Új Szó, 1957. augusztus (10. évfolyam, 212-242.szám)

1957-08-29 / 240. szám, csütörtök

TÍZEjVHÄRDM ČV TÄVLÄTÄBDL Peter Kar

vašt i'esetiemé Már amikor átvettem a motokros vonatot, majd kiugrottam a bőgőmből. olyan ideges voltam. Minden dühbe gurított és valósággal tűkön ültem. Késésünk volt, zivatar készült, jeleségem és a jiam Zsolnán vannak a nővéremnél, s minden mintha egy hajszálon függne. Az útiparancsot már megkaptam, de a szerelvényt mégsem hagyhattam a sorsára, nem lehetett csak úgy egyszerűen kereket oldani. És mindennek a tetejében még két tucat német terpeszkedik a vagonban, két tucat kisubickolt tiszt, generálistól lefelé, a vezérkari emberek, vagy valamiféle katonai misszió, — tudja a csuda, hogy miféle. Romániából kiakolbólítottak benneteket az oroszok, most aztán be vagytok sózva és futnátok, amerre tágasabb, egész Berlinig, úgye? Tamásfalvától Zólyomig mi sem történt. Csak rázott a hideg az egész úton és azon törtem a fejem, hogy mitévő legyek. Mert az magától értetődött, hogy valamit tenni kell. Egyedül álltam a fülkében, hallgattam, füleltem, hogy dolgozik a gép és bámultam magam elé a csillogó sinek're. Tudtam, hogy ma nem futunk aknára, kisvártatva szükség lesz erre a vonalra. A sinekre meredtem, de — az ördög vinné! — a német tiszteket láttam magam előtt, ahogy elterpeszkednek az én motorosomban és arra gondolnak, hogy holnapra odahaza lesznek. Hát ez mindenesetre kicsit sok volt C jóból! Ha szépen hazaszállítom őket, holtuk napjáig azt hiszik majd rólam, hogy az eszemet vesztettem, s az unokáik majd úgy mulatnak rajtam, mint ahogy mi mulattunk Vendel bácsin, aki a gyetvai vásáron bikát vett — és ökröt hajtott haza a szállásra. Zólyomban megkérdeztem a kalauztól, hogy mit csinálnak? Azt mondta, semmit, csak tanácskoznak. Gondoltam magamban: tanácskozzatok, csak tanácskozzatok — az egyszeri ember is ráfizetett a sok okoskodásra! De még mindig nem tudtam, mihez kezdjek velük, csak azt az egyet tudtam, hogy ha törik, ha szakad, Ruttkára semmiképp sem szabad elvinnem őket. Ha legalább a második kocsiban ülnének: milyen gyönyörűség lenne leereszteni őket a hernándi alagútból! De teli a motoros cíoilekkel és mennyi köztük a mi emberünk! Egyszer dz járt az eszemben, bár már Zsolnán lennék, az enyéimnél, máskor meg arra gondoltam, bárcsak megrekednénk valahol a hegyek között és ne tudnánk kikecmeregni onnan. Az lenne csak a csoda tánc!, De közben csak robogtunk Zólyomból Besztercére és az istenért se jutott semmi az eszembe. Besztercén már hat perccel tovább vesztegeltünk, mint ahogy kellett volna. Szóltam a kalauznak: — Mi lenne, ha kereket oldanék, mi? — A fejét rázta: — Innét egy óra alatt a repülőtéren lehetnek. És nem tudod kit viszel? — A többiekre gondolt. Mindenütt becsületesen jelentette, hogy kit viszünk. Ütban Divéki felé megint csak nem történt semmi különös. Csak Stubnyánál tűnt fel, hogy egyetlen horogkeresztes zászló se lengett a falu felett. Ez már furcsa dolog volt. Stubnyafürdón pedig két csehszlovák és két vörös zászlót lobogtatott a szél. Ügy ám! Füleltem, hallgattam a kerekek zakatolását. Látták? Nem látták? Mögöttem kattant az ajtó. — Láttad a zászlókat? Ha azok is észrevették, rögtön sejteni fogják, hogy valami történik... Hallod? — emeltem fel a hangom, mert a völgybe értünk és fülsiketítő volt a zakatolás. Annyira sose vittem, hogy megtanuljam, mi a különbség az egyes német sarzsik között. Emez itt hadnagy lehetett. Fiatal volt még, tejfölösszájú és vöröshajú. Világéletemben idegesítettek a vöröshajú emberek. Azt hiszem, valami közmondás is van róluk ... Lovaglónadrágban, szétterpesztett lábakkal állt, nyilván át akarta venni a vonat himbálódzó ütemét, de