Új Szó, 1957. augusztus (10. évfolyam, 212-242.szám)

1957-08-22 / 233. szám, csütörtök

Lovicsek Béla: ADINNY L ágyan leszáll a júliusvégi alko­nyat. Koncz P. hazajelé porosz­kál a szőlőből. Kicsit későre maradt, megnyújtja a lépést, mert annyi munka vár rá odahaza, hogy a fele is sok. Fe­leségét két hete vitték a kórházba, így rászakadt minden kinti, meg házkörüli munka. De mi a csodának kellett ilyen későre maradni, most aztán kapkodhat'. — füstölög magában. A falu utcája élettel teli. Szekerek zörögnek, ludak gágognak, pásztor­gyerekek kurjongatnak, s az esti szür­kületet még homályosabbra festi a tar­lóról haza tartó libák után kavargó por... Koncz Péter bekanyarodik az udvar­ba. Minden hajaszála égnek áll. A két disznó majd kidönti a rajcsúr oldalát és visitnak, ahogy a torkukból kifér. Az istálló felől a Cifra hangja követelöd­zik. Fal alá dobja kapáját és lódul a szé­rűbe egy öl szénáért, de közben az a bolondos kendermagos is kivackolódik a szín alól és szárnyterítve kotyorász feléje. Nyomában gurulnak a csibék csipogva, éhesen ... — Hej, azt a... — gurítaná el ma­gát, de belátja, hogy éhesek szegények. Benyomja a kamra ajtót, kapja a sza­kajtókosarat és vet nekik. Csomóba süprödik a sok aprójószág és hálás csipogással csipegetik a magot. Szénát vet a tehenek elé, majd mos­lékot készít, mert az a két átkozott jószág oly kibírhatatlanul visít, mint­ha kés csiklandozná a torkukat. Elibük önti a moslékot. A két'állat egymásnak feszülve falja a hűsítő, éhet csillapító eledelt. Koncz Péter maga mellé ereszti a vödröt és fáradtan dől a karámra. Most, mintha egyszerre ereszkednék rá hatvan évének minden fáradsága. Ól­mosnak, nehéznek érzi minden tagját, mint akiben megfagyott az élet... Hát idáig jutott'. Egyedül, magára maradt. Pedig lányt meg legényt ne­velt. Másnak... A lánya negyvenhétben áttelepült az urával Magyarországra, Imre fia meg az ősszel, hogy hazajött'a katonaság­tól megnősült. Ellenére... A Terán Gyuri lányát hozta a házához, éppen a Terán Gyuriét'. ... Még az iskolában egymásba estek. Ki hitte volna, hogy a hosszú katonaidő sem ugratja ki a szívéből. Nem ugratta és neki — bár­milyen nehezére esett is — lagzit kel­lett csinálni. Hát csinált, mert nem akarta falu szájára dobni a becsüle­tét. De azzal be is fejeződött q barát­ság. A fiát többé nem ismerte fiának, se a menyecskét menyének. Egy ud­varban, egy tető alatt élnek, mégis de rettenetes köztük a távolság! ''leinte ugyan köszöngettek a fiatalok, különösen a menyecs­ke, de az öreg Koncz betartotta az el­határozását: „Ha hasra esek bennük, akkor se szólok!"... így lettek két család, két világ. Az öreg továbbra is gürcöl a maga két és fél hektárján, Imre pedig visszakerült régi állásába, a járásra. Motoron jár: reggel megy, este jön ... f I \í u. f I I I I I i í I t ' \í u A derült égen egymás után pattog­nak ki a csillagfények. A holdacska is már a kertek mögötti akácos tetejére ült. És Koncz Péter még mindig a ka­rámot támasztja. Lábánál a Bodri ku­tya farkát lóbálva bizonygatja ragasz­kodását, meg hűségét... Aztán meg­mozdul az öreg, mert itatni, fejni kell. A fiatalok szobájából erős villany­fény vetődik az udvarra, a nyitott ab­lakon át lágy rádiómuzsika szűrődik