát, ha akarod, mesélek neked valamit. Jó? — Perszehogy jó, mesélj Csillámka — feleltem én s a csillogó, fekete széndarab mesélni kezdett. — Sok, sok százezer évvel ezelőtt nem voltam ám én ilyen fekete, mint most — fűzte Csillámka a szót. Ha hiszed, ha nem, zöldlevelű, hatalmas páfrány voltam a legjavából s egy mocsaras síkság iszapos földjében gyöke* reztem. Törzsemen majdnem olyan magasra emelkedett a csipkés levélkorona, mint egy kisebbfajta emeletes ház, szomszédasszonyom egy méter vastag derekú zsurló volt, a hátam mögött pedig póznamagas, kövérlevelű sások nőttek. Békében és barátságban éldegéltünk és növekedtünk a párás levegőn mindaddig, amíg egy napon a tanyánk el nem kezdett süllyedni. Süllyedt az iszapos, nedves talaj, és mi, akik gyökérszálainkkal szorosan hozzá voltunk kötve, vele süllyedtünk mélyebbre, egyre mélyebbre, míg végül egészen eltűnt a föld alatt. Lombunkat, CSILLÁMKA (Mese) törzsünket belepte a homok, az iszap, nem jutott hozzánk egy cseppnyi csepp levegő sem, nem nőhettünk, nem fejlődhettünk tovább. Nekem a derekam is eltörött s nem tehettem egyebet, mint hogy szépen csendben maradtam, el-elszundikáltam s a levegőnélküli földalatti melegben lassacskán megkeményedtem, megbarnultam, majd egészen fekete lettem — szén lett belőlem. Ha ezerszer tíz ujjad lenne, akkor sem tudnád megszámlálni azt a rengeteg sok esztendőt, amit mélyen a föld alatt, vaksötétben töltöttem. Már azt hittem, hogy sohasem látom többé a napocska aranyos sugarait, amikor váratlanul kiszabadultam. A te embertársaid legkülönbjei, a bányászok jöttek le a föld sötét gyomrába, hogy csillogó acélfúróikkal rést törjenek földalatti odúm falán s kihozzanak a szabad levegőre. A bányászok raktak aztán apró vaskocsikba-csillékbe — megszenesedett derekam fekete darabjait és felhozták a föld alól. Ekkor már tudtam, hogy többé nem nőhetek és nem fejlődhetem, mint növény, de újra láthattam a kéklő eget, a mosolygó napot, a sziporkázó csillagokat, hűsítgethetem fényes hátamat a friss, őszi szellővel. Ekkor megfogadtam, hogy meghálálom nektek, embereknek, amiért kiszabadítottatok a föld alól. Ha meggyújtotok, meleggé változom és barátságossá melegítem lakásaitokat, iskoláitokat. Meleget és fény f adok néktek. Az én erőm táplálja a mozdonyok falánk gyomrát, amelyek ha jóllaknak velem, mesebeli vasparipaként száguldanak a síneken. Az én erőm hajtja a tengerek hajóit, mikor az óceánok vSgtelen tükrén versenyt suhannak a viharral, az én erőm hajtja a gyárak kazánjaiból ezernyi gép kattogó kerekét, csattogó Szíját. Ha pedig forognak a kerekek és csattognak a szíjak, mindannyitoknak jut elég cipőcske, ruhácska, könyv, baba, játékautó. — De ne gondo'.d ám — folytatta Csillámka — hogy csak így segítek nektek. Ha fekete testemet gyárak üstjeiben, katlanaiban, óriási lombikjaiban átváltoztatjátok, nagyon sok minden lesz még belőlem. Tudod-e, hogy mi? , ,Festék, meg ... meq ... lakk .. ."— feleltem kicsit tétován. — Az ám — mondta Csillámka — de nemcsak festék, meg lakk, hanem édes szacharin s betegségmulasztó fertőtlenítő, a molyirtó naftalinról és a ragacsos szurokról már nem is beszélve. — De aranyos vagy, Csillámka, hogy mindezt elmondtad nekem — szóltam. — Elmondtam s még mást is elmondok néked. Van nekem egy húgom is, a barnaszén. Ő kevesebb ideig volt a föld alatt, mint én s ezért nem volt ideje megfeketedni. Csak megbarnult, de azért nagyon hasznos ám! Ő is ád meleget s át is változik mindenfélévé. Belőle lesz a .koksz, a kenő- és tisztítóolaj, a benzol s nem gondolnád, hogy még gyertya is, meg szappan. De ezzel aztán vége is a mesémnek. — Hát ezt eddig igazán nem tudtam — feleltem — köszönöm a mesédet, Csillámka. — Ha igazán meg akarod köszönni a mesémet, susogta ekkor Csillámka tovább — köszönd meg azzal, hogy elmondod a többi kispajtásnak is. Ázoki.uk', akik még nem ismerik ezt a történetet. Ha ugyanis valamit tudsz, azt nem szabad féltékenyen megtartani magadnak, hanem meg kell reá tanítanod azokat is, akik kevesebbet tudnak. Megígéred nekem, hogy így lesz? — Megígérem — mondtam s vártam, hogy Csillámka majd szól még valamit. Ebben a pillanatban azonban éles fény áradt szét a szobában. Anyuska jött be és felkattintotta a <villanyt. — Elaludtál, kisleányom? — kérdezte. Álmosan néztem Csillámkára, aki csendesen kuporgott a szenesvödörben és nem szólt többé egy szót sem. Csak fekete háta csillogott biztatóan a villany .