Új Szó, 1957. június (10. évfolyam, 151-180.szám)

1957-06-20 / 170. szám, csütörtök

1. VILLIAM FAULKNER: A hatvankét aszályos nap szülte vérszínű szeptemberi szürkületben mint szikkadt füvön a tűz száguldott a hír, a történet, vagy minek is nevezzük. Minnie Cooper kisasszonyról és egy * négerről. Megtámadta, megbecstelenítette, halálra rémítette: senki sem tudta pontosan, mi történt. Azok az emberek sem, akik ezen a szombat estén összetalálkoztak a borbélyműhelyben, ahol a mennyezetre függesztett ventillátor csupán felkavarta, de nem üdítette a fülledt levegőt, huzatos hullámokban verve vissza az emberekre leheletüket és izzadságuk páráját, pomádé és hajvíz szagával keverten. — Csak annyi biztos, hogy Will Mayes nem tette, mondta az egyik borbély. Középkorú férfi volt, sovány, sárgás arcán barátságos kifejezés ült, éppen az egyik vendéget beretválta. — Ismerem Will Mayest. Jó néger. És ismerem Minnie Cooper kisasszonyt is. — Mit tudsz róla? — szólt egy másik borbély. — Ki az? — érdeklődött a vendég. — Fiatal lány? — Nem, — mondta a borbély. — Ügy negyven évesre taksálom. Hajadon. Ezért nem is hiszem... — Hiszem, nem hiszem, az ördög vigye! — elegyedett a beszélgetésbe egy fiatal, izmos legény, kinek selyemingét átnedvesítette az izzadság. — Talán többet ad a néger szavára, mint egy fehér asszonyéra? — Nem hiszem, hogy Will Mayes csinálta, — mondta a borbély. — Isme•rem Will Mayest. — Akkor talán azt is tudja, hogy ki csinálta. Talán segített is neki, hogy megszökjék a városból, maga négerbarát. — Én egyáltalában nem hiszem, hogy bárki bármit is tett volna. Nem hiszem, hogy történt valami. Gondoljátok meg fiúk, az ilyen hölgyek, akik hajadonsorban megöregszenek, gyakran képzelődnek, hogy egy férfi... izé . .. — Alávaló fehérember maga, — szólt a vendég. Ideges mozdulatot tett a lepedő alatt. A fiatalember felugrott. — Maga tehát nem hiszi? — kiáltotta. — Hazugsággal vádol egy fehér asszonyt ? A borbély beretvájával valóságos tojástáncot járt a nyugtalankodó vendég arcán. Nem nézett hátra. — Átkozott egy időjárás, — mondta valaki. — Már ez is elég, hogy az ember mindenre képes legyen. Még a Minnie Cooperral is. Senki sem nevetett. A borbély lágy, de biztos hangon mondta: — Nem vádolok én senkit. Éppen csak tudom, s maguk is tudják, hogy egy asszony, aki sohasem... — Átkozott négerbarát! — acsarkodott a fiatalember. — Fogd be a szád, Butch, — mondta valaki. — Pontosan utánajárunk a dolognak, megállapítjuk, hogyan is történt s aztán lesz még bőven időnk, hogy valamit csináljunk. — Kicsoda? Kicsoda fog utánajárni? — mérgelődött a fiatalember. — Köpök az utánjárásodra! — Szép fehérember maga, — szólt a vendég. — Nagyszerű egy fehérember! — Szappanhab szakállával olyan volt, mint egy borostásképű csavargó valamelyik filmen. — Csak mondd meg nekik a véleményedet, fiam, — fordult a fiatalemberhez. — Ha ebben a városban nem akad valamirevaló fehérember, bennem megbízhatsz, bár csak utazó vagyok, és ráadásul idegen. — Ügy van, legények, — vélekedett a borbély. — Előbb tudjátok meg, mi az igazság. Mondtam már, jól ismerem Will' Mayest. — Az istenit neki, — üvöltött a fiatalember. — Ha az ember arra gondol, hogy akad egy fehér ebben a városban ... — Fogd be a