Új Szó, 1957. augusztus (10. évfolyam, 212-242.szám)
1957-08-05 / 216. szám, hétfő
Három azonos tartalmú filmről! ÍRÁSTUDÓK FELELŐTLENSÉGE A dolgozók impozáns filmfesztiváljából — amelyet becslésem szerint naponta közel tízezer ember ünnepi izgalommal néz végig, — három filmet szeretnék kiragadni... A három film annyira azonos tartalmú, hogy az embernek az a benyomása, mintha a rendezők összebeszéltek volna egymással, hogy feltárják az imperializmus lényegét, pőrére vetkőztessék a kizsákmányolás világát, hadd lássa mindenki, mit tartogat, mit rejteget annak számára az imperializmus, aki híve az igazságnak és becsületességnek. A három film, névszerint Hannibal tanár úr, — magyar, Az éj leple alatt — indiai és Akinek meg kell halnia — francia. Amint ez a felsorolt filmekből is kitűnik, a rendezők nemcsak, hogy nem tanácskoztak, hanem azt hiszem, nem is ismerték egymást személyesen, és bizonyos, hogy egyik a másik munkájáról mit sem tudott Hogy témárjuk mégis azonos, ez azt bizonyítja, hogy mondanivalójuk rendkívül időszerű, és annyira szükség van rá, akár a levegőre, és hogy ma már nemcsak a haladó művész, de általában a haladó művészet arra tör, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljon az imperializmussal, amely már számtalan vérözönt és elviselhetetlen szenvedést zúdított a világra. A három film ragyogó művészettel bizonyítja, hogy a harácsolás szülő je volt annak a torzszülöttnek, amit köznapi nyelven fasizmusnak nevezünk, és amely ma is tarsolyában azért őrizgeti az atombombát, hogy útonállóként rácsaphasson az emberiségre, s megsemmisítse az emberi méltóságot, mindazt az erőt, amely békére, összhangra vágyik. E merénylet ellen valamennyi művészetek közül a képekkel dolgozó film harcolhat a leghatásosabban és harcol is annyi meggyőző erővel, hogy az emberek százezreinek agyában és szívében fáklyaként gyúl ki a világosság. E 'filmek közül akármelyiket vesszük, ha más-más módon, különböző eszközökkel is, valamennyi egyazon eredményre jut: ha meg akarjuk védeni a becsületet, az emberi méltóságot, feltétlenül szükséges, hogy megsemmisítsük a kizsákmányolás minden formáját, amely minden rossznak és gonosznak az előidézője. Ezt példázza a Hannibál tanár úr is, ennek a kis öntudatlan tanár-emberkének sorsa a fasiszta Horthy-korszakban. Nyúl tanár úrnak egyetlen gondolata sincs, amelyben a rossznak a nyomát is felfedezhetnénk; láthatjuk, akkor is, amikor tanítványainak a dolgozatait osztályozza, nagyon ügyel arra, hogy meg ne bántsa őket. Az emberekkel, a tanártársaival való érintkezésben nagyon vigyáz, hogy másnak az érzékenységét meg ne sértse. Jelentéktelen ember, és vágyai is, hogy úgy mondjam jelentéktelenek, csak annyit óhajt, hogy lekváros kenyér helyett valami mást, valamivel különbet egyen. Egyébként a harmincas évek rothadt légkörében zajlik le Nyúl tanár úr története, amikor minden inog és Deköbra meg Rudolf Valentino malasztja a fiatal lelkeket és Budapest házaiban az a házmester-romantika uralkodik, hogy: minden szegény lány és asszony egyszer biztos révbe ér, egy gazdag gyáros szeretője lesz és utána ki tudja, talán színpadra kerül és olyan sikere lesz, hogy a Színházi Elet címlapján fogja hozni a fényképét. Szóval ebben az ingásban, ebben a zűrzavarban, amikor a Horthy-világot csendőr szurony, lekvár meg krumpli tartja össze, csalás, gyilkosság, rablás napirenden van, Nyúl tanár úr boldog házaséletet él, nemcsak más falatjára nem tör, de másnak a feleségét sem óhajtja elcsábítani. Egyszobás lakásában a rendet, a békét, a biztonságot óhajtja megteremteni, nem akar senkivel ellentétbe kerülni, és nyilván ezért választja