Új Szó, 1957. június (10. évfolyam, 151-180.szám)

1957-06-13 / 163. szám, csütörtök

NAGY KINCS A JÓZANSÁG GYURCSÓ ISTVÁN: NEM OLYAN EGYSZERŰ erre a nótában is feltett kérdésre válaszolni: „M:nek iszik az olyan, aki azt nem bírja?" Minek? Embere válogatja! Van, aki azért, mert nem tudja, mit kezdjen a keresetével, más szórakozásból, virtuskodásból, szokásból, később szenvedélyből, sőt olyan is akad, aki „borba fojtja bánatát" és delíriummal igyekszik elhessegetni magától egyéni gondjait, az élet nehézségeit, Akárhogyan is van, rosszul teszi, nagyot vétkezik önmaga, családja és a társadalom ellen az iszákos ember. Nemrégiben a moziban találkoztam vele. A daru tornyában ült, annak gépezetét irányította havi 2800-ért. Rendezett életű, magas növésű, izmos 30—35 év körüli fiatalember volt. Szeretett egy lányt, aki viszontszerette. De az italt még kedvesénél is nagyobb becsben tartotta és titokban sűrűn tekintgetett a pohár mélyére. Amikor menyasszonya megismerte a fiú szenvedélyét, látván, hogy szép szóval, de még szigorúsággal sem képes arról leszoktatni, elhatározta, hogy szakít vele. Nem volt hajlandó tönkretenni fiatal életét részeges élettárs oldalán. A fiatalembert az állásából is kitették és kétségbeesésében nem maradt más választása, mint a gyógykezelés. Az iszákosság tudniillik éppen olyan baj, mint a lelki betegség és kezelhető. Hogy milyen eredménynyel? Ez kizárólag a pácienstől függ! A siker előfeltétele a törhetetlen akarat, erős jellem, a megingathatatlan elhatározás, hogy az illető az alkohollal telt pohárnak soha többe még a közelébe se megy, hogy annak szagát se érezze. Kell, hogy legény legyen a talpán az ilyen ember és akkor biztos a gyógyulása! Erről és az alkoholizmus elleni felelősségteljes harcról beszélgettem a napokban a prágai állami kórhazban Dr. Jaroslav Skálával, az alkoholellenes osztály vezető főorvosával. Apolináŕská 4. Szürke, barátságtalan épület, sötét folyosókkal. Csak a termekben kitárt, kertre nyíló ablakok, az ide is behatoló madárfütty, napsugár, a tavasz illata vigasztal meg némileg, no meg a magyarázat, melyből kitűnik, hogy nincs veszve minden, ha ... MINDANNYIAN TUDJUK, mily nagy kincs a józanság és mily szerencsétlenség a pityókás ember, aki eltek-ntve attól, hogy nem számíthatunk vele, nem vehetjük komolyan súlyos károkat okoz. Ebbeli tulajdonságát a legjobban családja sinyl meg. Nem adja haza keresetét gyakran az utolsó fillérig eliss/a mindennel elégedetlen és házsártosságában nem átallja indokolot'anul el is verni nélkülöző gyermekeit, söt feleségét is. Saját egészségén kívül veszélyezteti mások biztonságát, életét. Gondoljunk csak a sok részeges gépkocsivezetőre, akik lelkifurdalást nem ismerve gázolnak keresztül áldozataikon, hogy mit sem törődve sorsukkal, továbbrobogjanak. Gondoljunk csak arra a sok egészséges munkaerőre, aki ahelyett, hogy dolgozna, munkaidőben alussza ki az éjszakai ivászat „fáradalmait" és így megkárosítja a társadalmat, az államot. Károkozók, betegek ezek az emberek, akiket gyógyítani kell és ha nem sikerül szép szóval, akkor erőszakkal, hogy visszaadjuk őket az életnek. Semmi esetre sem szabad paliástolni ezen gyengéjüket, amint ez gyakran előfordul. Áz alkoholizmus réme ma már az egész világon kísért. Az Egyesült Államokban