pofád, Butch, — szólt H^t fent IIIIIIIIIIIIIINIMIIIIIIIIIIIIIIII!!IIIIII(III!IIIII'.IIIIIIIINIIIIIIININIIIIR9 VILLIAM FAULKNER — akit sokan a leg| tehetségesebb élő amerikai prózaírónak tar1 tanak — a Mississippi mentéről származik, | elszegényedett ültetvényes családból (szül. | 1879). Az első világháborút a brit légihaderő | önkénteseként harcolta végig, a háború után | egész sor különféle foglalkozással próbálko1 zott, míg végül írni kezdett. Témáit szülő| földjéről és háborús élményeiből merítette. | Írásaiban megragadta a széthulló társadalom | fojtó és kóros légkörét, a „déli úriemberek" | halódó és haldoklásukban egyre embertele1 nebbé fajuló hagyományait, — Faulkner | mindig felemelte tiltakozó szavát, ha szülő1 földjén kigyúltak az égő keresztek és ha a né| gerek közül áldozatait szedte a csuklyás ha9 iiiiiii!iiniiiiiiiniuiiiiiiiiiiiiii!iiiiiiiiiiiiiiiiniitinii!iiiiiti!iiiiii Iái. Novelláinak, regényeinek néger alakjait § az amerikai irodalomban a legsikerültebbek- 1 nek, Iegélethúbbeknek tartják — Faulkner | embereket állít az olvasó elé, előítéletek és | szentimentális részvét, melodramatikus öm- 1 lengések és nevettető torzítások nélkül raj- 1 zolja meg őket, alakjai fennköltek realista \ egyszerűségükben, megragadok emberi szo- | rongásukban, nagyok az igazságra törő igye- | kezetükben. A háború borzalmainak élménye f szülte A Fable című pacifista, háborúellenes | regényét, Faulkner megrázó erővel emelte fel | tiltakozó szavát az atombomba ellen. — írói § útját számos regény jelzi, legismertebbek | közülük a Szentély és a Szeptemberi Fény. \ iiai!Biia:iBnBi!BiiaiiBiiBuaMBHai!Bi:BnaiiS!iaiiai!aMBiiauaMBiianBiiB]iB[!aiiBnBT!Bi!B!iBiiana!:aiiB!iai:anBiiBiiBHa!iH!iaiiB!!BManBiiBiiaiiBiiaiiaiiaiiBii* IIIIIIIIIIIIIIIIIKIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII 6 OJ SZÖ 1957. június 20. rá megint a másik, bőven. Van még időnk A vendég felemelkedett. Arra az emberre nézett, aki csitította a társát. — Azt akarja mondani, hogy mentheti valami az olyan négert, aki megtámad egy fehér asszonyt? És még el akarja hitetni velem, hogy maga fehérember? Menjen vissza északra, ahonnét jött. Ilyen fickókra nálunk délen nincs szükség. — Északra? — mondta a másik. — Ebben a városban születtem, itt nőttem fel. — Ez már istelenség, — dünnyögte a fiatalember. Meredt üveges szemmel nézett körül, mintha vissza akarna emlékezni, mit is akart mondani vagy tenni. Kabátja ujjával megtörölte izzadt képét. — A föld nyeljen el, ha hagyom, hogy egy fehérasszonyt így ... — Csak mondd meg nekik, fiam, — bíztatta az utazó. — Becsületszavamra ha... E pillanatban nagy zajjal felpattant az ajtó. Egy tagbaszakadt ember nyitott be, lábát szétvetve egyensúlyozta behemót testét. Nyakánál kigombolt fehér ing volt rajta, a fején nemezkalap. Ingerült, kihívó pillantását végigfuttatta a társaságon. Mc Lendonnak hívták. Valamikor Franciaországban, a fronton katonai parancsnok volt, vitézségéért kitüntetést is kapott. — Nos, — szólt, — itt üldögéltek és hagyjátok, hogy egy fekete fattyú fehér asszonyt erőszakoljon meg Jefferson utcáin ? Butch ismét felugrott. Selyeminge odatapadt izmos testéhez. Hóna alá sötét félholdat rajzolt az izzadság. — Hisz én is azt mondom nekik! Éppen az előbb ... — És