Új Szó, 1957. május (10. évfolyam, 120-150.szám)
1957-05-25 / 144. szám, szombat
VERNI VAGY NEM VERNI ? A „Rodina a škola" című szlovák nyelvű folyóiratban olvastam a napokban erről az örök nevelési problémáról, melyhez nem mint pedagógus, hanem mint az élet jelenségeit éles szemmel figyelő laikus szeretnék hozzászólni. Nem neveléstani értekezést akarok írni, csupán néhány pillanatfelvételt helyezek egymás mellé és az olvasóra bízom az ítéletet: verni vagy nem verni? A bratislavai pályaudvaron vagyunk. A vonatszerelvényt ismeretlen okból vagy fél órával későbben tolatják a perun elé, ahol hegyénhátán tolong az utazó közönség. Epés megjegyzések, csendes, de annál bensőségesebb káromkodások, türelmetlen kifakadások, amint ez már ilyenkor lanni szokott. Egyszerre a mellettem álló elegáns hölgy kétségbeesetten felkiált: — Jesszusom, hol a gyerek?, — azzal futkosni kezd a tömegben: — Janika, Janika! — kiabálja síró hangon. Jeníka nem ténfergett el messzire, á mcmája hamarosan rátalál és kegvotlenül püföli az elig négy évesnek látszó kisfiút. Bizony felnőtt sem tűrte volna el szívesen a hatalmas pofonokat, fejbeveréseket és hátbavSgásokat, melyeket a kis emberpalánta kapott. A körülállók megbotránkozással nézik az emberi mivoltából kivetkőzött asszonyt és őszintén sajnálják a kisfiút, de senki sem avatkozik a dologba, csupán egy galambősz bácsi nem állhatja szó nélkül: — Miért üti, lelkem, azt a gyereket? — Még elgondolni is borzasztó, hogy mi történt voina vele, ha vonat alá kerül, — sopánkodik az asszony. — Meghalt volna, — feleld nyugodtan a falusi bácsi. — De szerencsére nem került oda, hát most maga akarja meghülyíteni a saját magzatát? — Jaj, hát amikor olyan ideges vagyok, — védekezik az asszony. — Nálunk falun másképp hívják az ideges embert, — veti oda az öreg. — Azt mondják rá, hogy bolond. Erre fülig vörösödik a dáma és lehurrogja a kisfiú védelmezőjét: — Mi köze magának ahhoz, hogy mit csinálok a gyerekemmel? Az enyém. Úgy nevelem, ahogy jónak látom. Pályaudvar peronja nem a legideálisabb hely nevelési problémák megvitatására, meg aztán betolatták a szerelvényt is, ezért nem dőlt el, kinek van igaza: az öregnek-e vagy a mamának ? Szerény véleményem szerint a mama érdemelte volna meg a verést, mert oly szokatlan és komoly veszedelmeket rejtegető helyen, mint a pályaudvar peronja, fokozott figyelemmel ksll vigyázni az apró emberkékre, akik bizony elténferegnek a világgal való l"m-2rkedés lázában. Véleményem természetesen senkire lem kötelező. Diósíejen fiatal házaspár száll fel a vonatra egy hat-hét év körüli fiűcskával. A helyre kis legényke szemében borsónyi könnyek, nem sir, de látszik rajta, hogy kicsi szivét nagy-nagy bánat nyomja. — Mi baja van szegénykének? — , kérdem részvétellel az anyjától. — Az üregapja után búsul, — mosolyog a fiatalasszony. — Gyere az ablakhoz, Gabika! Integess a nagypapának! — Nem megyek, — indulnak meg a borsónyi könnyek a fiúcska arcán, de aztán mégis csak az ablakhoz megy és a válás őszinte fájdalmával integet a jó nagyapónak, annak az egyszerű, kék munkaruhában mosolygó embernek, aki a nyári szünidő alatt annyira a szívéhez nőtt. Közben megtudom, hogy egészen Kassára utaznak, s így nagyapót Gabika egy