például 1954-ben a részeges gépkocsivezetők bűnlajstromát 300 000 rokka t terheli. Ugyanebben az évben Franciaországban 18 000 ember fizetett életével az alkoholért, míg tuberkulózisban mindössze 13 000-en haltak meg. Lengyelországban az alkoholmérgezések száma különös gondot okoz. Mi a helyzet Csehszlovákiában? A pénzreform óta — 1953 májusától 1955 végéig a lakosság pénzmegtakarítása betétkönyveken 5 milliárd 720 milliót tett ki, »gy esztendő leforgása alatt azonban csupán alkoholra 5 milliárd 840 milliót költött, A számítások szerint országos viszonylatban 101 000 dolgozó közül 80 iszákosság miatt hiányzik munkahelyéről, ami 3600 munkaerőnek felel meg. Ezen felháborító jelenségnek az oka nemcsak abban rejlik, hogy népünknek különösen ízlik az alkohol, de abban is, hogy az itaiárusok, vendéglősök különösen „jól dolgoztak", az eladott árumennyiség szerint növekedő prémiumok érdekében. KORMÁNYUNK MEGELÉGELVÉN az alkohol káros befolyását, nyíít harcot hirdet ellene. Mindenekelőtt beszünteti a fentemlített prémiumok kifizetését, csökkenti a koncentrált alkoholok különféle fajtáinak gyártását és az áruba bocsájtott készleteket és súlyosan bünteti az alkoholmámorban elkövetett bűntetteket. Egyszersmind intézkedés történt számos újfajta üdítőital, must, szörp, lyümölcslé gyártására és forgalomba hozatalára, melyek ~> okkal jobban oltják a szomjat, mint az egészségre irtalmas rum, borovicska, szilvórium, odka stb. Ezért is nyíiik meg a •í'ágai Vencel téren mng ez évben egy alkoholmentes étterem. Az alkohol elleni harc tehát jó úton halad. Ezt igazolják az alkoholellenes osztályon elért eredmények és a köztársaságunk területén működő 150 alkoholellenes tanácsadó kimutatásai. A prágai alkoholellenes osztályon a pácienseket általában hat hétig, néha öt-hat hónapig is kezelik. Gyakran az is előfordul, hogy a beteg visszaesik és többször is vendége a kórháznak, melynek évente minlegv kétszáz, hoss^afcb kezelésre '.zoruló betege van. Sokszor az utcáról kisérik be az alkohollenes osztályra a közrend ^llen vétőt, majd ha mámorát kialudta, ismét szabadon bocsátják. Csak, ha harmadszor kerül a kórházba ilyen körülmények között, tehát visszaeső, idült alkoholista, jelentik be nevét a nemzeti bizottságnál, mely intézkedik, hogy fizetését felesége, vagy legközelebbi hozzátartozója kapja kézhez. Az alkoholellenes osztály lakói túlnyomólag 30—45 éves, erejük teljében lévő férfiak. Az ifjúság és a nők csak elenyésző számban vannak itt képviselve. — Harminckét éves vagyok és huszonöt éves korom óta ellenállhatatlan szenvedélyemmé vált az ivás — mondja az elénk toppanó, atlétatermetű Jan Strjžák vasesztergályos. — Sajnos visszaeső voltam — folytatja szégyenkezés nélkül. — Először 1954-ben határoztam el magam, hogy többé nem öntök fel a garatra, de a jószándék nemsokára elhagyott. Megszöktem a kórházból és viert jól kerestem, tovább éltem világomat. Annak köszönhetem, hogy italos fejjel elkövetett bűncselekményemért nemrég töltöttem le a tizhavi fogházbüntetésemet. Most azután végleg leszámolol- átkos szenvedélyemmel. A.z orvosok tanácsára hat hónapos kezelésnek vetettem alá magam és innen rövidesen Horni Holcovicére . küldenek. Ebben a faluban kizárólag Inzzám hasonló eseteket kezelnek. Tudom biztosan, hogy ezúttal