Új Szó, 1957. június (10. évfolyam, 151-180.szám)

1957-06-03 / 153. szám, hétfő

Dávidov sietve megivott egy csésze párolgó meleg tejet, harapott hozzá egy karéj friss kenyeret és már látta is, hogy megáll a kapu előtt Nagulnov fakó lova, rajta ül Usztyin, vadonatúj ingben. * * * Bár csak néhányszor találkoztak a járási pártbizottságon s inkább csak hallomásból ismerték egymást, Nyikifor Poljanyica, a tubjanszkojei „Vörös Fény" kolhoz elnöke — egy a huszonötezrek közül, esztergályos volt valamelyik dnyepropetrovszki üzemben — úgy fogadta Davidovot a kolhoz székházában, mintha régi barátok lennének: — Ö, ó, drága Dávidov elvtárs! A balti tengerész! Micsoda szél hozott ide, a mi mindenben leghátul kullogó kolhozunkba? Gyere csak beljebb, foglalj helyet, ne vesd meg szerény házunkat! Poljanyica széles, szeplős képén mímelt, ravasz mosoly ragyogott, apró fekete szeme színlelt szlvélyességgel csillogott. Ez a .túláradó öröm óvatossá tette Davidovot, szárazon köszönt, az asztalhoz ült és körülnézett. Különösnek találta a kolhozelnök irodáját: a tágas szoba tele volt porlepte dísznövényekkel, amelyeket sárgára festett ládákba és öblös cserepekbe ültettek, a sok zöldség között árván gyámoltalankodott néhány régimódi cifra szék és taburett; az ajtó mellett ütött-kopott, fura formájú dívány állt, amelyből kikívánkoztak a rozsdás rúgók; a falakon képeslapokból kinyírt képek, olcsó színnyomatok tarkáliottak, az egyik az oroszok megtérését, a másik Szebasztopol ostromát, a harmadik a Sipka-szorosi csatát, a negyedik a japán gyalogság rohamát ábrázolta — ez a kép különben 1904 óta kísértett a vidéki lakásokban. Az elnöki asztal fölött Sztálin megsárgult képe lógott, a szemközti falon a Morozov cérnagyár reklámplakátja, amelynek rikító tarkaságát a sűrű légypettyek sem enyhítették. A képen egy piros dolmányos vitéz torreádor cérnahurkot vetett a bősz bika szarvára, félkézzel féken tartotta a dühöngő állatot, a másikkal pedig hanyagul spádéjára támaszkodott. A torreádor lábánál óriási, félig legombolyított cérnaorsó hevert, címkéjén szembeszökőn díszelgett a sorszám: „No. 40". A szoba berendezését egy vasveretes láda tette teljessé. A sarokban állt és nyilván a páncélszekrény szerepét játszotta. Hogy Poljanyica ebben a ládában őrizte a legfontosabb iratokat, az is tanúsította, hogy az oldalán óriási lakat lógott. Dávidov akaratlanul is elmosolyodott, miután így röptében számba vette Poljanyica irodájának kincseit, de a házigazda a maga módján értelmezte vendége mosolyát. — Amint látod kényelmesen berendezkedtem — jelentette ki önelégülten. — Megtartottam mindent elődöm, a kulákgazda kelengyéjéből, tőle való az egész berendezés, csak az ágyat meg a dunnákat hordattam át a takarítónő kamrájába Nézd csak! Semmi hivatalosság! Semmi szigorúság! Megvallom, magam is szeretem a lakályos, otthonos berendezést és azt akarom, hogy az emberek, akik hozzám jönnek, ne érezzenek elfogodóttságot, idegenkedést — úgy járjanak hozzám, mint haza, igazam van? Dávidov a vállát vonogatta, kibújt az egyenes válasz elől, aztán a dolog velejérte tért: — Kellemetlen beszédem van veled, szomszéd. Poljanyica apró fekete szeme mintha eltűnt volna bőre ráncai közt, csak néha villant elő szemhéja alól, mint a porból a csillogó fekete szén, sűrű sötét szemöldöke a homlokára szökkent. — Ugyan már, micsoda kellemetlen beszéd lehetne jószomszédok között? Ne ijesztgess, Dávidov! Mindig úgy éltünk egymás mellett, mint hal a vízben, most meg egyszerre ránk támadsz, hogy kellemetlen beszéded van. Hiába mondod, úgyse hiszem! Dávidov kereste Poljanyica tekintetét, de nem bírta elfogni pillantását. Poljanyica képe ugyanolyan szívélyességet sugárzott, mint az előbb, szája köré ráncokat gyűrt a barátságos, önelégült mosoly. 