Új Szó, 1957. július (10. évfolyam, 181-211.szám)

1957-07-20 / 200. szám, szombat

OLVASOI VALLOMÁSOK Ä Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó magyar osztályának vezetői Rozsnyón július 3-án, Tornaiján július 12-én megbeszélést tartottak az olvasókkal a hazai magyar könyvkiadás problémáiról. A többórás megbeszéléseken sok vélemény hangzott e'l. Az olvasók „nyilatkozatai" bizonyára segítségére lesznek könyvkiadóink jövőbeni munkájánál. Itt most nem az összejöveteleken elhangzottakat összegezem. Csupán egyéni véleményt mondok, amelyhez hasonlók a megbeszéléseken is elhangzottak, s magánbeszélgetésekből tudom: ezekben a kérdésekben még száirttalan olvasó osztozik velem. Véleményem szerint a csehszlovákiai magyar irodalmat maradandóvá, igazán értékessé elsősorban az teheti, ha visszatükrözi a csehszlovákiai magyar dolgozók sajátos életviszonyait, ha évtizedek múlva a ma írt művekből megismerhetik utódaink: milyen volt az életünk ma. Az ellen senkinek sincs kifogása, hogy általában nyelvileg, lelki jellegzetességeink kifejezésében, a gondolkodás stílusában, a szerkesztés hagyományaiban közösek irodalmunk vonásai az egyetemes magyar irodalommal. Helytelen azonban, ha az itteni művek olyanok, hogy legtöbbjüket bárhol, bármikor megírhatnák. Kévésükön érezzük: itt sarjadtak, az itteni élet képeit viselik magukon. Az eddig megjelent regényekben, versekben, elbeszélésekben, ha elvétve találkozunk is az itteni vidék'jellegzetes embereivel — hol van például e vidék magyar dolgozóinak az élete úgy ábrázolva, mint mondjuk Mikszáthnál, aki e vidék embereit mesterien írta meg. Az utóbbi években majdnem minden irodalomban egész kort átfogó munkák születtek. De ha csak a hozzánk hasonló „nemzetiségi" irodalmat nézzük: Romániában megvan a Szél fuvatlan nem indul, Jugoszláviában Anna búcsúja és még más alkotások, amelyek az ott élő magyar dolgozók életére vetnek fényt. (Örülök, hogy Fábry Zoltán bírálata után Szabó Béla Menyasszony című könyvét irodalmi értékénél fogva az említett könyvekhez sorolhatjuk.) Hol van azonban a csehszlovákiai magyar irodalomban mai életünket olyan sajátosan megelevenítő alkotás, mint a többi államokban élő magyar dolgozók életét tükröző említett könyvek? Sajnos, a csehszlovákiai magyar irodalomban még nem adott életjelt sem a gömöri magyar bányász, sem a csallóközi magyar paraszt. Ama írások száma, amelyek megpendítik a csehszlovákiai magyar dolgozók sajátos életkörülményeit, elenyészően kevés. Olyan műveknek, amelyek az itteni élet keresztmetszetét adnák, talán még a terve sem született meg. Pedig az anyag gazdagságánál fogva is feldolgozásra kfnálkozikr És nem egy regény, regénytrilógia kompozícióját nyújtja az adott helyzet. Az eseményeket így lehetne regénybe fogni: a csehszlovákiai magyar dolgozók élete 1938-ig, 1938—1945-ig, 1945-től napjainkig. A téma, a lehetőség adott. Csak ... „csak" meg kell írni... Az eddig elmondottak inkább az írókat illetik, én mégis a könyvkiadónak címzem. író és könyvkiadó nem független egvmástől. Különösen a tervszerűség időszakában lehetnek és vannak a könyvkiadók nagy befolyással az írók munkájára. Hiszen irányítják, és megszabják, mikor, mi jelenik meg. Miért nem irányítja a könyvkiadó íróink figyelmét: írjanak sokkal többet sajátos életünk sajátos