meggyógyulok, mert egészséges akarok lenni, hogy tovább dolgozhassam, hogy örökre elfelejtsem múltamat, mindazt, amin keresztülmentem! SOKAN VANNAK a Strižákhoz hasonló gondolkodásúak és ezért sokan meg is gyógyulnak az állam és saját elszánt akaratuk jóvoltából. Okuli'.mk mi is a fentiekből és bár ,,maflyar ember az italt meg nem veti" mégis igyunk mértékletesen és főleg szokjunk rá az ilkohclmentes italokra, melyek különösen most nyáron, oly üditőek és kívánatosak. KARDOS MÁRTA <Jljú kortársakhoz ... Bizony, örökké nem él az ember, és amit tett, az dicsér, vagy vádol! Bontsatok szárnyat, sasmadár szárnyat, s figyeljétek, hogy mit rejt a távol; — figyeljétek, de pacsirtás szívvel szeressétek a fészek melegét, mert jaj a kérkedő hűtelennek, ha nem talál haza, s hiú mesét, • ábrándot kerget csak szüntelenül. A költök útja nem külön világ: — bárha jobbra és balra kanyarog — kutassátok csak az élet titkát! és bontsátok — mert van — a sok bogot, ám a célra nézzünk ifjak, vének, s az útkeresés arra legyen jó, hogy majd holnap apánk unokája legyen a kiművelt, mindenttudó, jövöt győző, ha mi elfáradunk. — Rossz gyerekként mire jó vakarni, elfertőzni a gyógyuló sebet? Felelősség ám megsimogatni ilyen kézzel a szép gyermekfejet! Mert vádlóként, talán éppen ők kérik számon tőlünk tíz év után, ha még mindig a turáni átok ver gyűlöletet szívük oldalán, s így akarnak lenni itt magyarok. Sorakoztok— Ez jó. — Kell a sereg. — Fegyveretek a szabad gondolat. — Fényesítsétek! Rozsda ne marja! Élesítse az osztályöntudat; mert ki megtagadja zsellér apját, és a harcot, mit vívott egykoron, megátkozzák majd azt az unokák, s meg a növekedő társadálom, ha csak bunkósbottál verekedett! Közepén élünk Európának, — Tőlünk is függ, hogy itt béke legyen. És ez a magyarság — volt rá idő — véres vizsgát tett itt e földeken. Meggyalázni nincs jogunk e múltat, — kérkedni sem, hisz emberek vagyunk, s a két bánat, a szlovák, a magyar egy örömmé nőtt már és két karunk, szívünk is egymáshoz igazodik. i EQQOOQO

OOOEEOEOOEOQQEQQQQEEOQEEEEQQEEEOEQOGQEEEOEOEOQEEEOEOQQEQOÖQEQQE OOOCOOOGOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO FÁBRY ZOLTÁN: UTO (Könyveink margójára) I. Személyes közügyben Olvasók leveleiből idézhetnék, írók elégedetlenségét, türelmetlenségét érzékeltethetném: zokonveszik, számonkérik hallgatásomat a szlovákiai magyar írás dolgait illetően. 1956-ban kilenc itteni magyar író könyve jelent meg, és én eddig egyetlen egyről sem vettem nyilvánosan tudomást: a kritikai felelősséget tehát ionnal kérheti tőlem számon minden, a szellem dolgaiért aggódó és elégedetlenkedő ember. Másfél évig hallgattam, de ennek, állandó betegeskedésemen kívül, oka volt, irodalmi helyzetüket jellemző két oka: egy külső akadály és egy belső gátlás. Hallgattam, mert nem ismertem, nem olvashattam a megjelent könyveket. Ha szerzőjük véletlenül nem küldi el tiszteletpéldányként személyesen könyvét, akkor müve nem ér el, úgy mind addig, amikor automatikusan megkaptam az itteni könyvkiadó újdonságait. Most levelezni kell értük, nem egyszer és nem kétszer, és a végén mindig akad, amit nem láthatok. Az ember ebbe belefárad és tudomásul veszi a változást, de kiábrándult lesz és passzív. Most pedig mondhatná valaki, akinek az irodalom annyira a szívügye