tanulmánya témájául Hannibált, akinek közeli rokonait is befedte már az évszázados történelmi por. Mégis törvényszerűen el kell pusztulnia, mert a Horthy-éra már méhében hordja a fasizmust, azt a, szörnyeteget, amely nemcsak más népek, hanem önön népének vérével is táplálkozik. Ami szerintem kifogásolható a Hannibálban, az, hogy a feltörekvő munkásosztálynak még a nyomát sem fedezzük fel sehol. A rendező nyilván az egységes, tömör kép kedvéért nem akarta megbontani az uralkodó kispolgári összhangot, és még az éhezőben is az értelmiséget állítja elénk. Talán félt, ha egy becsületes munkást állít oda, esetleg a sematizmus vádjá» ŰJ SZÖ J957. augusztus 5. val illetik, és ezért néha inkább a vontatottságot vállalta, amely különösen az álomjelenetre jellemző. Nem akarok most kitérni a film részletesebb méltatására, mert ahhoz szükséges lenne legalább mégegyszer megnézni, de így, az első benyomások hatása alatt annyit mondhatok, hogy a film e hiáyossága ellenére a magyar filmművészet egyik legragyogóbb és legbátrabb alkotása; az ember nem tudja, kit dicsérjen előbb, Fábry Zoltánt, a rendezőt, vagy Szabó Ernőt,' a főszereplöt. E két kiváló művész munkája annyira egybeforrott ebben az ( alkotásban, hogy szinte elválaszthatatlanok egmástól. Az Éj leple alatt című indiai film Nyúl tanár úr helyett egy indiai parasztot állít előtérbe, aki a városbai ( jött munkát keresni. A film egy óriási bérházban egyetlen éjszaka alatt játszódik le, szóval néhány óra alatt, de ez a rövid idő is elegendő arra, hogy a rendező bemutassa a pénz, a kizsákmányolás rothadt hatalmát. A parasztnak alapjában véve törvényszerűen ugyanarra a sorsra kellene jutnia, mint Nyúl tanár úrnak, irgalmatlanul el kellene pusztulnia, de közbelép a gyermek, méghozzá a milliomos gyermeke, félredob törvényt, realitást és megmenti a parasztot az életnek. A nézőközönség mindenesetre megnyugtatóbb érzéssel távozik a film után, mint a Hannibál tanár úr vetítése után. Mit tagadjam, magam is úgy voltam vele, mint a többi ezer és ezer társam, és csak később, órák múltán fájt és sajgott nagyon a szívem azért, hogy az indiai rendezőnek egy csodamegoldáshoz kellett folyamodnia, hogy megnyugtasson, megvigasztaljon engem a többi nézővel egyetemben. Az indiai film egyébként éppúgy, mint a magyar film, oly alkotás, amely a béke jegyében született meg, és mű-Á vészi hatásával a békéért való harc fogalmát, tartalmát gazdagítja. A béliéért való harcot azonban a legreálisabban és a leghitelesebben az Akinek meg kell halnia című francia film ábrázolja. Ebben a filmben nincs törés, a néző mindig azonosítja magát a történtekkel. Két világ, a harácsoló és az elnyomott világ összecsapását ábrázolja ez a film. Ám, míg az előző két filmben a tömegek félrevezetését igen leegyszerűsítik' a rendezői eszközök és a nézőnek az a benyomása, hogy az emberiség zöme fogékonyabb a rossz, a gonosz iránt, mint a becsületesség, az emberi iránt, ( addig ez a film vaslogikával magyarázza meg a falu lakosságának a magatartását. A történet egységes, a falu' t azért nem fogadja be a menekülteket, ( mert a pap csalással, közönséges hazugsággal vezeti félre a népet. A pap azt állítja, hogy a menekültek között a kolera dühöng, a valóság pedig az, hogy a gazdagokkal szövetkezve félti azok vagyonát, attól tart, hogy a menekültek hada felfalja a gazdagok vagyonát és ezért inkább éhhalálra ítéli őket. De éppúgy, mint Pirandello: Hat szerep keres egy szerzőt' című darabjában a szerepek a szerző halála után is tovább élnek, itt is, a passió-játék szereplői az életben játszszák le azt a szerepet, amit a pap j a passiójátékban szánt nekik s e