biztosan megtörtént? — kérdezte a harmadik férfi. — Nem az első eset, hogy megrémült egy férfitól, úgy mondja Hawkshaw. Körülbelül egy évvel ezelőtt egy emberrel volt baja, aki állítólag a konyha tetéjéről leste, hogyan vetkőzik le. — Micsoda? — szólt közbe a vendég. — Ez meg micsoda beszéd? A borbély udvariasan visszanyomta a székre; a vendég hátrafelé fordulva a fejét nyújtogatta, a borbély igyekezett lenyomni a vállát. Mc Lendon a harmadik emberhez fordult. — Hogy megtörtént-e? Hát fontos az? Addig akarjátok tűrni a feketék bitangságait, amíg az egyik valóban megcselekszi? -— Én is azt magyarázom nekik! — kiabált Butch. Hosszan, kitartón és nagy hangon káromkodott. — Nocsak, nocsak, — szólalt meg valaki. — Ne olyan hangosan. Mondom, ne járasd a szád olyan hangosan. — Helyes, — hagyta jóvá Mc Lendon, — semmi szükség a beszédre. Én már elmondtam a magamét. Ki jön velem? — Türelmetlenül ringatta csípőjét és forgatta a szemét. A borbély az utazó arcán tartva kezét, forgatta a beretvát. — Előbb állapítsátok meg, hogyan is történt a dolog, fiúk. Ismerem Will Mayest. Nem ő tette. Gyertek, megkeressük á sheriffet és rendbehozzuk a dolgot. Mc Lendon feléje fordította barátságtalan, rideg arcát. A borbély állta a tekintetét. Olyanok voltak, mint két emberfajta egymással szemben álló képviselői. A többi borbély is félbeszakította munkáját, a vendégek felemelkedtek székükön. — Azt akarod mondani, — szólt Mc Lendon, — hogy inkább hiszel a négernek, mint egy fehér asszonynak? Te átkozott négerbarát... A harmadik vendég fölállt, karonfogta Mc Lendont, ő is katonaviselt ember volt. — Nocsak, no. Majd utánanézünk a dolognak, nem igaz? Megvizsgáljuk. Ki tudja, mi is történt tulajdonképpen ? — Micsoda vizsgálat? — Mc Lendon kirántotta karját a másik fogásából. — Aki velem tart, álljon föl. Aki pedig nem ... Pillantását végigjáratta a jelenlevőkön és kabátja ujjával végigtörölte arcát. Három ember felállt. Az utazó ágaskodott a székén. — Hé! — kiabált és rángatta a nyaka köré gyűrt kendőt, — vegye le rólam ezt a rongyot. Megyek magukkal. Nem vagyok idevalósi, de a mindenségit, ha arról van sző, hogy az anyáinkat, az asszonyainkat meg a nővéreinket ... Beletörölte arcát a kendőbe, a a gyolcsdarabot a földre dobta. Mc Lendon ott állt az ajtóban és éles pillantással meredt az emberekre. Még egy férfi fölállt, csatlakozott hozzá. A többiek nyugtalanul ültek, kerülték egymás tekintetét, aztán egyik a másik után fölkelt, odament Mc Lendonhoz. A borbély fölemelte a kendőt, s öszszehajtotta. — Gondoljátok meg, fiúk. Will Mayes nem tehette. Én tudom. — Gyerünk, — szólt Mc Lendon. Sarkon fordult. Zsebéből nehéz ismétlő pisztoly agya állt ki. Kimentek. Az ajtó becsapódott mögöttük. A szúnyogháló remegett a halott levegőben. A borbély gondosan, bár sietős mozdulatokkal megtörölte beretváját, aztán letette, a műhely végébe ment, vette a kalapját. — Visszajövök, mihelyt csak lehet, — mondta a társainak. — Nem hagyhatom ... Kirohant a műhelyből. A másik két borbély az ajtóhoz ugrott, kihajoltak az utcára, utána néztek. A levegő alélt, halott volt. Nyelve tövén fémes ízét érezte az ember. — Mit tehet, — mondta az egyik. — Krisztusom, — rebegte a másik.