Új Szó, 1957. június (10. évfolyam, 151-180.szám)

1957-06-06 / 156. szám, csütörtök

^Ísl/LgLA^ rScrCo-^i/yný- \ (4) Más ember a lábamat csókolta volna örömében, de a Makaruska aztá;* szépen megköszönte a jóságomat.. Ügy felugrott a székről, mintha valaki fenekét tisztelte volna s üvölteni kezdet rám torkaszakadtából: „Te — ordítja —, minél vénebb leszel, annál inkább meghülyülsz! A fejed helyett üres fazekat viselsz a nyakadon!" És csak sorjázza, hogy így, meg úgy, meg emígy, meg amúgy, a keze jár, akár a szélmalom vitorlája — még a légy se mert repülni a szobában! És mindig csak az eszemmel volt baja! Még a tehénben is elbődült volna a borjú, de én csak hallgattam. Nagyszerű emberre találtam, gondolom magamban. Csak ülök, várok, mikor szárad ki végre a torka s úgy vélekedem magamban: „Csak mondja a magáét, veszekedjen, de előbb utóbb viszszaül a székre, ahol az imént ült." így is lett. Az én drága Makaruskám belefáradt a szitokba, leül és megkérdi: „Elég volt ennyi?" De akkor már én is dühbe gurultam, hiába vagyunk jóbarátok. „Ha elfáradtál — mondom neki —, akkor pihenj egyet és kezdheted elölről, várok ér szívesen, nem sietős a dolgom, csak azt mondd meg, miért szidsz engem ilyen istentől elrugaszkodott módon, Makaruska? Hisz én jót akarok neked. Ezért az ötletért egész Oroszországban írni fognak rólad az újságok!" Akkor a:.tán felugrott, kirohant a házból és becsapta maga után az ajtót, úgy szedte a lábát, mintha forró vizet öntöttem volna a bugyogójába! Este elmentem Spinyához, a tanítóhoz, gondolom, tanácsot kérek tőle, elvégre ő is tanult ember. Elmondtam mindent szegről-végre, még azt is elpanaszoltam, milyen volt hozzám Makar. De már látom én, hogy ezek a tanult emberek mind bogarasak, isten a tanúm, nagyon is bogarasak! Tudod mit mondott nekem? Fölhúzta az orrát, vigyorgott, mint a fakutya és azt mondta: „Minden naq

v ember üldöztetést szenvedett a bölcsességéért, szenvedj te is, öregapám!" Még ő biztatott, vigasztalt! Kukac ez, de nem tanító! Mit bíztat engem a szenvedéssel? Már majd, hogy a kezemmel fogtam a tehenem szarvát, most meg a farkát is kihúznák a markomból... És mindez Makar tökfejűsége miatt! És még ő mondja, hogy a barátom, hogy a nehézség jönne rá! Miatta még odahaza is meggyűlt a bajom... Eldicsekedtem a vénasszonynak, már mint a feleségemnek, hogy talán küld nekünk az úristen egy tehénkét, jutalmul az észbeli jószándékomért. Hát azóta is várjuk, hogy elküldje. A vénasszony meg állandóan csak belémköt, piszkál: „Hát hol van a tehénkéd? Megint nagy volt a pofád, de kutyaugatás nem hallik az égbe!" Mit mondjak, csupa szenvedés az életem. Dehát a többi nagy ember is tűrt, meg szenvedett, engem is erre a sorsra szemelt ki az úristen Annyi hasznát se láttam a -nagyszerű ötletemnek, hogy egy pipa dohányt vehettem volna az árán ... Dehát mit csináljak? A szarka is sokat akarna, csak éppen nem bírja a farka... Dávidov az ajtófélfához támaszkodott, hangtalanul nevetett, Scsukar meg most már nyugodtabban húzni kezdte a csizmáját, Davidovra ügyet se vetett s a maga szavától megittasulva, beszélt tivább— Márpedig a kutyaszőr-harisnya a legjobb orvosság a reuma ellen! Benne vészeltem át az egész telet, egyszer se húztam le, igaz ugyan, hogy megfülledt a lábam, az öregasszony meg egyre csak kergetett ki a házból, hogy kutyabűzöm van, de a reumától megszabadultim és egy hónapig olyan gangosan jártam, mint a fiatal kakas a tyúkok körül. De végülis mi haszna volt? Semmi! Mert