Új Szó, 1957. augusztus (10. évfolyam, 212-242.szám)

1957-08-08 / 219. szám, csütörtök

Nem emlékszem már, hol hallót* tam Jean Chamettenak, a párizsi utcaseprőnek a történetét. Ez a Chamette azzal kereste a kenyerét, hogy az iparosok műhelyeit takarította abban a negyedben, ahol lakott. Düledező viskóban lakott a város peremén. Le lehetne persze részletesen írni ezt a környéket, de ezzel messzire kerülnénk elbeszélésünk fonalától. Talán elég arra emlékeztetnünk az olvasót, hogy Párizs külvárosaiban a mai napig is megvannak a régi erődítmények falai, földhányásai. Abban az időben, amelyben történetünk játszódik, ezeket a földhányásokat még a galagonya sűrű bozótja nőtte be; a bozótban madarak fészkeltek. Az utcaseprő kunyhója az északi földhányás lábához simult, bádogosok, foltozóvargák, csikkszedök meg koldusok viskói között. Ha Maupassant érdeklődött volna e vityillók lakói iránt, ki tudja, talán néhány gyönyörű elbeszéléssel többet írt volna, s ezek a novellák talán újabb babérokkal gyarapítják hírnevét. Sajnos azonban, ezekre a nyomortanyákra senki idegen nem nézett be, csak a rendőrnyomozók, azok is csak olyankor, ha lopott holmit kerestek. Szomszédai Chamette-et „harkály"nak nevezték; ebből arra következtethetünk, hogy sovány volt, nagy orrú, és kalapja alól makrancos hajtincs bukkant elő, amely a madár bóbitájához hasonlított. Jean Chamette valamikor jobb napokat látott. Katona volt a „Kis Napoleon" hadseregében, a mexikói háború idején. Chamette-nek kedvezett a szerencse. Vera Cruzban megbetegedett, kiverte a láz. A beteg katonát, anélkül, hogy egyetlen komolyabb csatában részt vett volna, visszairányították hazájába. Ezredparancsnoka, élve az alkalommal, megbízta Chamette-t, hogy vigye vissza Franciaországba nyolcéves kislányát, Suzanne-t. A parancsnok özvegyember volt, s ezért kénytelen volt mindenhová magával cipelni a kislányt. Ezúttal azonban rászánta magát, hogy megváljék tőle, Rouenban élő nővére gondjaira bízta. Mexikó éghajlata gyilkos hatással volt az európai gyermekekre. Meg aztán a kiszámíthatatlan partizánháború is temérdek váratlan veszéllyel járt. Mikor Chamette hazafelé utazott Franciaországba, az Atlanti-óceánon füllesztö volt a hőség. A'kislány egész idö alatt hallgatott. Még az olajosan sima vízből ki-kiugró halak láttára sem mosolyodott el. Chamette minden tőle telhető módon igyekezett gondoskodni a kis Suzanne-ról. Belátta, persze, hogy a kislány nemcsak gondoskodásra, hanem kedvességre vágyik. De hogyan kedveskedjék ő, a gyarmati hadsereg katonája, egy nyolcesztendős kislánynak? Mivel szórakoztassa? Kockajátékkal, vagy durva kaszárnyai nótákkal? Mégsem maradhatottt sokáig kuka. Egyre gyakrabban kapta magán a kislány kutató, várakozó tekintetét. Végre elszánta magát és szaggatottan, akadozva mesélni kezdte neki életét, gyermekkorát. A legapróbb részletig felidézte a kicsi halászfalut a La Manche-csatorna partján, a homokbuckákat, a tócsákat, amelyek apálykor a visszavonuló tenger mögött maradtak, a falusi templom tornyát, repedt harangját, és édesanyját, aki szomszédokat kúrálgatta, ha gyomorégésük volt. Emlékeiben Chamette ne