— Will Mayes vagy Hawk, Mc Lendonnak mindegy, ha fölingerlik... Krisztusom, Krisztusom, — suttogta tanácstalanul. — Mit gondolsz, igazán megtette? — kérdezte az első. ( 2. Harmincnyolc — harminckilenc éves volt. Egy faházban lakott béna anyjával és kreolképű, csupacsont, de makkegészséges nagynénjével. Minden reggel tíz és tizenegy óra között csipkés főkötővel a fején megjelent az üveges verandán, délig ott üldögélt a hintaszékben. Ebéd után lefeküdt, s mikor kissé lehűlt a levegő, felöltötte háromnégy új selyemruhájának egyikét, melyeket nyaranta szokott varratni, lement a városba s a délutánt más hölgyek társaságában a boltokban töltötte, megtapogatták az árut, hűvös hangon, szavakészen alkudoztak, minden vásárlási szándék nélkül. A tehetősebbek közé tartozott — nem számították őket Jefferson legjobb családjaihoz, csupán a jobbakhoz — és még egész tűrhetően festett villogó szemével, zabolátlan kifejezésű arcával. Fiatal korában karcsú, ideges volt az alakja, könyörtelen életerőt árasztott, ez segítette hozzá, hogy egy időben a város társadalmi életének legfelsőbb rétegéig hatolt, amelyet a középiskola és a templom körül csoportosuló családok képviseltek. Ebben a társaságban élték ki magukat társadalmilag gazdag kortársai, amíg rá nem jöttek — majdnem gyerekfejjel még — hogy tulajdonképpen hová is tartoznak, melyik osztályhoz. Lassacskán rádöbbent, hogy alúlmarad;Tiogy azok az emberek, akiknél a szeme csillogóbb, a hangja csengőbb volt, új szórakozást találtak az ő rovására: a férfiak láttára az orrukat ráncolták, az asszonyok, ahol lehetett, igyekeztek bosszút állni rajta. Akkor kerültek arcára a dacos, zabolátlan vonások. Az árnyas verandákon rendezett zsúrokon, nyári kirándulásokon úgy hordta ezt az arckifejezést, mint álarcot vagy harci lobogót, szemében öncsalás ült, az igazság féktelen megvetése. Egy estélyen véletlenül kihallgatta iskolatársainak, egy fiúnak és két leánynak a beszélgetését. Attól kezdve soha nem fogadott el már meghívást. A vele egyívású lányok sorban férjhez mentek, otthonuk volt, gyerekeik, de vele egyetlen férfi sem foglalkozott komolyan, s egykori osztálytársnőinek gyerekei már néhány esztendeje „néninek" szólították, a mamáik pedig nagy hangon mesélnek arról, hogyart bolondultak a legények fiatalkorában Minnie néni után. Aztán a városbeliek észrevették, hogy minden vasárnap kirándulni jár a bank pénztárosával. Körülbelül negyven éves, rózsás képű özvegyember volt, állandóan érzett rajta a borbély vagy a whisky szaga. Az övé volt az első autó a városban, egy vörös sportkocsi. Minnie fején láttak a városbeliek első ízben fátyolos motoros kalapot. Aztán így kezdtek beszélni mény megállapította róla, hogy viszonya van, és nyolc esztendeje, hogy a pénztáros a memphisi bankban vállalt állást, ahonnét évente egy nap'-a tér vissza a városba, karácsonykor, hogy részt vegyen az agglegények összejövetelén a folyóparti vadászházban. Az asszonyok a függöny mögül lestek a társaságot, amint elhalad a ház előtt és karácsony ünnepén, amikor PZ utcabeli szomszédok sorra látogatják egymást, nem mulasztották el, hogy elmondják Minnienek, milyen jó színben van a pénztáros, milyen nagyszerű az élete ababn a nagy városban és közben kíváncsi szemmei fürkészték zabolátlan, szomjasvágyú