a kocsi úgy dobálta, mint a pelyhet. így hát abbahagyta a hintázást. Nyilván azért jött be, hogy a körmömre nézzen. Eleinte úgy járt a két kezem mint a motolla; fel se foghatta ésszel, mi mire való: meg-megérintettem az emelörudacskákat, mindent összevissza fogdostam, tapogattam a hőmérőt, az órc'.cat, hogy megszédítsem, összezavarjam, értésére adjam: odakünn tágasabb! Észrevette, hogy mulatok rajta. De ót szemmel láthatólag csak egyvalami érdekelte: hogy ne fékezzek, ne álljak meg ezen a vidéken, ahol partizánzászlókat lenget a szabad szél. Ezért küldték a nyakamra ezt a zöldfülű ficsúrt. Ma már tudom, hogy nem az ilyen uracsok körül forgott akkor a világ. Barátaim már Ruttkán ostromolták a Szláviát, ahová a német tábori csendörök fészkelték be magukat. A franciák. Marseillaise-üket énekelve, Mártonon át Sztrecsnó felé özönlöttek. Jegorovék Breznó irányában ereszkedtek alá és a szklabonyaiak Túrócot szállták meg. A mellettem pöffeszkedő ficsúr, no meg jómagam is e percben mellékes figurák voltunk — az igazat megvallva nekem is már az osztagomnál kellett volna lennem. Mégis: egyszerre , úgy éreztem, mintha annyi éven át éppen ez a kikent-kifent, vöröshajú hadnagy bántalmazott volna, mintha harminckilenctől kezdve éppen ez a kegyetlen úri pofa szívta volna a vérem, mintha minden egyes újságunk, melyet Ruttkán kiadtunk, őellene irányult volna, mintha besúgóival éppen ö üldöztetett és gyötörtetett volna, s mintha az utolsó évek valamennyi kivégzési parancsát ö adta volna ki. Akárhogy is vesszük, minden úton-módon csak bajt okoztak nekem, de ez volt itt az első, aki meg akart lesni, amikor a gépnél állok és a körmömre szeretett volna koppintani. Mindennek van határa! Nagy kedvem kerekedett, hogy megforduljak és egy csapással szétzúzzam pimasz orrát. Príbovicén ez a vágy már annyira hatálmába kerített, akár az álmosság nyegyvennyolcórai szolgálat után. Ügy néztem rá, ahogy a holtfáradt ember nézi a hófehér, vetett ágyat. Nem bírtam ellenállni, hisz öt hosszú éven át szomjúhoztam ezt a percet. Egyfelől számolnom kellett azzal, hogy ordítani kezd és nyakamra zúdítja a többieket, vagy pedig egész egyszerűen előveszi a pisztolyát, s akkor kénytelen leszek minden csontját apróra törni. Másfelöl nemsokára már tömessen üthetjük őket. Végül pedig Zsolnán Dóra és a fiam várt rám, és én minden eshetőségre készen még el akartam búcsúzni tőlük. Mintha ezer hangya csípett volna, egész testem bizsergett, amikor befutottunk Mártonba. Nagy haragomban és bánatomban olyan erősen fékeztem, hogy a hitler-fióka úgy nekicsapódott az elülső acélfalnak, akár a légy az üveghez. — Nicht bremsen! Weiterjahren! (Ne fékezzen! Tovább!) Abban a percben, hogy a közelemben éreztem, beillatosítva, pomádétól ragadóson, mindenről megfeledkeztem. Tovább, kedvesem? Tovább?! Ügy ám! Öt álló esztendeje parancsolgattok nekem, hogy jóformán már azt se tudom, kié vagyok, kihez tartozom. De itt

t itt a magam ura vagyok! Érted-e, te — te Vájterfárn?! Még csak nem is vettem valami nagy lendületet. Ügy repült, akár a dróton rángatott bábu és csuda nevetségesen meglapult a sarokban. Mivel a szerelvény megállt, hirtelen csend lett. Néhány másodpercig úgy éreztem magam, mint amikor munka után a fűtőházban Benyovszkyval sakkozom és hibásan lépek. Ebben a nagy csendben egyszerre csak látom, hogy a kocsiból kiszáll a generális, utána a többi tiszt, szépen rangsor szerint, egész a csicskásig. A vonat előtt egy tiszt fogadja őket és tüstént el is vezetik mindet. A mi tisztünk! Ügy bámultam, hogy majd kiugrott a szemem. De akkor már felismertem Cirillt, Ferót és a többieket is, mind, és másokat is láttam a perónon, géppisztollyal a kezükben. Átcikázott az