Új Szó, 1957. augusztus (10. évfolyam, 212-242.szám)

1957-08-22 / 233. szám, csütörtök

Ä prešovi Kerületi Múzeumban MAGA MOST ITTEND azt kérdezi éntőlem, hogy mit csinálok, és én azt felelem, hogy nerri sokat: gyomlálok, mivel, ha nem szaggatnám a gyomot, mindent ellepne a gaz, vagy másképpen gyom, avagy muruggya. Bistosan tudja, van egy mondás, úgy hangzik: „Föld a gyomnak édesanyja, gabonának mostoha". Ebben minden benne van, amit maga tudni akar, hogy miért szaggatom a gyomot. Most még fjem látszik, de este, vagy holnap majd végignézheti a szőlőt: szinte felágaskodnak a tőkék, mivel a gyomok már a földön lapulnak pusztulva, hervadtan. Akkor kell megnézni, mit csinált az én tenyerem Én mindig csak gyomlálok. Hozom a nagy tövetölőt, * kapát, mifélét, azokkal vakargatom a föld ábrázatját, hogy ne legyen rajta piszok, ami itt a földön: gyom. Itt ez az árok, látja. Ez is csupa gaz néha: a víz nem bír folyni, elönti a szőlőt, pocsolyát terít széjjel virágra, tőkére egyaránt, de én beleállok az árokba, kitisztogatom, utána mintha valami mondaná, de jó, hogy megtisztítottál a gyomoktól, már majd megfulladtam! — Hogy az árok nem tud beszélni? Az igaz, de az ember, az ember mondatja ezt vele, aztán segít, kiszaggatja a nagy büdös bürköket, lapuleveleket, tüskés szamárkórókat. Még a víz is csacsogva, nevetve szalad a tiszta árokban! Kalapját feltolta homlokára. S mintha a zsuppcs kis présház szerháját is feltolta volna, hogy süssön be a nap. A Iopóből kristályos bort eresztett a pohárba, melynek falán finom homály verődött. Volt egy kis szalonna, jó fekete bőre volt, mivel csak szalmával pörzsölték, nem úgy, mint mostanában a hentesek, hogy tessék-lássék, hát leforrázzák, aztán büdös benzinlámpával átszaladják, végigpörzsölik a disznót. Jobb, ha az ember nem eszik az ilyen szalonnából! Az igazi szalonna a szalmával porzsolt, melyet a nagykéssel tisztára vakarnak, kukorica sustyával fehérre-barnára mosnak. Rögtön csemege az ilyen szalonna! — PICURKA AZ ABLAK, de a fejem kifér rajta, meg én már nem sokat nézegetek le a völgybe. Csak szüretkor szeretek kinézni, hogy ki jön. Akkor jönnek az erős lábikrájú szüretelő asszonyok, szájukról édes szőlőcukrot csókol le az ember, kosarukban illatos bazsalicska-fű van, s szoknyájukból titkok.áramlanak ki. — De én csak gyomlálok, a határ egy tenyérnyijét szépítem, aztán a szomszédom is ezt teszi, a harmadik is, a századik is, ezredik szintén: így aztán szépül a határ. — Bárcsak megoldanák, hogy géppel lehetne irtani a gyomot. Olvasom, hogy valamilyen port szórnak már s az csak a gyomokat írtja. Ennek örülök én. — Ott van a csücsökben egy darakba föld. Ide látszik. Az erdő volt régen, azt a sarkot én tettem termővé, de micsoda munkámba került! Kidöngettem a fákat, tövetölővel kiszedtem a törcsöket, de még hat eszK, TÓTH MIHÁLY: Tavaly, ilyen öszeleji napon egy évek óta nem látott iskolatársammal találkoztam. Együtt léptük át egykor az iskola küszöbét Sokáig egy padban' is ültünk, belefaragtuk nevünket jó vastagon a régi zöldre festett padba, közösen fúrtuk-faragtuk a kézimunkát, sőt néha ketten közös megegyezéssel kerültük az iskolát. Jó barátok voltunk. Józsiék aztán elmentek a szomszédunkból, csak néhanapján találkoztam a fiúval. Teltek az évek és volt iskolatársam megnősült. Később hallottam, hogy otthagyta feleségét, vagy felesége öt — nem tudom biztosan, csaíc annyit tudok a házasságukról, hogy évek óta külön élnek. Alig néhány hónapos kisfiúkat az asszony szülei nevelik. Józsi elment valahová Csehországba dolgozni, felesége meg itt dolgozik Bratislavában valamelyik gyárban. . Azon a napon az utcán úgy nyolc óra tájban mindenhol ünneplőbe öltözött embereket láttam, amint vezették a pöttömnyi kis embereket az