alig köszöntött be a tavasz, ostoba fejjel belemásztam a vízbe, átnedvesedett a lábbelim és kész volt a kalamajka! De ez a baj is csak ideig óráig tart; nem is nagyon bánom, hogy hasogat a görcs. Mihelyt a kezembe kerítek egy békés fajta, bundás kankutyát megnyírom és pokolra kergetem a reumát! Mindjárt meglátod,. hogy milyen nyomorúságosan szedem a lábam. Akár a frissen herélt ló, ha telezabálta magát zöldárpával, de csak húzzak magamra megint medecína-harisnyát, — úgy táncra kerekedek, mint egy húszéves legény. — Csak az a baj, hogy a vénasszony nem akarja megfonni az ebszőrt, és harisnyát kötni belőle. Szédül a kutyabűztől, és a rokka mellett egyre csak köpköd meg öklendezik. Elébb csak csuklik, csukladozik, aztán fölfordul a gyomra, a végén meg jlyan gyönyörűségesen rókázik, hogy ha nem vigyázna, talán még a lelkét is kiokádná. Hát isten neki, én ugyan nem kényszerítem olyan munkára, ami a tehetsége ellen van. Magam mostam ki a szőrt, magam szárítgattam meg a napon, a magam két kezével megfontam, a szálból harisnyát kötöttem. Ügy bizony, testvér, a szükség sok mindenre megtanít... De ez még nem a legnagyobbik baj, ez mén csak a kisebbik rossz volna, a legfőbb nyavalya abban van, hogy ez az én vénasszonyom olyan, akár az áspis kígyó meg a vasorrú bába egy személyben! Harmadéve nyáron megint csak hasogatni kezdte a lábam a reuma. Mit csináljak? Akkor jutott eszembe, hogy kutyaszőrből kellene harisnyát kötni. Egy reggel becsaltam a pitvarba a szomszédék szukáját, kaláccsal lekenyereztem és kopaszra nyírtam, de olyan ügyesen, mintha világéletemben borbély lettem t volna. Csak a füle hegyén hagytam meg egy szőrbóbitát, a szépség kedvéért, no meg a farka végén, hogy legyen mivel elhessentenie a legyeket. El se hinnéd, — vagy fél pudnyi szőrt nyírtam le róla! Dávidov arcát a tenyerébe rejtette, már nyögött, fuldoklott a nevetéstől: — Nem 1 >sz az egy kicsit sok? Scsukar apót ennél fogasabb kérdések se szokták zavarba hozni. Fölényesen megrándította a vállát és nagy kegyesen bólintott: — No, talán valamivel kevesebb volt, mondjuk tíz, tizenkét font, nem mértem le a mázsán. De isten a tanúm, olyan gyapjas volt az a szuka, mint a kövérfarkú juh! Gondoltam, életem végéig elég lesz harisnyára a szőre, de rosszul gondoltam, éppen csak e"v párt bírtam megkötni, a többit a vénasszony fölkapta és az utolsó szálig elégette az udvaron. Nem is vénasszony az, hanem acsarkodó nőstény tigris! Talán még ezen a pokolbéli kecskén is túltesz, de akárhogy is forgatom, ő meg a Trofim — az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz, isten a tanúm, hogy igazat mondok! Hát hogy ne szaporítsam a szót, elégette minden tartalék kutyaszőrömet, amit öreg napjaimra tettem félre! Pedig a szukával, hogy nyugodtan álljon, akkora halom kalácsot zabáltatta n meg, hogy még ma is fáj a szívem, ha rágondolok,.. De azért a szuka se úszta meg csak úgy egy füttyre a nyiratkozást: amikor már kopaszra nyestem, kitépte magát a kezemből, de nem mérgelődött, inkább hálásnak látszott, hogy megszabadítottam a fölösleges szőrözetétől, a farkát is csóválta elégedettségében, aztán sarkonfordult és futott a folyóhoz. Megnézte a maga tükörképét a vízben — és vonítani kezdett a szégyentől... A falubeliek mondták, hogy még a folyóba is belement — biztosan el akarta magát emészteni keservében. Dehát olyan ez a mi folyócskánk, hogy a verébnek is csak térdig ér a vize, ahhoz meg nem volt elég esze a szukának, hogy a kútba ölje magát. De