éles fényében. Én pedig most — kispajtáshoz illően megtartottam ígéretemet és elmondtam nektek a szén meséjét. Adjátok tovább ti is! JELINEKNÉ RÉNYI MAGDA A

z utóbbi időben igen sok szó esik az új nemzedék neveléséről, az ezzel járó feladatokról és problémákról. Nem véletlen, hogy ez a kérdés pártunk és egész közvéleményünk figyelmének középpontjában áll, hiszen ha a holnapra, az előttünk álló célokra gondolunk, mindjárt világos kell, hogy legyen számunkra a fiatalok szocialista lelki alkata kialakításának rendkívüli hordereje. Csak tőlünk függ, hogy olyan emberek folytassák majd az új társadalom, építését, akiknek elég erejük lesz ahhoz, hogy az akadályokat leküzdve, az ellenség gáncsaitól vissza nem rettenve azoknak helyébe lépjenek, akik e mű alapjainak lerakását már lényegében a munkásnyúzó kapitalista világ idején megkezdték és folytatták szabad életünk első esztendeiben. Fontos tehát erről beszélnünk, de nem elég, ha rámutatunk nevelési munkánk hiányosságaira, izgalmas és néha megdöbbentő históriákat mondunk el egyes fiatalok tévelygéseiről, ballépéseiről, ha felsoroljuk bünlajstromukat és csak ezzel veszünk riadót: valamit tenni kell. De hogy mit és hogyan, erről alig esik szó, vagy ha igen, csupán nagy általánosságban. Pedig az új ember formálása új eszközöket, módszereket kíván és balga hiedelem, hogy mindezt automatikusan magával hozza a fejlődés. A nevelőmunka irányításában tehát több tárgyi ismeretre, a tapasztalatok általánosítása alapján lényegesen több konkrét tanácsra van szükség. Ez a sajtó feladata is, de ugyanakkor szem előtt kell-ezt tartaniok mindazoknak, akik a nevelőmunka részesei, kezdve a tanítóktól és a szülőktől egészen az illetékes megbízotti hivatalig és minisztériumig. Ha a nevelésről, az ifjúság jellemvonásainak kialakításáról beszélünk," akkor az emberek döntő többsége az iskola ez irányú tevékenységére gondol. Tagadhatatlan, hogy ezen a fronton az iskolára és más hasonló nevelöirttézményünk-r re kulcsfontosságú feladatok hárulnak. Az iskola, a szülők és az ifjúsági szervezetek munkája összhatása képpen kell, hogy a fiatal, ha nem is teljesen kiforrott jellemmel, lelki alkattal és tudással, de legalább félig-meddig felkészülten lépjen az életbe. Sokan kerülnek tizennégy, tizenöt éves korukban az üzemnek mellett működő tanoncképző intézményekbe, ahol már megismerkednek a munka nehezebb végével is és még többen vannak olyanok, akik a tizenegyéves iskola elvégzése után, vagyis tizenhét éves korukban kerülnek ki az életbe. Senki sem várhatja azt, hogy az ilyen korú, semmiféle élettapasztalattal nem rendelkező fiatalok kész emberek legyenek, de az alap nem hiányozhat. A nevelésről beszélve, sokkal többet kell foglalkoznunk a munkafolyamat során végbemenő nevelés kérdéseivel. Erről sajnos igen gyakran megfeledkezünk — saját kárunkra. Vajon a tanító helyébe lépő mester feladata és felelőssége e téren kevésbé nagy és fontos? Vajon a többi gazdasági dolgozó, az üzemi, párt-, ifjúsági- és szakszervezetek nem kötelesek-e mindent megtenni annak érdekében, hogy a fiatalok között ne legyen egy sem, akire ne lehetnénk büszkék? Az iskolán túli továbbnevelés kérdése rendkívül sürgető társadalmi probléma, annak ellenére, hogy mind több munkahelyen rájönnek arra, hogy a tétlenség e kérdésben nem kívánatos következményekkel jár. ürthy Lajos levelezőnk, a kassai műszaki egyetem gépészeti karának hallgatója egyik levelében foglalkozott