m talált semmi mulattatót, amivel megnevettesse Suzanné-t. A leányka azonban, legnagyobb csodálkozására, mohó érdeklődéssel hallgatta elbeszéléseit, sürgette, hogy ismételje meg, s új meg új részleteket követelt. Chamette megerőltette emlékezetét, új meg új részleteket préselt ki belőle — addig-addig, míg a végén már maga is kételkedni kezdett benne, hogy mindez valóban úgy történt. Már nem is emlékek voltak ezek, csupán emlékek halvány árnyai. Szertefoszlottak, mint a köd. Igaz, Chamette sohasem hitte, hogy valaha még fel kell újítania emlékezetében életének ezt a haszontalan korszakát. így merült föl egyszer az aranyrózsa derengő emléke is. Chamette maga sem tudta, látta-e a megfeketült aranyból kovácsolt kezdetleges rózsát egy öreg hálászné házában a feszület alá erősítve, vagy pedig csak hallott róla. De nem, egy ízben ő maga is látta, emlékezett rá, hogy miként csillogott, pedig künn nem sütött a nap, hanem sötét vihar dúlt az öböl felett. Minél többet beszélt róla, annál tisztábban emlékezett Chamette a rózsa csillogására, tüzes szikráira az alacsony menyezet alatt. A faluban senki sem értette, miért *>em adja el az öregasszony ezt a íjfof/sjjsuilffui iMtlSdtOľScl&J: moyRözsa drága kincsét. Hiszen sok pénzt kaphatna érte. Csak Jean Chamette anyja bizonygatta, hogy az aranyrózsát eladni vétek lenne, mert azt a kedvesétől kapta az öregasszony, hogy szerencsét hozzon neki — amikor még nem volt öregasszony, hanem nevetős fiatal fruska és Audierne-ben dolgozott a szardíniagyárban. — Ilyen aranyrózsa nagyon kevés van a világon — magyarázta Jean Chamette édesanyja. — De akinek házába kerül, az feltétlenül boldog lesz. És nemcsak ó maga, hanem mindenki, aki csak megérinti a rózsát. A kis Jean türelmetlenül leste, hogy mikor lesz már boldog az öregasszony. De egyelőre se híre, se hamva nem volt a boldogságnak. A szél rázta-cibálta az öregasszony kunyhóját és esténként nem gyújtottak benne világot. Chamette azután elutazott a faluból, nem győzte bevárni az öregasszony sorsa-fordulását. Egy esztendővel később mesélte neki egy ismerős fűtő a postahajóról Le Havre-ban, hogy az öregasszonyhoz váratlanul eljött a fia Párizsból, egy szakállas, örökké vidám csudabogár festő. Attól fogva a vityillóra nem lehetett többé ráismerni. Megtelt zajjal és bőséggel. Mert a festőknek, úgy hírlik, nagy pénzeket fizetnek a mázolványaikért. Egyszer Chamette n f

e'édzeten üldögélt Suzanne-vál és vasfésűjével bontogatta a leányka széltől kuszált haját. A kislány megkérdezte: — Mondd, Jean, nekem is ajándékoz valaki arany rózsát? — Minden meglehet — válaszolta Chamette. — Hátha a te életedben is akad ilyen csudabogár, Suzy. Volt a mi századunkban egy cingár, katona. Pokoli szerencséje volt. A csatatéren törött arany fogsort talált. Élittuk az árát, együtt az egész század. Ez az annami háborúban történt. A részeg tüzéreink aztán mozsárból tüzeltek, csak úgy szórakozásból. Egy lövedék egy kihalt tűzhányó kráterébe talált, ott felrobbant, s a tűzhányó ijedtében fortyogni kezdett és okádta a lávát. Hogy az ördögbe hívták azt a tűzhányót ... Azt hiszem Kraka-Takának. Egy szó mint száz, a hegy annak rendje és módja szerint kitört, negyven békés bennszülött az életét vesztette. Gondold csak meg, mennyien pusztultak el egy ócska arany fogsor miatt! Később kitudódott, hogy a fogsort az ezredparancsnokunk vesztette el. A2 ügyet persze eltussolták — a hadsereg presztízse mindenek felett. De azért leittuk magunkat a sárga földig. — Hol történt ez? — kérdezte Suzanne kétkedőn. — Mondtam már: Annamban. Indokínában. Az óceán ott úgy ég, mint a pokol tüze, a medúzák pedig olyanok, mint a balerinák tüllszoknyácskái. És olyan nedves a levegő, hogy egyetlen éjszaka alatt gomba nőtt a csizmánkban! Itt süllyedjek el, ha hazudok! Chamette pedig épp elég hazudozást tapasztált katonatársainál, de ő maga sohasem hazudott. Nem azért, mintha nem tudott volna; csak éppen nem érezte szükségét. Most azonban szent kötelességének érezte, hogy Suzanne-t elszórakoztassa. Franciaországba érkezve elvitte a leánykát Rouenba és személyesen adta át nagynénjének, egy aszott, vértelen ajkú, magas hölgynek, aki tetőtől talpig csupa fekete üveggyöngy volt, mint a cirkuszbeli sárkánykígyó. Amikor a kislány meglátta, ijedtében Chamette-hez simult, egészen belebújt napszítta köpenyébe. — Sose félj! — suttogta Chamette és gyengéden meglódította a vállánál fogva. — Mi, közlegények se választjuk meg a századparancsnokunkat. Föl a fejjel, Suzy, te is katona vagy! Azzal elment. Néhányszor még viszszanézett a sivár ház ablakaira, a szél sem lebbenlette meg a függönyöket. A szűk utcácskákban még az óraketyegés is kihallatszott a boltokból. Chamette bornyújában ott lapult az emlék, amelyet Suzytól kavott: gyűrött, kék hajszalagja. Hogy. hogy nem, a pántlikának olyan édes illata volt, mintha sokáig feküdt volna egy kosár ibolya között. A mexikói hideglelés aláásta Chamette egészségét. Elbocsátották a hadseregből, még őrmesteri rangot sem kapott. Egyszerű közlegényként tért vissza a polgári életbe. Egyhangú ínségben teltek az évek. Chamette sokféle mesterséget próbált, s végén párizsi utcaseprő lett belőle. Attól fogva por és mosogatóvíz szaga üldözte öt mindenfelé. Ott érezte még a könnyű szellőben is. amely a Szajna felől lebbent az utcába, meg a harmatos virágcsokrokban is, amelyeket tisztán öltözött öreg nénikék árultak a bulvárokon. A napok sárga ködbe v

esztek. De a homályon át Chamette lelki szeme előtt néha-néha megjelent egy könnyed rózsaszínű felhőcske — Suzanne régi ruhája. Ebből a ruhácskából tavaszi üdeség áradt, mintha ezt is az ibolyás kosárban tartogatták volna. Hol lehet Suzanne? Mi történt vele? Chamette tudta, hogy időközben nagylánnyá cseperedett, apja pedig belehalt sebesüléseibe. Egyre készülődött Rouenba, hogy meglátogassa Suzannet. De addig-addig halogatta az utazást, amíg végül belátta, hogy elszalasztotta az alkalmat, Suzanne bizonyosan rég megfeledkezett róla. Komisz disznónak nevezte magát, valahányszor eszébe jutott a búcsúzás perce. Ahelyett, hogy megcsókolta volna a lánykát, odalódította a vén csoroszlya elé és csak anynyit mondott neki: „Föl a fejjel, Suzy, te is katona vagy'.' Köztudomású, hogy a szemételtakarító munkások éjszaka dolgoznak. Két ok készteti őket erre: az emberek lázas és nem mindig hasznos tevékenységének piszka leginkább estére gyülemlik fel, másrészt pedig nem illik megsérteni a párizsiak finnyás látását és szaglását. Éjjel pedig a patkányokon kívül jóformán senki sem látja a szemetesek munkáját. Chamette hozzászokott az éjszakai munkához és szinte megszerette ezt az időszakot. Különösen azt az órát, amikor Párizs felett