ki... Koncz Péter az istálló felé ballag a sajtárral. A világos ablak mögött mu­zsika szól, vigalom van, idekint meg sötét, hideg verem a világ. Keserű csomók szaladoznak a melle közepén, s még akkor is ott keringnek, amikor keze nyomán a sajtárban habbá verőd­nek a tejsugarak. Befelé tart a tejjel. A két macska égremeredö farokkal ott cikázik körü­lötte. Az egyiket az udvQf közepére lódítja a bakancs orra, de szemvilla­nás alatt ismét láb alá kerül. Hiába éhezik. Mikor a fiatalok ablaka alatt halad el, olyasmit hall, amitől megme­red, földbegyökerezik a lába: — ...én főzök neki, Imre, sajná­lom ... Mégis csak az édesapánk!... — Hát csak főzzél, Katinkám!... Nem ver ímeg érte az isten!... — hallja a fia hangját, aki nem is a fia. Nem hát, neki nincs fia! És lódul el az ablaktól. Még csak az kéne, hogy rajtakapják a hallgatózáson! De a hal­lott szavak nem tágítnak. Ott döröm­bölnek aztagyában, s mélyen a szívébe vágódnak, mint a gátba vert karók. Benyit a konyhába. Állott levegő vágja orron, de utálja! Aztán tejet csurdít a macskáknak, kenyeret dob a kutyának és fáradtan az asztal mellé ereszkedik. Neki is enni kéne, de mit!? Száraz kenyér meg napolvasztotta, avas szalonna után nyúl. Kifordul a szájából. A nagy csendességben csak a macskák mohó lapatyolása hallatszik... Végignyúlik a heverőn úgy, ahogy van: ruhástól, lábbelistül. Terelné, ker­getné a gondolatait mindenhová, de minduntalan Terán Kató — az annyi­ra lenézett — Terán Kató hangja to­lakszik a fülébe, s ott zakatol benne elűzhet etlenül. — Nem, nem kell a főztje! — ágas­kodik benne a kemény, dacos tiltako­zás. A learatott búzamezőkről tücsökci­ripelés, meg a nyári éj simogató lan­gyossága lopakodik be a nyitott ajtón, és Koncz Péter lélegzete lassan elne­hezül ... T)eggel zavaros aggyal ébred. El­végződik, majd tarisznyát, ka­pát vesz a vállára és indul a szőlőbe. Már az utcaajtó kilincsét markolja, amikor a menye utána kiált, kissé fé­lénken: — Édesapám!... édesapám!... gyűjjön vissza!.,. Készítettem egy kis reggelit... A két bozontos szemöldök alól fa­gyosan villog vissza a két szembogár. A rött bajusz alatt már-már szólásra nyílik a keményen összeszorult száj, de csak egy fura, elutasító legyintésre emelkedik az aszott kar, s utána az öreg a kövesútra lép. /Q kikölőbeyi j i Ügy vetette át, annyi gráciával az otromba, métermázsás terhet széles hátára, mint a divathölgy ha muszlinsálat vállára tekerget. Mond barátom, az erőd. honnan vetted? E l í t Anyád tejétől erőre nem kaptál, — vékony a tej, ha vékony lötty az étek — s pincelakásban nem nyílnak virágok, dohos falak csak szolgálják a vétket. Mond, mitől maradtak tagjaid épek? Jó volt a mag miből sarjadtál? Igaz, hogy a napsugár könnyen elérhetett, rongyaid résein béfurakodott s bronzra csókolta az utcagyereket. Mond, a vén nap volt szövetségesed? Mert a szél, vihar, eső csak tépett. S az a darabka fekete kenyér mit rágcsáltál — óh, én jól emlékszem — arra sem volt elég, hogy a vér vörös maradjon míg a szívhez ér. Mond, mi táplált te izomherkules... Itt mosolyogva a szavamba vágott: A hit, elvtársnő, hogy e két kezemmel kell majd jelráznom a cudar világot — szóft s jelkapta a következő zsákot. Simkó Margit ' Katinka megszégyenülten