iskolába. A kicsit már fáradt nyárvégi napsugár mintha csak a kicsinyek tiszteletére ki akart volna tenni magáért, ezen a napon valamivel erősebben sütött, mint máskor. A kicsinyek a helyzet komolyságához illően lépegettek szüleik mellett, majd megálltak a hatalmas hársfa alatt az iskola bejáratánál. Kellemes melegség futotta át testemet. Az iskolaév kezdete — juttatták eszembe a kis nebulók — gyermekkoromat. Ügy kilenc óra felé, mikor az ünnepség már megkezdődött, keserves sírásra lettünk mindnyájan figyelmesek. Egy kisfiú jött az iskolaudvarra, jobban mondva hozták öt. Egy öreg tendő múlva is felverték a vadhajtások. Minden évben mélyebbre és mélyebbre ástam: szedtem a gyökereket. Felforgattam a földet, de a vadhajtások csak ragaszkodtak az élethez, a napsugár felé nyújtóztak. Nehezen adta meg magát az a lepedőnyi földecske, de nem engedtem. Rigolíroztam, ástam, forgattam, gereblyéztem, kapáltam, millió kapavágást tettem, hogy megcsináljam a szőlő ágyát, mivel jó lankás, délnek néző, ' zsíros földdarab volt, nem sajnáltam tőle semmit. Verejtéket, fáradságot, pénzt, munkát öltem bele. A gyom meg rámnevetett. Nekiestem, irtottam, de a perje az rettenetes volt. Megint ásni kellett. Külön-külön ástam ki a gyökérkéket. Ha te úgy, — én is úgy! — mondtam. Aztán mikor egy szem vadhajtás se tört fel, akkor megpihentettem az én földecskémet, markommal elporhanyítottam a tőkék helyét, s dugványoztam. Muskotály-veszszőket tettem bele. Ritka borfajta erre, pedig valamikor sok volt. Illat csap az ember szájába, olyan az. A pincémben, látja, most is van egy kis csobolyával muskotály borom, ezt az aszszonyoknak, menyecskéknek tartogatom. " Eljönnek, beszélgetnek, nevetgélnek, megvidámítják az ember életét, ezért nekik muskotálybort csurdítok a pohárba, Szeretik is, a fene a gigájukat, de jól teszik, szeressék is. Az asszonyok szeretetreméltók. így vagyunk hát az élettel. MOST EZEKET mondtam, de ha maga eljött volna hozzám tíz esztendővel ezelőtt, akkor is csak ezt mondtam volna: gyomot irtok, kapálok, szőlőt telepítek, árkot tisztítok, beretválom a határ rücskös-gyomos ábrázatját, hogy a szem is nevessen, mikor végigtekint a tájékon. Cseresznyeéréskor, mikor az embernek már nem derogál a kemény padon ülni, hanem a fűben hever, szemén a kalapja, mellette a bor, méhek döngicsélnek, meleg van, messze a kapások dalolnak, vonat fütyül, a nap meg újból csak csurgatja aranyát a tőkékre, a szőlőkbe. Mindjárt melegség, édesség, szedődik a szőlőbe. Ez a valami! Ez az élet! Nem mondom, az eső is segít az embernek: mossa a fákat, az utakat, megtisztogatja a házak tetejét, olyan nagytakarításfélét csinál, elmállasztja a hantokat, az erdőket megfürdeti, egyszóval ő^a nagy tisztogató. Szeretem az esőt: ő hozza meg a tavaszt, az a puha eső, amelyik szemerkél, halkan szól, lehet mellette aludni, nem csapkodja az ablakot, nem csittegcsattog, mint valami vénasszony, hanem csak súg, súg. Utána jószagú az ugar, ezt érzem én mindig. Ezt fogom sajnálni, mikor majd meghalok ... És a hóról is kell szólnom, amely megbundázza ezt a tájékot, a hóról, amely alatt az álmok virulnak, magok fakadnak. Nem tudom én elmondani, hogy mi minden szépség van itt az ember körül. Itt ez a présház. Semmi sincs rajta, lakatja mégis valóságos néni vezette — megismertem, Józsi anyósa volt. A gyerek makacskodott, nem akarta magával vinni a táskáját. Mikor nagynehezen mégis bejöttek az iskolaudvarra és öreganyja elengedte kezét, apró lábait szaporán szedve, elkezdett szaladni — egyenesen hazafelé. Az ünnepély félbeszakadt, visszahozták a még mindig makacsul ellenálló emberkét és keserves bömbölése közepette a pionírok tovább folytatták az ünnepi műsort. Hazafelé tartva odamentem Juli nénihez, aki szörnyen restelkedett