'A vak is láthatta, hogy a „Vörös fény" kolhozelnöke született komédiás, ura minden vonásának és ért a szlnészkedéshez. — A szénánkat, a mi szénánkat a te parancsodra hordták el ma éjjel? — kérdezte Dávidov köntörfalazás nélkül. Poljanyica szemöldöke még magasabbra szökkent: — Micsoda szénát, barátom? — Hát csak am«lyan közönségeset, amilyen a sztyeppén terem. — Most hallom először! Azt mondod, elvitték? A miéink, tubjanszkójebeliek? Lehetetlen! Hihetetlen! Üss agyon, akkor se hiszem! Ne felejtsd, Szemjon, drága jó barátom, hogy a „Vörös Fény" kolhoz tagjai egytől egyig szocialista mezőink becsületes dolgozói, s a te gyanúsítgatásod nemcsak őket sérti, hanem engem is, a kolhoz elnökét! Kérlek barátom, vedd komolyan a dolgot, ne tréfálj. Dávidov igyekezett erőt venni boszszúságán és nyugodtan mondta: — Nézd csak, édes egy komám, te nem vagy Litvinov, én pedia nem vagyok Chamberlain, hogy itt bújócskázzunk d'plomaták módjára. A te parancsodra vitték el a szénát? — Még egyszer kérdem, barátom, micsoda szénáról van szó? — Ne játszd nekem a Nemtudomkát! — kiáltott föl dühösen Dávidov. — De értsd meg, kedves barátom, komolyan kérdem: micsoda szénáról beszélsz? — Arról, ami a Bodzaszegben termett. A mieink lekaszálták, ti pedig elloptátok, ez tény! Poljanyica szemlátomást megörült, hogy ilyen szerencsésen kibonyQlódott a félreértés, a térdére csapott és hangosan fölnevetett: — Hát miért nem kezdted ezzel, barátocskám? Egyre csak azt hajtogatod — széna, széna, de hogy mjjyen széna — az istenért se árulnád el. A Bodzaszegben tévedésből vagy talán szándékosan a mi földünkön, a mi füvünket kaszáltátok le. Törvényes jogunk volt a szénához, azért is hordtuk el, ez csak világos, barátom? — Nem, édes egy komám, csöppet sem világos. Mert ha tietek a széna, mért vittétek el tolvajmódra, éjszaka? — Ez a brigádvezető dolga. Éjjel a barmok, de még az emberek is könjrnyebben dolgoznak, hűvösebb van, bizonyára azért rakodtak éjszaka a szekerekre. Nálatok talán nem szoktak éjjel dolgozni? Ne is tagadd! Éjszaka. különösen holdvilágnál könynyebben megy a munka, mint nappal, a hőségben. Dávidov elnevette magát. — De most véletlenül sötétek az éjszakák, ez a tény! — Hát tudod, sötét éjszaka is beletalálsz a kanállal a szádba, ha éhes vagy! — Különösen akkor, ha a kanálban — a más kásája van ... — Hátrább az agarakkal, barátocskám! Ne felejtsd, hogy szavaid a „Vörös Fény" kolhoz öntudatos tagjainak becsületét sértik, és ezt én, a kolhoz elnöke nem tűrhetem. Azt se felejtsd, hogy szocialista dolgozók vagyunk, nem pedig csirkefogók! Dávidov szeme megvillant, de még mindig türtőztette magát és így szólt: — Ne beszélj már ilyen büszkén, édes egy komám, inkább értsünk szót, ahogy dolgozó emberekhez illik. Tudod-e, hogy a Bodzaszegben az idén három határkövet a domb túlsó oldalára vittek át? A te becsületes és öntudatos embereid serénykedtek ezekkel a