agyamon, hogy békésen távolítják el őket. így kell. Megráztam a fiatalembert, hogy beleropogott a csontja. — Kiszállni! Hé, Vájterfárn! — De úgy feküdt ott, mint egy rongy csomó. Volt, akinek akkor kezdődött a felkelés, amikor Besztercebányán meghirdették. Volt, akinek akkor kezdődött, amikor kikiáltották a köztársaságot és kiragasztották a hirdetményeket. Az én számomra akkor kezdődött, amikor leütöttem azt a fickót. Igaz, ahhoz az első ökölcsapáshoz külömb legényt is választhattam volna. De az embernek sokszor nincs alkalma rá, hogy válogasson. A fődolog, hogy Mártonban lefékeztem. Azután már minden, hogy úgy mondjam, fékezés nélkül ment tovább. A vonatot ne

m engedték be Ruttkára, reggel visszatért Besztercére. Čatlós bejelentette a német megszállást. Besztercéről elindultak a felhívások. A Sztrecsnó alatti alagutakat eltorlaszoltuk. Egész' Közép-Szlovákia a kezünkben volt. Megkezdődtek a hadműveletek. Dórával csak akkor látjuk egymást, ha már túl leszünk mindenen! Huszonnyolcadikán reggel sortűz ropogása hallatszott a kaszárnya udvaráról. Az a vöröshajú jutott az eszembe. Milyen büszkén, kevélyen pöffeszkedett lovaglónadrágjában. Ö is meg a többi is: a sok szőke, fekete és gesztenyebarna. (Részlet.) Ma ünnepeljük a Szlovák Nemzeti Felkelés 13. évfordulóját. A felkelésben a szlovák nép — a Szovjetunió önzetlen, támogatásával — kinyilvánította azt az akaratát, hogy szabadon és függetlenül akar élni a cseh nemzettel való testvéri közösségben és továbbra is fenn akarja tartani és fejleszteni demokratikus és haladó hagyományait. Megdönthetetlen bizonyítéka annak, hogy népUnk teljesíti a Szlovák Nemzeti Felkelés hagyományait, hogy Csehszlovákia Kommunista Pártjának vezetésével megszilárdítja népi demokratikus hazája politikai és gazdasági erejét, — az a Szlovákia minden zugára kiható rendszeres, szervezett és tervszerű építkezési tevékenység, amely egy fél emberöltő alatt alapjában megváltoztatta az ország képét. Szlovákia békés építésére elsősorban az ország iparosítása nyomja rá bélyegét. Ez az iparosítás 337 üzemnek a cseh országrészekből való áthelyezésével kezdődött az 1946—1947 években, ami által 24 ezer dolgozó számára teremtettek munkaalkalmat. A cseh üzemek áthelyezésén kívül — ezzel a folyamattal egyidejűleg — megindult az új üzemek építése és a régiek korszerűsítése és bővítése is. 1956 végéig 195 új üzemet létesítettünk Szlovákia területén és 133 üzemet átépítettünk. Fontos újra meg újra leszögezni ezeket a tényeket, mert az ostoba ellenséges propaganda, még olyanoké is, akik közöttünk járnak, letagadni igyekszik ezt a mindenki által közvetlenül tapasztalható tényt. Nincsen Szlovákiának olyan járása, amelyben ne lenne új iparvállalat vagy rekonstruált, bővített üzem. Az új üzemek építése a régiek kapacitásának növelése és valamenynyiben az egy főre eső termelés, vagyis a munkatermelékenység növelése, azonban nem üres számadat. Annyit jelent, hogy többet, több-félét, jobbat és olcsóbban termelünk. Csak úgy kiragadva felsorolunk néhány, a korszerű élet folytatásához nélkülözhetetlen terméket, amelyeket azelőtt nemcsak Szlovákiában, de sok esetben egész Csehszlovákiában sem termeltek: golyós- és görgőscsapágyak, alumínium-, vasöntvények, nehéz szerszámgépek, vegyi üzemek berendezése és számtalan más dolog a termelőeszközök köréből. De gyárt Szlovákia ipara tartós közszükségleti cikkeket is, olyanokat, amelyeknek azelőtt híre hamva se volt: jégszekrényeket, mosógépeket, rádióberendezéseket és hasonlókat. Ide kell számítani — bár a természeti adottságok e téren nem a legkedvezőbbek — azt a tényt, hogy tíz esztendő alatt Szlovákia területén a barnaszén és lignit-jövesztés közel évi egymillió tonnával emelkedett. 