Új Szó, 1957. május (10. évfolyam, 120-150.szám)

1957-05-11 / 130. szám, szombat

Ál MM — Ne úgy tartsa, egyenesebben — mondja Schweidler Helénke a munkaasztal fölé hajló betegnek és megigazítja kezében a suszterárra emlékeztető vésötüt. A beteg oroszlánfejet vés egy plexit-lemezre. A munkaterápia helyiségében vagyunk. , A lábadozó beteget a hazamenetele előtti hetekben munkaterápiára küldi az osztályvezető orvos, miután az igazgató-főorvossal megvizsgálták a leletét. Miért? Hogy a hosszú elszigeteltség után újra megízlelje a munkát, s hogy a sok fekvés után megmozgathassa a testét. Lassú átmenet ez a szanatóriumi pihenés és az otthoni munkás életmód között. Jobb ez így, mintha az ember egyenesen a betegágyról csöppenne vissza a zajos élet kellős közepébe. Mi minden készül ebben a teremben? Plexitbői (másképp szerves üvegből): dísztárgy, hajtű, ruhadísz, doboz, fényképtartó. Fából: gyerekjáték, használati tárgy, szövőszék. A kész szövőszéket aztán munkába fogják. Szőnek szőnyeget, falvédöt, párnahuzatot, sálat, csomózott szőnyeget — pamutból, vagy rongydarabokból. — A papucsot ki ne felejtse — mondja Helénke, a munkaterápia vezetőnövére. — Azt kukorica levélből készítjük. Csinálnak még: színes virágot igelitből, játékot bőrből, horgolt terítőt cérnából. Filmre virágot, állatot festenek, vízfestékkel, temperával, lakkal. E pillanatban tíz beteg dolgozik, férfiak-nők vegyesen. Két csoport van, az R l-esek kétszer egy órát, az R II-esek kétszer-háromszor két órát dolgoznak hetente. HOFEHERKE Helénke végigmegy az asztal mellett. Segít festéket keverni A-nak, meanézi, hogyan csiszolja B a plexit-lemez szélét. Itt van egy kész plexitdoboz. Oldalain a következő állatok láthatók: oroszlán, tigris, vadmacska, őz, medve. S itt van egy füzet. Egy sereg állat van belerajzolva, Az állatképre ráteszi a beteg az átlátszó lemezt, s a rajz felett rákarcolja a képet a doboz leendő oldalára. Aztán leköszörüli, összeragasztja az oldalakat, lábat ragaszt rá, s kész a doboz. — Ki rajzolta az állatokat a füzetbe? — Én — feleli Helénke. Beszélgetni kezdünk. Kék szemű, barna hajú és karcsú. Szeret beszélni s közben gyakran nevet. Szava selymes. Légies megjelenése Hófehérkét juttatja eszedbe. Milyen lehet? Bratislavai lány. Magyarul be-, szélünk. — Szeretnek itt lenni a betegek? — Igen. Az itt készült tárgyak nagy részét hazavihetik, s megajándékozhatják vele rokonaikat. — S maga szereti ezt a foglalkozást? Nevet. — Mióta az eszemet tudom, mindig imádtam olyasmit csinálni, amihez az ujj ügyessége kell. Otthon tele van a szekrénye saját készítményű babákkal, kézimunkákkal, dísztárgyakkal. — Mit csinál ezen kívül otthon? — Festek. Munka után előveszi a palettát, az ecsetet, odahúzza a festőállványt az ablakhoz és lefesti a csúcsot, mely kinevet a felhők közül. Olajjal, akvarellel, krétával, ceruzával dolgozik. Rengeteg képe van. Portrét is fest, modell után, vagy fényképről. — Mit csinál még? — Olvasok. Néha hajnali háromig., Mutasd meg, mit olvasol, s megmondom, ki vagy. De kíváncsi ez a pennarágó — ezt mondja a tekintete. De én nem tágítok. — Mit olvasott tegnap? — Howard Fast „Szpartakusz"-át. — Tetszik? Nagyon. — Mit olvas állandóan. — A lexikont. — A