Új Szó, 1957. május (10. évfolyam, 120-150.szám)

1957-05-01 / 120. szám, szerda

\ Egy szál vörös szegfű írta: NAGY IRÉN PETŐFI SÁNDOR: Föltámadott a tenger Föltámadott a tenger, A népek tengere; Ijesztve eget földet, Szilaj hullámokat vet Rémítő ereje. Látjátok ezt a táncot? Halljátok e zenét? Akik még nem tudtátok, Most megtanulhatjátok, Hogyan mulat a nép. Reng és üvölt a tenger, Hánykódnak a hajók, Sülyednek a pokolra, Az árboc és vitorla Megtörve, tépve lóg. Tombold ki, te özönvíz, Tombold ki magadat, Mutasd mélységes medred, S dobáld a fellegekre Bőszült tajtékodat; Jegyezd vele az égre Örök tanúságul: Habár fölül a gálya, S alúl a víznek árja, Azért a víz az úr! • • • Nyikolaj Tyihoiíov: A szovjet zászló Virágzik ez a lobogó S hajnali fényt lövell, Selymén arannyal ragyogó A három drága jel: Sarló s kalapács hirdeti, Hogy szabadok vagyunk, S aranyló lángjait veti Ötágú csillagunk. Ki népünk ellen hadba szállt, Leverte azt a nép. Száz boldog nemzet fogja már E lobogó nyelét — Az égig leng a föld felett; Világ végéig ellebeg, At városokon, tengeren, A száma-sincsen emberen. S téged köszönt, vén földgolyó — Nincs ennél tisztább lobogó — Mint hírünk fénye, lángoló — Nincs ennél égőbb lobogó — Erőnkkel zúgó-csattogó — Nincs hatalmasabb lobogó — Vörös hitünkkel ragyogó — Nincs, nincs igazabb lobogó! Fordította: Kardos László Csak attól függ... Csak attól tügg, ki fogja meg a kést, hogy rózsát olt-e, vagy szivbe szúrja. Csak attól függ, ki húzza a vonót hogy rezdül meg a hegedű húrja. Egyik kézben az aranyló búza büzölgő szesszé erjed, ha megér, a másikéban életet adó anyaggá válik. Áldás lesz. Kenyér. Csak attól függ, ki ragad tollat, hogy nemtelen bűnre kerítsen, vagy uj igét rójjon a lapra megváltó hittel, mint egy isten. SIMKO MARGIT Dimitrov MILAN LAJCIAK: Ének a nagy barátságról (Részlet) Tudod-e szívem, mit láttál felhevülten a Kremlben, a Szovjetek termében? A halandó ember lett ott halhatatlan, a halált elűzte az élet. Történelmünk ősi forrásától a ma felvilágosult koráig munkafüzért fonnak márványoszlopokra kérges kezek és eljutnak e házig. Elég a vérből Amerika. Elég a vérből Albion. Vihar söpri el birodalmatokat, királyok trónjait és cárok kényét s lángolóan fogadják a világtájak az Auróra fényét. Elég a vérből Amerika. Elég a vérből Albion. A Szovjetunió halhatatlan muiikában s alkotásban él. A munka szabad és természetes jó, mint a szerelem vagy az egyszerű szó. A munka muzsika, gondolat-összhang. A szovjet földön lobog mint a láng. Elég a vérből Amerika. Elég a vérből Albion. Hiába riadótok, a Szovjetek termének magasztos dalát túl nem harsogjátok. Az ember élni vágy s dalolni fog a béke. Fordította: Gály Olga G

yorsan felöltözött és kilépett az ajtón. Csodaszép reggel fogadta. Nem nagy kedve volt a hivatalba bemenni. Nyugtalan volt. Pedig a szükséges intézkedéseket még az éjjel megtette. A röplapokat azonnal összeszedette és készültséget rendelt el. Szobájában munkához látott, de nem tudta kiverni fejéből a tegnapesti foglyot. Parancsot adott, hogy kísérjék föl. Rövid idő múlva nyílt az ajtó és belépett a tegnapesti nő, rendőr kíséretében. Most, nappali világosságnál jobban szemügyre vette. Magas, fiatal nő volt. Mélyenülő fekete szemei sötéten tüzeltek. — Milyen fiatal — gondolta érthetetlen dühhel a rendőrkapitány és végigsimította kopasz