1946. és 1956. között 417 megawatt kapacitású elektromos áramtermelő müvet helyeztünk üzembe, amelyek másfélszer annyi áramot termelnek, mint amennyit 1948-ban egész Szlovákia területén előállítottunk. Hatalmas hőerőmű született Novákyban, amely lehetővé tette az ottani alacsony fűtőértékű szénnek helybén, szállítás nélküli felhasználását. Nyolc új vízierőművet építettünk, elsősorban a Vág folyón és további 5 van építés alatt. Szlovákia a rengeteg áramot fogyasztó színes fémkohászat döntő területe lett hazánkban. A felszabadulás óta 33 gépipari üzem kezdte meg működését, amelyeknek kétharmada az életszínvonal emelése szempontjából nagy jelentőségű termelési eszközöket gyárt. Bizonyára mindnyájunkra megnyugtatólag hat, hogy a korszerű gyógyászatban oly fontos penicillint és hasonló gyógyszereket szintén Szlovákia területén állítjuk elő. Szlovákia-szerte nem járhatunk olyan faluban, amelyben új, korszerű lakóházakat nem építettek volna. Mindenekelőtt újjáépítettük a háború folyamán a földdel egyenlővé tett vagy súlyosan megrongált házak ezreit és az új családi házak tízezreit, a modern szocialista városépítészet számos tömbjét, sőt egészen új településeket is építettünk. Mindez megkövetelte az építőanyagipar lényeges kiterjesztését: jelenleg évi 170 millió darab téglával többet termelünk mint 1948-ban. A Közeli jövőben Szlovákia szívében új, hatalmas cementüzem kezdi meg működését. A jelen, második ötéves terv folyamán további gazdaságos építnanya gok alkalmazását vettük tervbe, amelyekből legalább ötezer lakásegységet építenek. Négy új panellgyártó üzem létesül, amely évente 3 ezer lakás egység építését teszi lehetővé. Szlovákia lakosságának rendkívül gyors szaporodása közismert. Ezért fontos az az adat, amely szerint második ötéves tervünk folyamán 112 ezer személy talál Szlovákiában új munkahelyre. A béralapok ugyanezen idő alatt 20 százalékkal emelkednek. Tudjuk, hogy a szocialista iparosításban a többtermelés forrása elsősorban a munkatermelékenység növelése. Ennek emelkedése arányában tervezzük, hogy a kiskereskedelmi forgalom 1960-ig — 1955-tel összehasonlítva — 50 százalékkal lesz nagyobb. Ha pedig az 1949-es esztendővel •hasonlítjuk össze, úgy a következő képet kapjuk: Év 1949 1955 1960 mutató 100 220 330 Gyakorlatilag ez annyit jelent, hogy a két ötéves terv folyamán a kiskereskedelmi forgalom több mint háromszorosa lesz. Szlovákia területén 1960-ig 126 ezer új lakásegységet építünk. Ennek számnak érzékeltetésére megemlít j j , hogy az első ötéves terv folyamai Szlovákiában 74 ezer lakás épült. De összehasonlíthatjuk a fenti adatot a kapitalista Csehszlovákia sokat emlegetett jólétével is, amikor Szlovákiában, a legnagyobb konjunktúra idején tíz év alatt építettek annyi lakást, mint amennyi most öt év aiatt készül. Mindezek a számok — de még inkább a számok mögött, az azok alapját képező tények a napnál világosabban bizonyítják, milyen óriási haladáson m^nt keresztül Szlovákia az elmúlt 13 esztendő alatt. Ne feledkezzünk meg erről a tényről akkor, amikor a Szlovák Nemzeti Felkelés újabb évfordulójáról emlékezünk meg. Ezerkilencszáznegyvennégyet írtunk. A jéghideg decemberi szél erőteljes lökésekkel hajtotta előre a szűk Bukovská völgyben Anton Šagát erdész apró alakját. Körül recsegtek a fák fagytól dermedt ágai B az erdő panaszosan nyögdécselt. Az út, amelyen haladt, a kis hegyi faluból, Bukovecből indult kígyózva a meredek hegynek. Sűrű erdőtől övezve eltért a Jesenský hegy irányában, áthágta a Mrcha patak medrét s a Prašivá hegy felé fordult. Húsz kilométer hosszú, hóval ezerszer oefújt, vihartól korbácsolt, német őrjáratoktól veszélyeztetett út — a partizánösszekötő