arcát. Ilyenkor rendszerint whiskyszagoí. lehetett érezni rajta. Egy fiatalember látta el vele, aki a csapszékben dolgozott. „A hajadonnak vásárolom. Neki is joga van rá, hogy egyszer kirúgjon a hámból." Anyja soha nem hagyta el szobáját; sovány nagynénje vezette a háztartást. E családi otthon hátterén Minnie tarka ruhái, üres és tétlen napjai eszeveszett valószínűtlenségként hatottak. Esténként néha eljárt a moziba, csak asszonytársaságban, a szomszédaival. Minden délután felhúzta valamelyik új ruháját, és egyedül lement a városba, ahol fiatal „hugocskái" — ebben a titulusban állapodtak meg egykori osztálytársnőinek gyerekeivel — már vidáman korzóztak, fejük finom vonalú, hajuk selymes, karuk sovány és ügyetlen, de azért tudják, hogy csípőjük rajza gömbölyű, összebújva sétálnak vagy fiúkkal párosan viháncolnak, kacarásznak a limonádés kioszkok előtt; Minnie elment mellettük, tovább haladt az egymás mellé sorakozó üzletek előtt, amelyek ajtajában férfiak álldogáltak és már nem néztek utána. róla: „Szegény Minnie". „Ideje volna már, hogy gondoskodjék magáról" mondogatták mások. Ez akkoriban volt, amikor megkérte egykori osztálytárs-* nőit, mondják meg a gyerekeiknek, hogy ne szólítsák néninek. Tizenkét esztendeje, hogy a közvéleA borbély végigrohant az utcán, amelyen itt-ott rovarhulláktól maszatos lámpák lógtak, merev konoksággal ontva fényüket a halott levegőbe. Poros szemfedél alatt kihúnyt a nap; a fojtó porba burkolt 6Ötét tér fölött világos volt az ég, mint egy sárga rézharang belseje. A keleti égbolton sejteni lehetett a hold bizonytalan körvonalú korongját. Amikor utóiérte őket, Mc Lendon három társával éppen beszállt az autóba, amely egy mellékutcában állt. Mc Lendon kövér fejét lehajtva pillantott a kocsi teteje alól. — Meggondoltad a dolgot? — mondta. — No azért. Ügyis baj lesz holnap, ha az emberek meghallják, miket beszéltél. — Nocsak, no, — szólt a másik katonaviselt ember, — Hawkshaw jó gyerek. Gyere Hawk, szállj be. — Will Mayes biztosan nem tette, fiúk, — bizonykodott a borbély. — Ha ugyan egyáltalában megtette valaki. Különben is ti éppen úgy tudjátok, mint én, hogy a világon egy városban sincsenek jobb négerek a mieinknél. Azt is tudjátok, hogy bizonyos hölgyek néhanapján képzelődnek a férfiakról, még akkor is, ha semmi okuk sincs rá. Minnie kisasszony pedig egyáltalán ... — Persze, persze, — mondta az egykori katona. — Éppen csak beszélni akarunk vele, ez minden. — Micsoda beszélgetés! — kiabált Butch. — Ügy elbánunk vele, hogy.. — Az istenért, fogd be a szád! — szólt rá a katona. — Azt akarod, hogy a városban mindenki... — Csak mondd mej nekik, — biztatta a legényt Mc Lendon. — Mondd a szemébe mindenkinek, aki hagyja, hogy egy fehér aszszonyt... — Gyerünk már, gyerünk: itt a másik kocsi. A porfelhőből az utca végén egy másik autó bontakozott ki. Mc Lendon beindította a motort, az élre vágott. Az utcán áthatolhatatlan ködként feküdt a por. A lámpákat fénykör koszorúzta. Kifelé tartottak a városból. Az út derékszögekben kanyargott. Fölötte is por ült, beborította az egész földet. Előttük sötét árnyék magasodott az égnek: a hűtőház, ahol Mayes dolgozik, mint éjjeliőr. — Nem volna jobb itt megállni? — kérdezte a katona. (Folytatás a 7. oldalon)