a dolog miatt. — Ilyen kölyköt még nem láttam, pedig én már felneveltem néhány gyereket — mondta keserűen az öregasszony. — Az én gyerekeim boldogok lettek volna, ha azt ehettek volna, amit ö. Reggel, ha azt kérdezem tőle hogy mit reggelizik, akkor először vajaskenyeret kér meg tejet, de mikorra azt elé teszem, kijelenti, hogy ő most kakaót akar inni. Az én gyerekeim napkeltekor kaptak egy darab kenyeret és elmentek libákat hajtani a tarlóra. Ő meg minden hónapban megkapja. a sok játékot, egyiket a másik után únja meg és itt van érte a köszönet. Öreg csontjaimat kell vele fárasztanom, hogy az iskolába cipeljem. — t rok az apjának, meg az anyjának, — folytatta felháborodottan — hogy gondoskodjanak róla, tegyenek már vele valamit, mert minden reggel mégse húzhatom őt erőszakkal az iskolába. Én ismerem már ezt a gyereket — éppen olyan, mint az anyja. Ö is, ha valamit belevett a fejébe, abból nem engedet. Kati is, amikor megtudta, hogy Jóska összeszűrte Csehországban valakivel a levet, szó kincs: megboldogult Katona Fekete Jancsi bácsi három esztendeig faragta. Maga találta fel ezt a faramuci fa-lakatot, de az olyan, hogy senki se tudja kinyitni, csak a gazdája. Már voltak itt a múzeumból is, mérnökök is, csodálkoztak. — Itt van emez a pince. Gazdája régen meghalt, • az öreg Botgái János volt benne sokáig a gazda, Kossuth alatt harcolt, bankóit rejtegette, zászlóit őrizgette, addig, amíg csak szét nem mállott a szövet. A zászlórudat minden évben felcsokrétázta. Meghagyta, hogy az utolsó foszlányt tegyék szíve fölé. Megtették neki. így akart meghalni, hát megtették kívánságát. Ez régen volt. — Vagy ott van az a gomba-tetejű pinceház. Há! Ott mindig vigan voltak: télen-nyáron muzsikáltak a betyárok, szép menyecskék jártak oda fel, táncoltak, ittak, szerelmeskedtek — és muskotálybort ittak, természetesen. Utoljára nagy dalibőt csaptak a betyárok, akik hat határból jöttek össze, nagy áldomást ittak, aztán puskáikat belehányták a kútba, mivel rendes emberekké lettek: szőlőt vettek, a faluban házat, jószágot bírtak, Pandúr-pince is a neve, mások meg betyárcsárdának hívják, holott a pandúrok nem sokat jártak bele. Néha-néha keresték a betyárokat, de nem találták. Flóbertpuska, csákány, miegymás volt ott elég. INNEN LÁTSZIK mellette az a hatalmas vadkörtefa. No arra akasztotta fel magát öreg Szécsi János. Miért? Mivel szomszédja a szőlőben kihányta a tőkéket, felszántotta a földet, ami a halála a szőlőnek: minden elgyomosodik tőle — jaj, jaj! Mi volt az! Az egész község kérlelte a szomszédot, hogy ne tegye, nézzen körül, a szőlőkben egy szem por sincs, itt parzsétosak az utak, csak szőlő, gyümölcsfa van itt, virágok nyílnak, méhek zsongnak, itt boldogító és gyógyító csendesség van, ne szántsa fel a földet. Nem! — felszántotta, Szécsi János meg annyira szerette szőlejét, hogy felakasztotta magát, mivel nem jó borokat szüretelt. Akkor pedig nem élet az élet, — Ennyit tudok mondani. És ez annyi, hogy az életem nem más, mint gyomlálás, kapálás, szüretelés, ásás, a földdel való örökös viaskodás. De szebb is a határ erre, de nincs is erre gyom. Aztán azt a csücsköt is megvívtam, győztem. Mi mást tehet az ember az ő életében, mint itt kint remekel: maga körül megőrzi a tisztaságot, a szépséget, az illatokat, virágokat és a muskotály-szőlőtőkéket. Szeretem a szőlőt, a csendet, a virágokat, az édes jó bort, a szerelmet, az asszonyt, az egész életet. Azért szeretem a szőlőt, mert ő is szeret engemet. Márpedig tudja-e, mit mond a szőlő? Nem? Megmondom. — Görbe embert szereti a szőlő! Ennyit tudok én mondani az élet és a világ soráról. nélkül otthagyta az urát. Később aztán kiderült, hogy csak pletyka volt az egész. Akkor meg a Józsi nem akart engedni. Azt mondta, hogy