Új Szó, 1957. július (10. évfolyam, 181-211.szám)

1957-07-15 / 195. szám, hétfő

Hruscsov és Bulganyin elvtársak a nép között A szeretett szovjet vendégek csehországi látogatása alkalmából a chyni szövetkezetben az ünnepélyes fogadtatás után Hruscsov és Bulganyin elvtársak barátságosan elbeszélgettek a szövetkezet tagjaival. Hruscsov elvtárs érdeklődött a szövetkezet gazdálkodása iránt, milyen eredményeket és sikereket értek el az állattenyésztésben, a növénytermelésben. Szívesen válaszoltak kérdéseire a szövetkezeti tagok, akiknek munkájáról Hruscsov elvtárs, a nagy mezőgazdasági szakértő, elismeréssel nyilatkozott. A szövetkezeti tagokkal való beszélgetés közben egy nyolcvan év körüli őszhajú anyóka lépett a két szovjet vendég elé. — Zdravsztvujte — köszöntötte őket oroszul, majd mikor Bulganyin elvtárs kezet fogott vele, a nénike elmondta neki, hogy ő is élt Oroszországban négy évig, de még a cári időben és azóta sem felejtette el az orosz nyelvet. — Hát téged hogy hívnak fiam? — szólította meg Bulganyin elvtársat bizalmasan az anyóka. — Én Nyikolaj Alekszandrovics vagyok — válaszolta neki. — Érdekes — mondotta elgondolkozva a néni — kommunista vagy és olyan neved van, mint a cárnak volt. — Hát maga még emlékszik a cár nevére — kérdezte Bulganyin elvtárs nevetve a bizalmas nénitől. — Emlékszem, emlékszem, de az nagyon rossz volt a néphez. Gyűlölettel véstem akkor eszembe a nevét. — Hát téged hogy hívnak? — fordult aztán Hruscsov elvtárshoz. — Ö az én barátom, Hruscsov — mondotta Bulganyin elvtárs. — Nyikita Szergejevics a nevem — mutatkozott be mosolyogva most már Hruscsov elvtárs. — Ilyen névvel még nem találkoztam életemben — válaszolta nagykomolyan a nénike. A körülálló vendégek elmosolyodtak a nyolcvanéves bizalmas öregasszony furcsa kérdésein és válaszán, aki élete végének küszöbén személyesen láthatta a kedves vendégeket és akiket rövid ismerkedés után szívébe fogadott. Boldogan tért haza, mert oroszul beszélhetett a szovjet vendégekkel, nem is sejtve, mily nagy államférfiak mutatkoztak be neki e kedves látogatás alkalmával. Horváth Sándor NAGY NAPOK A ČKD Stalingrad-üzemben Zsiványpecsenye-sütés a bratislavai fogadáson Sosem láttam, sosem ismertem. Haja szőke, szeme kék. Rövid kantáros nadrágot visel. Nyakában piros kendő. Itt törtet, furakodik előttem a tömegben. Valami titokzatos, nagy kíváncsiság hajtja: előbbre, még ... — Bácsi, engedjen előbbre — hallom könyörgő szavát. S a bácsi mozgolódik, engedné..., engedné, ha tudná. Szánalmasan mosolyog, mond valamit közben — ám mit sem segít: a gyermek itt reked az óriások között. Nem mehet tovább, váll váll mellett van, annyi az ember. A gyermek szomorú arckifejezéséből látom, hogy most, akaratlanul is szívből gyűlöli az embereket —, vagy éppen azon töpreng, miért ilyen kicsi, miért nem ember már, magas, a legmagasabb. Akkor most láthatná, akit látni szeretne, akiről már olyan sokat, annyi szépet hallottt az iskolában, az apjától, és olvasott a könyvekben ... Lehet, az is lehet, hogy saját magát korholja, miért nem jött előbb. Igen, most ott állhatna a többiek között az emelvény előtt. A gyermek szeme egyre fényesebb — arca komorabb. Hiába morajlik fel a százezres tömeg, hiába zúg a taps, hiába törnek fel éltető kiáltások körötte —, ö csak áll, tálán mindezt . nem is hallja. Talán képzelődik..., képzeletében könyve fölé hajolva nézi a képet, melyet úgy, de úgy szeretett volna már élve látni. S most itt... A gyermek szemébe könny szökik, pityereg. Fájdalmasan nézelődik, esdeklő pillantásokat vet a körülötte zsúfolódó emberekre. S ezek nem veszik észre, nem, mert a díszemelvényről kedves vendégeink, szovjet emberek — Hruscsov és Bulganyin elvtársak integetnek, ök köszöntik a tömeget — a tömeg élteti őket, élteti barátságunkat, a világbékét. Lobogótenger, transzparensek lengenek a fejek fölött... Meghatottság dobog a szívekben, örömkönnyektől csillognak a szemek, az enyém, a mellettem álló tapsoló asszonyé, a harmadiké — ezreké. Ám ez a gyermek, — ez a gyermek bánatában sír. Hangosan. „Nem, nem hagyhatom" — futott át agyamon a gondolat. >• Közelebb tolakszom hozzá. S mire a harmadik szomszédon is átvergődöm, a bácsi, aki a gyermek előtt áll, megszólal: — Öcskös, ne sírj — mondja mosolyogva. — Gyere a nyakam közé. A gyermek hálás tekintetet vet felénk. Már mosolyog, örvend, tapsol az ismeretlen bácsi nyakában. Ezrek ajkáról harsog: „Éljen a béke'.", „Éljen Hruscsov, éljen Bulganyin!" — s a gyermek hangja is ott cseng. Üdvrivalgás, ujjongás röpköd a Gottwald-tér fölött. — Békét, békét a világnak — zeng az ajkakon. Röpködnek a virágcsokrok, fel az emelvényre. Az idő szomorog, de a tömeg, az elragadtatott tömeg örül, őszinte szeretetét fejezi ki. Talán még a gyermeknek sem volt nagyobb öröme, sosem lelkesedett ennyire, mint most. Mosolygó ajkának csendes hangfoszlányait hallom: — Hruscsov ..., Bulganyin ..,. Béke ...! Es amikor ismét a földön van az óriások között, látom hálás mosolyát, és... — igen, kezet fog a bácsival. — Köszönöm, bácsika — mondja és máris rohan, furakodik a tömegben, ki az utcára, hogy ismét megláthassa őket: Kedves szovjet vendégeinket — Hruscsov és Bulganyin élvtársakat, akik bármerre is járnak, békét, barátságot hirdetnek. A gyermek ezt tudja, ezért szereti őket és talán sosem feledi el e felejthetetlen pillanatot. K. J. A gyermek A Bratislavai Hegesztő Kutatóintézetben