Új Szó, 1957. augusztus (10. évfolyam, 212-242.szám)

1957-08-24 / 235. szám, szombat

H' „Annak okáért nevezé minden annak nevét Bábelnek; mivelhogy az Or ott vesztette volna eszét az egész föld nyelveinek." ogy pontosan hogyan történt, azt nem tudom, nem sokat olvastam én a bibliát. Pallér vagyok én, nem pedig páter. De, amikor megnéztem az írást, mondhatnak amit akarnak, az utolsó betűig így igaz. A tervben, ahogy elő van írva, ez állt: D. 14. Hivatalos nevén: csővezetékpillér, de mindenkinek csak a Bábel tornya volt. Nekem is. A dolog úgy kezdődött, hogy egy reggel azt mondja nekem a mérnök: belefájdult a fejem ebbe a sok nyelvbe. Éppen újra fel akarom hívni a mérnököt, hogy mi van a csapattal, amikor látom, valami fiú nézdelödik ott, ide bámul, oda bámul, fejét forgatja, mintha a tegnapi napot keresné. — Öcsém, nem a D. li-es szakaszt keresed? — Novák, maga fogja magát és elmegy a tizennégyesre, ahol tegnap kiásattam az alapot. Majd lesz ott egy csapat. Megyek oda, és az csak természetes, hogy az alap nincs kiásva, a csapat meg a fene tudja, hol van. Végigfutok az építkezésen, hajszolom a brigádosokat, de hát mit képzelek én, megvan mindenkinek a maga kiosztott munkája. Szaladok az irodába, telefonálok, majd hogy ki nem tépem a zsinórt, de a mindenségit neki, egy ember nem sok, annyi sincs. No, aztán kiderült a dolog. Tegnap ott volt a csapat, de aztán ripsz-ropsz elküldték a G. csomópontot betonozni, mert ott meglazult a zsaluzás. Ami a pillért illeti, azzal ugyan ki törődött volna. — Majd küldőig valakit. Addig csak 'ássák azt az alapot, úgyis alig van ott több, mint két lapátra való — üvöltötte a mérnök a telefonba, aztán levágta. Nem tudtam neki megmagyarázni, hogy szeretném én látni azt a két lapátot. Abban azonban igaza volt, hogy kis idö múlva valami emberforma üget*tt hozzánk a szakaszra. — Tak, prosepana — mondta lengyelül —, engem az irodáról küldtek. Kamienski vagyok, prosepana, Kamiénski Janek. Az áldóját, mondom magamban, egy polyákot küldtek'. No, rendben van, istei} hozott. Ismerem én a lengyeleket, azok tudnak dolgozni. — Kevés szóból megértjük egymást. Kt ásol, érted? Mosolyog: — Hogyne érteném ... Kiássuk az alapot. — Akkor rajta! Én se vagyok lusta, magam is kézOeveszem a csákányt. Pallér ide, pallér oda, az most nem fontos. Dolgozunk. A lengyel néha szól valamit, alig értem. Aztán én mondok valamit, azt meg a lengyel nem érti. Fogy a munka a kezünk alatt. Mire megjönnek a többiek, gondolom, addigra megtanul ez még csehül is. Egyszerre csak, no nem, ez nem is lehet igaz, jön egy másik ember. Göndör a haja, fekete, a szeme ragyog. Kabátja a vállán. Azt mondja: — Ej, drugari, hol van a majszter Novák? — Bolgárul beszél. — Ez az itt? No, akkor jól van. Ideküldtek az irodáról, munkára. Kosztov Angyel a nevem, bolgár vagyok. Kocsányon lóg a szemem, úgy bámulom. Nem kis dolog ez, kérem. Dolgozik itt ugyan mindenféle náció, de hogy éppen nálam gyűljenek össze szláv rokonaink, az azért mégiscsak furcsa. A mindenségit, tfiit nem tesz a véletlen! — Hát ha bolgár, akkor bolgár — mondom. — Érezd magad jól minálunk. Aztán miféle vagy, honnan jöttél? Kicsit gondolkozik, nem érti. Aztán egyszerre: — Én? Vinyicéből.. . Csudaszép ott... Tenger ... Széplány, sok... Uuu... Én študent... Brigád. — Akkor fogd ezt a csillét... nesze! — A biztonság kedvéért felemelem a csillét. Az