Új Szó, 1957. május (10. évfolyam, 120-150.szám)

1957-05-01 / 120. szám, szerda

JKbMíS Leonyid Leonov: OROSZ ERDŐ Leonyid Leonov kiforrott egyéniség a szovjet irodalomban. írói pályafutása alatt sok értékes írásművet alkotott, noha olvasótáborunk csak néhány új művét ismerd. Első irodalmi műveit a szubjektivizmus jellemzi, távol áll még a társadalom égető problémáitól. Később az 1923-ban megjelent Petusikovi áttörés című regényében a polgárháború témájához nyúl, majd a falusi osztályharc problémáival foglalkozik. A háború idején hazafias regényekkel és drámákkal öntött lelket a harcolókba. Az Orosz erdő című 1953-ban megjelent regényének története közvetlenül a második világháború kitörése előtt, majd a náci betörés éveiben játszódik le. Különböző típusú szovjet embereket mutat be — hősöket és árulókat is. Reális képet ad a betolakodók farkaserkölcséről. A regényből a szovjet emberek izzó hazaszeretete, a haza érdekében a legnagyobb áldozatot is meghozni kész hősiessége . árad. A regény alább közölt részlete bemutatja a főváros egyik vasúti üzemének öreg munkásait, akik mindent megmozgatnak, csakhogy megvalósíthassák hősies tervüket: saját erejükből páncélvonatot szerelhessenek fel és láthassanak el saját legénységgel. A Szovjetunió. Legfelső Tanácsának elnöksége a napokban a Lenindíjat adományozta Leonovnak az Orosz erdő című regényéért. Akkortájt a gyejevi vasúti mozdonygyárban, ahol Szerjozsa Vihrov dolgozott, született meg az a gondolat, melyet azután a főváros többi vasúti dolgozói is magukévá tettek. Sztálin novemberi beszéde után a gyejeviek a pártszervezet közvetítésével kéréssel fordultak a kormányhoz, hogy engedélyezzen terven felüli pótszállításokat. Tekintettel arra, hogy munkájuk a katonai szállítások következtében megsokszorozódott, csak szuronyok gyártására kaptak megbízást, a népfelkelők számára. A hazafiak megsértődtek feladatuk csekélysége miatt és kezdeményezésük ellentervet eredményezett, mely szerint saját munkáslegénységgel egy páncélvonatot indítanak a frontra. Mint ahogy azt azelőtt a polgárháború Idején is megtették. Morscslhin a körzeti propagandáügyi titkár jogán támogatta a hivataloknál a depo tapasztalt öreg munkásainak kezdeményezését. Az ellenség gyűrűje az előző nap még szorosabbra fűződött a főváros egyes negyedei közül és Moszkva — az előbbi városok példáját követve — felkészült az utcai harcokra, végső esetben pedig kész volt levegőbe röpíteni üzemeit, inkább a győzelem utáni helyreállítás gigászi munkáját választva, mintsem a szégyenteljes feladást. A Depo munkásai este üzemi gyűlést tartottak azután, hogy az utászok bejárták a műhelyeket és még idejében kimérték azokat a pontokat, ahová majd az aknákat elhelyezik. A munkások nyomban küldöttséget menesztettek a katonai körzet vezérkarához, szándékuk azonban eleinte akadályokba ütközött. A háború kezdete óta tábori konyhákat és sítalpas gépfegyverállványzatokat készítettek a gyejevi mozdonygyárban. Ötletesen kigondolt, pontosan működő tankcsapda-szerkezeteket forrasztgattak. A mozdonygyárban lelhető minden elavult, régi masinát felhasználtak. — Ezzel meg mit csináljak? — mondta az ipari tanonciskola egyik növendéke és az öregeket utánozva „gondterhelten" vakargatta a fejebubját, miközben egy hajdani I szériájú régimódi mozdony előtt álldogált, melynek elülső részét teljesen le kellett szerelni, ha hozzá akartak férni a dugattyújához. — Te csak iparkodj, no, serényen,... A háború mindent felemészt. Lám mennyire elkényeztették ezeket a zöldfülűeket a modern vívmányok! — zsörtölődtek a tapasztaltabb munkások — oktatóik, s felidézték a 18-as évek hősi tetteit. — Ügy nézz rá, mint a jó gazda. Hétköznap megfelel az ütött-kopott is, a jót meg kíméld majd az ünnepre! A gyejevi mozdonygyár termelési lehetőségeinek megállapítására csak négy nap múlva érkezett meg a várvavárt