Új Szó, 1957. június (10. évfolyam, 151-180.szám)

1957-06-28 / 178. szám, péntek

Ján Baťa a volt zlíni clpőkiráíy, az idei Nobel-békedíj egyik jelöltje. , májusának derekán útra keltem, hogy megnézzem a viláI

got, és meglátogassam Zlín várot sát, valamint Bata • János cipőkirályt. Rimaszombatból 1 indultam el, melynekjőtere olyan volt, mint a husziták idejében: négyszögű, a házak egymás mellé zárkóznak, mintha asszonyt égettek volna a piacon, vagy egy fekete legényt a zeherjei erdőkből. Az ablakokban szépasszonyok könyököltek, akik délutánonklnt az ódon gimnázium háta möqötu szerettek sétálni. Aprócska macskakövekkel volt itt kirakva az utca, kocsi ha befordult volna, ezerfelé potyogott volna ízét minden darabja. Zsenge fű sarjadt a kövek között, melyeken parzsétos volt a járás, a kertekből kihajoltak a vadrőzsa-bokrok. A házak fölött a füst is tiszta: a városkában nincs szénkereskedés, csak fával tüzelnek az emberek. A pokorágyi dombokról tavaszi vizek csordultak, jobbról az ozsgyáni és a kurinci erdők sötétlettek. Vidám gömöri tavasz volt. VSrgedén hatalmas alakú ember száll a vonatba. Bőrnadrágja van, tszákja a napon, szélben cserződött, üvegjének kóródugója mellett valamilyen vizecske habzik. A sovány embernek mondja, hogy csevicze van benne, meg is kínálja vele. A sovány sebesen szippantgat a pipából, hallgatja, hogy a várgedeieknél van kút a faluban, de abból nem ihatnak az állatok, mivel vize — csevicze, a patakra hajtanak itatni. Az állomásokon ismerős parasztemberek szállnak fel, szerbuszolnak a várgedei paraszttal, cókmókjukat katonásan felhajítják a csomagtartóba, s pipáznak. — Hogy hová megyünk? — mondja a várgedei a soványnak. Mladá Boleslavba. A fene megette, hogy szép szerelmes májusban katonának hívnak be. De csak azt tudnám, hol van háború? — Maguk milyen fajta katonák? — Mind géppuskások lennénk, csak azt tudnám, hol van háború, — mondja másodszor. — Nincs háború, de lehet — mondja soványka. Hadsereget kell tartani, tudod, hogyan van az, komám. Katona, fegyver az mindig kell. — Kell, kell — mondja várgedei, s kinéz az ablakon. — De ba nincs háború!, — Majd csinálnak az urak. tnak, szónak azon- ban nincserr vége, Némán se ülhet az ember, amíg elrobog Érsekújvár előtt, vagy Tardos kedd mellett, ahol a házakat sűrű fák -A lombja takarja, határa most a legszebb, mivel a rétek felé virágosak a földek és a fák, kék pára rebeg a vadvizek fölött, aztán Tornócnál szalad a vonat, ahol a Vág hídjára dübörög, majd itt van ez a vénséges Vágsellye, ahol abban a ré gesrégi házban, annak is a Vágra néző sarokszobájában például Pázmány Péter irogatott valamilyen hitvitát, vagy imádságos könyvecskét, ablaka alatt meg délben hangosan pattogtak az odahordott faágak, melyeket a Vág öntése hagyott ott. A korhadék percegett a napon. És Galántánál is ki kell nézni az ablakon, ámbár egyhangú itt a tájék, de ezen az állomáson többfelé kanyarulnak a vonatok. S Bratislavát is elhagyja az ember, ahol sző lők között fújtat a mozdony és egy szer csak azt veszi észre, hogy Zlínben van, ebben a kis járási városkában. Cifrák a házak, az ablakok fölött cikornyás díszek vannak. Az egész városka olyan, mint mondjuk Galánta. Városka,' ahol kis mozi van, vasárna ponkint régi filmeket játszanak, a vendéglőkben kuglipartik vannak és messzire hangzik az ordítás, ha valaki kilenc fát ütött, mivel győzött és sört fizet. A fiatalok itt-ott a kis parkokban sétálnak, várják az estét, amikor csak messze lobban egy pislákoló lámpa fénye, szorosan