Új Szó, 1957. május (10. évfolyam, 120-150.szám)

1957-05-25 / 144. szám, szombat

Csillagfénynél kell indulnia a pátrói teheneskocsinak, hogy reggelre a városba érjen. Almos hajnalban indult hát el a kocsi, a csillagok még rebegtek, harmat szállt a völgyekre, köröskörül mély csend volt. Aki tudja, hol van Pátró, megérti, miért kell csillagfénynél elindulni onnan. Három útja van a városba, de majdnem egy sincs: az egyik olyan meredek, hogy hatszor is ki kell fogni a lovakat, lefelé meg meg kell kötni a kereket, hogy szánkózzék. A másik út még meredekebb: van úgy, hogy a traktor is hanyattesik, ha nem vigyáznak. A harmadik út befelé Bükkösdnek vezet, de annak hatalmas a kanyarja, arra felől senki nem jár a városba. Kínlódás hát a pátrói út, de az asszony felkelt, urát is felverte, keljen, menniök kell. Még az este meghányták aprított fával a kocsiderékot s most a fehérporos országúton ropognak a rozoga kerekek. Elől megy aa ember: van ideje gondolkozni, utána imbolyognak a kérődző tehenek. Az asszony szétterített szoknyában az ülésdeszkán ül és egyenesen tartja az ostort. Szundikál, szoknyáját nyakába vetette, de kocsin nem lehet aludni: sok a kátyú. Olyan illatos a sarjú a saroglyában, hogy annak nincs párja. Most még inkább édes íze-szaga van, mivel a hajnali harmat megköti a jó szagot. A város kövezetén kattog a kocsi, a piacon megállnak, mivel nincs beálló kocsma, ahol meg szoktak állni, ahol kifogtak s a kiskocsmában kispörköltet ettek, aztán dolgukra siettek. Az asszony az ülésdeszkán ül, a piac most kezd éled-ni. Éles kisbicskával metszegeti a szalonnát, kenyeret kanyarint hozzá, mellette a kis pohár vörösbor, azt iszik, előbb azonban kötényével megtörli száját. Mindenki csak nézi az asszonyt: harsog a falat a foga alatt, minden falatka piros vérré válik benne. Mi újság Pátróbart és a nagyvilágban? — Nem sok van — mondja az asszony. Szeptember tizenharmadikán furcsa napom volt: ezen a napon mentek el tőlünk a fecskék. De becsapódva mentek el, nem csodálnám, ha sokan lehullanának közülük. Tudja, azon a hajnalon nagy arccal világított a hold, gyulladt, vörös képe volt, szikrányi felhő sem volt az égen. Ez hajnalban, reggelfelé volt. Felkeltem, mivel egyik tehenünk egyre zörgette gubáját. Megnézem, mi a baja, mondtam: ekkor láttam a Holdat olyan furcsának. De azt akarom ebből kihozni, hogy ilyen volt a Hold, a fecskék meg — felébredtek, holott még messze volt a reggel. És röpködtek, legyeket kerestek: azt hit

1ték azok az édes bogárkáim, hogy a nap süt, pedig nem. Becsapódtak, de nagyon. Reggelig nyugtalanul röpködtek, elfáradtak, nem aludtak, aztán már kedvük se volt legyeket fogdosni: menniök kellett. El is mentek. Tizenharmadikán. Ennyi volt a sző. Értsen belőle az ember. Aztán a városba ment az aszszony, körülnézett. Ura tartotta az ostort, alkudott a fánál, tartotta az árat, de aztán engedett. — Utolsó ára' — Kettő nyolcvan. — Sok. — Mit ád hát? — Kettő harmincat. — Vigye! Ezalatt az asszony elment az orvoshoz, amit az ég világáért meg nem mondott volna urának. Lányáról volt szó, és ez nem tartozik az emberre. Becsöngetett, az orvos leültette, az asszony szép szelíden, kötényét igazgatva-simítgatva előadta, hogy... — Menyecske? — kérdezte az orvos. — Az. Elsőgyerekes. Nem lehetne úgy, hogyhát mégse .Az orvos elgondolkozott. Tudta, miről van sző, s mikor az asszony mondta, hoay pátrói. felelt neki: 6