ő ilyen csúfság után nem él együtt vele. Éppen ilyen konok, keményfejű a gyerek is, mint ők. — Már hónapok óta készülődött az iskolába, de a múlt héten, hirtelen minden átmenet nélkül megváltozott. Azt mondta, hogy ő csak az édesanyjával, meg édesapjával megy el az iskolába, mert a szomszéd gyerekek azt mondták, hogy ők is a szüleikkel mennek. Azt gondoltam, hogy ezt csak úgy mondja, de ma reggel ordítva kelt fel, azt kérdezte, hogy hol van az apuka, meg az anyuka. Rugdalódzott, kapálódzott, alig tudtam ót elhúzni az iskolába. Hát bizony ez így tovább nem mehet. Hazahívom az apját, anyját, csináljanak vele valamit, mert sokáig ez így nem mehet. Juli néni elkezdett pityeregni, elbeszélgetett még a fiatalokról, panaszosan mondta el bánatát, keservét, azután elbúcsúztunk egymástól. *** Négy vagy öt nap múlva találkoztam a kis Józsival. A kisfiút apja jobb, anyja pedig baloldalról kísérte az iskolába. A gyerek hol az anyjára, hol az apjára pislantott pajkosan és eltérően a többi gyerektől, két jól megtömött iskolatáska volt a kezében — azokat cipelte. Az egyiket az anyjától kapta, a másikat meg az apja hozta neki. Ki tudja, gondoltam nvagamban — vajon a gyermek pajkos pillantása nem hozza-e újra össze a szülőket és elfelejtik azt a négy évet, amit egymástól távol töltöttek el. Erősen kívánom, hogy elfelejtsék. A gyermek megérdemelné! Augusztus végén lesz egy esztendeje, hogy Prešovon új és szép kulturális intézmény nyílt meg: a Kerületi Múzeum. A város jelentős szellemi múlttal rendelkezik, arra vall a Tarcaparti Athén elnevezés is. Annál meglepőbb, hogy eddig nem volt tulajdonképp múzeuma. 1914 előtt felmerültek erre vonatkozó tervezgetések, de a háború megakadályozta megvalósításukat. Csak 1945-ben, az új kultúrpolitikai légkörben éledt fel újra a múzeumalapítás gondolata. 1947ben, a város 700 éves fennállásának alkalmából a régi várfal egy bástyájában, a „Kunsztban" nyílt meg egy kis városi múzeum, ahol Prešovra vonatkozó emlékeket gyűjtöttek össze. 1948 után a kulturális forradalom a múzeumok ügyét is fellendítette s új alapra fektette. így alakult ki végre a szerény városi gyűjteményből a kerületi Múzeum, melynek tudományos munkájához és kiszélesedett anyagához méltó keretre volt szüksége. A választás a klasszikusan szép sárosi reneszánsz modorban épült Rákócziudvarházra esett. Ez a nagy építőművészeti értékű, gyönyörű épület évtizedeken keresztül szánalmasan elhanyagolt állapotban volt. Elismeréssel j kell adóznunk korunk szellemének, hogy megmentette és eredeti nemes' formájában állította helyre több évi munka és nagy költségek árán ezt a műemléket. Harmonikus félköríves ablakcsoportjaival, festőien szép atikájával, könnyed pártázatával és finomművű szgrafittoival ékessége a prešovi Főutca változatos, reneszánsz-, barokk-, ampír- és bídermajerhomlokzatú házsorainak, egyszersmind a szlovákiai reneszánszépítkezés • emlékeinek. — 1956 aug. 29-én nyílt meg a múzeum a nagyközönség számára. Ismerkedjünk meg vele! Szép oszlopos előcsarnokában látható a prešovi kerület és a régi Prešov domborművű térképe. Az első terem néprajzi gyűjteménye a múlt szlovák falvainak életmódját példázza. Kezdetleges faekék, boronák, nehézkes szerszámok tanúskodnak arról, mennyivel fáradságosabb s ezzel párhuzamosan kevésbé eredményes volt ezelőtt a mezőgazdasági munka. Egész sereg bot, kürt, kolomp, ostor és edények vázolják a pásztorfelszerelést. A háziiparból a len és kender feldolgozására szolgáló tiloló, szövő- és fonőkészségekkel ismerkedünk meg. Teljes üvegszekrényt töltenek meg a lenge, változatos mintájú, gyakran színesen körvonalazott híres sóvári vert csipkék, A szlovák és ukrán népviselet egyes darabjai és a „sáros! szoba" jellegzetes berendezésével jellemzik