össze lehet simulni, száj a szájon, a csókot senki se hallja, hiszen az emberek kalapjukat homlokukra tólva söröznek, verik a blattot, miközben a šenkýŕka, a kocsmárosné kulcskötegét zörgetve járkál vendégei között,' kicsit megbiccenti fejét, úgy köszönget jobbra, balra. Amint ezt az érsekújvári állomáson látta, ahol megállnak a gyorsvonatok és különös szokásként a restiből egy cigánybanda ront elő, rázendít a Rákóczi-indulóra, mire a gyorsvonat (Londonból jött, Doveren, Calais-n, Berlinen, Prágán, Bratislaván keresztül) utasai kidugják fejüket: mi ez^ Hol vagyunk? Az álmos, pipázó és gazdag angolok szótlanul tolják pipájukat szájuk másik szegletébe és hiába húzzák vissza feleségük, vagy leányuk karját, hogy „shocking", ked vese-m, nem ölik itt az újvári peronon táncolni... Mi ez, uramatyám, mi ez ? Ez az istentelenül ragyásképű prímás fehér rizskása-fogait villogatja és húzza a tüzes csárdást, az utasok «»efl a ladyk és gentlemanok, kupe(fijHjíK : cek és kubikosok, fehér főkötős pincérlányok táncolnak a peronon... Uramatyám! A ladyk kipirult arccal másznak fel a kocsiba, megigazgatják kontyukat, szemük csillog ... Ilyet se láttak, ilyen utazásuk se volt. Igen, erre már a Kelet kezdődik, a prérik, szavannák, síkságok, csikósok, gulyások, juhászok tája, a mesés Kelet, vagy valami más? Ki tudja? A kocsmárosné itt látta, mit és hogyan kell eligazítani a vendéglői világban, tehát mosolyog, köszönget, mialatt a vendégek kétszer annyi sört fogyasztanak, gusztálják galamb mellét, kezet csókolnak neki... és még több sört rendelnek. línbe értünk tehát, de még nem vagyunk ott. Gömörországből jöttünk Zlín-birodalomba, tehát meg kell fontolni a lé R

BFSST' péseket. Csak las ^J t-r^dj. san, hiszen nemsokára olyan tempó, kapkodás, zúgás és vihar lesz itt, hogy attól koldul az ember. Itt vagyunk Zlínben, de az igazi város nem ez. A kiskocsmák tájéka, az alacsony házacskák, melyeken ekrü-függönyöket lenget a szél, melyek kidagadnak az utcára, mint a függöny mögött a zon gora előtt ülő kislány szoknyája, az utcán egy kutyafogat: két kutya húz egy deszkaládát — mind ez a kisváros, ahol a hentesek fehér kötényük alá dugott kézel álldogálnak üzletük előtt s azon tűnődnek, hány hold földet, melyik házat vehetnék még meg? Mi azonban Zlínbe megyünk, amely itt van előttünk. Öriási gyárépületeket lehet látni, melyek szanaszét állnak, utcát, dom bot, tereket lepnek el, idáig hallatszó bőgés és zúgás jelzi, hogy hatalmas gyárváros van itt, amely félretolta ezt a kisvároskát. A gyárost még nem lehet látni, csak ezt a gyárbirodalmat Egyik gyárépület hatalmasabb, mint a másik. Az elsőbe jönnek a bőrök, mégpedig Ausztráliából, ahol a legelőt, a nyájat, a pásztorokat egyszerűen megvette a gyáros, aztán egy ideig bérelt hajók hordták az árút, majd vett magának hajókat, azok elhozták az auszt ráliai nyúl és marha bőrét, de felrak ták a kenguru- és zebra-bőrt is, csak bőr legyen. Egyiptomban kecske- és krokodilbőröket hajóztak be, aztán Fa magustában is kikötöttek, ahol a jó ciprusi borjúbőröket szedték fel, majd elérkeztek Triesztbe, onnan a legrövidebb úton Bécsbe szaladt a szállítmány. Onnan Bratislavába, ahonnan egy ugrás Zlín városa. Ebben a gyárban pácolják, gőzölik, fejtik, hengerelik a bőrt abban pedig elindítják egy szalagon aztán mire a kapuhoz ér, átmegy egy másik és tizedik épületbe, majd valahol 9 kilométernyire, a rakodónál vagonokba potyogtatják a cipő-skatulyákat. Egy 11-emeletes épületre nyakat hátrahajtva kell felnézni. Mi