áll az ud­var közepén. Az elutasítás szíven üti, könnyet fakaszt a szeméből, s dombo­rodó köténye eleje furcsán felfelé re­meg a sírástól. Koncz Péter a falu végén letér a kö­vesútról a mélyútba, amely pontosan a pincéje előtt bukkan ki. Igen, kibuk­kan, mert olyan, mint a búvópatak. Három-négy méter mélyen kanyarog felfelé a falutól a pincékig, két oldal­ról sűrűn benőve liciommal. Fényes délben is borongó félhomály van itt és úgy érzi magát az ember, mintha a másvilágra gyalogolna rajta. Koncz Péter minduntalan a menyét látja maga előtt... Gömbölyödő alak­ját, elboruló szép magas homlokát, sí­rásra hajló száját és valami belenyilal a szívébe ... Nem tud kapálni, csak támaszkodik a kapanyélen és összehú­zott szemmel néz maga elé. Nem ér­dekli most semmi, még az érő sárga­dinnye sefci. Pedig mindennap azt né­zegette, azt az egyet, amelyiknek olyan szépen vékonyodik a héja és olyan jó illatot lenget feléje. Ügy számította, hogy vasárnap, ha megy meglátogatni a feleségét, elviszi neki. Váratlanul Vicér Pali bácsi — a falu véne — riasztja fel az elmélázott em­bert: — Hallod-e, Péter! Gyere mán egy pipa füstre, hiszen nem szalad el az a kapálnivaló! A két pipaszár mellől vígan száll a füst a diófa árnyékában. Aztán Pali bácsi remegteti a kilencven éves hang­ját: — Hát az asszony! ? ... — Gyengén... A padlásról gyütt le, 'oszt azt hitte a szegény jámbor, hogy már elfogyott lába alól a létra foka ... Az ötödikről fordult le... Ügy mond­ják az orvosok, hogy a girince ... — Hm, hm, az baj! — csóválja a fe­jét Pali bácsi. — Még az a szerencséd, hogy veled a fiatalok... Van ki főzzön, mosson, takarítson rád... Az Imre hordja a friss pénzt, itthon megterem a kenyér, baromfinak, állatnak való ... Hm, még szerencse, no ... — Hát... — törekszik elő a mély sóhaj Koncz Péfer melléből és sebes pislogással, meg szorgalmas pöfékelés­sel igyekszik palástolni zavarát. A faluból felhullámzik a déli harang­szó. Elköszönnek. Pali bácsi haza irá­nyoz, Koncz Péter meg a pincéjéhez. Leheveredik a gyepre és kialuvó pipá­ját éleszgeti. A pipa szerencsésen be­gyúl, és a lelkében is felgyúl egy kis mécses. A vénember szava élesztgeti a lángját. Maga is megriad, annyira lá­gyítja az akaratát az a láng. — Ki tudja, nó ... tán... Abban a pillanatban bukkan ki a menye a mélyútból, kezében ételhordó­val. Az öreg elsápad, szinte belegyön­gül. A reggeli durvasága után minden­re számított, csak erre nem. — Jónapot, édesapám!... — köszön rá a menye látható szorongással és megtörli harmatos homlokát. — Jónapot! ... — mordul az öreg, de hangja a kellettnél barátságosabbra sikerül. — Egy kis ebédet, ebédet hoztam édesapának, mondom ... — Ebédet?... Minek fáradtál vele, jányom... Kató a fűre térdel és buzgón pakol­ja ki az ételt. Azok a bolondos köny­nyek, hogy mit akarnak a szeme sar­kában!? Rejtené, de sikertelenül. A mélytányérban a hajszálvékony tész­tahalom felett sárgásán csillog, gyön­gyözik a csirkehús-leves. — Tessék, egyen, édesapám! — nyújtja az öregnek a kanalat. Kicsit tétovázik a kanálért nyúló eres kéz, végül mégis elveszi és a pá­rolgó levesbe mártja. Koncz Péter az első kanál levest emeli a szájához, s közben a menyére tekint. Lfitja, hogy csukott szemmel