a lakosság otthoni életét. Az emeleti termekben kitűnően áttekinthető természetrajzi gyűjtemény ábrázolja Földünk fejlődését és a prešovi kerület sokféle ásványát. A gazdag állat- és növénytani gyűjtemény a vidék speciális faunáját és flóráját szemlélteti. Rendkívül érdekes a régiségtani- és történeti osztály. Legkorábbi emlékek a paleolith-kori mammutcsontok és a mammutvadászok eszközei. A Tarca- és Szekcsővölgy őskorára vetnek fényt a néolithkori leletek. A néolithkori ember primitív pásztor volt, 5000 év előtti kő- és csonteszközeit, fazekas edényeinek töredékeit ásták ki. — Kelet-Szlovákia 5000 évvel ezelőtti lakói bronz szerszámokat is készítettek, melyek a 1 gyakorlati célon túlmenőleg már tetszetős formával is rendelkeznek. A korai vaskorszákra jellemzők á Kopasz-Sztrázsi, ternyei ásatásokból kikerült tárgyak, melyek szerint ennafc a földterületnek népe már nemcsaíc vadászattal s pásztorkodással, de földműveléssel is foglalkozott. A történelmi korról beszélnek a kelta-latin kultúra emlékei. A prešovi kerület elég magas technikai színvonalon álló harcias lakói úgy látszik, élénk kapcsolatban állhattak a Római biroda-s lommal. — Á 4. és 5. század a népvándorlás kora, egyszersmind a Nagy Morva Birodalom ideje. Itt már szlávok éltek akkor. A Sabinov melletti Hradiskon feltárt leletek egy erődről adnak számot. Találtak azonkívül szépszámban fésűket, fazekas készítményeket. Egy Zemplénben feltárt vár nyomának terveit is itt láthatjuk. A hűbériség korát jellemzik: a Sárosi vár modellje, és a három szabad királyi város: Eperjes, Bártfa, Kisszeben címerei, pecsétei, okiratai. Mindezek azt bizonyítják, hogy a fenti három város kereskedelmi gócpont volt, a hozzájuk vezető országutakat várak védték. Az újabbkori kiállított tárgyak közt láthatjuk a világhírű 15. századi sötétszínű bártfai bakacsinhímzéseket, értékes kelyheket, érmeket, a Tapoly-vidéki ezüst dénárokat. Az iparosodás korát ismertetik a 19. századig bezárólag a prešovi kerület céheinek jelvényei, céhládák, edények i és kézzel vert vasgyertyatartók (Homonna). A feudális kor jobbágyai gyakran fellázadtak elnyomóik ellen. A kiállított török és Rákóczi-fegyve1 rek is igazolják, hogy milyen harcias, békétlen kor volt a 15—18. századig terjedő időszak. A véreskezű Caraffa irdatlan nagy kardja s a nehéz bilincsek az ellenreformáció korabeli Habsburg-igazságszolgáltatás sötét és kegyetlen emlékei. A huszita mozgalom meg a reformáció nagyrészt a hűbéresség ellen küzdenek. Ezenkívül erős szellemi fejlődést indítanak el. Iskolák, könyvnyomdák keletkeznek, Bártfán, Eperjesen. Utóbbinak akadémiai színvonala van. A bártfai nyomda első termékei, — a reneszánszkötésű könyvek, az eperjesi kollégium tanárainak műyei ékesszóló hirdetői a kor kulturális fellendülésének. — A Rákócziház eredeti,' táblásparkettájú, impozáns egykori dísztermében a 17. és 18. század fafaragásait, templomi szobrait, II. Rákóczi Ferenc arcképét, néhány csataképet, és finom formájú barokk s rokókó-bútorokat állították ki szép elrendezésben. A 19. és 20. század és napjaink szocialista építési egyelőre még nem szerepel a fiatal múzeumban, — helyszűke miatt. Ez a közeljövő programja, a szomszédos, adaptálás alatt 'álló reneszánsz épületben. A gyűjtemények továbbfejlesztésére szorgalmasan folynak az előkészületek. Dolgoznak a preparáló és konzerváló laboratóriumokban is. Ki-» tűnő kezekben van a múzeum vezetése. Prof. Emil Konček az igazgató. Ügybuzgalommal tölti be állását, amiben munkatársai: Weisz természetrajztanár és Koma etnográfus tanár lelkesen támogatják. További jó eredményt kívánunk nemes kultúrmunkájukhoz. Bárkány Olga ÜJ S Z Ô 1967. augusztus 22. A gyermek megérdemelné,.. A prešovi Kerületi Múzeum épülete, a volt Rákóczi-ház.