fejét. — Egyáltalában nem látszik meg rajta, hogy mm kényelmes ágyban, hanem a cella dikóján töltötte az éjszakát. Nézegette, vizsgálgatta a nőt, aztán hirtelen felugrott, mintha kígyómarás érte volna. — Honnan vette azt a virágot? — rivallt rá a fogolyra. Az asszony kabátjának gomblyukában egy szál sötétvörös szegfű illatozott. Ahogy kiléptem a cellámból, az ajtó előtt találtam. A rendőrfőnök lehajtotta fejét. Egyszerre fáradt öregember lett. Mit csináljon? Vizsgálatot elrendelni egy szál virág miatt? Nevetséges. Különben pedig úgysem derülne ki, hogyan került éppen ennek az asszonynak a cellája elé. Ahogy felnézett, bármennyire is próbálta titkolni, a rendőrkapitány arcára rá volt írva a félélem, a rettegés, attól a másik világtól, amely — hiába minden — hamarosan el fog következni. Hiába minden szigor, hiába telik meg minden börtön velük, hiába hull naponta a vérük, mégsem gyengülnek, hanem egyre többen és többen lesznek. — Ki küldte ezt a virágot magának? — kérdezte lassan. •— Néni tudom. Nem ismerem. A z asszony elmosolyodott. Érezte, . hogy ez a szál vörös szegfű üzenet. Üzenet, hogy vele éreznek, mellette állnak. Vigasztalás az elkövetkezendő nehéz napokért. És ez az egy szál virág új erőt adott. Tudta, hogy hallgatni fog, Peter Jilemnický: TALÁIKO ébredt fel mindig fáradtan, izzadtan é% lihegve; sohasem tudta meg, hogy a szörnyeteg milyen módon akar végezni vele. Ma éjjel is ezt álmodta. Hogyne, hiszen az az asszony, akit tegnap este bekísértek hozzá kihallgatásra, alaposan felizgatta... Este kilenc órakor Sejcsík János rendőr szolgálati körútját végezte. Egyszerre egy aktatá$kás fiatal nőt vett észre. Soha nem látta még a városban. — Milyen csinos — gondolta és szórakozottan követni kezdte. Az asszony, aki eddig nyugodtan ment a maga útján, egyszerre ideges lett. Meggyorsította lépteit és menekülni próbált. A rendőr csodálkozva nézett széjjel: — Vajon mitől ijedt meg ennyire, hogy szinte futva menekül? — kérdezte magában. Aztán hirtelen megállt. oolgúr bányászvárosban nemrégen épült fel a képünkön látható gyönyörű bár.yászház, a bolgár dolgozók kulturális élete biztosításának újabb ékes bizonyítéka. AZ EGYIK NAP egy faluba értünk, melyet már megszállva tartott a Szovjet Hadsereg. Az egyik fiatal katona azonnal felkeltette érdeklődésemet. Arca barna volt, haja — mint a legsötétebb éj, szeme ferdevágású ... — Te kirgiz vagy, — úgye? — Kérdeztem. — Hová valósi? — Honnan tudod? — kérdezte mosolyogva. — Talán bizony jártál mifelénk, Kirgízföldön? — Persze, hogy jártam... Sőt két ízben is, — és elkezdtem neki felsorolni azokat a városokat, melyeknek furcsa hangzású elnevezései örök idősre emlékezetemben maradnak, hogy meggyőzzem őt, igazat beszélek, amikor azt állítom, jártam náluk, Közép-Azsiaban. A fiú átölelt, mintha csak testvére lettem volna, magához szorított, vállonveregetett, és gyerekes örömmel, nagy elragadtatással, hangosan lelkendezett. Aztán elkezdte mesélni, milyen is most az életük, mennyire megváltozott minden azóta, hogy ott jártam; milyen gyönyörű városok épültek fel, mekkora ipar fejlődött ki; már nem élnek nomád módra, már nem terelik csordáikat a mongol határszélről az Uraiig; letelepültek, új faluik vannak, öntözőcsartonákat építenek; cukorrépát, gyapotot termelnek és olyan növényeket, amelyeket azelőtt még hírből sem ismertek ... Mikor boldogságtól