Új Szó, 1957. június (10. évfolyam, 151-180.szám)

1957-06-20 / 170. szám, csütörtök

(Folytatás a 6. oldalról) Mc Lendon nem válaszolt Hevesen lenyomta a gázpedált, aztán hirtelen lefékezett. A fényszóró megvilágította a fehér-szürke falat. — Ide figyeljetek, fiúk, — mondta a borbély, — Ha itt van, ez éppen azt bizonyítja, hogy nem tett semmi roszszat. Nincs igazam? Ha ô lett volna, megszökik a városból, nem így van? Megérkezett a másik kocsi, megállt. Mc Lendon kiszállt. Butch melléje ugrott. — Ide figyeljetek, fiúk, — rimánkodott a borbély. — Oltsátok el a lámpákat! — szólt Mc Lendon. Lélegzetfojtó sötétség szakadt rájuk. Hang nem hallatszott, csak az emberek lihegése, akik fulladozva szívták magukba a forró levegőt, melyben már két hónapja senyvedtek; aztán Mc Lendon és Butch távolodó léptei, majd pár pillanat múlva Mc Lendon hangja: — Will!... Will!... Kelet felé a hold most bővebben ontotta sápadt vérét, Felkapaszkodott a lejtő felé, beezüstözte a levegőt és a port, az emberek mintha folyékony ólommal teli katlan fenekén élnének, lélegeznének. Hang nem hallatszott, sem éji madár, sem rovar szava — csak lihegő lélegzetük és az autók kihűlő fémszerkezetének bizonytalan desen ült, mialatt á többiek beszálltak. A borbély és a katona között ült, öszszehúzta tagjait, hogy ne érjen hozzá senkihez, szeme nyugtalanul vándorolt arcról arcra. Butch a hágcsóra állt, a kocsihoz lapult. Az autó elindult. A borbély zsebkendőt tartott a szája elé. — Mi bajod, Hawk? — kérdezte a katona. — Semmi mondta a borbély. Viszszatértek az országútra, elfelé tartottak a várostól. Mögöttük a másik kocsi elveszett a porban. Egyre gyorsabban haladtak, az utolsó házak is elmaradtak mögöttük. — Az istenit, ez aztán jó büdös! — mondta a katona. — Majd segítünk rajta, — szólt az utazó, aki elől ült Mc Lendon mellett. A hágcsón Butch szitkokat szórt a forró szélbe. A borbély hirtelen előre hajolt, megérintette Mc Lendon karját. — Engedj kiszállni, John. — Ugorj ki, te négerbarát, — felelt Mc Lendon, hátra se fordítva fejét. Sebesen hajtott. A másik kocsi vak fénye izzott mögöttük a porban. Kisvártatva Mc Lendon befordult egy keskeny útra. Az úttestet mélyre vágott keréknyomok szántották. Az elhagyott téglaégetőhöz vezettek — nem maradt belőle más, csak néhány vöröses agyaghalom és egy sor gyommal bereccsenései. Ahol egymáshoz ért a testük, mintha szárazon izzadna, mert minden nedvesség kiaszott már belőlük. — Krisztusom! — mondta valaki. — Győrünk innen. • De nem mozdultak; az előttük sűrűsödő sötétségből tompa hangok verődtek hozzájuk; egy-két lépést tettek előre, feszülten várakoztak a vak sötétségben. Ujabb hangok: ütés, sziszegve kiszakadó lélegzet. Mc Lendon elfojtott káromkodása. Pár pillanatig még mozdulatlanul álltak, aztán előre rohantak. Botladozó futással igyekeztek előrefelé, mintha menekülnének valamitől. — Üsd agyon, üsd agyon a bitangot, — suttogta valaki. Mc Lendon megállította őket. — Itt nem, — mondta. — A kocsiba vele. — Üsd agyon, üsd agyon a fekete bitangot! — hallatszott az iménti suttogó hang. A négert az autóhoz vonszolták. A borbély ott várakozott a kocsi mellett. Érezte, hogy szakad