Új Szó, 1957. június (10. évfolyam, 151-180.szám)

1957-06-01 / 151. szám, szombat

[Ä NEMZETKÖZI GYERMEKNAP ÜNNEPE Gondolatok a gyermeknevelésről lllllf IIIIIIIIIIIIII9MIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIllll]lllllIIMinilll!IIMIllllllllllllllll[l!llllllll!ll]llllltlllllltll[ll!l!!ll[l1[|lfll!ini nilllll1lll!)lllllll[[IUII)IIIIMIIIIflllllMIIIII!l1ll|[|lllIlll[lllllllttl!IIIIV Mosoly a gyermek arcán — mi szebb ennél? Csádé r L. felv. Az utóbbi időben gyakran jelennek meg a lapok hasábjain cikkek, megjegyzések, levelek az ifjúság nevelésének problémáiról. Pedagógusok, olvasók, CSISZ-funkclonáriusok, írók, újságírók szólnak hozzá ehhez az egész társadalmat érintő kérdéshez. Valamennyien egyéni megfigyeléseik alapján elemezni próbálják a problémát s ilyen vagy olyan megoldást ajánlanak. Az a tény, hogy az ifjúság a közérdeklődés előterébe került, is azt mutatja, hogy valami nincs rendben, valahol elhibáztuk a dolgot s most rendbe akarjuk hozni. Keresünk, tapogatódzunk, gyűjtjük a tapasztalatokat s nem kétséges, hogy a közös erőfeszítés, ha nem is holnap, de lassan meghozza gyümölcsét. A cikkek legtöbbje a serdülő ifjúság, az általános iskola padjaiból kikerülő fiatalok nevelésével foglalkozik. Ez érthető, mert ebben a korban mutatkoznak meg a legkirívóbb hibák, ebben a korban a legnehezebben kezelhetők a gyermekek, a legtöbb gondot okozzák szUIeiknek és nevelőiknek. Én mégis azon a véleményen vagyok, hogy az ifjúság jellemének kialakulására, szüleikhez és a közösséghez való viszonyára mondhatnám döntő befolyással van, hogyan irányítjuk őket zsenge koruktól kezdve, amikor a legfogékonyabbak, amikor először lépik át az Iskola küszöbét, először ismerkednek meg a többi hasonló korú gyermek jellemével és könnyen befolyásuk alá kerülhetnek. Az a közmondás, hogy a gyermek és a részeg igazat mond, mint a közmondások általában, aranyigazságot fejez ki. És miket mond a gyermek? önálló gondolatait, véleményét nyilatkoztatja ki? A legritkább esetben. Gondolatvilága a szülői házban hallottakat tükrözi vissza, úgy viselkedik, ahogyan azt otthon látja, érdeklődési köre olyan Rényi Magda: QbűbjÁaika fiád áfa, Tavasz volt már. Tavaszkisasszony szellő-paripákat fogott be nap sugárhint ajába s amerre a szélparipás hintó elsuhant, rügyek fakadtak, bimbók bomlottak, tűhegyű fűszálacskák nyújtogatták nagy kíváncsian nyakukat a föld alól. A hegy mögötti domboldalon is, zöld ruhába öltöztek az erdő fái s az erdőszéli patakban ezüstös testű halacskák fickándoztak. A patak mellett álló kökénybokor fényes, nedvtől duzzadó ágai kíváncsian lelenézegettek az alattuk lakó ibolyatestvérek száraz levelekkel teregetett, gyér földecskével hányt téli kunyhójára. Nézegethettek is bizony, mert az ibolyák is tudták már, hogy megérkezett a napsugárhintó s nagyban készülődtek, hogy előjöjjenek téli szállásukról. A legidősebb ibolyanővér éppen levélszoknyácskáját mostavasalta, a középső pedig lila pártáját illesztgette a fejére. Csak a harmadik, a legkisebb ibolya feküdt még mozdulatlanul téli ágyának gyökérderékalján. — Kelj fel már, hugocskám, készülődj — szólítgatta kishúgát a legidősebb ibolyanővér. — Alhatnám még — felelt a sürgetésre a legkisebb ibolya s nagyot ásított. — Olyan jó itt a meleg ágyban. Én bizony még nem kelek fel. Ráérek. — A nővérek vártak még egy kicsit s szólongatták, kelt e gették az ibolyácskát. Amikor azonban látták, hogy a fal felé fordul, s eszében sincs felkelni, útnak indultak s otthagyták őt a sötét kunyhóban. Hamarosan elő is bújtak az elszáradt levelek alól, s bár sötétlila szirompártás fejecskéiket szerényen lehajtották, szaporákat szippantottak a friss levegőből