meg csak nevet: — Da. da, értem én. Csille... csudesno. . Fogom a lapátot, ások tovább. A lengyel meg a bolgár bólogat, hogy értik. Az áldóját, mondom magamban, ti tuég csak értitek, fiúk, de nekem máris (Mert már kezdtem megérteni, hogy nálam van a „gyülde", ahogy az építkezésen mondják. Egész csapatot nem adnak, de a maradékot ideirányítják.) Az meg csak rázza a fejét és halkan azt mondja: — Nem tudom ... Mintha a menykő csapott volna belém. Nem tudom ... nesze neked ... hát akkor ez magyar! Biztos, hogy hozzám küldték. Látom, valami cédulát szorongat. Kiveszem a kezéből és hát persze: D. 14-es szakasz, Novák művezető. — Én vagyok a Novák, ez az a szakasz ... Tudom, barátom? — Eddig terjed a magyar tudásom. Kicsit mosolyog és önkezével mutatja, adjak neki munkát. Ledobja a kabátját és a tenyerébe köp. Na lám, megy ez, mint a karikacsapás, nem kell félni. Ha valamit mondani akarok, felmutatom a dolgot és megmondom csehül. Mindjárt megértik, miről van szó. Például mutatok egy deszkát és azt mondom: — Prkno! — A magyar meg se rezzen és azt mondja rá: — Dttzka. — A bolgár meg: — Daszka. — Én meg kihúzom magam, mert ennek így kell lennie. Egyszóval nyert ügyünk van, és legalább megismerjük egymást. Nemsokára, még úgy ebéd előtt, megint arra jön valaki. Felhördülök: vajon ez miféle fajta?! Mindjárt rá is kiáltok, biztos, ami biztos: — Bonzsúr, doktor, tudom, prosepana? A pasas megáll, ránt egyet a nadrágján és a homlokára mutat olyan mozdulattál, melyet jól értenek az egész világon. Aztán csak ennyit mond: — Dili? Ebből aztán mindjárt láttam, hogy cseh az illető. Mondom neki: — Öreg pajtás, ide a tüdőmre. Most már pont ketten vagyunk csehek. Kicsit nyújtózkodik, feljebb taszítja a sapkáját és éneklő hangon mondja: — Cseh volnék, bizony, még hozzá Vyšehradról... Aha, prágai a jómadár, mondom magamban. Es már nyomom is kezébe a lapátot. Csak a biztonság okából kérdem meg a nevét, hadd írom bele a kiskönyvbe. — Vohnout Pepi, minden meló kevés neki, illetőségi helye a Krajeckocsma, ez idö szerint könnyű testi munkára beutalva. — Ránéz a többire: — No, díszszázad, ráverünk, mi? — Majd pont ezek értenek téged. Ezeknek lassan kell beszélni — maayarázom. — Én inkább a munkában vagyok lassú, a dumában sietek. Hé, te szépen lebarnult gyerek, izzad a nyelved? Mondhatom, egy szót sem értettem a beszédéből. A többi meg csak röhög, ha nem is érti. A munka azért csak megy valahogyan. És akár hiszik, akár nem, megint odajön valaki. Amolyan sötét képű, sovány, vörös virág a gomblyukában, és egyenest nekemront: — Luigi Barsini... — De mert tudja, hogy egy szavát sem értem, a kezével mutatja: — Lavorare ... dolgozni ... operaio ... munkás ... En csak sóhajtottam, fogtam egy lapátot és eléje tartottam. — Si, si... comprendo ... lapát,.. értem. Caricare .. rakodni... Igyekezett úgy beszélni, hogy megértsem. Én meg úgy elképedtem, hogy egyszerre csak elkezdtem mondani: — Si, si, betie, bene... — Az ördög tudja, honnan jutott ez eszembe, de úgy látszik, olaszul volt. Több se kellett neki, elkezd belőle ömleni a szó. No, mondom, el innen, de gyorsan. Beültem a bódéba és egyre csak a homlokomat törülgettem. Te jóságos úristen, mondom magamban, kiket küldesz itt a nyakamra? Felveszem a telefont és felhívom a mérnököt: — Az ég szerelmére, mi jutott eszébe? Viccel velem? Már a fél világ itt van a pillérnél, de én