vállalással függetlenítik magukat a paptól, | sőt ellentétbe kerülnek akaratával. Mind a három film egy-egy emberi i sorson, mint egy nagyító lencsén keresztül mutatja meg a kizsákmányolás ( antagonisztikus ellentéteit, a beteg | társadalom bacillusait. Ez a francia | film azonban abban különbözik a másik kettőtől, hogy bátran megmutatja, i hogyan kell ezeket a bacillusokat, amelyek beszennyezik életünket, elpusztítani. Hogy a béke, az összhang éppúgy i nem hull az ember ölébe, mint ahogy < a sültgalamb sem pottyan az ember I szájába, azt ez a franciát film mutatta ( meg szinte megrendítő drámaiságában. ( Szemléltető módon ábrázolta, hogy az I emberiség nem tűri, nem tűrheti töb-< bé, hogy méltóságát vérbe tapossák, és I a becsületes, meg nem alkuvó embert ( a vagyonharácsolás kedvéért kereszt- < refeszítsék. Az igazságért való síkra1 szállást a döntő elhatározást,szenvedés ' érleli meg és ennek az érésnek, a szüle1 tésnek megrázó pillanataiba humánum ragyogó mélységeit tárja fel hitelesen ] a művészet ragyogóan reális eszközei- ' vei ez a film. Így hat, így ragadja ma1 gával az ember gondolat- és érzésvilá-' gát. A francia film azt bizonyítja, hogy' igen kiváló békeharcosok élnek Nyugaton. A rendező nevét jegyezzük meg.' Jules Dassinnak hívják, bizonyosan ] hallani 'fogunk még róla. SZABÓ BÉLA' írta: Kallós Miklós (Románia) in. ^ (Folytatás) Á prilis 15-én jelent meg Gereblyés László írása Nézzünk előre címmel, amelyben Kuczkával polemizálva — többek között — ezt mondja: „A gáncsvető" ellenzékieskedés"-t és hz ellenséges kárörömre hangoló demagógiát elutasítják, de nyugodt lelkiismerettel vállalják életünk felelős bírálatát, a valóság kendőzése nélküli ábrázolását, s éppígy a szabad, sem alpáriságot, sem kétértelműséget nem tűrő viták súlyos feladatát, éppen a párt segítése végett." Idézhetnénk még Tolnai Gábortól, Gergely Sándortól (kinek Szerkesztgetünk, szerkesztgetünk? című cikke hatalmas felzúdulást keltett a demagógok körében, de amelynek elvi mondanivalója, az ellenforradalmi veszélyre való figyelmeztetés, a demagógia és liberalizmus ilyen irányú szerepének a kimutatása — sajnos — utólag maradéktalanul beigazolódott) és másoktól. A józanabb szót azonban elsöpörte a demagógia hulláma. Pedig at Irodalmi Üjság szerkesztői látták a veszélyt. A július 7-i számban, abban a vezércikkben, amely méltatja az MDP Központi Vezetőségének a Petőfi-kör ügyében hozott határozatát, idézik ennek a demagógia veszélyéről szóló megállapításait, miközben maga a vezércikk is vétkezik az elmarasztalt hibában. „Vannak persze olyan olvasói is a lapnak, akiknek „rokonszenve" igen kétes eredetű. Ellenséges elemek ezek, akik a sorok között igyekeznek pártellenes kétértelműséget tulajdonítani egy-egy írásnak ... Ezeknek a „rokonszenvezőknek" már eddig is csalódniuk kellett és a jövőben is csalódniuk kell a magyar írókban és á magyar írók lapjában". Egy héttel később, a Még nagyobb felelősséggel címen vezércikkező Földeák János (ugyanaz, aki a józanabb hangot követelte) szinte büszkén írja: „Szenvedélyünk és indulatunk néha túlcsap a mértéken. Türelmetlenek vagyunk és talán szertelenek is ... Rajtunk a nép figyelme! Buzdítanak és bírálnak bennünket, de a buzdítások és bírálatok közül ki-kiharsan a reakciós spekuláció is, amely szeretné megnyergelni, a maga Céljaira felhasználni azt az erőt és hatást, amit megnyilatkozásaink társadalmi vonatkozásban jelentenek. És erre a sunyi spekulációra fel kell figyelni!... Csak az oktalan gyanakvás tételezi fel rólunk a párt és népellenes elemekkel való cimborálást." És ismét egy hét múlva, szintén a vezércikkben ezt olvashatjuk" „Az