és boldogan sütkéreztek a meleg, tavaszi napon. A kis lusta ibolya meg ezalatt a sötétben feküdt. Nagyekat nyújtózkodott a gyökérderékaljon s lehányta a szemét, aludni akart. — Brrr, de fázom — sóhajtotta vacogva —, milyen jó lenne egy kis forró leveske. Főzök magamnak s aztán visszafekszem. Fel is tápászkodott az ágyból, neki is akart látni a főzésnek, de bizony csak felkopott az álla, mert a kunyhócskában egy cseppnyi csepp víz sem volt. Visszabújt hát az ágyába, ahol éhesen, fázva kuporodott össze, s már majd elaludt bánatában, amikor egyszerre csak nagyon megfájdult a lába. Rémülten ült fel, s látta, hogy zsenge, zöld bokájába valami csúf, fekete bogár harapott bele. — Au, ne bánts'. — jajdult fel ibolyácska —, s kiugrott az ágyból. — Mit keresei te itt ilyenkor — ciripelte mérgesen a bogár. Kinn tavasz van, a többi ibolya már mind kinyílt, a tulipánok is bimbóznak, csak te gubbasztasz benn. — Aludni szerettem volna — szepegte ibolyácska ijedten. Nem akaródzott még felkelnem. — Nem akaródzott? — csodálkozott a bogár. — Ugyancsak lüsta egy ibolya lehetsz te, ha még ilyenkor is aludni akarsz! — S ezzel fejcsóválva tovább mászott. Az ibolya újra visszabújt hát az ágyába, s lehúnyta a szemét. Elaludni azonban most sem tudott, mert egyszerre csak — lics-locs, lics-locs, vízlocsogás ütötte meg a fülét. — Lesz már vizecském — újongta nagy boldogan. Ám öröme nem tartott sokáig, mert most bizony nem egy leveskére való víz csurgott Ve a levélkunyhóba, hanem sokkal, de sokkal több. Odafenn megeredt a tavaszi eső, s mert már annyi esett, hogy a fák meg a virágok mind bőven elolthatták szomjukat, a maradék esővíz lassan lefolyt ibolyácska kunyhójába is. Éecsurgott az ablakon, ajtón, átszivárgott a tetőn, ellepte ibolyqcska asztalát, ágyát, ágyán gyökérderékalját, s a kis lusta nyakig vízben topogva vacogott s félelmében hangosan elpityeredett. Fényes levélrokolyája elszakadozott, lila pártájából, amit a levélkunyhó sötétsége amúgyis megfakított már, a rácsurgó víz kiáztatta a szint s a szirompárta kifakult, elázott, megfehéredett. Kinn elállt már az eső. Á domboldalt a napocska meleg sugárujjai cirógatták s az erdöszéli patak vizén szivárványhíd lebegett. Ibolyácska hamar megtalálta a nővérkéit s örvendezve szólt hozzájuk. A nővérek azonban, amikor meglátták kishúgukat, cseppet sem örültek. Inkább szomorúak voltak és csak összecsapták kacsóikat. — Mi történt veled, ibolyácska — kérdezték —, szakadt a rokolyád, vizes a lábad, s a pártád, jaj a pártád egészen fehér. Hova lett szép, lila színe? — Kifakította a levélkunyhó sötétsége, kiáztatta a becsurgó eső, s csak azért, mert lusta voltam és későn keltem fel — szepegte ibolyácska, s még jobban lecsüggesztette, jobban a levelei alá hajtotta "színtelen szirompártás fejét, mint a többiek. A patak menti bokrok többi ibolyái meg sajnálkozva csóválták a fejüket, ha ránéztek, s mert mindannyian féltik a zöld szoknyácskájukat, lila pártájukat, okultak történetéből s nincs közöttük egy sem, aki lusta volna irányba terelődik, ahogyan szülei vezetik. Szemléltető példa erre, hogy még az ételek között is az a legfinomabb, amit anyuka készít és ha apu nem eszik főzeléket, a fiacskája is elutasítja. Mit akarok ezzel mondani? Azt, hogy a helyes nevelés súlypontja a szülőkön nyugszik és elsősorban azon, milyen példával járnak elől, hogyan beszélnek, hogyan viselkednek gyerekeik előtt. A részeges, munkakerülő apának a fia sem fogja megvetni az italt, a fia sem fogja komolyan venni „munkáját", az iskolai kötelességek teljesítését. Első elemista kislányom a napokban nagykomolyan megjegyezte, hogy halat semmi szín alatt ne főzzünk, mert az oroszok