ki venné zokon szegénytől? Akárhogy is forgatjuk — négylábú, ahogy mondják, buta állat — kurta az esze, nem olyan, mint az emberé... Három nap és három éjszaka egyfolytában vonított a szomszédok tornáca alól, már majd belebolondultam, az istenért nem mászott volna ki a napvilágra — úgy látszik, szégyenkezett az árva, röstelkedett az emberek szeme elé kerülni ilyen pucéran. Nemsokára el is bújdosott a faluból, őszig hírét se hallottuk, csak amikor újra kinőtt a szőre, tért vissza megint a gazdájához. Igen szemérmetes egy szuka volt, még az asszonyfélénél is szemérmetesebb, isten a tanúm, hogy igazat mondok! Akkor föl is tettem magamban: ha még egyszer meg kéne nyírnom egy kutyát, szukára nem emelek már kezet, nem vetkőztetem ki a ruhájából, nem bántom az asszonyos szemérmetességét, inkább egy kankutyát kéritek magamnak: a férfifajta nem olyan szégyenkező, akár kopaszra beretválhatod — a füle botját se mozdítja. — Sokáig tart még a históriád? — szakította félbe Dávidov, — Indulnod kellene már. Igyekezz! — Egy pillanatig várj! Mindjárt fölhúzom a csizmám — és indulhatunk. De a Krisztus, szerelmére, ne szakíts mindig félbe, mert szertefutnak a gondolataim, és elfelejtem, miről is beszéltem. Hát csak annyit mondhatok: Makaruska hülyének tart engem, márpedig téved, nagyon téved! Nagyon téved! Gyerek még hozzám képest, úgy futkos össze-vissza az esze, akár a süldő nyúl, de a magamfajta vén rókának sok a lyuka! Még Makar is eljöhetne hozzám sütnivalót kölcsönkérni! Ügy bizony! Scsukar apóból zuhatagként áradt a szó, „nekilendült", ahogyan Razmjotnov szokta mondani és most aztán nehéz, sőt, szinte lehetetlen volt megállítani a kereplőjét. Dávidov mindig is kedvel tp ezt a balszerencsés öregembert, megszánta és segíteni igyekezett rajta, amióta csak ismerte, de most mégiscsak elszánta magát, hogy ha törik ha szakad, véget vet a fecsegésének. — Állj meg, öregapó, húzd meg a gyeplőt! Legfőbb ideje, hogy elindulj az állomásra, Sportnojért, a földmérőért. Ismered? — Ismerek én az állomáson mindenkit, nemcsak a te Sportnojodat, hanem még a kóbor kutyákat is. — Hát ami a kutyákat illeti, azokhoz úgy látszik nagyon jól értesz, ez tény! De nekem nem kutya kell, hanem a Sportnoj, megértetted? — Elhozom, mondtam már, olyan gyöngyén elhozom neked, mint a menyasszonyt a vőlegényéhez. Itt lesz és punktum. Csak ne szakíts félbe minduntalan. Micsoda rossz szokás ez, hogy nem hagyod beszélni az embert? Hallod, Dávidov, te még a Makarnál is rosszabb vagy, bizonyisten! Nagulnov legalább lepuffantotta a Tyimoskát, vitéz egy kozák, ha ő a szavamba esik, attól még nagyra tartom, megbecsülöm. De te micsoda vitézséget követtél el már eddig? Mi a fészkes fenének tiszteljelek én téged? Akárhogy is forgatom, nem látom, miért! Ha legalább a revolveroddal lelőnéd ezt az ördögfajzatot, ezt a kecskét, amelyik megkeseríti az életemet, szavamra, a halálom percéig imádkoznék érted és nagyobbra tartanálak még Makarnál is. De Makar nemcsak vitéz embei! Magába szedett minden tudományt és ha kedve taraja, angol szavakat köpdös, mindenhez ért, legalább úgy, mint jómagam, még kukorékolni is tud, mint a kakas. Elkergette magától a Luskát, akit te ostoba fejjel fölkaroltál, Tyimoskát, a bitangot meg egy golyóval elintézte .. — Húzd már azt a csizmát! Mit tojóskodsz annyit? — ripakodott rá türelmetlenül Dávidov. Scsukar apó krákogott, fészkelődött a szénában, dörmögött: — A szíjat fűzöm be. nem látsz a szemedtől? Ebben a sötétben az