testéről az izzadság és tudta, hogy hányni fog. — Mit akarnak tőlem, nagyságos urak? — kérdezte a néger. — Én nem tettem semmit. Isten a tanúm. John úr. Valaki bilincset vett elő. Türelmetlenül sürögtek, forogtak a nfeger körül, egymás lábát taposva, az meg állt, mint a kőszobor. Tűrte, hogy rárakják a bilincset, pillantása szaporán és szünet nélkül vándorolt az egyik sötét arcról a másik sötét arcra. — Ki van itt, nagyságos urak? — mondta, és előre hajolt, az arcukba akart nézni, míg megérezték leheletét és izzadsága szagát. Egy vagy két nevet mondott. — Mit tettem, mit gondolnak rólam, John úr? Mc Lendon egy rántással kinyitotta a gépkocsi ajtaját. — Mássz be! — mondta. A néger nem mozdult. — Mit akarnak velem csinálni, John úr? Én nem tettem semmit. Fehér urak, nagyságos urak, én nem tettem semmit, az Úristenre esküszöm! — Mássz be! — szólt rá Mc Lendon. Megütötte a négert. A többiekből száraz sziszegéssel szakadt ki a lehelet, agyba-főbe verték, a néger rángatódzott, bilincsbe vert kezével hadonászott, szájon verte a borbélyt és a borbély is belevágott. — Tuszkoljátok be, — szólt Mc Lendon. Nekironhantak. A néger nem védekezett, bemászott a kocsiba és csennőtt feneketlen gödör. Valamikor legelő is volt errefelé, aztán elveszett egy öszvér. A gazdája hosszű póznával végigkotorta ugyan a gödröket, de nem ért le az aljukig. — John, — rimánkodott a borbély. — Mondtam már, ugorj ki, — szólt hátra Mc Lendon. A kocsi ugrált a keréknyomok közt. A bdrbély mellett megszólalt a néger: — Henry úr. A borbély kihúzta magát. A keskeny mélyút martja vadul rohant feléjük és elfelé mögöttük. Mozgásuk olyan volt, mint huzat a kialudt kemencékben: hűvös, de minden ízében halott. A kocsi tántorogva ugrált keréknyomból keréknyomba. — Henry úr, — mondta a néger. A borbély kétségbeesetten feszegette a kocsi ajtaját. — Hé, vigyázz! — kiáltott rá a katona. A borbély kinyitotta az ajtót, a hágcsóra lépett. A katona keresztülhajolt a négeren, a borbély után kapott, de az már ki is ugrott. A kocsi ment tovább, anélkül, hogy csökkentette volna sebességét. A lendülettől az árokig repült, alatta recsegett a kiaszott gyom, buborékként verődött föl a por. A borbély fulladozott, öklendezett, míg zakatolva el nem száguldott mellette a második kocsi. Aztán felállt, rohant az országúthoz, elindult a város felé, járás közben veregette le ruhájáról a port. A hold az ég tetejére hágott, magasan és tisztán úszott a por felett, nemsokára a porlepelből fényeivel kibontakozott a város. A borbély sietett tovább. Ekkor kocsirobogást hallott, mögötte a porban egyre erősödött a fény; letért az útról és ismét elbújt a bokrok közé, míg el nem haladtak mellette. Mc Lendon kocsija volt a második. Négy ember ült benne és Butch nem állt a hágcsón. Elrobogtak; elnyelte őket a por; a fény és a hang elenyészett. Nyomukban egy ideig kavargott a felvert por, aztán beleveszett a végtelen portakaróba. A borbély visszamászott az útra és sietett a város felé. Szombaton este, mialatt átöltözött a vacsorához, teste mintha lázban égett volna. Keze remegve kereste a gombokat és kapcsokat, szeme lázasan tüzelt, haja sisteregve simult a fésú