hosszú esztendeig nem fogja látni. A fiúcska nyomott hangulata Üjvárig sem enged fel, én meg azon gondolkozom, hogy ennek az egyszerű munkásnak bizonyosan több érzéke van a gyermekneveléshez, mint a bratislavai kipúderezett, kiondolált dámának. Janika felnőtt korában úgy fog visszagondolni a kegyetlen mamára. mint valami szívtelen szörnyetegre, Gabika pedig mén haló porában is áldani fogja a jő nagyapót, aki talár vízi-malmot mesterkélt neki vagy fapuskát faragott, műszak után horgászni ment vele és Újvárból olyan búgócsigát hozott neki, hogy a napra lehet nézni, de arra a gyönyörűségre nem. Az idő ho~oWrá ?a szüntelenül pereg. Az idő folyását megállítani nem lehet: Tegnapelőtt niég az iskola padjait faragtam, tegnap azon gondolkoztam, hogy mikor lesz már akkora nagy fiam, hogy elküldhessem cigarettáért, ma pedig megdöbbenve nézem kortársaimat, hogy mennyire megöregedtek. Miit csűröm-csavarom a dolgot! Az idő elszaladt felettem és én is nagyapa lettem. (Ez nem okozott külünösebb lelki fájdalmat nekem, inkább az, hogy a feleségem nagyanyó lett.) Egyelőre két kis unokám van, mindkettő fiú, két eleven ördög, akik édesanyjuk legnagyobb bánatára kéthónapos szárazság után ís valami csodálatos hatodik érzékkel megtalálják, hogy hol van sár. A nagyapa és az unokák közti viszony bensőségesnek, sőt meghittnek mondható. Határozott közbelépésemre már számtalanszor menekültek meg az elnadrágolástól, amit mozgékony utódaim magasan értékelnek. Tudom, hogy a kis betyárok a szó legszorosabb ertelmében lóvá tesznek, de én szívesen nyerítek nekik és a faromat is ütemeser. billegetem, hogy valódi paripán érezzék magukat, amint a szőnyegen körülvágtatom a szobát, mert hát igen nagyon szívelhetem a gondtalan gyermekkacajt. Néha különös üzleteket kötök velük. — Nagyapó! Tudod mit? — veszi elő csavart eszét a nagyobbik. — Vegyél nekünk csokoládét! Ha mi leszünk r.agyok, te meg kicsiny, akkor majd mi veszünk neked. Belemegyek az üzletbe, bár tudom, hogy nagyapó többé már nem lesz kicsiny. Nagyapón már Voronoff sem segít. H~dd mondom el számtalan stiklijük közül egyiket! Arra megyek haza, hogy a mama és a nagymama kétségbeesetten mossák, súrolják a két csemetét. Mi történt? Olyan hasmenést kaptak, hogy a költők áltai meq nem énekelt, de minden családban nélkülözhetetlen edény kevésnek bizonyult, mert arra egyszerre kettőnek ráülni nem lehet. Hiába öltöztetik őket át, hamarosan kifogy a ruhatár, mert — hogy szépen fejezzem ki magam — a következő öt percben már bent mennek ki. Altalános rémület. Mit ettek meg ezek a gyerekek? Orvost kellene hívni, mert a rendelőbe szállítás technikai akadályokba ütközik. Hőmérőzés. A hőmérséklet normális. Nyár lévén, hát tanácsomra pucérra vetkőztetik őket és vígan játszanak az udvaron, leszámítva a sűrű Ieguggolásokat. Itt aztán kezelés alá veszem őket. Tisztes távolra állítom illatos utódaimat és megkezdődik a vallatás. — Mit ettetek meg, ti haszontalanok? — Semmit, — nézik konokul a földet. — Hát nem tudjátok, hogy én jő barátotok vagyok, — puhítom őket. — Nekem igazán megmondhatjátok. Huncut láng villan a szemükben és elnevetik magukat. — Ha nem árulsz el anyunak, akkor megmondom, — alkudozik a nagyobbik. — Nem árullak el. — Apunak