Viszonyairól? Miért hiányoznak irodalmunkból mindmáig azok a művek, amelyeket az olvasó igényel és joggal elvár? Hol van az a mű, amely valóbán új életünk tükrözője? Hosszú időn keresztül az volt a véleményem, hogy a legegyszerűbb kiadásban, a lehető legolcsóbb eladási áron füzetsorozatot kellene indítani, amellyel a csehszlovákiai magyar dolgozók életkörülményeinek megírására ösztönözhetnék az írókat. A rozsnyói összejövetelen ezt az elképzelést Tóth Tibor egy egészségesebb gondolattal gazdagította: írjon ki a könyvkiadó meghatározott témakörű pályázatokat. Ki tudja, hány írót serkentene ez írásra. Ki tudja, hány író van, még az országban, akiről mi nem is tudunk? Tóth Tibor javaslata jó, egészséges, véleményem szerint azonban emellett megvalósítható lenne a füzetsorozat is. Régebben falukutató-csoportok alakultak, amelyeknek tagjai leírták a falu nyomorúságos életét. Miért ne lehetne ma is szociográfiát csinálni? Leírni: az elmúlt 10—12 év alatt mennyit fejlődött egy-egy falu. A kisebb füzetek erre kitűnő eszközül szolgálnának, s a fiatal költők versei is megjelenhetnének ebben a formában. "t • •<*«•"•• Az „író" akármennyit ír, íróvá az önálló kötet avatja. Miért ne csinálhatna „íróavatást" az említett módon könyvkiadónk gyakrabban, így is ösztönözve a fiatal Írókat további munkára? Itt kell megemlíteni: az olvasó feltételezi, hogy a könyvkiadó és az író közölj szoros a kapcsolat. Ügy képzeli, hogy időnként összejönnek; az író tervéről, készülő művéről, a kiadó elképzeléséről, a megjelentetni szándékozó könyvekről, kívánságairól beszél. így van? Ha nincs, így kellenne lenni. Az írók és a könyvkiadók Az asszony egészen közel lépett a férjéhez. Nagy barna szemében az átélt izgalom és az öröm fénye lobogott. — Ne haragudj, Béla, mindent elmondok otthon. — Ágnes, Ágnes,.. No, ülj fel gyorsan, Alaposan rámijesztettél. Az anyós még talpon volt, amikor a fiatalok hazaértek. Béla komoran köszöntötte az öreg szülét, aztán az első szoba felé indult. Ágnes szótlanul^követte. Kattant a villanykapcsoló. A'szobát elárasztó fényben férj és feleség pillanatokig némán méregették egymást, mintha első ízben pillantottak volna egymás lelke mélyébe. — Beszélj, Ágnes1 — szólt komoran Béla. Ágnes fázósan vállai közé húzta a nyakát. Szeme újból harmatos lett. — Verj meg ..., megérdemlem. Béla közelebb lépett a remegő aszszonyhoz. Szelíden megfogta napégette, barna, kidolgozött kezét. — Nem bántalak. Miért is bántanálak. A menyecske szelidten kiszabadította kezét férje markából. Köténye zsebébe nyúlt és eléje tartotta a gyűrött levelet. — Olvasd el, mindent megértesz. A levél így szólt: Tisztelt L. Ágnes! Szeretném tudtára adni, hogy becses férje aljasul megcsalja magát. Otthon azt mondja, hogy szövetkezetet akar nálunk alakítani, az igazság pedig az, hogy egy Sármány Kató nevű asszonynyal szűri össze a levet. A nőszemély férje már tud a dologról. Könnyen baj származhat belőle. Jó lenne, ha a férjét otthon tartaná. Egy jóakarója. Béla arcát verejték öntötte el. Szeméből villámokat szórt a harag. Szeretett volna felordítani, törni, zúzni mindent, ami az útjába akad. De vasakaratv béklyóba verte indulatát. Tehetetlenségében az egyik székre hanyatlott. — Az aljasok — lihegte —, a semmirekellők ....' Ágnes szótlanul nézte férjét. Szeretett