alá. Még öltözködött, amikor a barátnői érte jöttek, leültek a szobájában, mialatt magára húzta pókhálóvékony fehérneműjét, harisnyáját és új habselyem ruháját. — Elég erősnek érzed magad, hogy eljöjj velünk? — kérdezték és szemük titokzatosan csillogott. — Ha majd magadhoz térsz a rémületből, mindent el kell mondanod, hogyan történt, mit mondott, mit csinált, tudod, mindent. Mialatt a terebélyesedő sötétségben a tér felé tartottak, mélyen lélegzett, mint az úszó, mielőtt a víz alá merül, míg végül elmúlt a remegése. Mind a négyen lessúbbra fogták a lépést, a fullasztó melegtől és reá való tekintettel is. Amint közeledtek a térhez, megint elfogta a reszketés. Emelt fejjel lépdelt, ökölbe zárt kezét a combjához szorította. Barátnői nem fogytak ki a szóból, az ő szemük is lázasan fénylett. Megérkeztek a térre, ő haladt a csoport közepén, karcsún, törékenyen, vadonatúj ruhájában. Teste remegése erősödött. Lassabban, egyre lassabban ment, fejét felszegte, mint a gyerekek, ha fagylaltot esznek, zabolátlan arcának lobogójában csillagként szikrázott a szeme, elhaladt a szálloda mellett, a boltosok mellett, akik ingujjban székeken ültek a járda mentén és utána néztek: — ű az, látta? Az a rózsaszín ruhás, a középen. — ö volna? És mit csináltak a négerrel ? Már... — Természetesen. Elintézték. — Elintézték, valóban? — Persze hoqy. Sétakocsíkázásra vitték. A kioszk előtt álló fiatalemberek megbökték a kalapjukat és amikor elhaladt mellettük, tekintetükkel kísérték lába mozdulatait, csípője ringását. Elmentek néhány úriember mellett, akik kalapot emeltek, halkabbra fogták a hangjukat. Látszott rajtuk a kímélet, a segítő készség. — Észrevettétek? — kérdezték a barátnői. Hangjuk olyan volt, mint visszafojtott, sziszegő örömujjongás. — Egyetlen néger sincs a téren. Egyetlen egy se. Megérkeztek a moziba. Olyan volt itt minden, mint egy kicsinyített mesevilágban: fényesen megvilágított előcsarnok, a falakon színes kőnyomatokon az élet szépségei és borzalmai. Csiklandós ingert érzett az ajkán. A sötétben, ha majd megkezdődik az előadás, minden rendben lesz; talán sikerül elfojtania a kacagást, hogy ne robbanjon ki belőle hirtelen és váratlanul. Elsietett a felé forduló arcok elől, a tompa szörnyülködést árasztó szavak elől és már ott is ültek mind megszokott helyükön, ahonnan jól látták az egész ezüstös fényben úszó nézőteret, fiatalemberek és lányok sziluettjeit, amint párosan lépnek be az ajtókon. Kialudtak a lámpák; ezüstfénybe borult a vászon, s peregni kezdett rajta az élet, a csodaszép, szenvedélyes és édesbús élet, mialatt a fiatalemberek és lányok egyre csak jöttek befelé, illatosan és suttogva a fél homályban, páros hátuk körvonala finom és karcsú, testük ügyetlen mozdulatú, de istenien fiatal. És mögülük ki nem apadó áramlatban árad az ezüstös álom. Elnevette magát. El akarta nyorpni a kacagását, de attól csak még hangosabban bugygyant ki belőle; az emberek hátrafordultak. Szüntelenül nevetett, mialatt. barátnői felemelték a székről és kivezették; kinn a járdán tovább kacagott, szakadatlanul, csengő magas hangon, amíg megérkezett a taxi, amelybe beleültették. Lehúzták róla a rózsaszín