sugárzó ferdevágású szemébe néztem, felködlott benne egész hazája, a végtelen sztyeppék és sivatagok, felvillant benne a folyók vize, melyet lassan elnyel a szomjas homok, az égignyúló hegygerincek, ormaikon szikrázó örök hó és jég ... Magam előtt láttam a sárga, de zsíros földet, amely — víz híján — évezredek óta hevert parlagon, de azután a nemrég még nomád nép munkás keze nyomán, amely a hegyekből vizet vezetett a pusztaságba, egyszerre a legremekebb termőfölddé vált! Láttam a só-, antracit- és különböző nyersérctömböket, melyeket öreg kirgizek hordtak össze a távoli hegyekből, mikor hírét vették, hogy az új kormány ki akarja használni a föld gazdagságát. Láttam magam előtt a gyerekeket az első iskolákban, hallottam az írókat és kultúrmunkásokat beszélgetni a kirgiz irodalomról, amely eddig ismeretlen fogalom volt. Egész valómmal átéreztem azt a csodálatos változást, amely egész országokat rázott fel ősi szendergésükből, tengődő nemzeteket keltett életre ... Megértettem a demokrácia üdvös, hatalmas éltető erejét, melyet a nép alkotó erejének igazi, teljes felszabadulása, a nép allandó fejlődése és a nemzeti és allami élet minden ágában való részvétele jellemez. Ez az a varázsvessző, melynek érintésére minden visszamaradt ország egyszerre felvirágzik. Itt, innen kézd emelkedni, növekedni az egykori kezdetleges népek nemzeti és emberi öntudata. AKÄRCSAK EZ AZ ázsiai fiú, aki egyszerre csak egy közép-németországi faluban találja magát: mily távoli világba került, hová sodorta a háború szele! ő, a messzi kirgiz nép fia, feladata teljes tudatában idejött Európába, hogy harcoljon és hogy leverje azokat, akik erőszakos terjeszkedésük érdekében megsemmisítették másak szabadságát és boldogságát. Szabad ember volt, ismerte a szabadság értékét, erejét és varázsát — és ezért jött hatalmas elszántsággal, hogy a szabadságot a mi számunkra is kiharcolja!! 1945 MÄJUSÄNAK első felében történt, Németországban, a Harmadik Birodalom azon részének romjai között, amely felett a Szovjet Hadsereg vörös győzelmi lobogója lengett. Néhány bajtársammal a koncentrációs táborból tértünk haza; gyalog bandukoltunk, noha inkább a honvágyunk vitt, mint erőtlen lábunk. A nagy elégtétel érezet is fűtött minket és erőt kölcsönzött a nagy úthoz. Németország, amelynek Hitler szavai szerint sohasem volt szabad kapitulálnia, romokban hevert a lábunk előtt. A nemrégen még olyan „büszke hadsereg" összezúzva, tönkreverve menetelt az országutakon a fogságba — köröttük, az út árkában és a feldúlt, tönkretett mezőkön tömegével hevertek a felfordult. autók, tankok, szétzúzott repülőgépek, ágyúk, páncélöklök, meg ezernyi más kisebb fegyver és fegyveralkatrész; a kocsik és szekerek, melyeken a polgári lakosság menekült, szetvert kerekekkel hevert az árokban, mellettük rengeteg nyitott koffer, bödön, a földeken elszórt ruhadarabok Os felhasadt dunnák — a toll tavaszi hóförgetegként repdesett ide-oda a könynyű májusi szélben. A döbbenetes pusztulás képe mindegyikünkre megrázó hatással volt — de bennünk az elégtétel érzését mindez nem fojthatta el: „Ez a barátainkért van", mondottuk, „akiket tudatosan éhhalálra ítéltek, akiket nyomorékká, halálra vertetek, kivégeztetek, — ez a jutalmatok az elpusztított és felperzselt városainkért és falvainkért, az otthonmaradottakért, akiket megkínoztatok és halomra