Új Szó, 1957. július (10. évfolyam, 181-211.szám)
1957-07-09 / 189. szám, kedd
U tazás a Szovjetunióba manapság már nem rendkívüli dolog. Mégis, mikor néhány héttel ezelőtt először léptem át a szovjet határt, különös belső izgalom fogott el. Nincsen érdekesebb dolog, mint olyasmivel találkozni, amiről az ember előzőleg évtizedeken keresztül hall, olvas, vitatkozik, amelynek — távolból — ismeri ezer részletét, amelyhez tehát kialakult viszonya van, egyszóval: amit elméletileg ismer. A valóság élménye — természetesen — egészen más. így voltam ezzel a jelenséggel, amikor először láttam a tengert, vagy az Eiffel-tornyot, az Alpokat, vagy Firenzét. Az ember éppen úgy elcsodálkozik rajtuk, amikor tényleg szemben áll velük, mintha sohase hallott volna róluk. A valóság, ha új, szép, vagy érdekes, minden addigi Lenin szobra Kievben Kiev főutcája, a Krestyatik nalakon vagy hatezer kilométert, lát egy sereg csatlakozó mellékvonalat s csak miután végigkóborolja Moszkva és Leningrád jónéhány pályaudvarát, és cserttiesen, de belülről megdöbbenve szemléli az Arhangelszk Eriván, Taskend, Peking vagy Habarovszk felé készülő embereket illetve kocsisorokat: csak mindezen benyomások alapján lopakodik belé a meggyőződés, hogy valami egészen újszerűvel áll szemben, hogy a szovjet népnek gyökerestül sikerült megoldania olyan kérdést, amelyben az örökség a legnyomorúságosabb volt, olyan problémát, amelynek jelentősége a két kontinensnyi végtelen birodalomban szinte felmérhetetlen. 2 ÚJ SZÖ 1957. július 9. szehasorüíbhatatlanűl rendetlenebb — mondjuk meg magyarán: piszkosabb mivolta. E téren csodát művelt a szovjet rendszer s kultúrember számára ez önmagában is elég, hogy rövid pár óra alatt otthon érezze magát a Szovjetunióban. Ahol nem látni ugart A kárpáti hágókon éjszaka suhanunk át, hajnalban Lembergben vagyunk. Hiába keresem az első világháború ismert emlékeit, a vonatból annak nyomát se látni. Csak a volt galíciai határ táján, Tarnopol és Sepetovka között vélek felfedezni egykét háborús állásnyomot — máshol mindenütt végtelen, aratás előtt békésen hullámzó gabonamezők. Lassan megszokjuk a méreteket, a Voltak szűkebb társaságunkban ketten is, akik a háború alatt s közvetlenül utána Kievben tartózkodtak, akik átélték a város bombázását s részt vettek a romok eltakarításában. Elfogódottan, egyre növekvő izgalommal járták velünk egy évtized múltán a várost és kijelentették: ha nem látnák saját szemükkel, senkinek sem hinnék el, hogy ez lehetséges, hogy lehet — alig néhány esztendő alatt — egy borzalmas romhalmazból teljesen ép, de a réginél sokkal szebb új várost építeni. Az „új" szót nem szabad úgy érteni, hogy minden romház helyébe tényleg teljesen új épületeket húztak. Ellenkezőleg: a legtöbb épületet, ha annak bármi építészeti-történeti értéke volt, eredeti alakjában állították helyre. Csak ott választottak teljesen új, korszerű megoldásokat, ahol a város lüktető, fejlődő élete amúgyis elsodorta volna a régi, egy-két emeletes házakat. így, a nagy idők tanúit magunk közé fogva járjuk a város vasárnap-esti hangulatú utcáit. Két barátunk izgalma akkor érte el tetőfokát, amikor a Kiev egyik legszebb temploma. Előtte Bodgan Chmelnickij lovasszobra ha nem látnám a két szememmel. Évekig sok ezren csak a romokat takarítottuk." Persze, Kijev nem áll csak a Krescsatikból. Magyar emlékek Kievben Az ezeréves város történelmi része természetesen a Dnyeper felé lejtő, azzal párhuzamos dombháton keresendő. Ma ez a terület ligetekből, parkokból, kertekből áll, sok kilométer hosszú s több száz méter széles, testet-lelket üdítő, nagyszerű kilátásokban bővelkedő Zöld sávból, amelyből csak itt-ott kandikálnak elő a régi monostorok zöld és aranyozott hagyma-kupolái. A Vlagyimir fejedelem által a pecsenégeken aratott diadal emlékére emelt legszebb templom ugyan a második világháború alatt lis s amellett semmi sincsen benne a mi konvencionális állomásépítészetünkből. Erről az állomásról indultunk tovább — rövid