lexikont? — Azt. — És megint nevet. — Csak kicsik benne a betűk. S a szemem nem valami erős. Legkedvesebb könyve Harway Allantól az „Antoni Adverzo". Németben olvasta. — Miért tetszik? — Mert olyan, mint a mese. S mert sok országot megismer belőle az ember. Helyben vagyunk. Ez a két mondat talán mindent elárult. Folytassuk csak. Néha kimegy sétálni. A temetőbe, a temető felé. — De én a sírokat nem is látom. Azért megyek arra, mert ott szép az erdő. Járja az erdőt, dúdolva, egyedül. Suhognak a csókák, fütyöl a fenvőrlgó. ö egy gallyal a fák törzsét ütögeti. Eszébe jut a gyerekkora s a nagyanyó, aki a kályha mellett ült és mesélt. Tolvaj szarkáról, gyémantszemű őzről, mézeskalácskunyhóról, ravasz rókáról, szagos erdőről. S a fenyők közt ilyenkor mintha törpék járnának körülötte, fehér szakállal, rezes orral, pipacsszínű papucsban. Találkozik a vasorrú bábával. S ni, ott megmozdult a bokor! Nem a királyfi siet ott Csipkerózsika kastélya felé? S a vágy, hogy a világot •negismerje? Annak hol a gyökere ? — Kislány koromban sokat utaztam. Rokonai elvitték magukkal külföldre. Járt Németországban, Itáliában, Hollandiában, még Afrikában is. Ránevetett a nápolyi hajnal, szeme szomjasan itta az öbölvíz kékség ét, nézte Amszterdam házait, megcsodálta a tevét a sivatag szomszédságában, megtapogatta a berber portékaárus burnuszát. S most folytatja. Kinyit egy könyvet és utazik. Elolvassa a lexikonban ezt a szót: Tokió, behúnyjp a szemét és maga elé képzeli a várost, melyről már olvasott valahol. Elolvassa ezt a szót: számum, š felvillannak afrikai emlékei, pazar színekkel, olyanokkal, amilyenek sehol másutt nincsnek, csak a trópusi nap alatt. Szárnyas szekérré válik a szék, melyben ül, s repül a lelke, hegyeken és vizeken keresztül. — Mit szeret még? — A jazz-zenét. De nagyon ám! — Hát még? — Táncolni. De csak egyedül. Otthon, a szobában, ha nem lát senki. Kinyitja a rádiót, feláll s táncol a pattogó zene ütemére. Egyedül. Csak a csillagok látják, meg a telihold. Aztán újra leül és nevet. Ügy, mint most. Mint a feltámadt Hófehérke. S ha százszor a szememre vetik is, hogy magamat ismétlem, újra kirpondom: nincs összetettebb és szebb valami, mint az emberi lélek. VERES JÁNOS Michal Tillner képkiállítása a Művelődés Házában A malackai M. Tillner 1895-ben született. Nagyapja asztalos, apja habáneredetű keramikus volt. Az otthoni környezet kéziipari, formáló hagyományai a fiatal gyermekben felkeltették a rajzoló készséget. A család, úgylátszik, más pályára szerette volna nevelni. A 13 éves fiú hazulról Bécsbe s onnét tovább Svájcba, Olaszországba szökött. Nélkülözéssel, hajszával, a kenyérért való kemény harccal telt évek voltak ezek. 16 éves korában visszamegy Bécsbe, hol az iparművészeti iskola növendéke lesz. Tanulmányai befejeztével ellenállhatatlanul csábítják a távoli országok s Svájcon, Itálián, Franciaországon és Anglián keresztül eljut Törökországba, Arábiába, Egyiptomba. Nem kényelmes utazgatás ez, de annál tanulságosabb. Közvetlen kapcsolatba kerül az újonnan megismert népekkel, közelről látja életüket, otthonukat —, megismeri az egyes országok műkincseit. A gazdag benyomások alapján egész sereg képet fest, amelyeket közben eladogat, hiszen