szaglássza a levegőt. Dinnyeillatot hoz feléjük a szellő. Halvány mosoly emeli meg az öreg bajúszának mindkét ágát. Egyet gondol, leteszi a levest és sebesen megy a szőlőbe. Kató ijedten néz utána. Már-már eltörik a mécsese. Kis idő múlva szép, fejtett sárga­dinnyével tér vissza az apósa. Zsebéből bicskát vesz elő, kinyitja, kettőt-hár­mat köszörint vele a nadrágszáron és a dinnyébe ereszti. Mintha vajba csusz­szanna. Nyomán tapadós lé buggyan. Szép, illatos szeletet szab a kés. Katin­ka szemében kívánat ül, nyelve jegyén csomóba fut a nyál. — No, kóstold csak, jányom!... — Köszönöm, édesapa! Jó lesz az magának is... — hántja el Kató bi­zonytalankodva a kínálást. — No, fogadd csak! Ne hogy meg­bánja a kis unoka! ... JT'atinka nem vár több kínálást, elfogadja és szégyenlősen le­billen a feje. Koncz Péter pedig lete­lepszik a fűre és jóízűn kanalazni kez­di a levest. Közben egymásra téved a pillantásuk, és az elhomályosult sze­mek mögül felszabadult mosoly búj 'elő. S az öreg miközben a csirkecombot paszítja a bajsza alá, arra gondol, hogy a karácsonyi ünnepek alatt lesz hol el­szórakozni: jó meleg szobában, a böl­cső mellett.,, Az új színiévad küszöbén ®«®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®<Í® Az 1957/58-as színiévad küszöbén nagy érdeklődéssel tekintünk a bemu­tatók elé. A műsorterv nagy színlap­ján sok az új szín, a bátor akarás, de hogy az előadások milyen művészi for­mában születnek meg, ezt majd meg­látjuk. Pótolják-e színházaink mind­azt, amivel adósak maradtak? Van-e elegendő erejük, tehetségük, hogy színpadjaikon megteremtsék az új, dolgozó embert, a 'nép és a világ va­lamennyi népének boldogságáért küz­dő fáradhatatlan harcos, alakját? Va­jon lesz-e hazai szerző, rendező és kritikus, aki segítségre siet a megis­merés, a cselekvés és a munka mód­szerével, aki segíti a kitűzött cél el­érését, művészi lelkületének újfajta társadalmi magatartásával, felelősség­érzetével, hogy egyetemes haladó aka­rásunk megnyilvánulhasson? Sok tennivaló vár színházi életünk vezetőire, művészeire, hogy bebizonyo­sodjék: a jó és helyes műsortervezés formáló erőt jelent mind az együttes kialakulásában és fejlődésében, mind magyar dolgozóink jellegzetes kultúr­.igényének kialakulásában. Fontos te­hát, a jó műsor, amelynek összeállí­tását nem lehet irodából elvégezni, kigondolni, vagy elrendelni. A helyén álló igazgató, a művelt dramaturg és a szakképzett művészlelkű rendező mindezt — a Művészeti Tanáccsal kar­öltve — megvalósíthatja. Vannak te­hetséges színészeink. A jó műsor a művészre is serkentőleg hat, nő a bi­zalma, és így megteremtődhet végre valahára hazánk jellegzetesen magyar színháza is. A múlt idényzáró akkordjai közül már kiszűrődött az új évad nyitányá­nak nagyvonalúsága. Színházaink ön­tudatosabb műsorpolitikát alkalmaz­tak, s változatosabb témájú színdara­bok kerülnek majd bemutatásra. A drámatechnika és a ínondanivaló szempontjából is többféle alkotást lá­tunk majd, ami szintén hozzájárulhat a szocialista-realista színpadművészet további fejlesztéséhez. A Komáromi Területi Színház ť. Rahmanov Viharos alkonyat című színművével nyitja kapuját. A XX. kongresszus tanítását, útmutatását és tanulságait szem előtt tartva ünnepli