bizottság. Ketten jöttek: egy nagy darab, nagyon is békés kinézésű, terepszínű bekecset viselő brigádbiztos, a másik pedig egy merev tartású férfi, a sok pödörgetéstől felfelé kunkorodó bajusszal. A rövid ideig tartó latyakos idő november közepén megállapodott: a nedves laza hótömeg összehuppant és olvadni kezdett a depo fekete földjén. A víztorony közelében vagy harminc tiszteletben megöregedett munkás — a páncélvonat kezdeményezői, veteránok, a főváros proletárgárdája — állott felsorakozva. Harcrakészek és megbízhatók — mint az 1901-es típusú, soha csütörtököt nem mondó orosz kézipuska! — Ez a hasonlat ötlött fel a vendégeket fogadó Morscsihin agyában, mikor megpillantotta őket. A brigádbiztos nem tartotta szükségesnek, hogy ilyen zimankós időben felsorakozzanak a munkások, de megmagyarázták neki, hogy ez csak örömmel tölti el őket. Ezután a mozdonygyár főnöke jelentést tett a jövevényeknek a felsorakozott munkások létszámáról, felsorolta, kik vannak szolgálati úton vagy kik végeznek szerelőmunkát a fővárosi vasútvonal különböző pontjain. Most már nem térhettek ki a megtiszteltetés elől. — Jó egészséget, munkások! — kezdte a bekecses. — s mindnyájukat lelkesedéssel töltötte el, hogy békés külseje, a hideg időjárás és a kedvezőtlen körülmények ellenére, hangja annyira határozott, magabiztos volt. A bekecsesnek is, úgy látszik, tetszett amint a munkások üdvözlő szavának moraja túlharsogta egy megindult gőzmozdony fülsüketítő sípolását. A vendégek a helyi vezetők kíséretében elléptek a munkásalakulat előtt. Az idősebb, a bekecses, különféle hasonló Ismerkedési alkalmakkor szokásos kérdéseket tett fel. A rend kedvéért a szakasz legmegbecsültebb tagjától, a szélén álló nyugdíjas Grigorjevtől érdeklődött, hogyan született meg nemes szándékuk. Ez pedig szótlanul megmutatta agyondolgozott kezét, jelezni akarván ezzel, hogy hazafiúi öntudata a kezében van. Arra a kérdésre, mire törekszenek most a munkások és többek között hogyan vélekedik a nép a fronton elszenvedett kudarcokról, az öreg készségesen kijelentette, hogy a munkásnép olyan döntő, örökké tartó győzelemre vágyik, hogy azután akadálytalanul és teljes gőzzel iparkodhasson elérni korszakunk végállomását. A szovjet városok feladásával kapcsolatban megjegyezte, hogy a történelmi könyvek bizonysága szerint az ősök régi szokása volt becsalni az ellenséget az orosz erdők mélyére... A brigádbiztos felajánlotta, intézzenek hozzá Is kérdéseket, kérdezzenek mindent, amire kíváncsiak. Markelics, volt mozdonyvezető tisztességtudóan érdeklődött, hogy honnan és kiktől származik a becses vendég. Ügy látszik senkinek sem volt szabad elkerülnie az ő ismeretségét. — Tulai fegyvergyári munkás családjában születtem. Családunkban heten kommunisták, közülük csak egy van most a hátországban, ez pedig én vagyok — mosolygott a brigádbiztos. — No, kielégített a válaszom, apó, vagy tán még kevés? — Dehogyis, jól felelt — bólogatott helyeslőleg az öreg. — Engedje meg most már, hogy megtudjuk katonai rangját és hogy hol küzdött a szovjet hatalomért. — A katonai tanács tagja vagyok... a katonai szolgálatot 1920-ban kezdtem meg, mint a 46. hadosztály lövésze. — Nagyon jó — mondta Grigorjev, végigsimítva bajuszát, bár még mindig katonás rendben állott. — Ez azt jelenti, hogy találkoznunk kellett Szimferopolban... emlékszik, abban az évben együtt tettük ártalmatlanná Mahmot? Én mint a 15. szivasi, a régebbi inzeni hadosztály tagja voltam ott. Ilyen régi ismeretség révén szeretnénk remélni támogatását ügyünkben. A brigádblztos javasolta, hogy gyorsan járják be a műhelyeket. Tekintete az ipari tanoncotthon zöldfülű növendékeire siklott, akik Íziben beállottak a munkássereg végére. Testhezálló gimnasztyorkáikban átfázva igyekeztek megmutatni készségüket és elszántságukat úgy, hogy a brigádbiztos, noha sietett a Kremlbe egy nagyfontosságú