Moszkvában atombombát dobtak le és az megfertőzi a halakat. Ha ennénk, mi is megbetegednénk. Megdöbbenve kérdeztük tőle, honnan veszi ezt a badarságot. — Hát a gyerekek az iskolában mondták és azok csak tudják — szállt hevesen vitába az igazáért. Újságírói tekintélyemet kellett igénybe vennem és türelmesen bizonyítgatnom, hogy egy újságíró jobban tudja, mi történik a világban, mint osztálytársai és az atombombát nem az oroszok, hanem az angolok dobták le a Karácsony-szigetnéi. Halat pedig nyugodtan főzhetünk. Kislányom osztálytársai biztosan kedves szüleiktől hallották ezt a „bölcsességet", a szülők pedig nyilván a Szabad Európa képtelenségeit tárgyalták meg csemetéik előtt. Mit várhatunk az ilyen gyerekektől? Otthon éppen az ellenkezőjét hallják, mint az iskolában. Ellentétbe kerülnek saját magukkal, nem tudják, kinek higgyenek, jellemük már kicsi korukban törést szenved. Vajon hibáztathatjuk őket később, amikor nemtörődömségük, a nemes és szép tettek iránti közömbösségük már nyilvánvalóvá válik? Vagy egy másik példa. A barátnőm mesélte, hogy harmadik elemista fia az egész osztállyal a hegyekbe utazott. Ott fognak három hétig tanulni. Utazás előtt tájékoztató értekezlet volt az iskolában, amelyen külön megkérték a a szülőket, hogy a gyerekeknek ne adjanak pénzt, mindenről gondoskodnak. Helytelennek tartanák, ha az egyiknél lenne pénz, a másiknál nem. Barátnőm, amikor kikísérte az autóbuszhoz fiát, hallja, amint az egyik anya figyelmezteti a kislányát, hogy ha kiszállnak, vegyen magának ásványvizet és ha nem lenne elég az uzsonnája, akkor ennivalót is. Ismerősöm csodálkozva fordult az anyához — hiszen a gyerekeknek nem szabad pénzt vinniök. — Én bizony adtam az enyémnek, hadd legyen nála, mégis jobb érzés az neki. Ez a harmadikos elemista kislány, hála édesanyjának, fölényt fog érezni az osztálytársai felett, hozzászokik ahhoz, hogy neki mindig több van, mint másnak, hogy ő nem olyan, mint a többi. Lassan ezt már követelni fogja és a végén — önző, a kollektívát lenéző emberré fejlődik. A helyes gyermeknevelés problémája minden szülőt — aki azt akarja, hogy gyermeke a társadalom hasznos tagjává váljék — kell, hogy foglalkoztasson. Ma ünnepnapunk van. A nemzetközi gyermeknapot ünnepeljük. És ebből az alkalomból nem ártana, ha anyák, apák elgondolkoznának afelett, vajon megtesznek-e mindent azért, hogy gyermekeikre később is — mindig, büszkék lehessenek. Ha idejében, a gyerekek kiskorától kezdve nemes jellemvonásokat fejlesztünk ki bennük, akkor a serdülő ifjúság problémája megszűnik probléma lenni. KIS ÉVA A varsói állatkertben két kölyökoroszlánnal játszanak a gyerekek. CAF felv. MONOSZLÓY M. DEZSŐ: I ANYÁM, A DRÁGA, MOSOLYOG I Vele élt, soha el nem hagyta, nappal és éjjel utánajárt, munka ölelte száz kezével, s meleg fészkéből kitakarta. Én tudom, hasznot rejt a sorsa, élelmes dalok magja lenne, s annak, ki ilyenre lesne divatos volna írni róla. De bennem vádolók a könnyek felnőtt ésszel is egyre érzem, mit gyerekként irigyen néztem, a munka hogy rabolja tőlem. Ne, most ne lássam fáradt arcát, reményt fakító ébredését, ahogy megint a gyárba indul, értem fáradó balga harcát. A pillanatra vágyom, arra, mikor szép szemét rám emelve, a messzeségbe néz merengve, s már olyan, mintha mosolyogna. Emlékét, ezt idézem mostan, mikor már öreg madárszárnyon megkopva, tassan száll az álom, derűs szemének fénye lobban. És nappalon, éjjen átragyog, túl bánaton és csalódáson sorsomat bölcsővé válni látom, hisz Anyám, a drága, mosolyog. Földmérő geometriát tanulnak ezek a kínai fiatalok a sziani középiskolán Szinhua felv. 1*3 £3 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0