lehet ez mi van ebben a házban, melyben vlllanylift kapja fel az embert, hogy majd a gyomra kiszakad, olyan sebesen indul. Kartotékok milliói a cipőkről melyeket azok a nagy gyárak elkészítettek. Hol van a 019876—B95 számú cipő? — A kisasszony megigazítja fő kötőjét, majd odamegy a fiókhoz, ki pattantjt, mivel gombra jár, nem kell azt huzigálni, belenyúl, még egyszer megnézi a számot, aztán megforgatja szemünk előtt, s mondja: — Fehér antilop cipő, női fazon, ekkor gyártottuk, elszállítottuk Sanghaj ba. Ebből még 80 000 párat szállítunk ugyanoda. — Azzal visszateszi a szá mot

% Erre szolgál hát ez a 11-emeletes ház. A gyárépületekben gőz, forróság máshol hideg van, hol hogyan, hol mit készítenek. A futószalag pedig mindenhol irgalmatlanul siet, forog, mászik előre, és ha a kisasszony a meszsziről megérkezett cipőre nem idejében csapja a sarkat, vége, a szalag elviszi a cipőt, a másik asszony, vagy munkás megakad: megérkezett a sar katlan cipő, ő már nem tudja a sarokra rácsapni a gumit. Most mi lesz? Megálljon a szalag ? Lehetetlen, hiszen a szalag óriási valami, szünet nélkül előrekúszó kígyó. Leveszik hát a sarkatlan cipőt, amelyre fejfájás miatt nem ütötte a sarkat a kisasszony. Az egész gyárépület remeg: gépek reszkettetik, gőz sistereg ablakain át, az udvaron most amerikaiak, japánok és franciák csoportja mereszti szemét: nézhetnek. Mindenhol gyár, nagy gyár, és még nagyobb gyár. A japánok gyorsan felfirkantanak valamit kis noteszükbe, azzal uzsgyi, elszaladnak. Mennek, 9 küométer messzire, ahol a skatulyák a vagonokba potyognak, ellenőrzik, valóban 240 000 pár cipőt készít-e Tomáš Baťa cipőgyára Zlín városában ? Ott van a mechanikus számológép, megnézik: csakugyan, napi 240 000 pár cipőt készít ez az óriási gyár. Ahol minden, de minden a cipőkirályé. Saját gyárai vannak, saját hajói és szénbányái, saját vasútvonala van, de most kanálist épít, mivel azon olcsóbb lehozni uszályokon saját szenét a gyárba, a várasba, ahol nemcsak cipőt, hanem gumit, bútort, üveget, szövetet, linóleumot, szeget, gépeket is gyárt, téglagyárai vannak, hiszen saját gyárait csak nem építheti fel idegen téglagyáros téglájával, — egyszóval minden az övé itt. Meddig ez az „itt"? Itt megy egy munkás, megkérdezem tőle, hogyan van ez a dolog, s azt feleli: — Ja, ja, itt minden az „öregé". Minden pénz, amit ez a több mint 10 000 munkás keres, mind neki zuhan és csurog vissza, mivel az ebédet ő főzi, a ruhát az ő boltjából vesszük, kerékpárgyára van, autót is szállít, ha kell, meg írógépet, egyszóval — 10 kilométerre kell elmeni innen, ha nem messzebbre — mondjuk Mutenicébe! —, ha azt akarja az ember, hogy kikerüljön a „körből". „öreg" nem más, mint Tomáš Baťa. Nevében a „t" betű mellett egy kis gajmó van, tehát úgy kell ejteni, hogy Batya, noha már milliók keményen ejtik: Batának. Cipészlegény, majd cipészmester volt ez a Tomáš Baťa, hetenkint 2 pár cipőt készített háromlábú székén. Egy pár magasszárú női cipőt a kirakatba tett, hogy lássák: itt rendes cipészmester műhelye van. Hét elején vállára vette a dorongot, azzal járt a vásárokra. A vásáros - kocsik gyakran felvették őt a kocsioldalba. Tamás mester is, mint annyian mások: bőrt vett, hozzá bélést, kiszabta, megtűzte, a kaptafára verte a talpat, hol jobb, hol gyengébb branzolt adott, hol milyen volt a vevő. Egyet gondolt, és kiment Amerikába, ott cipőkkel manipulált, majd vett egy kis gépet, ezt hazahozta, műhelyében gödröt ásott, a masinát betonágyba tette, és elérte, hogy heti 20 pár cipőt készített, a vásárokról vastagabb bugyellárissal tért haza. Ez a gép megkereste társát. Most már heti 50, majd 100 pár cipőt készített, „gyártott" Tomáš Baťa cipészmester. Műhelye, üzeme, gyára lett, amely horizontálisan és vertikálisan terjedt. Szélességben és magasságban. 