értekezletre, még sem tudta megállni, hogy hozzájuk ne lépjen és pár nyájas szót ne szóljon az ő nemzedékéhez — az ország jövőjéhez... A vendégek elmentek, meghagyván, hogy megállapodásukhoz híven, a fronton kialakult bonyolult helyzetnek megfelelően, gyorsítsák meg a páncélvonat elkészítését. Fordította: LŐRINCZ LÄSZLÔ üolt r • egyszer egy ntajus elseji — Egy... kettő ... három... négy. — Egy ... kettő ... három ... Kopott bakancsának elrongyolódott talpa minden lépésnél hátrafelé gyűrődött. Emlékeztette nyomorára. — Meddig tart még ... ? — kérdezte önmagát és rábámult a szoba külső falára. Szeretett volna átlátni rajta. Ki tudja, hányadszor járta végig a téglákkal kirakott verandát, amikor a szobából, ahol felesége vívta harcát, hogy a világot megajándékozza egy új élettel, fájdalmas, de visszafojtott sikolyt hallott. Hirtelen mozdulatlanná dermedt. Mi lesz, ha valamelyik meghal? — rémüldözött. Nemsokára azonban felsírt az új jövevény. De tetszett neki ez a hang!... Az aggodalom most már kíváncsisággá változott. — Fiú vagy leány? — találgatta. Maga sem tudta, minek örülne jobban. Hisz van már lánya is, fia is. A leány már maholnap dolgozni mehetne, csak legyen mit, de a fiú még csaík ötéves, kd tudja, mit kell még megérnie? Ajtónyitás zavarta meg gondolatait, s Teknős néni, a bábaasszony dugta ki fejét a nyíláson. Nyájas mosoly terpeszkedett az asszony kerek arcán. — Gyere csak Pali, gyere, már megvan — újságolta örömmel. Belépett a szobába. Az asszony szemben feküdt az ajtóval, a magasan guggoló apró utcai ablak alatt. Nem sok fényt engedett be a szobába a kicsiny ablak. De bent most mégis világos volt, mert a mennyezetről lógó villanylámpa elűzte a sötétséget a szobából. Az asszony halovány arcára boldogságot varázsoltak az örömtől csillogó szemek. Mintha mondanák: — íme, teljesítettem a természet parancsát! Az újszülött azonban kitartóan sírt tovább, mintha tudná, milyen nehéz élet vár reá. Palinak nem volt egy szava sem. Apai büszkeséggel s egyben a felelősségtől áthatva nézte övéit. Azután az asszony fölé hajolt és megcsókolta. Az öreg nénike megindultan szemlélte a szeretet egyszerű megnyilvánulását. Elérzékenyedett s valami Szépet szeretett volna mondani a két A város a folyó széles torkolatánál épült. A házak zsúfoltan sorakoztak egymás mellett. Régimódi sárga épületei egészen az öbölig merészkedtek. A parton Majaritban készült magas oldalú csónakok hevertek, kerek orral és farral, erös árbocukon kis háromszögű vitorla. A majariti csónakok tartósak voltak, nemzedékeket szolgáltak ki, mert valamilyen erös vízhatlan keverékkel vonták be őket, amelynek titkát csak a halászok ismerték. A halászok nádkunyhói a város szélén füstölögtek. Nem messze tőlük partra húzott csónakok sorakoztak. Kino és Juana lassan ereszkedett le a parton, a régi, viharvert csónakhoz. Ez volt Kino minden vagyona. Még nagyapja vette annak idején Majaritban, majd apjához került, végül ő örökölte. Ezen a vidéken csak az d férfi ígérhette meg asszonyának, hogy eltartja, akinek csónakja volt. Kino minden évben újra kente azzal a vízhatlan keverékkel, amelynek elkészítési módját apjától tanulta. Mikor a csónakhoz ért, erős kezét szeretettel húzta végig rajta. Aztán letette a búvárkövet, a kosarat és a két hosszú kötelet; takaróját kétrét hajtotta és a csónak orrába dobta. Juana ráfektette Kojotitót a takaróra, kék sáljával letakarta, hogy védje a tüzelő naptól. Kojotito csendesen feküdt, nem sírt, bár a daga' nat már egészen az nyakáig húzódott, fel a füle mögé. Az arca duzzadt volt, forró láz égette. Juana belépett a vízbe, moszatokat tépett, egymásra rakta és ráhelyezte a kisfiú dagadt vállára. Orvosság volt ez is, és talán ért anynyit — ha nem többet —, mintha az orvos adta volna. Egyedül a doktori tekintély hiányzott belőle, máskülönben mesterkéletlen volt és egyszerű, — és nem került