a körülmény, hogy az íróknak e tiszta célokat, a népet, a népi demokráciát, a párt ügyét szolgáló harcát igyekezett felhasználni az ellenség, nem von le e harc erkölcsi értékéből, de figyelmeztet arra, hogy küzdjenek a magyar népi demokrácia írói, akár az egész ország életét közvetlenül érintő célokért, akár közéletünk szűkebb frontján, kifejezetten kulturális vagy irodalmi célokért, — amilyen mértékben szükséges e harchoz az elvi tisztaság és a megtörhetetlen akarat, épp oly mértékben szükséges állandóan tudni, állandóan gondolni arra, hogy e harcok céljukat csak úgy érhetik el, ha ügyünket, a néphez és párthoz hűséges írók ügyét el tudjuk választani, el tudjuk különíteni azoknak a mesterkedéseitől, akiknek számára a szocialista demokráciáért, a szocialista törvényességért, a szocialista építés magasabb szakaszáért folyó harc csak ürügy, akiknek számára ez a harc — sajnos — némi lehetőséget adott a zavartkeltésre, a pártegység megzavarására, a párt súlyának és tekintélyének átmeneti kisebbítésére." (Az én aláhúzásom — K. M.) A z elmúlt események megvilágításában tragikomikusán hat mindez a fellengzős magabiztosság, ez a politikai rövidlátás. A határvonalat „köztünk és az ellenség" között csak szavakban húzták meg, a valóságban teljesen elmosták. így alakult át a „közöttünk lévő ellentmondás" a „köztünk és az ellenség" közötti ellentmondássá oly módon, hogy az Irodalmi Üjság publicisztáinak jelentős része eszmeileg, politikailag objektíve az ellenség táborába került. Az Irodalmi Üjság hangadó publicisztái és írói azt állították, hogy ők a párt által elkövetett hibák ellen, a dogmatikus — szektáriánus politikai vonalvezetés ellen léptek fel. Noha az MDP politikai vonala sok tekintetben nem felelt meg a konkrét történelmi körülményeknek, az ország sajátos viszonyainak és a hibás módszerek komoly károkat okoztak, ez a politikai irányvonal lényegében mégis a szocializmus építését célozta. Az Irodalmi Üjság cikkírói azonbsSi nem választották el az ocsút a búzától. Az általában helyes politikai vonal gyakorlati — taktikai alkalmazásában mutatkozó hibákat bírálva, nem álltak ki a helyes politikai irányvonal mellett. így: a dogmatizmus és szektáriánizmus elleni harc átcsapott a marxizmus és a párt elleni harcba. Eleinte még a „zsdánovizmus" bírálata ürügyén, a marxista esztétika egy-egy fontosabb elvébe csípnek bele, majd a támadás frontálissá válik és közvetlenül tűz alá veszi a marxista ideológia alapvető tanításait. Május 12-én jelenik meg Keszi Imre A tévedések esztétikai megalapozásáról című cikke, amelyben az ideológia osztályjellegéről szóló marxista tanítást kezdi ki valamilyen általános és elvont igazság, becsület, humanizmus és erkölcs nevében. Szeptember 8-án az Irodalmi Újság Háy Gyula vezércikkével jelenik meg, amelybeh a szerző a teljes és korlátlan írói és tudományos alkotó szabadság nevšaen a polgári ideológia számára is teljes és korlátlan megnyilvánulási lehetőséget kér, visszautasítja az irodalom pártirányításának az elvét, stb. Erdei Sándornak és Molnár Zoltánnak az Irodalmi Üjság október 13-i számában megjelent írásai az osztályellentétekről és az osztályharcról szóló marxista tanítás állítólagos elévülésére, túlhaladott jellegére tesznek célzásokat a magyar társadalom viszonylatában. A támadás nemcsak a párt ideológiája ellen bontakozik ki, hanem szervezeti felépítése és a pártapparátus ellen is. Egyrészről kísérletek történtek, hogy elméletileg bizonygassák a párt élcsapat szerepéről szóló lenini tanítás helytnemállóságát, másrészről pedig állandó izgatás folyt az úgynevezett funkcionárius kérdés körül, heves kirohanások