tulajdonképp máról holnapra él. Az első világháború megszakítja bolyongásait s 1 évi katonáskodás után rövid időre hazatér, hogy újra útra keljen. Ezúttal Hollandiába, a festészet kincseskamrájába, onnan Belgiumba, Dániába kerül. Gyakran tér vissza Olaszországba, s jár Németországban is. Ha Tillner emberi és festői arcképét akarom felvázolni, önkénytelenül is az a gondolat merül fel bennem, hogy nyugtalan vándorlásaiban öröklött őszinte megnyilvánulását lássam. A középkor céheinek mesterlegényei, — egészen a 19. századig —, ha iparunk alapját odahaza elsajátították, vándorútra keltek. Eljutottak a távoli országok híres ipari központjaiba, ahol sokat tanultak, továbbfejlesztették ismereteiket, ügyességüket új mestereiknél. Ha letelt a vándorlás id»je, visszatértek hazájukba, hogy céhük megbízható, hasznos tagjaivá váljanak. így hozza vissza az elfojthatatlan emberi érzés: a honvágy Tillnert 1938-ban Malackára. Onnét rövidesen Bratislavába kerül a rokonszenves, halkszavú, szerény festő. Plakátokat rajzol, újságoknak dolgozik, és sokat fest, — utcai jeleneteket vázol fel, zsáner- és tájképeket fest. Most, 62 éves korában kiállítja festményeinek egy részét — két munkája kivételével — az 1955—56 év termését. Bámulatos, micsoda regenerációs folyamat megy végbe egy ilyenkorú ember lelki beállítottságában, szemléletében és ezzel párhuzamosan festői kifejező módjában. A megnyugodott életforma, az otthon biztonsága és melege, a közvetlen kapcsolat művészeinkkel és az új törekvésekkel azok a tényezők, melyek erre a lélektanilag érdekes jelenségre fényt derítenek. A szlovákiai táj változatos és beszédes szépsége megragadja az oly nagy területeket bejárt festőt és megszületnek szúkebb hazája: Záhorie, Bratislava környékének és Liptónak képei. Témája az utóbbi években elsősorban a táj. Az említett két 1953 és 54-ből való olajképe még bizonyos fokig dermedt és l'akó a formában s színben is. — Azután, mintha felszabadulna és megfrissülne. Már az Aratás a Csallóközben zivatarelötti, komoran gomolygó felhői alatt úgy ábrázolja a kazlakat, hogy finom sárgájukban érezzük a kalászérlelő nap melegét. — Vihar előtt -jében megkapok a légköri feszültségben szinte összébbhúzódó kévék s a félénken meglapuló növényzet. Jólesőek a Liptói táj egyszerű vonalvezetése és harmóníkusan összehangolt színei. Východná hegycsoportja szépen komponált, ecsetvonásai lendületesek. Ennek. a hegynek sok arca van, érzékeny szemű festőnk mindig másnak látja és mutatja, más és más perspektívából, — megvilágításban és hangulatban. Lírai kifejezése élővé teszi képeit. A Tavaszi tóiban a nedvkerlngés megújuló csodájától újraéledő fák nap felé nyújtózó ágait rózsaszínes fénnyel burkolja körül. Az életben, a jövőben való hit tanúságtétele ez. A Janurái délután felhőinek szépen elosztott fényei finom ellentétben állnak a sötét tónusú téli földdel. — Néhány kisebb tájakvarellje igen sikerült. Apró rajztanulmányai a töprengő próbálkozások tolmácsai. Kitűnőek, üdék és frissek néprajzi akvarelljei mind színben, mind mozgásban. Sletieljes a Detvai lányok, a domažlicei, hrnčiarovcei csoport táncos ritmusa. Érzésem szerint a szerényen elhelyezett néhány szépiarajz kiváló. Két év eredményeit