gyilkoltatok, hazánkért, melyet halálra gyötörtetek és kiraboltatok!" így vonultunk végig Németországon — tegnap még névtelen számok, ma pedig egy győztes állam szabad polgárai — városról városra meneteltünk a Szovjet Hadsgreg katonáinak biztos védelme alatt, akiktől hiába kérdeztük a legújabb, részletes híreket: nem, ezek a fiúk nem értek rá csevegni, mlníl gyorsabb iramban siettek nyugat feié, hogy elérjék a kijelölt frontvonalat. Hírek helyett elláttak enni- és innivalóval, az egyetlen hírt, amellyel mégis megajándékoztak, s amely szerint már Prágában is benn vannak az oroszok, jókedvű, széles mosollyal adták tudtunkra. A rendőrkapitány aludt. Nevetséges csíkos pizsamában; a takaró .félig lecsúszott róla, arcát a párnára szorította és úgy horkolt. A leeresztett ablakredőnyök résein beszűrődött a reggeli világosság. Az alvó lassan mozogni kezdett. Ráhúzta a fejére a takarót, megpróbált tovább aludni, de nem sikerült. Lassan kinyitotta a szemét, nagyot nyújtózott és felült az ágyban. Az éjjeli szekrényben kitapogatta szemüvegét és feltette az orrára. Aztán a zsebórája után nyúlt. A vastag aranylánc megcsörrent, ahogy a kezébe vette. — Már nyolc óra. Hogy lehet, hogy ennyire elaludtam — bosszankodott. Aztán eszébe jutott minden. Tegnap későn feküdt le, éjszaka pedig lidérces álmai voltak. \ A rendőrkapitánynak volt egy visszatérő álma. Ha nagyon sokat evett vacsorára, vagy valami erősen felizgatta, akkor rontotta el ez az álom az éjszakáját. Egy hatalmas állat üldözte ilyenkor álmában és sehogyan sem tudott előle menekülni. E szörnyű állat nem ismert semmiféle akadályt. A folyókat átúszta, a házakat, sőt a hegyeket is egyszerűen átugrotta, csakhogy áldozatát megragadhassa. Ennél a pontnál — A közelben senki, tehát csakis tőlem fél! Sefcsik János ebben a pillanatban megérezte, hogy az ismeretlen asszony körül valami nincsen rendben. Tpihatározta, hogy megfigyeli, ho^ vá megy az idegen asszony és mire készül. Hirtelen egy sötét kapualjba lépett, onnan figyelte tovább. Az asszony lopva hátranézett s hogy nem látott senkit, megkönnyebbülten fellélegzett. Megállt egy percre, hogy egy kicsit pihenjen. Óvatosan körülnézett, aztán kinyitotta az aktatáskáját és egy csomó papirost vett ki. Gyorsan megindult, menet közben sietve összehajtogatott egy-egy papírt és mindenütt elhelyezett egyet-egyet. Hol az ablakredőny közé dugta, hol a kapu kilincsére akasztotta és ha kertes ház következett, egyszerűen bedobta a kerítésen. Sefcsik János óvatosan utánament. Már tudta, hogy az ismeretlen aszszony röplapokat terjeszt. Az egyik kapukilincsről leemelt egyet és mikor az asszony befordult a i?iásik utcába, öngyújtója fényénél megpróbálta kibetűzni: — Világ proletárjai, egyesüljetek! — olvasta és már rohant is az asszony után. — Mindenáron el kell fognia. Egy percbe sem telt és az asszony már foglya volt. Bevitte a rendörségre. Azonnal kihallgatták, hogy társai nyomára jöjjenek és a szükséges intézkedéseket még az éjjel megtehessék. A rendőrkapitány idáig jutott gondolataiban és tehetetlen dühében csikorgatta fogait. A fogolyból semmit sem lehetett kivenni. Hallgatott. Kik ezek az emberek? Mi ad nekik erőt és bátorságot? És hogy tudnak mindnyájan hallgatni! Nem marad más hátra, a másik módszerhez kell folyamodni — gondolta a rendőrkapitány és elfintorította az orrát. Nem szerette a vérszagot.