ördög se találna bele a lyukba! — Hát akkor menj ki a világosra! — Valahogy majd csak befűzöm itt is. Ügy bizony, az a legény, az én Makaruskám, Nemcsak ő maga tanul, még engem is igyekszik tanítani... — Mire? — álmélkodott Dávidov, és megint visszatért képére a mosoly. — Mindenféle tudományokra — válaszolt kitérően Scsukar apó. Nyilván nem akarta részletezni a dolgot, kedvetlenül csak annyit mondott: — Érted, mindenféle tudományokra. Az idegen szavak egy-kettőre megragadnak a fejemben, hát te hogy vagy velük? — Nem értem. És micsoda idegen szavakat tanulsz? — Hát ha te már ilyen ostoba ember vagy, hiába is mondanám — szólt most már bosszankodva Scsukar apó és sértődötten szuszogni kezdett, leplezetlenül tudtára adván Davidovnak, hogy fölöslegesnek tartja a további kérdezősködést. — Ügy kellenek neked az idegen szavak, öregapám, mint halottnak a meleg borogatás. Mozogj már, igyekezz fürgén — kérlelte még mindig mosolyogva Dávidov. Scsukar fújt egyet, mint a dühös kandúr: — Fürgén! Ilyet mondani! A fürgeség akkor kell, ha bolhát fogsz, vagy ha idegen asszonytól futsz éjszaka és a férie kerget, a sarkadban van... Most meg az ostoromat nem találom! Az imént még a kezemben volt, egyszerre mintha a föld nyelte volna el, már pedig ostor nélkül egy lépést se merek tenni a kecske miatt. Hálaistennek, megtaláltam! A sapkám meg hol van? Nem láttad a sapkámat, Dávidov elvtárs? Hisz már a fejemen volt... Hej, ez az én eszem, rosszabb a lyukas szitánál... No, hálaistennek, megvan a sapka is, most még a kaftánt keressük meg és készen vagyunk, Hej, ez a tisztátalan lélek, ez a Trofim! Csak úgy lehet, hogy ő dugta el a szénában a kaftánomat, most aztán éjszakáig kereshetem... Hopp, megvan! Hisz a kaftánomat otthon hagytam... Mi a fenének is hoztam volna magammal ilyen hőségben? Dávidov kinézett az ajtón, látta, hogy Osztrovnov már befogta a bricskába a lovakat és kedveskedve simogatja őket, szól hozzájuk. — Jakov Lukics már a lovakat is befogta, és te még mindig csak készülődsz! Meddig piszmogsz még, te vén mihaszna? — mérgelődött Dávidov. . Scsukar apó hangosan és hosszan káromkodott: — Ilyen egy búval bélelt nap, hogy az ördög vitte volna! Szavamra, nem kellene elmenni az állomásra. Minden arra mutat, hogy nem utazásra való nap ez a mai! A sapkát nagynehezen megtaláltam, de most meg a dohányzacskóm veszett el. Hát jóra vall ez? Minden másra inkább, csak nem jóra. Meglátod, baj ér az úton... Hát tessék, nem találom a dohányzacskót.. Talán Trofim nyelte volna le? No, hálaistennek, itt van a dohányzacskó is, most már mehetünk ... De nem volna jobb mégis csak holnapra halasztani az utat? Rossz jelek ezek, igen rossz jelek ... A szentírásban is az áll — Máté valamelyik fejezetében, hogy melyikben, azt már elfelejtettem, egy kutya, akármelyikben is, de annyi szent, hogy azt írja és nem hiába írja: „Ha pedig vándorútra kelsz és rossz jeleket látsz, inkább ülj meg otthonodban, még a küszöböt se lépd át". Hát ezért még egyszer kérdem, Dávidov elvtárs, de úgy válaszolj, hogy tied lesz a felelősség, ha valami baj történne: menjek-e most, vagy sem? — Menj öreg, de máris! — rendelkezett szigorún Dávidov. Scsukarov nagyot sóhajtott, de to vább már nem ellenkezett, hátán fekve lecsúszott a szénahalomról és öregeser húzva a lábát, kezében az ostorral félénken pislogva a sötét kuckóban leselkedő bakkecske felé, kiment a pajtából. Fordította: Tóth Tibor Illusztrálta: Milan Kopriva (Vége) OJ sz

o -j 1957. június 457. 5