határkövekkel, kiegyengették a régi mezsgyét és jó négy-öt hektár földünket elsinkófálták. Tudsz-e erről? — Édes barátom, hogy is tudnék? A gyanúd, jól gondold meg, mélyen sérti az én ártatlan, büntetlen ... — Elég volt már a fecsegésből! — esett a szavába Dávidov, akin erőt vett az indulat. — Azt hiszed, hogy a fejemre estem? Az ember komolyan beszél veled, te meg komédiázol, játszod a sértett ártatlanságot. Idejövet magam is ott jártam a Bodzaszegben, a két szememmel győződtem meg róla, hogy igaz, amit az embereim mondtak: a szénát elvitték, a határköveket átültették. Ez tény! Mégpedig olyan tény, amely alól semmiféle komédiázáfcsal sem bújhatsz ki. — Nem is akarok én bujkálni! Itt vagyok, tessék, ess nekem, fogj meg a két kezeddel, de előbb köpj bele, kedves barátocskám, mert kicsúszok! Ügy bizony, kicsúszok, mint a csík... — Amit a tubjanszkojeiek csináltak, azt hivatalosan úgy hívják, hogy önhatalmú foglalás és ezért te felelsz, Poljanyica. — Előbb még be kell bizonyítani, barátocskám, hogy valaki odább vitte a határkövet. Egyelőre még csak te mondod, aki akarja elhiszi, aki akarja, nem hiszi. A szénádat pedig nem jelölted meg, nem ütöttél rá bélyeget. — A farkas a bélyegezett birkát is elviszi. Poljanyica alig észrevehetően elmosolyodott, s megbotránkozva ingatta fejét: — Ejnye, ejnye barátocskám! Most meg már a farkashoz hasonlítasz bennünket! Mondhatsz, amit akarsz, én bizony nem hiszem, hogy valaki kiásta és odább vitte volna a határköveket. — Menj oda,

1 győződj meg róla. A vak is láthatja a nyomát, ahol azelőtt álltak. Ügy bizony! A föld is puhább, a fű alacsonyabb, látni a kerek gödröket, úgy látni, mint a napot az égen. Ez tény! Hát mit szólsz hozzá? Ha akarod — gyere, együtt megyünk oda. Rendben van? Nem szabadulsz mea olyan könnyen tőlem, Poljanyica elvtárs! Hát mi lesz, megyünk vagy nem? Dávidov elhallgatott, szótlanul fújta a füstöt, várta a választ, hallgatott Poljanyica is, arcáról még mindig nem hervadt le a mosoly. A virágokkal telezsúfolt szobában fülledt volt a levegő. Legyek csapódtak zúgva a maszatos ablaküveghez. Dávidov egy fikusz nehéz, csillogó zöld levelei között kilátott a tornácra. Fiatal aszszonyt pillantott meg, idő előtt és szerfölött elterebélyesedett ugyan, de még csinos volt, ócska ujjast viselt, alatta rövidujjú hálóinget. Tenyerét a szeme fölé emelte, hogy árnyékolja a napfénytől, az utca túlsó végét kém

: lelte, hírtelen megélénkült és kellemetlenül éles, rikácsoló hangon kiabálni kezdett: — Fenyka, te isten átka, tereld azt a borjút! Nem látod, hogy jön a tehén a csordából? Poljanyica is kinézett az ablakon, tekintete az asszony telt, tejfehir karján állapodott meg, amely a válláig meztelen volt, a kendő alól kibliggyanó kócos, bronzvörös haján, mely lobogott a szélben és valami okból öszszeharapta a száját, fölsóhajtott. — A takarítónőnk, itt lakik a házban, ő tartja rendben az irodánkat. Nincs rajta semmi különös, éppen csak az, hogy asszony, de nagyon rákapott már az ordítozásra, nem bírom leszoktatni a hangos szóról... A határba pedig nem megyek, Dávidov, nincs miért. Te ott voltál, megnézted, amit kell, ennyi elég. A szénát se adom vissza, nem adom, ez az utolsó szóm! Vitás ügy ez: öt esztendeje rendezték errefelé a határt, nem a mi dolgunk, hogy döntsünk ebben a civakodásban a tubjanszkójeiak meg