senkinek sem értem a szavát. A prágai szavát meg pláne nem. Aztán most ez a talján... — Idehallgasson, szákikám, ne mérgelődjön — gügyörészik a mérnök a telefonba. (Ha azt mondja, „szakikám". akkor már baj van.) — Tiszta eset. Csapat nincs, azt küldöm, aki van. A talján az olasz csoportból való, akik az aknászoknál dolgoznak. Holnap még cikk is lesz róluk az üzemi lapban, mert megértették a felhívásunkat és egy szaktársat elküldtek a maga fontos szakaszára ... Tehát nem kell morogni ... A magyar? Nincs abban semmi különös, akad belőlük itt bőven ... Es a lengyel? Azon mit csodálkozik, szakikám? Hiszen egy ugrás ide Lengyelország! E magyarázat után kissé megnyugodtam. Éppen vissza akartam indulni, hogy megnézzem, mit csinálnak, meg hogy lefektessük a betonozó csillék vágányát, amikor valaki bekopogtat a bódéba: — Szaktárs, megint jött segítség. Tálalva van. Kimegyek és látom ám a prágait, amint a kezénél fogva vezet egy szerecsenképü, szurtos alakot. Cigány. Összecsapom a kezemet: — D. 14-es szakasz, mi? Tudsz csehül? — Hej — bizonygatja szlovákul a cigány és vigyorog. — Talán magyarul is tudsz? — jut eszembe. — Igen — vágja rá. Egyszerre feltámadt bennem a reménykedés: — Hát bolgárul tudsz-e? Meg olaszul? Hiszen te biztosan bejártad az egész világot! — Meg se várom, mit válaszol és már vonszolom iS a csapathoz. — Fiúk, itt a tolmács... Most már úgy fog menni minden, mint a karikacsapás! Beszélj... hogy hívnak? — Hogy mi? Hogy hívnák? Danó vagyok — nevet a cigány. És a kedves Danó elkezd beszélni. Én csak nézek, a beszéde után ítélve magyarul' hangzik, de a mi Pistánk csak pislog, nem úgy néz ki, mintha értené. Te itt nekem összehordasz hetet-havat, mondom magamban, és odahívom Angyelt, a bolgárt. A cigány megint rákezdi. A hang után ítélve lehetett bolgárul is, sőt Angyel bólogat hozzá, csuda jókedvem támad, mert látom, érti. Az ám, csakhogy a bolgár fordítva csinálja: akkor bólogat, amikor azt mondja, hogy „nem" és a szegény Angyel már mutatja is, hogy nem érti. Ezzel aztán vége lett a mulatságnak és munkát adtam a cigánynak, mert mint tolmács egy hatost sem ért. Elkezdtünk dolgozni egy csoportban, ahol senki sem értette a másikat. Egyszóval: Bábel. Hogy mégis lendítsek valamit a dolgon, elkezdtem mindnyájukat csehre tanítani. Azt mondom: — Fiúk, melózni kell. Jegyezzétek meg: a brigád termelékenysége... Egyből megértettek. Es már csiripelte is az egész társaság: — Ertem, prosepana, a brigád . • 2 — Igen, a brigád... — Da, da, brigada ... En meg folytatom: — A szocializmus ... Mire ők valamennyien: — Tak, igen, da, hej, szocializmus — mondják kórusban. Csak az a prágai mondta a maga módján: — Ráhúzunk és kész! Repült az idö, A pillér úgy nőtt, hogy gyönyörűség volt nézni. Az egész építkezésen irigyeltek bennünket. De képzeljék csak el, mi történt velem odahaza. Akár hiszik, akár nem, azon a héten úgy megszoktam a zagyva beszédet, hogy borzalom volt hallgatni. Na, szóval hazamegyek szombaton, az asszony, mint mindig, ünnepi buktával vár, a tepsiben hús, a gombóc könnyű, mint a lehelet, én meg csak berontok: — Dobríden, szinyóra, imám fáme mint a farkas. Jó asszony a feleségem, csak legyint és azt mondja: — Apa, te ittál! Mire én: — Elment az eszed, mamus? Még hogy én ittam! Kicsi híja, hogy el nem sírta magát: nem tudta mire vélni a dolgot, azt hitte bolondgombát ettem. Csak másnap