pénzbe. A gyermek nyugodtan 'feküdt, a gyomorfájdalmak nem jelentkeztek. Ügy látszik Juanának sikerült idejében kiszívni a mérget a sebből, azonban a méreggel együtt nem tudta eltávolítani szívéből az egyetlen gyermekéért való aggódást is. Az istenanyához fohászkodott, de imáiban már nem a gyermek életéért köírta: MIKLYA JÁNOS embernek, akit ugyancsak elcsigázott az élet s most a maga fukar módján örömet nyújtott nekik. A szép szavakból azonban egész más lett. Ügy buggyant ki belőle az őszinte szó, mint a kis időre eltakart forrásból az előretörő víz. Utána szerette volna a nyelvét leharapni, de már késő volt. Azt mondta: — Erős, egészséges gyerek, de mi lesz belőle, hiszen szegényember fia, aki már a bölcsőben örök küszködésre lett ítélve. Nyoreran észrevette, hogy hibát követett el. Nem lett volna szabad emlékeztetni a két embert a valóságra. Legalább most nem, amikor köztük tanyázott az öröm. Az ember felegyenesedett s arcán a mély redők megkeményedtek. Az önfeledt mosoly ráfagyott hirtelen elkomorodott arcára. A rövidke boldogság tovaszállt. Nagyon nagy hibát követett el az öreg bábaasszony, hogy visszarántotta a két embert a valóságba. Később maguktői is odaértek volna, de miért kellett siettetni a felébredést? Nem is mentegetőzhetett, mert valaki kopogott a_ szobaajtón. Mindnyájan a nyíló ajtó felé fordították tekintetüket. Egy csendőr lépett a szobába, míg a másik kiint maradt a konyhában. A csendőr még fiatal ember volt, szigorú, hivatalos arcú. Kicsit megdöbbent, amikor felismerte, mi történt a szobában, de legyűrte meglepetését és száraz, hivatalos hangon kérdezte: — Itt lakik Sípos Pál építőmunkás? — Én vagyok az — jelentkezett Sípos. — Szedje magáit össze, velünk jön a csendőrségre — mondta a csendőr kíméletlen, parancsoló hangon. A szerencsétlen asszony felsikoltott, Sípost meg az indulat öntötte el s úgy látszott, hogy a csendőrre veti magát, történjék bármi. Végül mégis legyőzte indulatát, s dühtől remegő hangon kérdezte: — Mit akarnak velem? — Ne fecsegjen annyit, akkor gondolta volna meg, amikor titkos gyűlésen lázító beszédet mondott és felforgató májusi jelszavakat hirdetett — torkolta le a csendőr, miközben társa bejött a konyhából és lábhoz eresztette a puskát. — Az nem volt titkos gyűlés, csak néhány ismerős találkozása nyilvános helyen — védekezett Sípos, de ez nem sokat használt, mert a csendőr egy papirost szedett elő a zsebéből és olvasni kezdte: — Ki kell harcolnunk a nép jogait és egy olyan rendszert, amelyben nem zsákmányolhatja ki többé ember az embert, aihol a köz érdekében végzett munka lesz a mérték s ez emelheti fel az egyént az őt megillető helyre. A mai rendszer korhadt, a kiváltságosok rendszere. A közéletet olyan emberek vezetik, aki'k a tőkéseket és a nagybirtokosokat szolgálják, és segítenek nekik elnyomni á dolgozókat... — fejezte be az olvasást a csendőr, majd gúnyosan megjegyezte: — No mit szól hozzá, úgye hogy mindent tudunk? — kérkedett. Sípos arcáról már elillant a düh és helyette gúnyos mosoly bujkált a mély ráncok között. — Valóban sokat tudnak, s az Is igaz, úgy gondolom, ahogyan olvasta. Csak egy kis tévedés van a dologban, mert az említett beszédet nem titkos értekezleten, hanem nyilvános gyűlésen mondtam el. Amit itt felolvasott," azt a munkásotthonban két hónappal ezelőtt elhangzott előadásomból idézte. A csendőr türelmetlenül közbeszólt: — Ne Időzzünk annyit, gyerünk. Síposné keservesen sírni kezdetť, s az öregasszony is szaporán törülgette a szemeit, de Palinak ez nem használt. Mennie kellett. Két hét múlva engedték szabadon Sípost. De május elsejét, a munka ünnepét fogházban töltötte. így volt ez azután minden évben. Többé nem volt nyugta. Egyszer aztán felkerekedett s a családjával együtt máshová költözött. . Vajon mit csinálnak most Síposék? Ha élnek, bizonyára ott lépdelnek sugárzó arcéal'a