sem? — Annak sem. — Hát... izé ... az éjjeliszekrényben találtunk csokoládét. Felvidámodom, mert mindjárt helyben vagyok. A két lurkó testvériesen megfelezve megevett egy doboz, azaz tizenkét darab Darmolt. így nem csoda, hogy az emésztési folyamatuk szerfölött meggyorsult, mert a hashajtó ilyen mennyiségben nem tartotta magát a reklám-rigmushoz, hogy míg ön alszik, a Darmol dolgozik. Előbb kezdett dolgozni. Be kell vallanom, hogy nem vagyok dzsentlmén, mert nem tartottam be ígéretemet, hanem alaposan ráterítettem a vizes lepedőt enyéimre: — Szerencsétek, hogy csak Darmolról van szó. Az orvosságokat jó! el kell zárni, nehogy gyermek kezébe kerüljenek. És ha valami veszedelmes pilulákat ették volna meg? Szülői gondatlanság miatt rács mögé kerülhettetek volna. — Csirkefogók! — háborodik fel a lányom. — Nekünk akkor sem vallották volna be, ha megnyúztuk volna őket, pedig mennyit könyörögtünk nekik. — Ez csak természetes, mert minden kicsiségért püfölitek őket. Elvesztették bizalmukat veletek szemben. A szeretet nevelje a gyermekeket, ne a fakanál! Ha gyakori utaimról hazatérek, lelkes csatakiáltással üdvözölnek: Nagyapó, mit hoztál? Egyik alkalommal csokoládédrazsét hoztam. Elsavanyodott képpel nézegetik az ajándékot és egyik sem kóstolja meg. Mi bajuk ezeknek? A kisebbik rám sandít és megkérdezi: — Ez nem Dajmoj? Mert hát a Darmollal kapcsolatban keserves tapasztalatokat szereztek. Közvetlen a bratislavai és dic szegi eset után a kisebbik unokám ismét rossz fát tett a túzre. Zivatar volt készülőben, hát a virágokat kihordták az udvarra, hogy az eső lemossa és felüdítse azokat. Az esőből nem lett semmi, más valami történt. Ki gondolta volna, hogy a hároméves apróság miért oly csendes? Amint kimegyek az udvarra, látom, hogy nagy munkába merült A kihurcolt virágokat igyekezett éppen visszaültetni a cserepekbe. — Hííí, a kiskésit! — vakarom meg a tarkóm. — Ebből háború lesz, öreg úr. Amint a kardos mama meglátta a tönkretett muskátlikat, hortenziákat meg fikuszokiat, usgye a konyhába fakanálért. A megszeppent emberke nálam keresett menedéket. — Igen, ts csak rontod a gyerekeket, — olvassa szemembe bűnömet a lányom. — Ha az egyik büntetni akar, a másiknak nem szabad őt védeni. — Nincs ennek még esze, — prókátorkodom. — Majd én észretérítem, — pattog ő. — Holta napjáig nem fogja elfelejteni, hogy a virágokat nem szabad kitépdesni. — Ugyan, ugyan! Hát tehet arról ez az anrőság, hogy micsurini hajlamai vannak? Majd jó agronómus lesz belőle. Mit szaporítsam a szót! Nem hagytam megverni a kis betyárt, hanem közös igyekezettel visszaültettük a virágokat a cserepekbe. No, hiába iparkodtunk ezt a műveletet minél gondosabban elvégezni és hiába öntöztük meg bőven a megnyomorított virágokat, az előző szakszerűtlen agrotechnikai műveletet néhány nem élte túl, másnapra elszáradt. — Látod, haszontalan! — vezettem naponta a virágokhoz a megszeppent unokát. — Meghaltak a virágok, mert egy rossz gyerek megölte őket. Szorgalmasan jártunk halottnézőbe. Sirattuk a kimúlt virágokat és napról napra a gyilkosság vádját lobbantottam a kis ember szemébe. Az aszszonyok már ki akarták dobni a száraz virágokat, de nem hagytam. Még egy hétig tartott a tetemrehívás. Vagy egy