volna neki valami hízelgő, vigasztaló szót mondani, de a nagy forróságban minden gondolata mintha lángra lobbant volna. Semmi, Semmi nem jutott eszébe. Pillanatokig, talán percekig tartott, míg végre Béla homlokáról oszladozni kezdtek a viharfelhők. Kisvártatva, mint zivatar után a szivárvány, úgy jelent meg szája szegletébeh az ismert derűs, fegyelmezett mosoly. Feleségére pillantott. Szinte gyerekes hencegéssel kérdezte. — Ugye, féltettél? Azt hitted, hogy én meg Kató? ... A menyecske lesütött szemmel bólintott. Hirtelen, mint a vihar, amikor már azt hisszük, hogy túl vagyunk rajta, ravaszul kerül egyet és újból visszatér, úgy tért vissza Bélába is az indulat. — Tudod te, ki az a Kató? — Marokszedő lány volt. — Az volt. Ma a helyi nemzeti bizottság titkára. Elvtárs. Kitűnő se'gítőtárs, akik pedig ezt a levelet neked írták, hazugok, ellenségei a szövetkezetnek, a haladásnak. Ellenségei mindennek, ami jó, ami a nép érdekeit szolgálja ... De már elkéstek. A szövetkezet*megalakult. Él és élni fog! Másnap délután újból motorbiciklire ült Béla, Ágnes egészen a kapuig kísérte. Ravaszkásan megfenyegette az urát. — Aztán nehogy rossz híredet halljam! A gép pufogva robogott Csalogányos felé. Ágnes úgy érezte, mintha a benzinfüst is illatot árasztana ... Régi, kedvenc nótáját dúdolva perdült a konyhába. szoros kapcsolata • mindkét fél számára több szempontból hasznos. Nem lehet szó nélkül hagyni a költők, különösen a fiatal költők problémáját. Semmi sem olyan gazdagforrású nálunk, mint a líra. Verseskönyv mégis kevés jelenik meg. Pe*sze, a minőség is döntő, de itt nemcsak ez a kifogás, ^zt mondják: a verseket nem lehet eladni, a könyvkiadó ráfizetéssel dolgozik stb.... Azt hiszem, ez nem lehet elfogadható érv. A verseket el lehetne adni és a könyvkiadó sem fizetne rá. Csak... Változtatni kellene az eddigi gyakorlaton. Az említett füzetsorozat például alkalmas lenne a fiatal költők önálló megjelentetésének. De ha ez az elképzelés nem jó: miért nem lehet nem sorozatban, de szintén fűzve 50—60 oldalon egyszerűbb kiállításban „olcsón" kiadni a költők verseit? Az egyszerű fűzött kötetekben megjelenhetnének elsősorban a fiatal költők és a már köteteket kiadott idősebbek költeményei is. Ilyen gyakorlat más népek irodalmában is van. Most sokan azt gondolhatják: e sorok írója helyet akar a dilettánsoknak, nyomdafestéket követel minden írott „műnek". Nem, nem erről van szó. Igényesség, szigorú mérték a jelentől eltérő más formáknál is érvényesíthető. Arról van szó: karoljunk fel mindent, amiben érték csillan, és ne hagyjuk, hogy „technikai" okok értékpazarlók és gátlói legyenek egy gyümölcsözőbb kibontakozásnak. Jelenleg 1000—1500 példányban jelenik meg könyvkiadónknál egy-egy hazai író műve. E csekély példányszámból arra is jut, hogy az üzletek raktáraiban könyvpiramisok képződjenek. Állítom: a mostanitól sokkal több példányszámban is megjelenhetnének a könyvek, mégsem lennének belőlük eladatlan „piramisok". Tessék megszámlálni, hány üzemi klub, hány városi és falusi könyvtár van csak a magyarlakta .vidéken. Ha minden klubba és minden könyvtárba a megjelent, könyvek közül két-két példány jutna, azt hiszem, a ma kiadott pétdányszáníbót' a könyvesboltokba egy sem kerülne. Ha azonban' megje^rntetik a könyveket, de azzal senki