1938 májusának derekán a republika összes cipészeit és csizmadiáit tönkretette Baťa Tomáš, mivel minden kis faluban volt üzlete. Megvett egy parasztházat, falát felhúzatta, a ház homloka felmagasodott, a szerhát leverte, helyette cseréppel födte be üzletét, szép kirakatot vágatott, belül szép berendezést adott, a parasztvevő is leülhetett, lábára új cipőt vettek elő, melynek ára: 39, 49, 59, 69, 79, 89, 99 Kč (csehkorona) volt. Nagy fogás volt ez az ár! 99 korona egy pár cipő? Ez mégsem 100 a vevő szemében s ettől eltekintve kapott még 1 koronát. — Ugyan, ne adja vissza azt az 1 koronát! Mit csinálok vele. — Kérem. Adunk egy pár cipőfűzőt, jó? — Lehet. — Vagy egy cipőhúzó kanalat. — Látja, az úgy sincs a háznál. És ezek az 1 koronák — milliókat tettek ki! Készakarva állapította meg így az árakat. Nem számoltak fillérekben, csak koronákban. Minden munkása mindig fiatal volt. 35 esztendőnél öregebb ember nem dolgozhatott a több tízezer munkás között! Amint a munkás betöltötte 35. életévét, átnyújtottak neki egy lapot, melyen Tomáš Baťa gyáros úr megköszönte eddigi munkáját — és szélnek eresztette. Kiszámíttatta, megállapíttatta Baťa, hogy a munkás meddig dolgozik legjobban a szalag mellett. 35 éves koráig. Tovább nem. Elérte tehát, hogy 35. életkorukig a munkások megfeszítve dolgoztak, erejüket adták a gyárba, aztán tbc-ben, elgyengülésben rongyként tengteklengtek az életben. Május derekán is érvényben volt a gyári szabály, hogy a gyár alkalmazottjai, munkásai, fiataljai este 9 után nem lehetnek az utcán, nehogy a másnapi munkájukban valami zökkenő legyen. Napi öt koronát kaptak az öreg őrök, akik a parkokból hazakergették a szerelmes párokat. A csoszogó őr kihúzta rongyos mellénye zsebéből a madzagon odaerősített rozoga zsebórát. Rászólt a szerelmes párokra: — 9 óra, kérem, menjenek haza...! — Ugyan, kérem, ne molesztáljon ...! Az öreg szipákolva folytatta: — Legyenek irgalommal hozzám: menjenek haza, nehogy elveszítsem a napi öt koronát...! rről a Tomáš Baťáról az egyik folyóirat valami ilyesmiket írt, hogy tbc., meg munkáselbocsátás, kizsákmányolás, a kisipar . tönkretevése, miegymás. Ekkor a gyáros úr keze átnyúlt a másik országba, gallérjánál fogva előráncigálta az újságírót és odasózott neki a törvény. És kevesen tudták, hogy Tomáš Baťa keze volt a cserdítő. Milliomos volt. Eszem-iszomjait sokan emlegették. Ogy beszélik az egyik ilyen tavaszi napon, éppen húsvét előtt, a gyáros »ok előkelő vendéget hívott meg: katonatiszteket, lilaövű főpapokat, gyárosokat, szép nőket. Másokat nem. Fényes, húsos, zsíros, boros és zenés volt az ebéd, de ekkor... hopp! most nagyhét van, éppen nagypéntek, nem szabadna húst enni, mondta a főpap és nem vette ki a falatot. — Hogyhogy, kegyelmes uram, nem tetszik húst enni? Kérdezte a gyáros. Körülötte zene szólt, kacagás rikoltott. — ... megbocsát, uram, nagyhét van, éppen nagypéntek ... Megértheti, hogy főpap létemre nem ehetem, húst... I A gyáros kezében megállt a villa, megtörülte száját, felkelt, néhányperces intézkedést tett és a repülőgép azonnal Rómába repült, mivel akkor még minden út Rómába vezetett. Simán, késedelem nélkül megtalálták az utat őszentsége lakosztályához és ajtajához, s pillanatok