májusi' menetben. Ök igazán tudják, mit jelent a dolgozók számára a munka ünnepe. (Regén/részlet) nyörgött, hanem azért, hogy Kino gyöngyöt találjon, gyöngyöt, hogy pénzük legyen orvosra Kino és Juana a csónaknak feszült s mikor az a vizet érintette, Juana belépett. Kino meglökte a csónakot, és amint annak könnyű teste teljesen ráfeküdt a vízre ő is beugrott. Egyszerre merült vízbe a négy lapát, a csónak előresiklott, szabályos barázdákat hagyva maga után a tenger sima tükrén. A többi halász már kint volt a tengeren, Kino nemsokára észrevette őket; csónakjaik ott ringtak a gomolygó füstfelhő alatt. A nap sugarai áthatoltak a víztömegen és megvilágították a nyitott kagylókkal és rojtos szélű gyöngykagylók kai borított kavicsos homokpadot. Ez a homokpad tette hajdan Európa leggazdagabb uralkodójává a spanyol királyt, ez adott pénzt a hosszú háborúra, és tette lehetővé, hogy kincseket érő szentképekkel töltse tele birodalma templomait és elnyerje az isteni kegyet. A gyöngykagylók rojtos szélű szoknyára hasonlítanak; szürkék, apró rákok tapadnak rájuk és moszatok fonják köriü őket. Az igazgyöngy a véletlen terméke — apró homokszemek furakodnak be a gyöngykagyló testébe, amely a betolakodott idegen anyag izgató hatása ellen védekezve, gyöngyházréteggel vonja be azt. Es mindaddig új és új gyöngyházréteg rakódik az idegen testre, míg azt a hullám ki nem mossa onnan, vagy a gyöngykagyló el nem pusztul. A halászok évszázadok óta szállnak a víz alá, a homokpadokról összeszedik a gyöngykagylókat, fetnvitiák, hogy kive.gyék belőlük a gyöngyházréteggel bevont homokszemecskéket. Kino két kötelet hozott magával, az egyik végére a búvárkövet erősítette, a másikra a kosarat kötötte. Aztán levette ingét é,s nadrágját, szalmakalapját a csónak fenekére dobta. Az öböl vize tükörsima volt, mintha olajjal öntötték volna le. Egyik kezében a kővel, másikban a kosárral ráült a csónak peremére, aztán előrevetett lábbal a vízbe ereszkedett és elmerült a mélybe. Teste fölött sűrű buborékok szálltak a felszínre, ott szétpukkantak és a víztömeg újra átlátszóvá vált. Felnézett, és a tükörsima vízben látta a csónakot, amint lágyan ringott a vízen. óvatosan mozgott, nehogy felkavarja az iszapot, vagy a homokot és a víz zavarossá váljék. Aztán jobb lába fejét beakasztotta a búvárkő mellett a kötélbe és dolgozni kezdett. Keze villámgyorsan választotta le a homokpadról a gyöngykagylókat — hol egyesével, hol többet is egyszerre — és rakta a kosárba. Néhol a kagylók annyira szorosan tapadtak egymáshoz, hogy egyszerre egész telepeket rántott le a homokpadról. Kino népe szeretett dalolni. Dalokat költött a halászokról, a néha viharosan üvöltő, vagy csendesen morajló tengerről, a világosságról és a sötétségről, a holdról és a napról és ezek a dalok ma is ott szunnyadnak Kino testvéreinek lelkében. Es most, miközben kosara egyre nehezebb lett a sok kagylótól, Kino lelkében egy ősi dal kelt életre; ritmusát gyorsan dobogó szíve dübörögte, — fiatal szíve, amelynek a mellében tárolt levegő adta az életet; — s az ősi dalt zenével kísérték a sötét felhőként előbukkanó, aztán hirtelen eltűnő halak, a szürkészöld víz és a benne nyüzsgő apró élőlények. De a dal legmélyén, lent a dal szívében, egy másik dallam pergett gyöngyszemként, alig hallhatóan, de f eltart ózhatatlanul, titokzatosan és szívhezszólóan; időnként elenyészett, de mindig újra és újra előtört valahonnan a mélyről. Es ez a mélyről jövő melódia a gyöngyszem dicséretét zengte, arról a gyöngyszemről dalolt, amire egyszer majd rábukkannak — hiszen gyöngyszem rejtőzhet bármelyik kagylóban, amelyet a kosárba dobott. Siker és kudarc — mindkettő a véletlen játéka; de siker csak azokat érhet, akiket az istenek kedvelnek. Fiatal volt Kino és erős; sokáig maradt a víz alatt. Nyugodtan dolgozott, a legnagyobb gyöngykagylókat kereste. A megijedt puhány jószágok