egynapos tartózkodás után — utunk fő célja, Moszkva felé. A táj lassan változik, a végnélküli gabona- és kapásnövény-táblák szinte észrevétlenül mennek át erdőktől megszakított sztyeppébe — maja Briánszk körül — zárt erdőrenqetegekbe, amelyekben oly legendás hősiességgel tartották magukat az egész háború alatt a szovjet partizánok. Reggel azután — a kissé párás látóhatáron — halvány körvonalakban feltűnik az emberiség új korszakának jelképe: a Lomonoszov egyetem csodálatos tömbjének kontúrjai: dél-nyugat felől közeledünk Moszkva felé. SZŐKE LŐRINC HÁROM VAROS \ I. Kijev megsemmisült, de a többi, a város ezeréves múltját hirdető kolostor gondosan helyreállítva és karban tartva, főleg múzeális célokat szolgál. Kijev a magyar történelemben is emlékezetes, miután a nyugat felé törő törzsek Álmos vezérlete alatt 894-ben itt kényszerítették ki fegyveresen a Dnyeper gázlóin való átkelést. Ezt a történelmi eseményt örökíti meg Debreczeni Márton ismert naiv hőskölteménye, A kiovi csataA város számos szobra közül a legismertebbek Bogdán Chmelnickij megtorpanó lovasszobra, amint jobbjával Moszkva felé mutat. Az ő vezetése mellett mondták ki ugyanis az ukrán rendek Ukrajna egyesítését Oroszországgal. A legnagyobb ukrán költő, Tárasz Sevcsenko kissé merev szobra a róla elnevezett egyetem előtt áll. A város szívében, a Krescsatik és a . Nem részletezem, mert arról már mindenki hallott, hogy a szovjet távolsági vonatokon — már egy éjszakányi utazás annak számit — mindenkinek fenntartott ülő- és fekvőhelye van, hogy a kocsikban — a gőzvontatás ellenére — patikaszerű a tisztaság, hogy a fülkéket menetközben is porszívózzák, a feljárat fogantyúját, mielőtt az ember ki- vagy beszállhatna, gondosan letörlik, hogy a kocsik külsőleg mind újnak tetszenek és egyformák, hogy a vonatok nem késnek s számos más — nálunk egyelőre elképzelhetetlen — aprósáLenin sugárúton lefelé baktatva az utca zárlatában a moszkvai magasépületekre emlékeztető, vagy húszemeletes „felhőkarcoló" bukkant fel, amely már Kijev világszerte ismert főutcáján, a Krescsatikon épült. Sokat hallottam már a Krescsatikról, képet is láttam róla eleget. A valóság mégis felülmúl minden elképzelést. Az új Krescsatik úgy hatott a nyáresti szürkületben, mint valami építészeti látomás. Az egy „felhőkarcolón" kívül nagyrészt nyolc-tízemeletes házak szegélyezik, az egyik oldaelképželésnél mélyebb benyomást kelt. Nincs megrendítőbb élmény, minthogy a Szajna mellett tényleg ott áll az Eiffel-torony és hogy a tenger valóban végtelen. így én is — minden papírtudásom ellenére — kíváncsi szemmel, belső izgalommal vártam, miiyen a szovjet valóság. A tzovjet vasutak dicsérete Csapon új állomásépület fogadja Kárpát-Ukrajna régi ismerőjét. Ez már nemcsak az új, sokszorosan megnövekedett feladatoknak megoldására készült, de belső arányaiban is magán viseli építőinek szellemét. A vonat, amelybe beszállunk, képekről, filmekből jó ismerősünk, mégis eltart egy ideig, amíg megszokjuk méreteit, az európai vonatoktól annyira elütő életét. Eleinte az ember ugyanis azt hiszi, hogy valami reprezentatív nemzetközi luxusvonat kocsijaiba került. Csak miután végigjár különböző vogot, amelyek együttesen jelentik az utazás kényelmes és kulturált mivoltát. Mindez köztudomású dolog. De önkénytelenül feltolult bennem is a vágy, hogy annyi más honfitársamhoz és külföldihez hasonlóan összehasonlítsak. Mondani sem kell, mi az ilyen összehasonlítások eredménye. Mégis, az igazság kedvéért, meg kell jegyezni, hogy a szovjet vasutak — feladataik megoldásában — más adottságokból indulnak ki. Náluk összehasonlíthatatlanul nagyobbak a távolságok, a lakosság sűrűsége viszont lényegesen kisebb s ami még fontosabb, sokkal egyenlőtlenebb elosztású. Általában egy szovjet polgárra évente lényegesen kevesebb számú utazás esik, mint nálunk. Mindezek a tényezők együttvéve a távolsági forgalom más megoldását követelik meg és teszik is egyben lehetővé. Amire azonban nálunk nincsen