alatt hozták az írott engedélyt, hogy ma, nagypénteken, Baťa Tomáš gyáros vendégel ehetnek húst. Sőt! No és egyszuszra narancsot, epret, fügét és datolyát is vitt a repülő, melynek pilótája rohant, hiszen mindezt 5 óra alatt bonyolította le oda és 5 óra alatt vissza. Addig — elhalasztották az ebédet, jobban mondva az egy főpap úr hús nélkül ette a dús lakomát, a többiek biztosak voltak a pápa engedélyében, tehát végigették a húst és a még finomabb húst. Azután természetesen megint lakomát csaptak. Tehették: a gyáros zsebében volt az írásos engedély... Kérem, ez csak így mehet gyárosoknál, akinek ilyen hatalmas üzemei vannak. Az amerikaiak nem szoktak hanyatt esni, de mikor meglátták a zlíni cipőgyárakat — majdnem hanyatt estek, hiszen egész Európában nem volt ekkora cipőgyár, egy kivételével. A kijevi azonban sokkal, de sokkal hatalmasabb volt. Igaz, hogy az a Szovjetunióban volt található. Ez a gyáros segédeket, eladókat is képzett, a sangháji eladóknak frakkot, fehér nyakkendőt is adatott, illetve vetetett, hiszen minden kapható volt üzletében. A cilinder pedig sehogyan sem maradhatott el! Ezek a fehérkesztyüs eladók aztán megtanulták, hogyan kell bánni a mezítlábas iráni és sangháji vevőkkel, valamint a prémbundás amerikai nőkkel is, akik leszedetik az emberrel az egész polcot, s mikor ezer skatulya hever a földön, felhúzzák orrukat és finnyásán kijelentik, hogy „nincs megfelelő" cipő istennői lábukra. De arra is felkészültek ezek az eladók, hogy a Bafa-üzletben vásárolt női bundákat ezek az édes nők félév múlva visszaviszik. — Kérem... hogy is mondjam csak... a bunda nem felel meg nekem... Kérem, cseréljék ki! — Félév után, nagyságos, vagy méltóságos asszony? Sajnos... nem tehetjük, kérem... — Micsoda? Nem tehetik meg, hogy kicserélik? Kéretem a főnököt, magát Baťa Tomáš urat, azt szeretném én látni... Kikérem magamnak, hogy ilyen hangon beszéljen velem ... vegye tudomásul, hogy az én férjem főtanácsos ...! Ezek után — kicserélték a bundát, őnagysága egészen újat kapott... A nyereség azonban bírta. Hiszen Magyarországon pl. a Sirálycipő Baťa Tomášé volt, valamint a Delta-cipő is Zlínben készült, természetesen magyar védjeggyel, számmal, sőt még hamis magyar mesterés munkásnévvel, mivel minden cipőbe belenyomta a gép az előállító nevét... Brazíliában, Amerikában, Kínában, Iránban, Egyiptomban, Jugoszláviában, Ausztriában, Németországban, Svédországban voltak Baťa Tomášnak gyárai! 1938 májusában tehát megkerestem a cipőkirályt, hogy beszélek vele. Hol keressem őt? Hol golfozik? Hol repül, hol fürdik a tengerben? Otthon volt, egy kis házban ült az íróasztala mellett. Kopogtam, beléptem, bemutatkoztam. Tévedés ne essék, én már nem Baťa Tomáššal, hanem fogadott fiával, ! ° V ffiüSfe' f<fc % I Kc^^ i» » \T-••• .. OIMMIOI Baťa Jánossal beszéltem, mivel 82 „öreg" egy Junkers-repülőről lezuhant. A repülőt a hatalmas csarnokban felfüggesztették, hogy ország-világ lássa: erről a Junkers-gépről herebódázott le a milliomos. Nem maradt utód nélkül. Fogadott egy gyereket, akinek Baťa János lett a neve ... s aki arról volt nevezetes, hogy még több milliót harácsolt össze, s reggelizni — lunchölni — Londonba repült saját repülőjén, korzózni pedig egyenesen Rómába szállt. ekopogtam hát a gyároshoz, a milliomoshoz. Jelentéktelen ember volt. — Baťa János. — X. Y. tanár. — Foglaljon helyet, kérem. Mivel szolgálhatok? Mivel is szolgálhatna nekem egy cipőkirály? Heilyel. — Megnéztem Zlínt, a hatalmas üzemeket, s most Önhöz