hozta itt ki a festő, önmagában egy rövid korszak lelki- és képzőművészeti visszatükröződése torzót jelent. Sajnálattal vegyes kíváncsisággal gondolok arra a sok színes témára, amit hosszú évtizedek alatt festett meg Tillner. Különösen a számunkra oly elérhetetlenül távoli közel-Kelet vonzó és ragyogó jelenetei hiányoznak. Rendkívüli színt, zamatot és hangulatot hoztak volna a kiállított anyagra, ha legalább ízelítőül ott szerepelt volna belőlük néhány mű. BÄRKÄNY OLGA, CSELÉNYI LÁSZLÓ: /Q szülőföld k öszönlése Emlékszel-e még rám, te régi táj, tavaszi ég, viharban csattogó, őrzitek-e még a lábam nyomát erdők-mezők, kanyargós vén Sajó, szülőföldem, dimbes-dombos Gömör? Látod, én még nem felejtettem el, a vadvirágos tarka réteket, a határt, keresztül kígyózó ösvényt, úgy beitták magukat a szívembe, nem lehet azt tán soha elfeledni. Pedig mennyi tájat megjártam én azóta már, hogy elkerültem innen, mennyi falut, mennyi várost, milyen sok embert láttam én azóta, mégis csak ide vágytam mindig Mert itt szebben szól, zümmögöbb a nóta, kedvesebbek, kékebb szeműk a lányok, erdőszéleken zsendülő virágok, tavaszonként szirmukat bontogatván — ízesebb, lágyabb a fehér kenyér. Köszöntelek hát Gömör, szép hazám! Megőriztem lásd az üzeneted, hogy ne feledjem, nem lehetek máshol boldog soha, sehol e nagy világon, csak itt, ahol születtem. ZDENÉK JIROTKA: A biológia tanára létrán Azzal a megállapítással kezdhetjük, hogy különös korszakban élünk. Annak az elmélkedésnek, melyből a fenti megállapítás született, a következő hír szolgált alapul: Amint éppen értesülünk: Dr. N. N. egyetemi tanár, az ismert biológus leesett a létráról és könnyebb sérülést szenvedett. Kb. 14 napig nem tartja meg előadásait. Rögvest le kell számolnunk azoknak az embereknek a véleményével, akik azt állítják, hogy a biológia tanárának nincs semmi keresnivalója a létrán. Ezek egyrészt nyárspolgári nézetek bizonyos hivatások kisebb-nagyobb méltóságával kapcsolatban, másrészt olcsó és igen kényelmes filozófia ebbe a mondatba sűrítve: — Qgy kell neki, minek mászik a létrára. — Ám az ilyen és hasonló nézeteket a leghatározottabban vissza kell utasítanunk: — Azért mászott fel a létrára, mert más választása nem volt. Engedelmet kérek arra, hogy ezt megmagyarázzam. Az utóbbi években magunk és mások előtt bizonyságot tettünk arról, hogy nagyszabású, hatalmas művek alkotására vagyunk képesek. Olyan kiválóan végezzük munkánkat, hogy a külföld bámulatát is kiérdemeltük. Csakhogy egy átlagpolgár élete, ámbátor nagy cselekedetek is befolyásolják, számos apróbb problémából tevődik össze. Éppen ezeknek az aprócseprő problémáknak a megoldása haladja meg erőnket. Beszéljünk világosan. Üvegiparunk például világhírű. Ez az érem egyik oldala. A másik oldala, hogy a házban, ahol lakom, eltört a lépcsőházban az egyik üvegtábla. És miután ez Prágában történt s nem a Krkonoše hegyláncolatán, az üvegesbolt itt van a sarkon. Elmentem hát oda. Egyszer. Tízszer. Százszor. Teljes egy évig jártam oda. Ez tény és hajlandó vagyok letenni rá a főesküt. Ez az oka, amiért a biológia tanárai létrákra másznak és időnként előfordul, hogy le is esnek róluk. Elmondhatom, hogyan történt az eset, kérem, higgyék