és nemcsak szívügye, de hivatása, az vegye meg egyszerűen e könyveket. Aki százakat és ezreket költ könyvekre, az ne sajnálja azt a pár koronát az itteniektől. Akik így beszélnek, ne felejtsék el, hogy egy hatezer kötetes könyvtár állandó pótlásra, újításra szorul. Az újdonságok és főképp a külföldiek beszerzése — drága, és évente ezreket emészt. Aztán: har6 ŰJ szö 1957. június 13. minchétéves írói és kritikusi múlttál a hátam mögött, elvárhatom, hogy legalább az itteni könyveket kapjam meg ismertetés céljára, úgy, ahogy ez eddig a világ legtermészetesebb dolga volt. Most úgy látszik már nem az, és így keletkezett egy majdnem másfél éves üzemzavar. (E sorok írása közben fut be éppen egy nagy könyvcsomag: a kiadó küldi az ez idei újdonságokat: Merjük remélni, hogy ez a döntő változás jele). A másik okot: a belső gátlást, Dobos László érvelése szállította, aki az írószövetségben, majd az Üj Ifjúságban nyomtatásban is megjelent nyilatkozatában valami olyat szögezett le, hogy az én bírálataim „végszó", vagy „végszövegezés" jellegűek, (a pontos kifejezésre már nem emlékszem), melyek minden vita elöl bezárják az ajtót. E nem rosszakaratú, de kissé türelmetlen beállítás, egy kelletlen és elnehezedett kritikai magatartás rosszalásaként hatott, és — nem tagadom — első hallásra ez a megállapítás amolyan kirekesztő jellegűnek látszott, és az oldalrautalás kellemetlen érzetét keltette fel bennem: elefánt lennék egy porcelánüzletben?-! A megállapítás kissé fóbekólintott: egyszerre idegen lettem saját portámon, különc, tehertétel, meg kellett értenem, hogy a fiatalok mást — kevesebbet — várnak a kritikustól: rugalmasabb megértést. Egyszerre úgy éreztem magam, mint egy forgalmi akadály: valami, ami elnehezült, útban van és nem hat többé. Ez a halál: az ifjúság nem ért meg. Az ifjúság a könnyebb ellenállás útját követve, indul tovább. Most, amikor erről a másfél éves sokkról írok, értem meg, hogy miért egyedül a fiatalok lapja, az Oj Ifjúság volt az, amelynek nem volt egy sor mondanivalója a Béke igazáról, azaz jobban mondva: miért nem mondott, miért nem adott ennek az if~ júságnak semmit a Béke igaza?! Kutatom magamban, módszeremben az okot, a hibát, mert szeretem ánnyira a szlovákiai magyar irodalmat — részem, lényegem, életem — hogy érthető, ha nem akarok zavaró tény, útbanálló elmozdíthatatlan kő lenni, de ugyanakkor nem tudom elhinni, hogy tényleges monstrum lennék, akit nagy igyekezettel kell kikerülni, mint a hétfejű sárkányt, hogy a lovag bekerüljön az elátkozott kastélyba, vágyai netovábbjához: a jó kitikához. Kinek van igaza? Dobos Lászlónak, vagy Turczel Lajosnak, aki az ellenkezőjét írta rólam: „éppen az a legnagyobb érdeme, hogy csúcsokra törő izzó igényességét oda merte és oda tudta szelídíteni irodalmunk szerény adottságaihoz ... meg tudta találni azt a hangot, alkalmazni tudta azt a mértéket, amely az adott pillanatban a legmegfelelőbb volt." Akárhogy is van, a történtek és elmondottak után félre kellett állnom, és hallgatnom, hogy semmivel se zavarjam a kritikát és viták menetét. Amikor már minden könyvről és mindenütt elhangzottak a vélemények, akkor jöhettem volna sorra én is. De hol? Folyóiratunk nincs többé, és nálunk különben sincs szokásban, hogy egy könyvről ugyanegy lapban kétszer is