hónap múltán kimentem a két unokával a rétre. Hancúroztak körülöttem, mint a kiscsikók. A nagyobbik margarétát akart szedni, de a kisebbik rászólt: — Nem tabad jetépni, te, mej attój medhaj a vijád! Ezek után, kedves olvasóm, alkosd meg véleményedet: verni vagy nem verni? KÖNYA JÖZSEF Kéméndl lányok és asszonyok jellegzetes népviseletükben Sluka felvt A Csemadok losonci járási csoportjai július 7-én Vilkén kultúrnapot rendeznek. (S. L.) A moszkvai Puskin-múzeum újabb értékes emléktárggyal gazdagodott. Megtalálták Puskinnak az 1820—30. évekből származó ezüstóráját, melyet valószínűen a végzetes párbajkor is magánál hordott. Zománclapján a Thobias angol cég jelzése ékeskedik. Az órát 1837-ben Natálija Goncsarova Puskin egyik barátjának ajándékozta. P. V. Nascsokintól az órát ellopták és később M. I. Szemjevszkij tulajdonába került. Halála után rokona, P. N. Voronov vette birtokába az órát és barátja fiának, A. Sz. Szokolovnak ajándékozta, aki az egyik moszkvai tudományos kutatóintézet munkatársa. Ö ajándékozta az órát a múzeumnak. A Lorenzo da Medici c. olasz filmben Alexander Moissi albán színész játssza a főszerepet. Žilinán kiállítás nyílt meg Ladislav Guderna festőművész alkotásaiból. A fülek! Kovosmalt nemzeti vállalat üzemi klubjának színjátszói nagy 6ikerrel mutatták be Tornaiján Darvas József: Szakadék című drámáját. (S. L.) Üj litván balettet mutattak be Audrone címmel a vilnai Állami Akadémiai Opera- és Balettszínházban. Szerzője a fiatal J. Jindra. A szófiai Nemzeti Színház bemutatta Krum Kjuljavkov Az első csapás című drámáját, amely G. Dimitrov életéről és küzdelméről szól. Az alapításának 250. évfordulóját ünneplő Cseh Műszaki Főiskola épületén emléktáblát avattak fel, mely Christian Josef Willenberg mérnöknek, az iskola egyik alapítójának és František Josef Gerstner mérnöknek, az iskola hajdani tanárának érdemeit örökíti meg. A Csemadok pinci csoportja a Cigány c. zenés darabot mutatta be Fodor László rendezésében. A novogyevicsi temetőben leleplezték Vszevolov Visnyevszkijnek, a nagy ť ros z drámaírónak emlékművét. Elhunyt Camil Petrescu akadémikus, neves román író és drámaíró. Literaturna miszl címmel új irodalmi folyóirat indul Bulgáriában. A prágai Kaprová u. 10. sz. ház falán emléktáblát helyeztek el Jaross lav Ježekrôl, a haladó cseh zeneszerzőről, aki a hitleri megszállás előtt ebben a házban élt és alkotott. KEINK ORO A világjáró Kisparázs írta: Rényí Magda V olt egyszer egy falu, a faluban sok-sok kicsi ház, s minden házacskában hófehérre meszelt búboskemence. Az egyik ilyen hófehér, nagyhasú búboskemencében Láng néne lakott, fiacskájával, Kisparázzsal. A ház gazdái s a kemence jól tartották, száraz bükkfával etették, friss levegővel itatták őket. Láng néne pedig, ha jóllakott, hálából olyan forróvá hevítette a kemence falát, hogy az örömében majd szétrepedt. Csak Kisparázs elégedetlenkedett folyton-folyvást: — Itt ülök bezárva, ahelyett, hogy szétnézzek a nagyvilágban — ripegte-ropogta s kíváncsian tekingetett kifelé a kemenceajtó hasadékain. — Jó itt neked, fiacskám — felelte duruzsolva Láng anyó —, odakinn nem találnál eleséget, éhenvesznél, csizma eltaposna, víz megfojtana, ne menj te sehová innét! — Kisparázs azonban