kezdtem újra rendesen beszélni, de akkor megint ki kellett mennem az építkezésre, az én bábeli tornyomhoz. Bizony nagy zűrzavar volt ott, ami a nyelveket illeti, de amikor Anyicska, a büféslány megjelent a szakaszon, egyszerre a legteljesebb kölcsönös megértés szelleme áradt el közöttünk. A kislány ügyes: árulhatná a sört meg a limonádét a pultnál is, de ő kihozza egészen az építkezéshez. Köszönet és hála érte, kislány! Testi mivoltát illetően is tetszetős, és abból, ahogyan a Bábéiban viselkedett, úgy látszott, legalább ezer nyelven ért' Angyel, a bolgár, cšak a nevében angyal: mert forróvérű, mint az ördög. Alig látta meg, már lobogott: — Uuu, gyevojka! Krasavica! Gyönyörűségem! Anyicska mindjárt megértette és adott neki sört. Amikor Kecskeméti Pista megpillantotta, egyszeribe elfelejtette, hogy van már jegyese odahaza, és elkezdte: kisasszonyka így, kisasszonyka úgy, szépleány. A többit már nem értettem. Ahogy láttam, Anyicska nagyon is jól értette. Hát még amikor a lengyel rákezdte! Azon az édes, susogó nyelvén, hogy azt mondja: Anyicska, ilyen bájos, olyan bájos, panienka bardzo ladna, piekna ... Egy szót sem értettem belőle, de a legjobban azon bámultam, hogy Anyicska csak csücsörít és mosolyog. Te lány, mondom magamban, te jó nevelést kaptál! ' Na és aztán még odahúzott Vohnout Pepi, sót megpróbált valamit a fülébe súgni, kapott is rögtön egy akkora pofont, hogy csak úgy pórzott. ' — Nagyon katonás. Erre a csárdásra megiszunk egy pofa sört, mi? — mondta, mintha mi sem történt volna. Pedig még csak akkor jött a java. Hiába, a délvidék az csak délvidék marad, ez hiányzik a mi vérünkből. Odaront a Luigi, ledobja a válláról a deszkát, hogy csak úgy puffan, mindenkit félretol és úgy elkezd hadarni, hogy a szemem szikrázik bele. — Madonna bella ... carissima ... édes ... csodálatos ... Es mondhatnák, amit akarnak, a lány öt is egészen jól megértette, mert csak mosolygott, és azt mondta: — Hallgasson, maga hízelkedő kutya! Ha jól láttam, vagy kétszer rá is ütött a kezére. Egyre csak suttogtak meg nevettek, amíg aztán Anyicska eladta mind a sört és odébb libbent. Pista utána kiáltott: — Jöjjön el megint! — Es lám, a lány mindjárt felelt: — Persze, hogy eljövök. De még a farakáshoz sem ért, amikor egyszerre csak ezt hallom: — Halló, Fräulein, eine Flasche! Az erőművön ugyanis egy svájci szerelő dolgozott és, mint látható, ő is mindjárt bejelentette igényét. Mivel törjük magunkat a pillérrel, á 'csővezetékszerelők készen állnak, ha azonban ez a svájöi szerelő az erőműben nem siet az ö szerelésével, akkor megtörölhetjük az orrunkat. Angyel végre csehül akarta megmagyarázni a dolgot, megrántotta a svájci kabátújját és nyomatékkal előadta azt a két szót, amit mindenki értett: —

1 Brigáda ... szocializm ... A svájci rámeredt, összecsapta a kezét és rákezdte: — Nein, bitté, keine Politik, ich bin Schweizer, ich bin neutral. (Csak semmi politika, kérem. Svájci vagyok, semleges vagyok.) A többiek csak az utolsó szót ér* tették és nekiestek: — Nye vozmozsno da bugyete neutralen. — Maga nem lehet semleges. — Pan nie mózse bity neutralem. Pepi is beleavatkozott: — Idenézz, te vén semleges szivar, schau mai her! Mákén, ferstanden? Melózni keU, érted? Ik make, du make. A svájci csak bámult és a vállát vonogatta. Szerencsére ott volt Danó, a cigány: — Arbeit, los, los... — Erre még emlékezett a