hangzottak el a pártaktivisták ellen. „A párt mi vagyunk, a mi egyre növekvő csapatunk" — mondotta Tardos Tibor a Petőfi-kör egyik ülésén és azok az írók, akik egyetértettek ezzel a kijelentéssel, valóban önmagukat tekintették a kor kizárólagos eszének, becsületének és lelkiismeretének. Az írószövetség hovatovább amolyan erkölcsi Ellenőrző Bizottsággá alakult át, ahol mérlegre tétetett minden párthatározat, minden állami intézkedés és mindig könnyűnek találtatott. Fenntartások és intelmek fogadták a júliusi határozatokat, a „tiszta lap" politikáját, az értelmiségi határozatot, állandó túllicitálások történtek, mindig egy lépéssel jobbra igyekeztek rángatni az eseményeket. Ä párt megsegítés'e címén lényegében a párt tekintélyének, befolyásának módszeres aláásása, a párt ideológiai és szervezeti bomlasztása zajlott. Ilyen helyzetben könnyen érthető, hogyan hatott Novobáczky Sándornak a vezércikke (Különös emberek?), amely ismét az általánosan emberi, az egyetemes humánum nevében kezdte ki a kommunisták, a kommunisták pártjának vezetésre való hivatottságát. Mindezzel egyidőben fokozódtak a kirohanások a pártapparátus ellen. Márkus István az Irodalmi Újságban szeptember 22-én közölt felszólalásában a legidőszerűbb „irodalmi" kérdésnek a politikai vezetők és a politikai apparátus lecserélését tartja, mert szerinte a vezető funkcionáriusok rossz nevelést és torzító gyakorlatot kaptak, „írói" megoldásként azt javasolja, hogy ezek helyébe csakis olyan embereket ültessenek, akik 1949—1953 között nem voltak az apparátusban, mert ez már önmagában is kompromittáló körülmény. És végül — de nem utolsó sorban — Háy Gyula Miért nem szeretem? című írását említem, amely a hírhedtté vált Kucsera-figurábam úgy ábrázolja az aktivistát, hogy ha az írás hatása alá kerülő ember meghallja a funkcionárius szót. kinyílik a bicska a zsebében. Azt mondhatná valaki, hogy Háy disztingvál, és cikkét azzal indítja, hogy szereti és becsüli Takács elvtársat és Nemere elvtársnőt, akik jó funkcionáriusok, de nem szereti Kucsera elvtársat, aki... és itt következik egy jó oldalnyi leírása és jellemzése Kucsera negatív tulajdonságainak, Kucserának, aki tudatlan és parvenü, öntelt és korlátolt, a nép zsírján él és megveti a népet stb. Ennek a cikk elejei elhatárolásnak azonban semmi gyakorlati jelentősége nincs. A cikk mealelenésétől kezdve, mindazok, akiket elkapott a jobboldali kurzus, Kucseráknak kezdik nevezni az aktivistákat minden disztinkció nélkül. És nincs tudomásunk arról, hogy az október végi-november elejei napokban, amikor fejvadászat folyt aktivisták és államvédelmi beosztottak ellen, akadt volna valaki a terroristák közül, aki ezt a disztinkciót követelte volna. Elég volt rámutatni egy emberre és azt kiáltani, hogy ávós vagy azt, hogy: Kucsera és a felizgatott csőcselék készen állott a lincselésre. Háy cikke tehát nem járult hozzá a felvetett egészségtelen jelenség leküzdéséhez, hanem tovább mérgesítette a már különben is felzaklatott hangulatot. Itt is az írói felelősségtudat kérdése me-J rül fel. Nyilvánvaló, hogy az ilyensze-' rű tünetek gyógyításáért a párttal és a párton beiül kell munkálkodni; a Háy-féle eljárás felelőtlen izgatás volt. T ardos Tibor arról írt április 7-én, hogy a dogmatizmus hatására „hittel, önérzetesen és gőgösen" kezdett leszokni a gondolkodásról. Nem tudhatom, hogy ez valóban így volt-e nála a múltban, de annyi bizonyos, hogy ez a megállapítás pom.J pásan talál az ellenforradalmat megelőző korszak irodalmi szószólóira, önérzet és gőg, valamint a gondolkodás, a felelős politikai gondolkodás teljes hiánya; írástudók felelőssége helyett írástudók