a gremjacsijeliek között. — Hát kinek a dolga? — A járási szerveké. — Rendben van, ebben egyetértünk. De más a határ dolga és más a szénáé. A szénát add vissza. Mi kaszáltuk, bennünket illet. dov, de nekem még most is recsegnek a bordáim. Ne is mókázzunk tovább, szaporán ülj lóra és erejd Tubjanszkójéba, veszekedni a szénáért. Azt a két szekeret elcsíptük, igaz, de isten tudja, mennyit hordtak el az éjszaka?! A maguk költségén hozzák viszsza a falunkba a szénát, így kívánja az igazság. — Véres, sebes szája kínos mosolyra rándult: — Meglátod, majd az asszonyokkal küldik haza a szénát, a kozákjaik félnek vendégségbe jönni hozzánk, de amikor tolvajkodni akartak, bezzeg nem maradtak otthon, még ahhoz is elég nagy legények voltak, hogy egyszerre négyen simogattak az ökleikkel, ringattak — de úgy ringatta!^ hogy a gyomrom is fölfordult tőle.r. Nem eresztettek volna le a földre, ha sírva kérem őket, akkor se! Kézről kézre adtak, amíg oda nem értek a mieink. Igaz, én se kíméltem az öklömet,. de azt mondják, sok lúd disznót győz! Usztyin még egyszer megpróbálkozott mosolyogni, de csak fintor lett belőle; legyintett: — Látnod kellett volna, Dávidov elvtárs a mi Ljubiskinunkat, megszakadtál volna a röhögéstől: futkározott körülöttünk, néha le-leguggolt, mint a kankutya, mielőtt átugrana a kerítésen, ordított, hogy majd belasüketültünk: „Üssétek, fiaim, csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! Üsd, vágd, nem apád, de nem is a szeretőd, mért kíméled?" Am ő közel nem jött volna, nagy vitézül erőt vett a harciasságán. Oszeterov nagyapó dühbe gurult, ráripakodott: „Segíts már nekünk, te ártány, ne kotolj! Vagy talán attól félsz, hogy egyszerre mind agyonvernéd?!" Ljubiskin kis híján elbőgte magát, ordított: „Nem lehet! Párttag vagyok, hozzá még brigádvezető is! De ti csak üssétek, ahol éritek, én ez egyszer csak kibírom verekedés nélkül!" És csak tojóskodott körülöttünk, leguggolt, a fogát csikorgatta a nagy önmegtartóztatástól... De most nincs idő a szófia beszédre, eredj gyorsan reggelizni, azalatt kerítik neked lovat, megnyergelem és együtt megyünk ki a határba a brigádhoz. Az öregek azt mondták, ne merészeljek a szemük elé kerülni nélküled. Nem adjuk azoknak az ingyenélőknek a mi véres szénánkat! Usztyin ezzel elintézettnek vélte a tubjanszkojei út dolgát, a tornácoszlophoz kötötte a lovát és sietett a kolhozvezetőség udvarára. „El kell mennem Poljanyicához, — gondolta Dávidov. — Ha az ő tudtával vitték el a szénát, akkor akár akarom, akár nem, tengelyt kell akasztanom vele. Makacs ember, mint az öszvér, de már akárhogy is lesz, menni kell." Poljanyica úgy látszik, végét akarta vetni a szerinte hiábavaló beszélgetésnek. Már nem is mosolygott. Jobb keze eddig lustán hevert az asztalon, de ujjai most lassan ökölbe húzódtak, és fügét mutattak Davidovnak. Rávillantotta szemét a vendégre és a maga nyelvén, faluja zagyva tájszólásában arról beszélt, hogy mást úgy se ad neki és menjen isten hírével. Dávidov elnevette magát: — Fura módon vitatkozol velem .; -. Talán kifogytál a szóból, hogy fügét mutatsz, mint a vásári ringyó? Ez még nem bizonyíték, édes egy komám! Hát azt akarod