lehessen' írni és így addig vártam, amíg mindenünnen kicsöppentem. Így aztán érthető, hogy örömmel vettem az Űj Szó szerkesztőségének felszólítását az 1956-os "év könyveinek regisztrálásáról. A magamén kívül mindössze nyolc könyvről van szó: két regényről, négy elbeszéléseket tartalmazó műről és két verseskötetről. A sort a legfontosabbakkal: a regényekkel kezdjük. II. T' // • •• 77 " 1 urj ulto Egri Viktor Márton-trilógiájának második kötete fekszik előttem: „Tűrj üllő". Zavarban vagyok: jobb mint az első és kalkulusa mégis nehezebben adódik és íródik, mint a kezdő kötet osztályzata. Mi ez ellentmondás oka és magyarázata? Az első regénynél egy akusztikai tévedés siklatta félre tollamat: készpénznek vettem a könyv utószavát, az ötven éven felüli író „vallomás"-kényszerét, és eredeti regényként kezelve, nyugtáztam a biztató trilógia-indulást. A bíró helyzete mindig nehéz: elég egyetlenegy körülményről nem 'tudni vagy megfeledkezni és kész a tévítélet. Ez lett a sorsa az én Márton-kritikámnak is. Az utólagos ellenvetések után tudomásul kellett vennem, hogy emlékezetem kihagyott, mert a „Márton elindul" nem más, mint az 1928ban megjelent „Fölkél a nap" korszerű átírása és továbbvitele. A szlovákiai magyar irodalom kezdettől elkötelezett számtartójának és hivatásbeli ismerőjének joggal vethették tehát szemére e durva feledékenységet és mulasztást. így emlékeztetve és kioktatva, post festum, nem tehettem mást, mint fellapozni az e regényről annak idején a Korunkban megjelent kritikámat: „Adva volt egy munkás, egy háborús ember, de Egri csak regényírói közösségben volt vele. Az eredmény egy jól megírt, sémára húzott papirosregény." Trilógia-indítás dicsérete, melynek alapja egy „papirosregény": ez a lelet egyszerre csattant pofonként úgy az író, mint a kritikus arcán. Ha egy kritikus saját szavával kompromittálja és cáfolja önmagát, akkor erre nincs mentség. Mi azonban a regényíró mentsége? Amióta tudom, hogy a trilógia kezdőregénye egy réginek csupán felfrissítése, azóta tudom, hogy a regényterv alapbázisa megrendült, melynek árát a regényhármas egésze fizetheti meg. A mesterséges indíték, a konstruált genezis, a könnyelmű és könnyítő munkamód ártó és rontó tényezőkké válhatnak, melyeket a vérkeringés — akarva, nem akarva — visz majd tovább. Félni és félteni kell most már az írót. és művét: az eredendő hiba másod- és harmadíziglen is visszahathat. Ez az itt demonstrálódott eredendőség lényegében nem hiba vagy bűn: ez az írói habitus adottsága és dolga, az írói megnyilatkozás egyik típusformája. Ignotushoz kell visszalapozni, precíz és pontos meghatározásához, mely szerint szigorú különbséget kell tenni „lett és eltökélt írások között... Eltökélten: a routine, a kötelességtudás, a szorgalom, a fantázia gépének munkába erőltetésével valamirevaló író mindent meg tud írni, épp úgy, mint ahogy minden valamirevaló férfi minden nőt anyává tud tenni. De a szerelem gyermekei nem ilyenek." Ha e szellemes és okos meghatározást a regényekre vonatkoztatjuk, akkor különbséget tehetünk akart és lett, csinált és született regény között. Világos, hogy tiszta, százszázalékos jelentkezésben nem mutatható ki egyik sem. A legélményesebb, leglettebb, legleledzettebb regényben is nyoma van az eltökéltségnek és csináltságnak —