felelőtlensége. A pártvezetők és állami vezetők (végső fokon és közvetve a párt és a népi demokratikus állam) elleni hangulatkeltésben, útszéli, kisszerű eszközöktől sem riadtak vissza. Apró és jelentéktelen dolgoktól nem látták meg a lényeget. (Ahogyan Sándor Kálmán írja az Élet és irodalom első számában megjelent cikkében, X. Y. miniszterhelyettes elálló fülétől nem látták meg a kultúrforradalom egészét). Az öreg ház öreg lakóiról című július 14-ién megjelent riport (és több más írás) egyik fontos kérdése, hogy az öreg harcosok keserű szívvel nézik, amint a házban lakó, pozícióval rendelkező tisztviselő felesége kocsival jár a piacra bevásárolni. Persze, mi sem lenne egyszerűbb, mint a kérdést megfordítani, a labdát visszadobni. Talán igazolni kívánja e sorok írója egyes pozícióba jutottak arisztokratikus életmódját, talán helyesli, hogy állami autókkal járjanak a piacra bevásárolni, a fodrászhoz stb. Nem. Az ilyen jelenségeket határozottan el kell ítélni, ezek össz eeg yezt e ťh etet len ek a szocializmussal. De azt sem lehet helyeselni, hogy ezeket a kérdéseket központi fontosságuaknak tüntessék fel. Az Irodalmi Üjság november 2-i számában megjelent egyik írás az országnak a Horthy-korszakban elért gazdasági és kulturális fellendülését magasztalja és azt állítja, hogy az orJ szágot akkoriban kormányzó rétegnek volt egy előnye „más, későbbi, szintén kisstílű és szintén anakronizmust jelentő réteggel szemben, hogy nem volt túlságosan népes és miután egy kicsit megszítta magát, nem avatkozott túlságosan mélyen az életbe..." Lám, az ország módszeres kifosztása, kiszipolyozása a burzsoá-földesúri rend:jfeer képviselői által, „egy kis megszívás"..; mihez viszonyítva? Minden bizonnyal az autók függönyeihez, egyes ünnepségek büféihez viszonyítva. Mert ezek a lefüggönyözött autók annyira központi helyet foglalnak el a nemzeti életben, hogy még november 2-án, az ellenforradalom kellős közepén is erről tart szükségesnek cikkezni Bárány Tamás. (Sőt, a csönadrág, a szving, a rum, a gumitalpú cipő, a futó szerelmek, a minden mindegy társadalmi és ismeretelméleti alapja a szerző szerint szintén az autőfüggönyök és a zsúfolt villamosok közötti ellentmondásban keresendő). így váltak az autófüggönyök az októberi „forradalom" zászlóivá. Többek között ez az, amire Togliatti elvtárs olyan találóan mondotta: provincializmus! z a provinciális látásmód a jelentéktelennek lényegesként, a másodrendűnek elsőrendűvé való felduzzasztása nem vezethetett máshová, mint általános iránytvesz-! tettséghez. Akik önkritikát gyakoroltak azért, mert — úgymond — vakon hittek, most azon jajonganak, hogy nincs hitük, nincs miben higgyeneik. Akik azt vallották, hogy nem gondolkoztak a múltban, most hadat üzentek a „lélektelen racionalizmusnak", annak, hogy „a hűvös ideológia kottájára szedjék a hangot". Bármilyen furcsán is hat, az Irodalmi Üjság felfokozott intellektuális pezsgésében fel-! felbuggyannak az irracionalizmus cseppjei is, az elszánt cselekedni akarás álarca mögött a teljes határozatlanság és bizonytalanság húzódik. „Szélfútta levél a világ. (De hol az ág? de Ki az ág?" — kérdi kétsoros versében Zelk Zoltán'(I. Ü. május 5). „Legyen, ahogy lesz? Ez is valami (Magadnak se mered bevallani" — ez meg Tamási Lajos Esti töprengésének végkövetkeztetése a július 14-i számban. Kuczka Péter pedig október 13án így vallatja a Magyar tengert: „Te,, föld, te szólj! Merre a teendő és parthoz futó utad merre van?" A föld úgy látszik nem szólt, mert Füst Milán a november 2-i számban sem tud még többet mondani, mint ezt: „S majd meglátjuk, hogy mi lesz." (Folytatása levetkezik) E 1