koncentrációs táborból, ahová a németek zárták. Egyre csak ezt ordították feléje. De aztán kiderült, hogy a svájci maga is az „arbeit" mellett van, csak a „brigád" meg a „szocializmus" nem fért a begyébe. Végre is, az ő dolga. De az olaszunk, akinek a beszédét még legjobban értette a svájci, fején találta a szöget. Elég sokáig üvöltöttek egymássál ,míg végre a svájci azt mondta: — Na jó, kíváncsi vagyok! — Az építkezésre mutatott: — Egy heti határidőt adok maguknak! Valamit megértettem belőle és azt mondtam magamban: na, köszönöm szépen, most aztán felpiszkáltuk ezt a svájcit és egyheti határidőt ad nekünk. Ez azt jelenti, hogy egy hét múlva ó elkészül, és most az a kérdés, hogy mi... Ekkor a mi szakaszunkon egy nagygyűlést tartottunk. Sokan ugyan nem voltak jelen, de sok hosszú és bonyolult beszéd hangzott el, még hozzá mindegyik más nyelven. De a végén aztán úgy voltunk, mint Anyicskával: egyszeribe megértettük egymást. Gyerünk! Kikészítjük a svájcit! — Fiúkák, most aztán beletaposni, nincs mese! — rikoltotta Pepi, amikor Luigi és Angyel kezdték a betont önteni. Megmondom őszintén: ha ennyiféle nemzet lát neki ugyanannak a dolognak, akkor megy ám az, mint a karikacsapás! Nem csupán mint csapat akartak győzni, hanem mindegyik meg akarta mutatni, hogy ő a legjobb: csak úgy sistergett a munka a kezük alatt. Anyicska mindennap megjelent, nem is annyira a sör, mint az udvarlás miatt. Mikor történik az meg egy lánnyal, hogy egyszerre vall neki szerelmet ennyi nép fia! Még hozzá egyetértésben, azt meg kell mondanom. Néha ugyan egészen úgy festett a dolog, hogy nemzetközi bonyodalom lesz belőle, mint amikor például Angyel úgy vélte: Luigi túl közel van a lányhoz, vagy amikor Janek erőszakkal Anyicska mellé akart ülni, noha Danó, a cigány, már ott ült mellette. Itt aztán segített a semleges svájci: mondhatom, aranyat ért. Már testesebb ember volt, a lányok nem érdekelték és így közmegelégedésre oldotta meg a dolgot, maga ülvén Anyicska mellé. Különben is elkezdett közénk járni, bár a többiek folyton hevesen bizonygatták neki, hogy nem lehet semleges. Egyszer vállat vont és bevallotta nekem: — Lehet, hogy van valami ebben a szocializmusban, dehát tudja... — Majd halkabban hozzátette: — Az ember legyen óvatos ... Egyszóval: félt a semleges, figy gondolom, talán nem is eszik olyan pedig a sors úgy rendelte, hogy min- J

nrrôn a

2'

t a egyszer soa]C

l náluk odahaza a semlegesnek is vi is odajött és leült a csapathoz. Most kezdődött csak a zenebona. A svájci csak németül tudott, ezen a nehéz, ormótlan nyelven: hogy értené meg, mit csiripel az én bolgárom. Pedig volt számára mondanivalónk. Mindannyiunkat egy dolog bántott: itt gyáznia kell a szájára. Hogy soká ne cifrázzam a beszédet: bár látták volna annak a hétnek a végét! Igaz, a fiaim tizenkét meg tizenhat órákat dolgozták, de végül is a Bábel tornya elké szült. A svájci is. Telefonálok az iro dába, szaladok viszsza a szakaszra, mert jön valaki a sajtótól, hogy megnézze. Mire odaérek, a fiúk már feldíszítették a pillért virágokkal, egy nagy lap papirosra pedig felírtak egy olyan szót, amit mindegyik értett: Mir — pokój — MNP — pace — béke. Fönn a létrán pedig ott állt a svájci, csak úgy szuszogott, aztán egy ecsettel odaírta a maga nyel* vén: Frieden. Mert ebben a kérdésben a semleges sem bírja ki, hogy néma legyen. (Fordította: Falvai Alfréd)