sem törődik, hogy azok eljussanak az olvasóhoz és betöltsék hivatásukat, vagy ha igen, nagyon hiányosan, akkor nem csoda, ha a magyar faluban nem találjuk a magyar írók műveit, a könyvterjesztő vállalatok raktáraiban azonban piramisokat képeznek. Olvasói vélemények ezek, amelyeket lehet helyesbíteni, vagy kiegészíteni. Balázs Béla i íiiiiiuiéus k A Lawrence and Unshart nevű angol könyvkiadóvállalat 'kiadta a legutóbbi húsz évben megjelent legjobb szovjet elbeszélések antológiáját. Az antológia magában foglalja M. Prisvin, Sz. Antonov, N. Tyihonov, V. Tendrjakov, V. Ovecskin, V. Karbovszkij és mások remekműveit. * Az Albán Népköztársaság Minisztertanácsa pályázatot hirdetett szépirodalmi és egyéb művészi alkotásokra a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 40. évfordulója alkalmából. A pályázat ,eredményeit 1957. november 7<-én hirdetik ki. * A Délafrikai dhióban kulturális téren is dühöng a reakció terrorja. A hatóságok betiltották Daniel Defoenak, a Robinson Crusoe halhatatlan szerzőjének Moll Flanders című regényét, továbbá Vavilov szovjet akadémikusnak A szem és a nap című tudományos munkáját, mely optikai kérdésekkel foglalkozik. A külföldről az országba érkező csomagokat szigorú ellenőrzés alatt tartják és a külföldi könyveket elkobozzák. * A moszkvai Nyikita-kapunál, annak a háznak közelében, ahol Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj nagy szovjet író élt és alkotott, leleplezték az író bronzszobrát. A szoborleleplezési ünnepségen a Szovjet írószövetség és a Szovjetunió Kulturálisügyi Minisztériumának képviselői méltatták A. Tolsztoj hervadhatatlan érdemeit. * „A szocializmus felépítéséért hazánkban, a nemzetek tartós barátságáért" jelszó jegyében nyílt meg július 14-én Prágában, Plzeňben és Üstí nad Labem-ben a dolgozók filmfesztiválja. v ^lávi ^Sánc/óra: a fal u /

e 5 fő j e im'w. Gereblyéző nő J. Šándora akadémiai festő első ízben mutatja be képeit Bratislavában, a Hviezdoslav téri kiállítási helyiségben. A bratislavai emeletes házak, a sűrűn elsuhanó autók, csilingelő villanyosok, a forró aszfalton hullámzó színes embercsoportok városias légköre után egyszeriben vidéken érezzük magunkat Šándora műveinek hatása alatt. Megelevenedik előttünk a szélesen-hosszan elterjedő község: Trenčianska Teplá termő mezőivel, tarka virágaival* hamvas gyümölcseivel, tősgyökeres, jellegzetes szlovák lakóival. Šándora itt, Teplán született 1912-ben. Apja itt gazdálkodott a trencséni rögön. Édesanyja színes képzeletéből itt születtek meg az üde virágmintás rajzok, amelyeket fürgén öltögető ujjai gyolcsra, vá-* szonra hímeztek. Leánytestvére, "Bátyja ugyancsak kézügyességgel rendelkeznek. Ján Šándora is örökölte ezt a készséget. Már diákkorában a festő tekintetével nézi környezetét. Megfogja a formák, színek és mozdulatok varázsa. A szántó-vető, arató családtagok, a kendertiloló anya alakja képpé áll össze szemében. „Festő lesz belőle, akárki meglássa" — vélték otthon. S így is lett. Šándora, a szintén teplái származású, háború utáni realista felfogású festő: Straka példáján fellelkesülve a Bratislavai Iparművészeti Iskolába iratkozik be. Fullánál és Galándánál tanult 1932—35-ig. Majd Švabinský növendéke 1937—39-ig a prágai Képzőművészeti Akadémián. A megszállás alatt a bécsi Festőakadémián folytatja tanul-^ mányait s itt nyer stabilitást a rajzban. A háború után ismét Prágában, Nechleba professzornál képezi magát tovább. 