habselyemruhát, az áttetsző fehérneműt, a harisnyát, ágyba fektették, jeget törtek, tömlőben a homlokára rak á tornácra és benyitott a házba. Felesége a karosszékben ült, az asztali lámpa mellett. Megállt mellette, éles pillantással rámeredt, az asszony lehajtotta fejét. — Nézd meg az órát, — mondta és a kezével mutatta. Az asszony előtte állt, fejét lehajtotta, kezében egy képes újságot tartott. Arca sápadt volt, merev és elgyötört. — Nem mondtam, hogy ne virrassz éj-' szaka? Hogy ne várj rám? — John, — csak ennyit mondott. Letette az újságot. A férfi csípőjét ringatva élesen nézett rá, szeme tüzelt, arcát elöntötte a veríték. — Nem mondtam neked? — Közelebb lépett hozzá. Az asszony ismét ták és orvost hivattak. Az orvos nem | felpillantott rá. Mc Lendon megragadi\.ln volt odahaza, így hát tovább ápolták, halkan fel-felkiáltottak, kicserélték a jeges borogatást. Amííj a tömlőben hideg volt a jég, addig nem nevetett, nyugodtan feküdt, csak halkan kuncogott. Nemsokára azonban megint kitört belőle a kacagás, hangja rikoltozóvá erősödött. — Csitt! Csitt! — szóltak rá, rakták fejére a friss jeges borogatást, simogatták a haját, keresve, hogy mennyi közte az ősz szál. — Szegény lány! Aztán összenéztek/ kérdezték egymástól : — Mit gondolsz, igazán történt vele valami? — és szemük sötéten villogott, titokzatosan és szenvedélyesen. — Csitt! Szegény lány! Szegény Minnie! Éjfél volt, amikor Mc Lendon megérkezett szép új háza elé. Olyan volt, mint egy kalitka a ház, kicsi és takaros. zöldre és fehérre festették. ta a karját. Az asszony tűrte, könyörögve nézett a férjére. — Engedj el, John. Nem bírtam aludni... A hőségtől... magam se tudom, mitől. Kérlek, John, ne bánts. Fáj. — Nem mondtam neked? — Elengedte, aztán megütötte. Az asszony a szék támlájára borult, s némán nézte a férfit, aki hátat fordított neki és kiment a szobából. Végigment a házon, közben letépte magáról az ingét; a sötét hátsó tornácon-megállt, ingével megtörülte a fejét.és a vállát,, a földre dobta az átizzadt ruhadarabot. Derekáról lecsatolta a pisztolyt, az éjjeliszekrényre tette, leült az ágyra, lehúzta cipőjét, aztán fölállt s levetette a nadrágját. Megint izzadt, lehajolt és dühösen kereste az ingét. Végre megtalálta, újból megtörülközött. Mozdulatlanul állt, testét a poros szúnyoghálóhoz szorította, lihegve kapkodott levegő után. Sehol egy moccanás, egy hang, még rovar zümmögése sem hallattszott. A sötét világ bénultan feküdt a hideg hold és az öröké éber csillagok alatt. Fordította TÖTH TIBOR LÖRINCZ GYULA rajzai. Mc Lendon bezárta a kocsit, felment oooooooooooooocxb^ fe KI árika Itázi feladata ^ Hosszabb idő után ismét meglátogattam Dondáékat. Verőfényes vasárnap délelőtt volt. Csengetésemre kislányuk — Klárika — nyitott ajtót. A szobában, az íróasztalnál Klári édesanyja — Flóra — vonalzóval és körzővel rajzólt valamit. Férje dühösen fordított neki hátat és kitartóan szegezte tekintetét a semmibe. — Hogy vagytok? — kérdeztem és rögtön feltűnt a boldog családi kör feszélyezett hangulata. — Csak nincs valami baj? — Feri sápadtságát látván, balsejtelemmel megkockáztattam: — Tán nem vagy beteg? — Ugyan, beteg! — biggyesztette