ezzel a kérdéssel. Kürthy elvtárs egy komáromi üzemben szerzett tapasztalatai alapján írt arról, hogy a műhelyekben ugyan sok fiatal dolgozik, de igen kevés gondot fordítanak a velük való foglalkozásra. Az idősebb, tapasztaltabb munkások, mesterek nem igen törődnek még azzal sem, hogy átadják tapasztaK lataikat, tudásuk javát. Márpedig az üzemekben a nevelés itt, ezzel kezdődik. Hiszen az ifjúmunkásnak szüksége van arra, hogy valakiben példaképét lássa a munkában és a viselkedésben egyaránt. Példaképpé pedig csak olyasvalaki válhat, aki meg tudja nyerni a bizalmat, aki nem zárkózik el ismereteivel a fiatalok előtt, aki meg tudja érteni vágyaikat és nehézségeiket, minden problémájukat. Örömmel fogadtuk, hogy levelezőnk felvetette ezt a kérdést, mert ez arról tanúskodik, hogy nemcsak a technikai folyamat érdekli, nemcsak ezt tartja fontosnak, hanem a termelésb9n dolgozó emberek közötti viszonyt is, amelytől nem csekély mértékben függnek az eredményék. Persze hovatovább egyre kevesebb az olyan munkás, aki nem hajlandó megosztani tudását a kezdő, be nem gyakorolt fiatal dolgozókkal. Mégis a jelenség még mindig eléggé elterjedt. Itt is, ott is cz üzemekben hallhatunk- a tapasztaltabb dolgozóktól ilyen szavakat: „Mit dajkáljam annyit a Ferit, ha ügyes, majd csak elles valamit tőlem. Nekem sem árulták el az én időmben, hogy ezfvagy azt hogyan csináljam. Évekbe tellett, s vérrel izzedtam meg érte, amíg ide jutottam. Most meg egy ilyen tejfelesszájú mindent egyből tudni akar." Az ilyen nézet nem állja meg a helyét, következményeképpen valamennyien károsodunk. Hiszen, ha a fiatalabbakat nem vezetjük be minél gyorsabban a munka minden fortélyába, akkor nemcsak ők keresnek kevesebbet, hanem alacsony munkatermelékenységük végső soron arra vezet, hogy kevesebb gyártmány, árucikk kerül a piacra és ezt már mindenki megérzi. Ettől eltekintve, az ilyen elítélendő maradi eljárás eltaszítja a fiatalokat, akik elhagyatottságukban gyakran a maguk eszét követik és ez nem mindig hasznos, eredményre vezető. A

z éremnek azonban van egy -másik- oldala -is.. Az idősebb és^ tapasztalt munkások, mesterek 'közül' nem'e'gy'panaszkodik arra, hogy egyes ifjúmunkások semmibe veszik a szavukat, nem követik tanácsaikat, sőt lekicsinylően, félvállról kezelik őket. Természetesen sok függ attól, vajon az idősebb dolgozó példaadó munkájával és életével tud-e tekintélyt szerezni. De mégis úgy hisszük, hogy az esetek többségében a fiatalokban van a hiba. Az okot nemcsak abban kell keresnünk, hogy a mai fiatal élete összehasonlíthatatlanul probléma-mentesebb, mint a múltban volt — hiszen munka van, .többségük a keresetre sem panaszkodhat, és így sok esetben olyat megengedhet magának, amire a tegnap fiatalja nem is gondolhatott —, hanem nevelésük fogyatékosságaiban is. Hogyha ma olyan a fiatalok élete, amilyen — ennek csak örülhetünk, dőreség volna azt kívánni, hogy nehezítsük meg, ahogy azt például a tapasztalataikat átadni nem akaró munkások teszik. De meg kell tudnunk magyarázni, hogy mindez nem lett magától, nem mesebeli varázspálca suhintására változott meg életünk. Minden fiatalnak tudnia kell, hogy milyen nagy árat kellett ezért fizetni emherek százezreinek, mennyi vérbe és mennyi izzadságba került a mába torkolló évtizedes harc. S ha ezt látni fogja, szerényebbé válva jobban megbecsüli azt, amiben része van s azokat, akiknek ezt köszönheti — idősebb, tapasztaltabb munkatársait. onyolult és kényes probléma 1 ez. De éppen ezért üzemeink valamennyi szervezetének, elsősorban a párt- és ifjúsági szervezeteknek állandóan fqglalkozniok kell vele. Meg kell^ találnunk a módját annak, hogy az életbe kikerülő fiatalokat necsak maga az élet zajlása tanítsa tovább, hanem azok is, akik körülveszik őket. Mert jó, ha az ember tanul a saját tapasztalataiból, de még jobb, ha emellett még mások tapasztalataiból is okulhat. Y Gály Iván B ÜJ SZÖ 7 -rr 1957. szeptember 16.