1944-ben Trenčínben, 1946-ban Žilinán, 1947ben ismét Trenčínben rendez kiállítást. Odahaza Teplán közben gyűlnek a képek, táj, csendélet, arcképek, és figurális kompozíciók. Jár Lengyelországban tanulmányúton. Krakkó, Varsó, a Baltitenger új témákkal gazdagítják. Bratislavában kiállított képei közül két 1944-ből keltezett portréja szerepel: a finom Fekete ruhás, a szép kezű, harmonikus arcú hölgy és egy életteljes Leánykafej. Itt látjuk Timrava és Húrban átérzett arcképeit is. 1944ből való az ízes-színes Almacsendélete is. 1953-ban festett Utolsó mákfejek lila-rózsaszínes-barna tónusban tartott koloritja megkapó, öreg, reszkető kezű asszony féltő gonddal szedi össze a fárasztó munka gyümölcsét, az utolsó érett mákfejeket. Barnakendős feje, ráncos, mohó kifejezésű arca a falu nehézsorsú, minden apró materiális értékhez annyira ragaszkodó embertípusának kitűnő megjelenítése. A répcmezőn a természeti képbe szépen illeszti bele a szocialista építés és a technikai civilizáció elemeit: a villanyos távolsági vezeték vasoszlopait, a traktort, egy gyárépület körvonalait. Az előtérben álló öntudatos tartású ásós férfi arról győz meg, hogy jó munkát végzett. Az ügyesen komponált Cukorrépa-kapáiás őszi felhős horizontja felé futó egyenletes répasorok közt szinte áhítatos odaadással, szertartásszerű mozdulatokkal dolgoznak asszonyok és leányok. Kb. tizennyolc olajvázlatban- mutatja be a falu népét, a magvető nőt, verejtékes homlokát törlő férfit, gereblyéző aszszonyt, komoly, meg derűs leányarcokat. Gond, fáradság, pihenés, megnyugvás, öröm ritmusa váltakoznak rajtuk, de mind temperamentumosak, frissek, közvetlenek, őszinték. Ebben a kis körben: a faluban, ahol minden fűszálat, a földek és a lélek minden barázdáját oly jól ismeri és érzi a festő, ahol olyan otthon van s maga is szerves része ennek az életnek, olyjyi természetesen születnek meg képei, mint ahogyan bimbó fakad és gyümölcs terem a fán. — Ezért olyan telivér, igazi embertípus a Gazda, meg a Pipás férfi. Kár, hogy a kezek festése néha nem éri el az egyéniséget olyan jól tükröző arcok színvonalát. A Katka szőke hajú, sírás-nevetésbe hajló eleven arcocskája is ezért olyan reális és realista ábrázolás. A trenčíni népviseletet szinte dokumentációs valószerűséggel festi képein. A hímzések, díszek plasztikusan emelkednek ki a szövetek s a bőrbekecsek sötétjéből. Csendéletei igen jók. A Szarkaláb harsogó kék bugáinak pompás a színe s a felépítése. Friss, erőteljes ecsetvonásai, a pasztózusan felrakott remek rózsaszín árnyalatok azt a hatást keltik, mintha itt, a szemünk láttára nyílnának ki Peóniáinak selymes szirmai. Önarcképe befelé pillantó, elmélyült kifejezésű. Egyéni sorsa csendül ki belőle. Ezen túl visszhangozza az őt körülvevő emberi atmoszférát, amely alkotó munkájában segíti. Kölcsönhatást és szintézist látok közte és a benépesített trencíni táj között. Mintha a tájban is bizonyos fokig saját magát festené. A motívumokban önmagát éli ki, érzéshullámzásait, képzőművészeti elgondolását. Šándora a mát festi, a ma kifejező eszközeivel, reálisan, de átéléssel, helyenkint drámai lendülettel. " Bárkány Olga ÜJ SZÖ 1957. július 21.