el, szóról-szóra igaz. Az a bizonyos biológia tanár a mi negyedünkben lakik és egy évvel ezelőtt elterjedt a híre, hogy nagyszerűen ért a vízvezeték tömítésének a kicseréléséhez. Először természetesen csupán a saját háztartásában gyakorolta, később a legközelebbi ismerőseinél, akiknek a hozzáfűződó sokéves barátság bátorságot adott megkérni a Csehszlovák Tudományos Akadémia tagját, eljönne-e megjavítani a vízvezetéket. Mosolygott, de elment. Ennek aztán híre járt és ma már elmondhatjuk róla, hogy közismert biológusunk és vízvezeték-szerelőnk. Maga a baleset a következőképpen történt: Egyik este betoppant a tanár úrhoz egy amolyan kedves, öreg nénike azzal a kéréssel, hogy eltört náluk ... — no mondjuk meg nyíltan — az árnyékszékben a fenti öblítőberendezés. A tanár úr jóformán nem is ismerte a nénit, de hát már megfertőzte a vízvezetékszerelési szakmabeli gőg és ez nem tűrte annak a feltételezését sem, hogy ne tudná megjavítani az öblítőt. Vidáman válaszolt: — Szóval rosszalkodik? Majd megnézzük és minden rendben lesz. — Vette a szerszámait és már ment is. A nehézség abban mutatkozott, hogy az idős hölgy túl hosszú létrát hozott, amely a kis helyiségbe be sem fért. Veszélyes szögben állott a létra az előszoba kőburkolatán és a legalkalmatlanabb pillanatban a tanár úr alatt elcsúszott. A szerencsétlen „szerelő" esése közben lerántotta az öblítőt, darabokra törte az árnyékszék csészéjét és megrongálta a vízvezeték csövét. Az idős hölgy Vysoíanyba költözött a lányához és a tanár úr 14 napig nem tarthatja meg az előadásait. Városnegyedünk lakóin erőt veti az aggodalom, hogy ezek után a tanár úr megszűnik dolgozni a vízvezetékszerelési szakmában. A jó hír azonban szárnyon jár. Ismert biológusunk betegágyához kérette az evangélikus egyház lelkészét, akiről közismert, hogy szabad idejében asztaloskodik és egy rövidebb létrát rendelt nála. Pompás egy fickó! A szerelési munkálatokkal kapcsolatos aggodalmak tehát megszűntek. A biztosítószelepek megjavítását Base úr vállalta. Mindenkinek mindig rendelkezésére áll, mert nyugdíjas. Azelőtt könyvelő volt. A közeli postamester túl van az üvegkeretezés első eredményes kísérletein. A szobafestési munkálatokat én és Huráb mérnök végezzük. Mi ketten komplex módon dolgozunk, mert nem tudunk a létrával mozogni. A hengerrel való festést úgy oldjuk meg, hogy ő áll a létra tetején, megkezdi a hengerelést a plafonnál, én alulról ágaskodom, átveszem a hengert és lehúzom egészen a padlóig. Utána kissé odébbtoljuk a létrát és így ismétlődik ez. Tiszta munkát végzünk, csak sokáig tart, ezért csupán kisebb megbízásokat vállalunk, amivel vasárnap elkészülünk. Ezért kellett a múltkor egy munkát visszautasítanunk, jóllehet szívesen vagyunk segítségére szerencsétlen polgártársainknak. Hozzánk fordult ugyanis Jelinek úr, aki nagyszerű jégszekrényjavító. Teljesen feldúlt lelkiállapotának előzményei a következők. Még tavasszal megállapodott a feleségével, hogy szabadságuk alatt kifestetik a lakásukat. A gyerekek munkabrigádon, illetve táborozáson lesznek, tehát az időpont nagyon alkalmas. Jelinek úr a kommunális vállalathoz fordult, ott azt mondták: egy pillanat, elővették a naptárt és közvetlenül a karácsony előtti