t hogy egypár boglya széna miatt bevádoljalak az ügyészségen? — Vádaskodj, ahol akarsz, tessék csak bátran! Ha kedved van, az ügyészségen, vagy akár a járási pártbizottságon, de a szénát nem adom vissza és a földet is megtartom, jól jegyezd meg! — találta meg megint az orosz tudását Poljanyica. Kár lett volna most már minderi szóért. Dávidov fölkelt, töprengve pillantott a házigazdára: — Nézlek, Poljanyica elvtárs, nézlek és csodálkozom: hogyan is lehet, hogy munkás és bolsevik létedre ilyen gyorsan megfeneklettéi a magántulajdon kátyújában. Mikor idejöttem, kérkedtél a kulák kacatjával, azt mondtad, hogy megtartottad a szoba berendezését, de úgy hiszem, nemcsak a kufékház berendezését vetted át, hanem a levegőjét, a lelkét is magadba szívtad, ez tény! Félesztendő alatt megteltél vele! Ha húsz esztendővel előbb születsz, olyan kulák lett volna belőled, mint a parancsolat, szavamra mondom! Poljanyica a vállát vonogatta, szeme ismét eltűnt valahol a ráncai közt. — Nem tudom, micsoda kulák lett volna belőlem, de tebelőled, Dávidov alighanem pópa lett volna, vagy legalább is egyházgondnök. — Ezt meg mért mondtad?—pattant fel Dávidov. — Csak azért, mert egykori vöröstengerész létedre fülig csöppentél a vallási előítéletekbe. _ Tudod, ha én vagyok a járási pártbizottság titkára — máris iderakhatnád elém az asztalra a pártigazolványodat amiatt a cifra história miatt. — Micsoda históriáról beszélsz? — Dávidov szeme kerekre tágult a csodálkozástól. $ — Hagyd abba a komédiázást! Jól tudod te is, mire gondolok. A mi pártsejtünk minden erejével harcol a vallás ellen, a kolhoz taggyűlésén meg a falusi népgyűlésen kétszer is felvetettük már a kérdést, hogy bezárjuk-e a templomot, te meg mit teszel? Azt teszed, hogy akadályokat gördítesz az utunkba, ez a legfőbb gondod! — Üzd csak az eszed', hadd hallom, miket találsz ki még. magam is szeretném tudni, mi van azokkal az akadályokkal. — Azt akarod tudni, hogy mit csiÜJ SZÖ r 1957. június 3. W Fordította: Tóth Tibor Illusztrálta: Milan KopriVa (Folytatjuk) Legföljebb ha madárijesztőnek jó, de még az is szégyelné ezt a rongyot; szalagnak se szabhatom fel a lányoknak. nem arravaló anyag... De csak találkozzak valamelyikükkel a sztyeppén! Lesz gondom rá, hogy ő is olyan kék pofával menjen haza a feleségéhez, mint most én. Dávidov megölelte Usztyint, elmosolyodott: — Ne búsulj, inget még kapni a boltban, a kékség is elmúlik lakodalom idejére. — A te lakodalmadig? — csipkelődött Usztyin. — Az első lakodalomig, ami lesz a faluban. Én még kérőket se küldtem sehová. Emlékszel, mit mondott vasárnap az öregapád ? „Jó kakasnak mindig véres a taraja." Dávidov megint csak mosolygott és közben azt gondolta: „Gyönyörű dolog ez, Usztyin komám, hogy ma már a kolhoz szénájáért verekszel, nem azért, ami a saját földeden termett* Ez tény, fontos tény!" Usztyin sértődötten félrefordult: — Könnyű neked vigyorogni, Davi(2) nálsz? — folytatta Poljanyica, s most már ő is indulatba jött. — Vasárnaponként a kolhoz lovaival kocsikáztatod a templomba a vénasszonyokat, hogy imádkozzanak. Hát ezt csinálod! Az én asszonyaim pedig, jól figyelj, minden héten az orrom alá dörgölik: „Te ilyen meg olyan, bezáratnád a templomot, klubot csinálnál belőle, de a gremjacsijlogi elnök megbecsüli a hívő asszonyokat, kocsin viteti őket vasárnaponkint a templomba." Dávidov önkénytelenül felkacagott: — Hát erről van szó! Ezért ülök én nyakig a vallási előítéletekben? No, ez nem is olyan cifra história, mint te gondolod. j