útja. Šagát erdész ki tudja hányadszor mérte egyenletes lépteivel ezt az utat. A hátán lépteinek ritmusában ugrált a megtömött hátizsák. Benne dohány, gyufa, gyertya, és sok már apró, de a partizántáborban nélkülözhetetlen tárgy. De azt a legfontosabbat hiába keresnéd a hátizsák mélyén. Azt a fejében hordja. A németek hadmozdulatairól szóló híreket, a környező falvakba és városokba érkező németek és fegyverek számát. Ezek a hírek biztosították a partnzáinrajtütések sikerét. Ezen a hideg decemberi napon, amikor a partizánok Parfizántüzek a hegytetün tobbett fagyoskodtak, mint melegedtek, többett éheztek mint ettek, talán még nagyobb örömmel fogadták Anton Šagátot, mint azelőtt. Fia már messziről szaladt feléje s a szél belekapaszkodott gyermektestén lógó, felnőtt emberre szabott katonaruhájába. Vidáman integetett unokabáttya. Martin Šagát is, akit a szovjet partizánokkal együtt dobtak le ejtőernyővel a Prašivá hegy környékére és most egy partizánosztagnak völt a parancsnoka. Az általános öröm okát Jegorov partizánparancsnok magyarázta meg. A szovjet rádió jelentése szerint ezen a napon, december 15.-én, a szovjet csapatok délen átlépték a határt. Keleten Breznó yárosához közelednek. Ez az örömteli találkozás a fiával egyike volt utolsó találkozásaiknak. A partizánok újult erővel kezdték meg a harcot a németek ellen, hogy minél hamarabb egyesüljenek a győzelmesen előretörő szovjet csapatokkal. Nehéz idők következtek a németekre. A partizárarajtütések megsokszorozódtak. Német csapat- és lőszerszállító vonatok és teherautó

1' repültek a levegőbe, hidak robbantak fel. A falvakban és városokban titokzatos halállal haltak meg a németek. Alvás közben, őrségen és mulatságokon. A németek már minden fától és bokortól féltek. Az utak mentén 250 méternyi szélességben kiirtották a fákat. Hiába. A partizánoknak nem csak az erdők és hegyek, de a városok és falvak is segítettek. S azokat mégsem lehet egytől-egyig megsemmisíteni. Ezekről az eseményekről hozott hírt Šagát erdész partizánbajtársainak a Pra- šivá hegyre. Sajnos hozott szomorúbb híreket is. Beszélt a németek esztelen bosszúhadjáratáról. Akasztófákról Slovenská Lupča, Medzibrod és Ľubietová terein. Az égő emberi test szörnyű bűzéről, melv Ne- mecká község mészégető kemencéjéből teried, melyben száz és száz foglyul ejtett partizán lelte halálát. Tömeggyilkosságokról. Kremnička és Kováčova mellett, ahol vérpatakok folydogáltak az erdő szélén halomra lőtt emberi testekből. Mert minél biztosabb volt a németek veresége, annál veszettebb dühhel vetették magukat a városok és falvak lakóira. Az emberek százai vándoroltak ezekben a napokban a Čierny Diel nevű hegyoldalra, ahonnan odaláthattak a harcok színhelyére. Köztük volt Anton Sagát is. Tizenhét éves An- ton fia Kľak védelménél megsebesült. A németek elfogták és Kremnicára vitték. ahol többi partizánbajtársával együtt meggyilkolták. Šagát erdész vérző szívvel járta a Prašivá felé vezető utat. S eljött a nap, amikor már nem volt hova visszatérnie. A szomszédos hegyoldalról nézte, hooyan ég porrá szülőfaluja — Bukovec. A németek ekkor már másodszor gyújtották fel a kis falu házait, melyből kő kövön nem maradt. Égtek Baláže. Kalištie, Priechod és sok más hegyi falu házai is. Nehéz felsorb.lni mindazt, ami lejátszódott addig a napig, amikor a partizánok a szovjet katonákkal öszszeölelkezhettek. 13 év. A Prašivá hegy oldalán Anton Sagát új facsemetéket ültetett és nevelt naggyá. Az élet folyik tovább a maga medrében. De a hegyek tetején ma fellobbanó szimbolikus partizántüzek nemcsak győzelmes harcok emlékét, hanem sok-sok fájdalmat és szenvedést is idéznek fel a múltból, amely már soha nem térhet vissza.