meg az Októberi Forradalom dicső győzelmének 40. évfordulóját. Ez az ünnepi megemlékezés elsősorban a szovjet embereknek szól, a bátor szovjet népnek, a történelmet formáló szovjet gondolatnak. Ez a bemutató is hitet tesz a szabadság és a béke mel­lett, amelynek megőrzése, kiteljese­dése jövőnket biztosítja. Helyesen cselekszenek a komáromiak, amikor a Viharos alkonyattal kezdik évadukat, hogy ezáltal is hirdessék a haladást, a szocializmus ügyének győzelmét. Tovább is műsoron marad Jozef Hollý Furfangos diák-ja, amelynek előadása művészi egységében tehetsé­ges rendezőre vall. Egy új mesejáték is bemutatásra kerül, Síposs Jenő Csodálatos erszénye. A Faluszínház 4-es csoportját nem kell felfedeznünk olvasóink előtt. Munkájáról több ízben beszámoltunk már, s közönségünk is meggyőződhe­tett szép, nívós előadásairól. Tudjuk, hogy a Faluszínház olyan kultúrténye­ző, amely sok ezer néző előtt játszik, faluról falura megy; mondhatnók, házhoz viszi a világirodalom és a ha­zai drámaírás értékeit. Lelkesedik, tanít, szórakoztat; népünk művelődé­sének valóban ösztönzője. Mindannyian tudjuk, milyen körülmények között dolgozik, milyen hősi munkával ter­jeszti ' a kultúrát, tehát értékelnünk kell e lelkes csoport ténykedését. Évadnyitó darabnak Egri Viktor; Örök láng című verses színművét vá­lasztotta. A XV. század tárul elénk, a trencséni vár sziklakútjának legendá­ját eleveníti meg a szerző szépen csengő, verses színjátékában. Nagy feladat hárul a Faluszínház művészei-* re, mert ez esetben építő, tanító és szórakoztató feladata mellett külön is nagy súlyt kell fektetnie anyanyel­vünk szépségeire. Még ebben az évben színre hozza a társulat A. Jirásek „Vojnárka" című drámáját, valamint J. Zelienka Arany­hajú című mesejátékát is bemutatják. Az új műsortervezet nagy feladatok vállalására mutat, s új problémákat vet fel. De így van ez jól, mert a né­ző műveltsége, igénye, irodalmi jár­tassága egyre fokozódik, tehát színé­szeinktől, művészeinktől sokkal többet követel, mint eddig. Színpadi művé­szetünk távlatainak kiszélesítése leg­inkább attól függ, hogy színészeink tudnak-e majd átélt és átérzett hősö­ket is teremteni, olyanokat, akiket nemcsak látunk és hallunk, hanem akikben érezzük az élet erejét, akik­kel azonosulunk, akikben feloldódha­tunk, akikben megbízhatunk. S itt olyan kérdéshez jutottunk, amely megoldásán áll vagy bukik új utakat kereső színművészetünk. Szellemi éle­tünknek nincs olyan területe, ahol ne éreznők új életünk átfogó erejének lüktetését. Akár a múltba, akár a jelenbe tekintünk, mindenütt ott lán-l gol annak az igazságnak a fénye, amely nem a drámai formák megbon­tásán, vagy mellébeszéléseken alap­szik, hanem a reális konfliktusok ér­zelmi és gondolati hatásának fokozá-J sát szolgálva figyelmeztet, oktat és irányít. A színház mindenekelőtt művészet. A gazdasági és szervezési tényezők csupán feltételei működésének, nélkü­lözhetetlen feltételei a művészi munka kibontakozásának. Ilyen értelemben kell párhuzamba hoznunk munkánkat a szocialista országépítés feladataival. Színházaink műsorterveiben több közismert szerző nevére figyelünk fel, akiknek műveit az elkövetkező színi­évadban magyarlakta vidéken láthat­juk majd. Dávid Teréz: Asszony és a halál, Móricz Zsigmond: Űri muri, Jeun Charles: Harci halak, T. Musa­tescu: Titanik keringő, R. Kazik: Kul-< lógók, Ivan Stodola egyik vígjátéka. Fontosnak tartanók, ha a kritika reagálása szervesebb és elmélyültebb lenne. Olyan műbírálatokra lenne szükség, amelyek eredményesen segí­tenék színházainkat munkájukban, s hozzászoktatnák a közönséget, de elsősorban a színházi tényezőket (fő­leg a színészeket és a technikusokat) a rendszeres véleménynyilvánítás fon­tosságához. Kritika nélkül nincs fej­lődés, s fejlődés nélkül nem alakulhat ki a jellegzetes művészi arcél, amely­nek megteremtését a kultúra minden elhivatatott tényezője és rajongója óhajtja. Itt hívjuk fel a dramaturgok figyel­mét, hogy kettős éberséggel őrköd­jenek a magyarra fordított színdara­bok nyelvtisztasága felett, mert a ha­nyag fordítások magyartalansága megbocsáthatatlan hiba. Tartsák szem előtt, hogy színpadainkról művésze­tünkkel szolgáljuk hazánk virágzását, és ugyanakkor anyanyelvünket is csi­szoljuk. Eőry M. Emil Az albán állami könyvkiadóválla­Iat az Ifjúsági Könyvtár kiadványso­rozatban az idén megjelenteti Koro­lenko, Turgenyev, Gorkij, A, Tolsz­toj, Mark Twain, Verne Gyula, Daniel Defoe legnagyobb alkotásait, továbbá magyar írók elbeszéléseit, Girmm­testvérek meséit, orosz, kínai, mon­qol, bolgár, vietnami stb. mesegyűj­teményeket. Az Ukrán SZSZK Tudományos Aka­démiájának kiadóvállalata sajtó alá rendezi az ukrán nyelv négykötetes szótárát. A szótár első ízben 1907— 1909 években került kiadásra. A szó­tár helyesírási útmutatót, gazdag ki­fejezésanyagot, szépirodalmi példákat tartalmaz és mintegy 70 ezer szót ölel fel. Az NDK legújabb Irodalmában több mű foglalkozik a második világháború tematikájával. Nagy figyelmet keltett Ludwig Renn: Háború csaták nélkül című regénye, melyben a hamburgi kisiparosok életét ábrázolja a fasiz­mus és a háború éveiben. Jäns-Erich Burgschütz Az 1920-as nemzedék cí­mű regényének hőse a háború for­qatagában, a front kellős közepén éb­red arra, hogy a fasiszták bűnös cél­jaik elérésére használták fel őt. A Szovjetunióban kiadták Gorkij és Leonyid Andrejev válogatott levelel­nek kötetét. Az „Irodaim; hagyartékok kiadványban megjelent kötetben, ösz­szegyűjtött levelekből kitűnik az a nagy hatás, melyet Gorkij Andrejev művészi fejlődésére gyakorolt. Egyes levelek Gorkij esztétikai nézeteit és szigorú társadalombírálatát tükrözik. Rövidesen Elkészül a szikhek (hindu vallási szekta) szent könyvének angol fordítása. A mű angolnyelvű kiadását az indiai kormány 1954-ben rendelte el. A Granth címmel kiadott könyv 5 000 versből áll, melyeket 300 évvel ezelőtt megzenésítettek és azóta val­lásos himnuszokként énekelnel<. A ver­sek na"- részét Ardjun próféta köl­tötte. Az indiai lapok szerint a most megjelenő műnek naqy szerepe lesz a tcvábbi indiai történelmi, irodalmi, kulturális és vallástörténeti kutatá­sokban. Cesare Zavattini neves olasz film­szövegkönyvíró most fejezi be a Bor­zalmas bírósáq című új forgatóköny­vét. Filmjét '"smét Vittorio de Sica rendezi. Zavattini a közeljövőben a partizánháború hőseit akarja megörö­kíteni filmen, melynek szövegkönyvét Ancile Cervií Hét fiam című könyve alapján Írja.

Next

/
Thumbnails
Contents