száját gúnyosan Flóra, anélkül, hogy abbahagyta volna a rajzolást. — Hiába beszélek neki, amit egyszer a fejébe vesz, attól senki el nem téríti. — Hagyj békén! — ripakodott rá a férfi. — Nem hagylak és el is mondom, mi történt — vágott rá dühösen az asszony. — Hadd tudja meg mindenki, milyen gondos apa és férj vagy, hogy mindent rám hagysz és semmivel sem törődsz! Flóra hangja éles. sőt sértő volt. Láttam, hogy rosszkor jöttem s mert féltem, hogy kitör a veszekedés, igyekeztem másra terelni a beszélgetést. — Nézzétek, mily gyönyörű az idő, hogv süt a nap és mégis kellemes szellő fújdogál... — ...és ilyenkor az embernek ott'ion kell gürcölnie a férje miatt... — vágott a szavamba Flóra és gyilkos pillantásai majd leszúrták Ferit. — Már megint kezded? — tajtékzott a férfi — éppen elegem van! — és maga mögött becsapva az ajtót, kirohant a szobából. Flóra végre letette a körzőt és a vonalzóval hadonászva, magyarázatba kezdett: — Látod, milyen életem van! Klárikának házi feladatot kell készítenie; egy csonka gúlát árnyékszerkesztéssel... persze a házi munkán kívül ez is a nyakamba szakadt. Ha tőle függne, hagyná a gyermeket felnőni, mint a vadonban. Feri közben visszatért és nekem szegezte a kérdést, mi a véleményem az ügyről. Nem szívesen avatkozom családi vitákba és ezért dadogtam valamit hogy így, meg úgy, kell a gyereknek segíteni, de csak tanáccsal és óvatosan, hogy észre se vegye és törtem a fejem, mi okosat mondhatnék, hogy meg ne sértsem őket. Flóra azonban nem hagyta magát: — Ha azt akarjuk, hogy sikerüljön a felvételije, tökéletes geometr. i rajzot kell beadnia, ezt már többször megmagyaráztam Ferinek! — De hiszen kivetted a munkát a kezemből, hogy majd magad folytatod — álmélkodott Feri. — Persze, hogy kivettem! Miféle anya is lennék, ha hagynám, hogy Klári rossz rajzot adjon be? Képzeld csak — fordült felém —, azt állítja, hogy az egyenesek találkoznak a végtelenben — és gúnyosan felnevetett. — Képletesen találkoznak is — jegyezte meg Feri szelíden. — Nem találkoznak! — De igenis/ — Nem! — Találkoznak, ha mondom! — Feri keményen az asztalra csapott, csak úgy döngött. — Figyeld meg a vasúti síneket! — Hahahaha — nevetett az aszszony. — Nézzük csak, a vasúti síneket a csonkagúlával hasonlítja öszsze! — Es mégis igazam van! Ügye? — fordult felém. — Te csak tudod, hiszen az iskolában mindig jelesed volt mértanból, sőt rajzból is. — Ehm ... ehm ... köhécseltem, mert nem tudtam, mit mondjak hamarjában — ... az tudniillik úgy van ... hebegtem és az órámra nézve megállapítottam, hogy ebédidő van és sietnem kell. Ekkor megjelent az ajtóban Klári: — Anyu, a konyhában valami odaégett, minden csupa füst. — Az ördögbe — ugrott fel Flóra az íróasztaltól és repült ki megnézni, mi történt. — Odaégett a hús és a leves teljesen elfőtt! Hát persze, ha az embernek ilyen férje van — házsártoskodott. Sietve búcsúztam. Klári meg a lépcsőházban utolért. Gondtalanul szaladt le a lépcsőn, valami dalt dudorászott. Kisebb gondja is nagyobb volt a házi feladatnál és nem is sejtette, nem is sejthette, hogy az előbb lejátszódott eseményekért nem ő a hibás! Kardos Márta OJ SZQ 1957. jűnius 20.