napokra ígérték a festést, ő ragaszkodott júliushoz, vagy augusztushoz, mire amazok azt mondták, amit mostanában egyre gyakrabban hallatnak: — Forduljon magániparoshoz. Felkeresett hát egy idős szobafestőt és ez augusztus 23-ára ígérkezett. Két nappal előbb a biztonság kedvéért Jelinek úr még elment figyelmeztetni. — Legyen nyugodt — mondta a festőmester — holnapután reggel biztosan ott leszek. Mérget vehet rá. — Jelínekék tehát minden előkészületet megtettek, nem szükséges tehát bővebben magyaráznunk, hogyan néz ki ilyenkor egy lakás. A szobafestő nem jött. Jelinek úr odarohant, de nem találta otthon. — Ugyan kérem — mentegette a felesége —, biztosan elmegy, hiszen tud róla. — Persze nem jött. Este Jelínekék előhúzták a matracokat, a parkettárp helyezték és álomra hajtották fejüket. Nyolc, kényelmesnek éppen nem mondható nap után Jelinek úr megállapította, hogy az illető szobafestő csak olyankor dolgozik, ha pénzre van szüksége. Most éppen nem volt pénznek hiányában és Jelinek úrnak nem volt kedve addig várni, míg elfogy a pénze. Máshol keresett segítséget. Talált két festöinast, akik megígérték, hogy szombaton és vasárnap kifestik a lakást. El is jöttek, beszappanozták az egyik szobát, kértek száz koronát festékre és a legközelebbi kocsmában a sárga földig leitták magukat. Ezek alaposan falhoz állították Jelinek urat. Így került hozzánk a kétségbeesés lejtőjén. Összenéztünk Huráb mérnökkel és úgy találtuk, hogy ebben az esetben tehetetlenek vagyunk. Szombat este volt. Jelínekéknek három szoba-konyhájuk van. Ez meghaladta erőnket. Ám szilárdan hiszem, hogy idővel ilyen feladat megoldására is képesek leszünk. Huráb mérnök önműködő-létra szerkesztésének gondolatával foglalkozik. Miért ne lehetne ilyesvalamit feltalálni? Erre és ehhez hasonló dolgokra gondoltam, amikor elbeszélésem elején azt mondtam, hogy különös korszakban élünk. Mintha valaki azt mondaná: — Hatalmas vízierőműveket építünk, új városrészeket, gigantikus gépi berendezéseket, a gépesítés csodáit. Tízszer olyan hatalmas spartakiád szervezésére vagyunk képesek, mint a múltkori volt. Utat építünk ha kell, a Világmindenségbe és repülőteret, fényűző• szállodát rendezünk ott be, ha kell teniszpályákkal és úszómedencékkel. De nehogy valaki egy kályhacső megjavítását merészelje kérni. Nem, ilyen vakmerők nem vagyunk. Kályhacsövünket kifogástalanul megjavítja a közeli patika okleveles gyógyszerésze. Fordította: Jó Sándor Megnyitják a forradalmi sajtó múzeumit Vasárnap, május 12-én nyílik meg Vrútkybin a forradalmi sajtó múzeuma a Rázus utcán lévő házban, ahol a burzsoá Csehszlovák Köztársaság első éveiben a CSKP kerületi végrehajtő bizottságának és az összes szlovákiai kommunista lapoknak szerkesztősége volt —. A házban, melyet a martini városi építészeti vállalat dolgozói rendbehoztak, az 1923-as és 1924-es években Klement Gottwald élt és dolgozott. Szlovákia Kommunista Pártja történelmi intézetének dolcczói négy helyiségben gyűjtötték össze a szlovákiai munkás, majd később forradalmi kommunista sajtó első éveiben kiadott történelmi anyagot. Az egyik helyiségben az első nyomda eredeti formájában vn, innen indult útjára Szlovákia munkásosztálya élgárdájának harcos sajtója. /