bágyadtan feldereng a hajnal. A Szajna fölött köd gomolyog, de sosem emelkedik a hidak korlátja fölé. Egy ilyen ködös hajnalon Chamette az Invalidusok Hídján haladt át, s ott fiatal nőt pillantotl meg. Fekete csipkedíszes, halvány orgmaszínű ruhában álldogált a korlátnál és a Szajnát nézte. Chamette megállt mellette, levette porlepte sapkáját és megszólította: — Ürnöm, a Szajna vize ilyenkor még nagyon hideg. Engedje meg, hogy inkább hazakísérjem. — Nincsen hová — felelte a hölgy és Chamettehez fordult. Chamette elejtette a sapkáját. — Suzy! — kiáltott fel kétségbeesetten és elragadtatva. — Suzy, kiskatonám! Lánykám! Végre megtaláltalak. O gye elfelejtettél? Én vagyok Jean Ernest Chamette, a huszonhetedik gyarmati ezred közlegénye, aki elhozott Rouenbe ahhoz az átkozott nénikéhez. Milyen gyönyörű lettél? És milyen szépen vagy fésülve! Én bezzeg a bumfordi katonakezemmel sosem tudtalak megfésülni! — Jean! — sikoltott fel a hölgy, Chamette karjaiba vetette magát, megölelte és sírvafakadt. — Jean. maga épp olyan jó, mint amilyen akkor volt. Mindenre emlékszem! — E-eh, butaság — motyogta Chamette. — Kinek mi haszna a jóságomból. De mondd el, mi történt veled, kicsikém! Magához ölelte Suzannet és megtette azt, amire Rouenban nem szánta rá magát: megsimogatta és megcsókolta fényes szép haját. De mindjárt eltolta magától, mert attól félt, hogy Suzanne megérzi kabátján az egérszagot. De Suzanne csak annál erösebben simult a vállához. — Mi lelt, kicsi lány? — kérdezte Chamette aggódva. Suzanne nem válaszolt. Nem volt hozzá ereje, hogy visszafojtsa zokogását. Chamette megértette, hogy egyelőre nem szabad faggatnia. Ezért így folytatta nagysietve: — Van egy odúm a földhányás tövében, jó messze innét. Szegény vagyok, mint a templom egere, szegényes a házam tája is. De lehet benne vizet melegíteni, ágyban aludni.'Ott megmosdhatsz, megpihenhetsz. Akármeddig ellakhatsz nálam. Suzanna öt napig lakott Chamettenél. Öt napig rendkívüli nap sütött Párizsra. Az épületek, még a legócskábbak, legfüstösebbek is, a parkok, de még Chamette odúja is — úgy szikráztak ennek a napnak a sugaraiban, mint a drágakövek. Akit nem indított meg soha alvó fiatal nó'alig hallható pihegése, az nem tudja, mi a gyengédség. Ajka fényesebb volt, mint a harmatos rózsaszirom, szempilláján állomkönny csillogott. Igen, Suzennel minden úgy történt, ahogyan Chamette sejtette. Megcsalta szerelmese, egy fiatal színész. De az öt nap, amelyet Suzanne Chamettenél töltött, éppen elegendő volt, hogy kibéküljenek. Chamette is részt vett a kibékülésben. Reá hárult a kötelesség, hogy elvigye Suzanne levelét a színészhez, és udvariasságra oktassa az únott szépfiút, amikor néhány sou borravalót akart Chamette markába nyomni. A színész nemsokára fiákerrel jött el Suzanne-ért. Minden úgy volt, ahogy dukál: bokréta, csókok, könnyeken áttörő nevetés, bűnbánat, erőltetett jókedv. Mikor elérkezett az indulás perce, Suzanne oly sietve ült a fiákerbe, hogy Chamette-töl még búcsúzni is elfelejtett. De mindjárt észbekapott, elpirult és bocsánatkérőn nyújtotta feléje kezét. — Ha már ezt az életet választottad magadnak — dörmögte Chamette búcsúzóul — akkor kívánom, hogy légy boldog. — Még nem tudok semmit — felelte Suzanne, és szemében könny csillogott. — Hiába