mentség, az a mi vasútjaink, de általában minden közintézményünk öszA kievi csoda Az Ukrán Legfelső Szovjet épülete nagy távolságokat a falvak között, jóllehet Ukrajna a Szovjetuniónak aránylag legsűrűbben lakott része. De ami a legmeglepőbb, hogy ameddig a szem csak ellát, sehol nincs műveletlenül hagyott terület, még a pályatest melletti keskeny földsávok is mind be vannak ültetve jórészt éppen virágzó burgonyával. Mondhatná valaki, hogy az ilyen „gyorsvonatbeli mezőgazdák" megfigyeléseire mitsem lehet adni. Én mégsem tartom véletlennek, mert nyolcszáz kilométeren át, végig egész Ukrajnán, ugyanaz a kép, fogad. Verjenek meg a csallóköziek, mégis azt állítom: sokkal gondozottabb-ak a végtelen ukrán földek, kedvezőbb mezőgazdasági szempontból a tái képe, mint amilyen a „kukkó-expreszről" nyílik Bratislava és Komárom között a szemlélő elé. Egy ősi város Közel huszonnégyórás utazás után — természetesen percnyi pontossággal — berobogunk az ukrán fővárosba, Kijevbe. Kijev milliós város, éppen akkora, mint Prága. Földrajzilag nagy energiájú helyen, -az ukrán feketeföldtábla közepén, ott fekszik, ahol az ukrán dombvidék eléri az ország legnagyobb folyóját, a Dnyepert. Varsóhoz hasonlóan a folyó nyugati, dombos partján terül el; a keleti, lapos parton levő kisebb, jórészt szegényes kunyhókból álló városrészt a háború elsöpörte s azt fel sem építették. Kijev különben is sok mindenben emlékeztet Varsóra, ami nem csodálatos, hiszen mindkettő évszázadokon át hasonló gazdasági és politikai feltételek között fejlődött. A legszembeötlőbb különbség az, hogy Varsó történelmi emlékei gót és barokk jellegűek Kijev bizánci és neoklasszikus épületeivel szemben. Kijev a második legnagyobb szovjet köztársaság, Ukrajna fővárosa s ez a tény lépten-nyomon megnyilvánul a város életén és arculatán. Ukrajnának annyi lakosa van, mint Franciaországnak, iparának jelentősége is van legalább akkora, mint a francia iparé, míg mezőgazdasága lényegesen nagyobb. Csak ha ezt meggondoljuk, értjük meg azt a pezsgő életet, nagy.arányú forgalmat, számtalan közigazgatási és kultúrintézményt, artiellyel falai között találkozunk. Az Ukrán Nemzeti Ion inkább lakóházak, a másikon jobbára középületek. Az előbbi épületsor egý öt-hat méter magas, az utcával párhumazos dombpárkányon mintegy zsámolyqn, plasztikusan kiemelve, de mégis a^utca képébe szervesen beletartozva épült. Ezt a gyalogjárók, gyepsávok, kandelábersorok s a tisztaSÍ'gtól ragyogó széles úttest olyan harmonikus egységbe foglalja, ami párját ritkítja a modern városépítészetben. A Krescsatik nagyszerűségén az sem változtat, hogy az egyes épületek építészeti stílusán, túlgazdag, nem funkcionális tagoltságé más építészeti hagyományokon felnőtt ember vitatkozhat, sőt — Hruscsov elvtárssal együtt — felvetheti az ilyen építészet gazdaságosságának a kérdését is az adott időszakban. Egészben véve azonban nem vonhatja ki magát senki az utca víziószerű építészeti megoldásának varázsa alóL Mi is újra, meg újra végigrójuk járdáit s megrendülve hallgatjuk két utitársunk halk megdöbbenését: „Sohasem hittem volna, Sevcsenko-sugárút összeszögelésén áll Meskurovnak, a Szovjetunió nemzeti művészének dinamikus Lenin-szobra, amelyet 1946-ban lepleztek le. Az egyik Dnyeper-menti parkban találjuk a Nagy Honvédő Háború egyik legtehetségesebb tábornokának, a hősi halált halt Vatutyin marsallnak szobrát, aki Sztálingrád falai alól vezette csapatait szűkebb hazája, Ukrajna felszabadítására. A modern középépületek közül a legsikerültebb az Ukrán Legfelső Szovjetnek épülete, az Ukrán Nemzeti Múzeum' neoklasszikus homlokzata, míg a műit század végén épült Nemzsti Színház szokványos megoldást mutat. Kijev utcái és terei — bár még nem moszkvai méretekben — igen tágasak és szélesek s azokon — a szűk közép- és nyugat-európai városokkal ellentétben — zavartalanul zajlik le a rengeteg ember s a számos modern járómű lüktető forgalma. Központi pályaudvara kimondottan monumentáMúzeum épülete