jöttem. — Kérem, csak tessék kérdezni. Mostanában, mióta szép idő van, alig győzöm a felelet-adást. Amerikaiak, japánok, franciák... De tessék csak, kérdezzen, tanár úr! — Tudom, hogy sok mindenfélét kérdeztek Öntől. Engedje meg, hogy én is kérdezzek valamit. Néhány apróságot ... — Mindenre szívesen felelek. —» mondta és valamit továbbtolt az íróasztalon. Fojtottan berregett valami, de egy fogantyút eltolt és csend lett. — Mennyi pénz van Önnél ? Hány koronája van a pénztárcájában? Majd hanyatt esett, úgy nevetett. Ilyet még nem kérdeztek tőle. — Valóban, uram, ön az első, aki ilyet kérdez. Bal belső zsebéhez kapott, szíve fölül elővette, kihúzta pénztárcáját, nem nyitotta ki, csak megpaskolta, s úgy mondta: — 120 korona van nálam...! n — Annyi, ha mondom, megmutathatom. Kinyitotta a bukszát — valóban valami 120—130 korona volt benne. Elhűltem. Azt hittem, hogy egy többszörös milliomosnál minden nap legalább 100 000 korona van, ha nem több. — Kérem... Hogyan tudja ön, mennyi a vagyona? Bevétel, kiadás ...? — Egyszerűen, — felelte és megnyomott egy gombot. Bejött egy ember, hóna alatt kis dosszié. Ogy mondta, hogy Zlín polgármestere, vagy Baťa magántitkára, valami efféle titulusa volt. Megállt, meghajolt a gyáros felé, s ezt mondta! — Bevétel ennyi és ennyi millió. Kiadás ennyi és eijnyi millió. Két számot mondott, a gyáros unottan lefirkantotta, azzal ment is a titkár. A gyáros néhány szót ejtett, Ezeket mondta: — Valutában, aranyban tartjuk a pénzt. Több országban több üzemünk van. Tőkénk egy bizonyos számmal fejezhető ki (egy „bizonyos" számmal! — milliárdokkal!). S üzemeink nem roskadhatnak (roskadhatnak!) össze, mivel a kamatok, uram, hatalmas tőkét jelentenek...! Ha itt elpusztulna egy üzem, még marad. No és éppen elég sok a mezítlábas ember Iránban, Indiában, Egyiptomban és máshol is kopik a cipő, uram, de látja, ott a reklámot — kimutatott a kisváros házfalára — „Nehera készíti a jó ruhát — ruha teszi az embert!", nos: „Cipő teszi az embert — Baťa készíti a jó cipőket!" Mást nem mondhatok önnek, uram... Mit is mondhatott volna még Baťa János cipőkirály? A kisváros parkjaiban este 9 után ma sem voltak szerelmes párok, a csoszogó őrök öt koronájukra gondoltak, tízezer munkás köhögését hallottam a májusi éjszakában, láttam, hogy a falvak cipészei nem jöhetnek mind ide ebbe a gyárba dolgozni, ámbár iparuk nem volt, hanem proletársorban tengtek-lengtek, ők is napi öt korona munkanélküli segélyt kaptak a jegyzőktől. A géppuskások Mladá Boleslavban gyakorlatoztak, mivel 193Ô májusában néhány speciális fegyvernemet, elsősorban a gépfegyvereseket behívták „gyakorlatra", holott háború készült már akkor. Gömör felé robogva már oda se figyeltem a vitára, amely a csehszlovák városnevek körül forgott. Két ember vitatkozott: miért van az, hogy Nové Zámky: többesszámú főnév, akárcsak Levice, vagy Košice? Miért van ez? Ki tudná ezt megmondani, hiszen azt se tudjuk, miért Mladá Boleslav. Az egyik ezt mondta: — Boleslav férfi volt, tehát „mladý", hímnemű a melléknév. A másik erősítgette, hogy lehet, lehet, de jobb, ha „mladá"-t mondunk, nőnemben. Mégis csak jobb, ha az ember a nőkhöz húzódik... 1938. október végén... Igen, ezekben a napokban 300(!) repülő védte a zlíni Baťa-múveket, holott az egész ármádiának kb. 600 repülője volt. Igaz, hogy angol gépek is voltak ott, meg franciák is ... De hiába védték Baťát. Jöttek a németek, mentek a németek és ment Baťa János is és jöttek a munkások, akik egy üzemet „leírtak" a gyáros —*'\iiájáról.