izgulsz, kincsem — vetette oda nyeglén, elgedetlenül a színész, majd megismételte: — Gyönyörű kincsem! — Talán, ha valaki aranyrózsát adna nekem ajándékba! — sóhajtott fel Suzanne. — Akkor talán botdog lehetnék. Nem felejtettem el, amit a hajón meséltél, Jean! — Ki tudja! — felelte Chamette. — Annyi szent, hogy nem ez a ficsúr lesz az, aki neked aranyrózsát ajándékoz. Ne haragudj rám, Suzy. Katona vagyok. Nem szeretem a pukedliző majmokat. A fiatalok egymásra néztek. A színész vállat vont. A fiáker megindult. Chamette addig mindig kidobta n szemetet, amelyet esténként a mesteremberek műhelyeiből kisöpört. De attól fogva, hogy Suzanne-nal találkozott, az ék szerészbolt okból kikerülő port nem dobta ki a többi szeméttel, hanem titokban, gondosan zacskóba gyűjtötte és hazavitte vityillójába. A szomszédok megállapították, hogy az utcaseprő „elköltözött a felső várból". Azt csak kevesen tudták, hogy ebben a szemétben bizonyos mennyiségit aranypor van, mert az ékszerészek munka közben mindig lereszelnek valamicskét az aranyból. Chamette elhatározta, hogy az ékszermühely szemétjéből kiszitálja az aranyport, egybeolvasztja és a tömbből kicsi aranyrózsát kovácsol Suzanne boldogságára. És ha igaz, amit édesanyja mondott, talán nemcsak Suzanne-nak hoz szerencsét, hanem még sok egyszerű embernek is. Ki tudja! Eltökélte, hogy addig nem találkozik Suzanne-vál, amíg a rózsa el nem készül. Senkinek sem árulta el a tervét. Félt a hatóságoktól, a rendörségtől. Mi minden nem juthat eszébe az ádáz bürokratáknak! Hátha ráfogják, hogy tolvaj, börtönbe dugják és elveszik az aranyát. Mert akárhogyan is, mégis a másé! Mielőtt beállt katonának, Chamette a falusi plébános tanyáján szolgált mint kisbéres, és ott megtanulta, hogy kell bánni a gabonával. Ennek a tudományának most jó hasznát vette. Visszaemlékezett rá, hogyan szórták a gabonát: a nehéz szemek a földre hullottak, a könnyű pelyvát pedig elvitte a szél. Kis szelelőrostát készített és éjszakánként az udvaron rostálta až ékszerboltok porát. Halálos izgalomban élt, amíg a rostán alig észrevehetően csillogó aranyport nem pillantott meg. Hosszú idő telt el, amíg annyi aranypor gyűlt össze, hogy tömbbé lehetett olvasztani. De Chamette tétovázott, sokáig nem vitte el az ötvöshöz, hogy elkészíthesse belőle az aranyrózsát. Nem a pénz hiánya akadályozta ebben: akármelyik aranyműves szívesen elfogadta volna az aranytömb harmadát munkadíj fejében s beérte volna vele. Nem, nem erről volt szó. Napról napra közeledett a Suzanne-nal való viszontlátás órája. De Chamette egy idö óta félt ettől a viszontlátástól. Mindazt a gyengédséget, amit már réges-rég a szíve legmélyére száműzött — azt mind, mind csali neki, csak Suzynák akarta adni. De kinek kell egy ütött-kopott szörnyeteg gyengédsége?! Chamette már régen észrevette, hogy akivel csak találkozik, annak egyetlen vágya, hogy mielőbb szabaduljon tőle és elfelejthesse beesett, szürke arcát, megráncosodott bőrét, szúrós szemét. Kunyhójában akadt egy törött tükördarabka. Chamette nagynéha megnézte magát benne, de nyomban káromkodva elhajította. Jobb, ha nem látja magát — jobb, ha nem látja ezt a reumás lábakon csoszogó, esetlen és torz figurát. Amikor a rózsa elkészült, Chamette megtudta, hogy Suzanne egy évvel