nem hallgatott a jó szóra, s mindegyre csak azon törte a fejét, hogyan is juthatna ki a nagyvilágba. Egy szép napon azután teljesült a kívánsága. Marika, a ház gazdáinak kisleánya finom csemegét, száraz bükkhasábot hozott Láng néne és Kisparázs számára s nyitvafelejtette a kemence ajtaját. Icikepicike volt csak a rés, de Kisparázs nem sokáig gondolkodott. Örömében fényes szikrákat hányva ugrott ki a kemencéből. Mikor földet ért, kissé megpihent s csak úgy nyelte a friss levegőt, amiből itt, kinn sokkal több volt, mint a kemencében. Jót ivott hát őkelme, s aztán végiggurult a konyhán. Amint gurult-gurult, csintalanul megpörzsölte a kemence mellett lustálkodó Cirmos cica talpacskáját s alaposan megnézegetett mindent a padkától az edényespolcig. A nagy nézegetésben kifáradt, meg is éhezett nagyon, de eleséget hiába keresett, sehol sem talált. Már szinte feketedni kezdett az éhségtől, mikor, hopp, eszébe jutott, hogy az asztal lába bizony nagyon finom falat lehet. Nem is tétovázott sokat, odagurult a lábhoz s jóízűen beleharapott. Az asztalláb azonban ragadós festékkel volt bekenve s Kisparázs gyenge fogacskái nem bírtak az ízes fához még csak közel sem jutni. így hát bánatában füstölögve tovább gurult. Teljesen legyengült már az éhségtől, s minél több levegőt ivott, annál šzomjasabb lett. — Igaza van Anyácskámnak — sóhajtotta sercegve —, senki sem ád ennem, éhenveszek itt. A nagy sóhajtozásban észre sem vette, hogy a konyhaajtó kinyílt, s a ház gazdája jött be a konyhába. Nagy léptekkel az asztal felé tartott, s fényesre kefélt csizmájának talpával rátaposott Láng néne világjáró kisfiára. — Jaj, a lábam, jaj, a derekam — jajgatott Kisparázs és fájdalmában fekete koromkönnyeket sírt. Azután mégis összeszedte magát, "sántikálva odább gurult s kiszökött a konyhaajtón. A küszöbön megállt, szétnézett, s ekkor az udvar egyik sarkában nagy halom fahasábot pillantott meg. — Van már eleségem — pattogta Kisparázs felvidulva s örömében pirosodni kezdett. Nem is teketóriázott soká. Fürgén leugrott a küszöbről, hogy a fahasábok felé guruljon. Igen ám, csakhogy a nagy sietségben nem látta a küszöb mellett álló vízzel telt tányérkát és egyenesen belepottyant a vízbe. A Víz, Láng néne régi ellensége, nyomban fojtogatni kezdte az éhségtől már • úgyis legyengült Kisparázs torkát. — Ne bánts, Vizecske — könyörgött sisteregve Kisparázs —, engedj utamra. — Hogyisne, majd még ^elengedlek, hogy erőre kapj és megegyed az egész házat! Olyan nincs, itt maradsz! — locsolta a Víz s nyakig belepte Kisparazsat, akinek már csak gyengén pirosló fejecskéje volt kinn a vízből. E kkor azonban ezüstös hangocska hallatszott: — Nini, parázs esett a Cirmos tálacskájába, kiveszem —, szólt Marika s egy szál forgáccsal kihalászta a vízből a féligholt Kisparazsat. Nagyot fújt rá, hogy felélessze, aztán beszaladt a konyhába s kinyitotta a kemenceajtót. Még egy pillanat sem telt el, s Kisparázs ott volt Láng néne ölelő karjai közt. Magához is tért hamarosan, nagyokat harapott egy száraz forgácsból s vidáman szikrázott. Mikor pedig jóllakott, fényes, piros arccal melegítette a kemence falát s megígérte, hogy ezentúl mindig megfogadja majd Anyukája intését és soha többé nem megy világgá.