azelőtt elhagyta Párizst és Amerikába ment, hír szerint örökre. Címét senki sem tudta megmondani Chamette-nek. Chamette az első pillanatban valósággál megkönnyebbült. De azután várakozása — a Szuzanne-nal való gyengéd és vidám találkozás reménye — érthetetlen módon rozsdás vasszilánkká változott. Ez a szúrós szilánk a mellébe fúródott, a szíve táján, és Chamette már csak azért imádkozott, hogy mihamarább hatoljon be elnyűtt szívébe és állítsa meg mindörökre. Már nem járt műhelyt takarítani. Néhány napig otthon feküdt, viskójában, arccal a falnak fordulva. Hallgatott, és csupán egyetlenegyszer mosolyodott el, ócska kabátja ujját szeméhez szorítva. De ezt senki sem látta. A szomszédok nem törődtek Chamette-tel; mindegyiknek megvolt a maga gondja-baja. Csak egyetlen ember ápolta Chamette-ot: az öreg aranyműves, aki a tömbből finom rózsát s véle egy ágról fakadó pici hegyes bimbót kovácsolt. Ez az aranyműves látogatta Chamette-ot. de orvosságot nem hozott neki, mert azt tartotta, hogy hiábavaló. Csakugyan, Chamette az aranyműves egyik látogatása alatt észrevétlenül kilehelte lelkét. Az aranyműves fölemelte Chamette fejét, szürke vánkosa alól elővette a gyűrött, kék szalaggal átkötött aranyrózsát és lassú léptekkel eltávozott, becsukva maga mögött a nyikorgó ajtót. A pántlika egérszagú volt. Késő ősszel történt. Az esteli sötétséget megremegtette a szél meg a lámpák pislákoló fénye. Az aranyművesnek eszébe jutott, hogy Chamette arca mennyire , megváltozott a halála pillanatában. Szigorú és nyugodt lett. Kemény szomorúsága szinte szépnek tűnt fel. „Amit nem ad meg az élet, megadja a halál" — gondolta az aranyműves, aki hajlamos volt az olcsó bölcselkedésre; és nagyot sóhajtott. Később az aranyműves eladta a rózsát egy öregedő írónak. Az író hanyagul öltözködött és az aranyműves nézete szerint korántsem volt elég gazdag, hogy ilyen drága holmit vásároljon. A vásárlásban persze döntő szerepet játszott az aranyrózsa története, amelyet az aranyműves elmondott az írónak. Az öreg író feljegyzéseinek köszönhetjük, hogy néhányan mégis értesültünk erről a szomorú esetről, amely Jean Ernest Chamette-tal, a 27. gyarmati ezred volt közlegényével történt. Feljegyzéseiben többek között ezt mondja az író: „Minden perc, minden véletlenül odavetett szó, minden mély vagy bohókás gondolat, az emberi szív minden halk, észrevétlen rezdülése, nyárfa pelyhe vagy csillagsugár visszaverődése éjjel a tócsákban — ezek mind, mind aranypor szemcséi. Mi írók, évtizedeken át szedegetjük ezt a milliónyi szemcsét, úgy gyűjtögetjük, hogy magunk sem vesszük észre, végül összeolvasztjuk és ebből az öntvényből készítjük el „aranyrózsánkat" — regényt, novellát, eposzt. Jean Chamette aranyrózsája! Bizonyos tekintetben a mi írói alkotómun* kánk jelképének látom. Bámulatos, hogy eddig még senkinek sem jutott eszébe, végigkísérni, hogy a drága porszemekből hogyan születik az irodalom illó áradata. De mint ahogy az öreg utcaseprő aranyrózsája Suzanne boldogságáért készült, úgy a mi teremtő munkásságunknak is az a célja, hogy a föld szépsége, a boldogságért, örömért, szabadságért folyó küzdelem szépsége, a szív nagysága és az értelem ereje legyőzze a sötétséget és ragyogjon, mint a soha le nem bukó nap." OJ SZÖ N 1957. av 'isztus 8. I