Ú.) S 7

0 1957 — Maguknál régebben csak egy gyerek volt a faluban? — Az aszszony bólintottvJSzt mindenki tudja. Így volt. ^ — Egy. Vagy annyi se. Hiszen tudja ezt, doktor úr. — Mijük van? Ház? Föld? Szőlő? Miegymás? — Van, hála az égnek. Dolgoztunk mi eleget. — Legyen csak meg az a kisbaba, nénémasszony. Ámbár ... úgy is lehet, hogy ne lenne meg, de akkor a menyecske jönne be. — Magához? — Nem, hanem a bizottság elé álljon. Az asszony köténye sarkát gyűrögeti, s mondja: — Bizottság elé álljon? Hogy nézzék őt? Lelkem, hiszen azt minden lélek láthatja, hogy babája lesz. Megköszönte az orvos szívességét, felkelt, s elment. Az utcán kétszer is megállt, s mondogatta magának: „Hiszen tudnivaló, hogy babája lesz, minek ezt a bizottságnak nézni ? Mindenki láthatja..." A szabóhoz ment. Fiának akar majd ruhát csináltatni, de erről is hallgatott ura előtt: nem kell mindent tudni az embereknek. A szabó megmondta, kereken állította: — Három méter szövet kell, de mellény nélkül lesz az a ruha. És foltngValôt nem ať botunk vissza. — ö, hát se pruszlik, se foltnakvaló? Mit vessek akkor az ülepére, ha elrongyolódik. Egy picurka foltnakvalót se adhat vissza, h'kem? — Nem — mondta Vem*~y«m a szabó. Vegyen 20 centi foltnakvalőt. Az asszony vett volna, de az üzletben azt mondták: — 20 centit? Nem vághatunk le a 3 méterből, lelkem, mi már úgy kapjuk a végeket: három-három méter. — Mit csináljak hát? — kérdezte ijedten a pátrói asszony, mire az elárusító felhúzta vállát. Se az orvos, se a szabó. Megéhezett, bement a vendéglőbe, amely fényes, szép volt, nappal is égtek a neon-csövek. „Kérek egy kispörköltet", mondta. „Kérem, azonnal", mondta a szíves pincéi'. És odakészített mindent, ami kellett. Szépen megterített, felszolgált asztal volt, étellel, itallal. Oldalt tükrök. A pincérek keményített, vasalt, mosott fehér kabátban. A vendégek beszélgetése inkább zsongás, ö, de jó itt! — mondta az asszony. „Itt nem lehet mondani, hogy „kiparancsullok egy kevertet", itt csupa kérem ... — köszönöm ... Megjött a kedve. Azon vette magát észre, hogy a szép könyvtárban van. Megkérdezte, miféle jó könyvet kaphatna? — „Nézzen körül, amit itt lát, abból kölcsönözhet". — .,Egy asszony mondta, hogy jó könyv járja mostanában maguk felé: egy Svejk katona könyvét viszik, aki Galíciában is katonáskodott. Nem lehetne azt.. ? „Lehet", — mondja a könyvtáros, és mutatja a könyvet. „Ez az". — Ez jó lesz. El is viszem, elolvasom, aztán majd megtudom belőle, nincs-e benne szó az én rokonomról: az is Galíciában veszett el, Rawa-Ruszkánál — mondja, és kigombolja pruszlikját, ^lőhúz egy kis darabka papírost, azon van a helység neve. — Vagy Dorna Watra: itt kell keresnem nekem a rokont, aki az első háborúban ott maradt. Nálunk van eltemetve, de csak úgy. — Az igazi sírját nem is tudjuk, azt se, hogy hol, mikor veszett oda. A második háborúban meg egy másik rokon maradt Galíciában: hát azt is keressük ... — De ebből a könyvből nem tudni azt meg ... — Leiköm, lehet. Mindent lehet. Majd kiolvasom én. No rendös aszszony is lennék, ha a rokonsággal nem törődnék... Azt löhetött, hogy csak egy gyerek volt, most meg jönnek a babák? No lássa, lelköm. Fogta, vitte a könyvet, köszönt. Majd behozza. Ura eladta a fát, etetett a nagy út előtt, lassan kászálódtak, aztán nekiindultak a nagy útnak. — „Mire végezted ?" — kérdezte ura a fehérporos országúton. — Két hei iyen nem jól, kettőn meg jól végeztem" — mondja felesége. — Akkor kvitt vagy. Ügy a jó, ha i az ember érdemesnek tartja, hogy bejöjjön a városba. A fát is elég jól adtam el. Mennek az úton. Lassan felgyullad az első csillag. — Hallod. Tudod-e, hogy lányunknál hárman lesznek .. ? — Most hallom. Nofene, csak nem? — mondja ostortpattoqtatva ura, bajuszát legényesen pödörgetve a tehenek előtt. Nem lehetne, úgy. hogy ... Az asszony előrehajol, szinte rácsap: — Hová gondolsz? Ha akarná, j hát egy bizottság maga elé idézné őtet Tudd meg! Hát csak legyen meg a kicsi! Ura sokáig hallgat, köveket rugdos Iába alól, nógatja a teheneket. — Miattam — legyen! — A gyereknek meg nem lehet ruhát csináltatni: készen kell majd neki venni. — Miért ? Hát a szabó mire való ? — Arra való, hogy mérgelődjön vele az ember gyereke. Kész ruha lesz és kész. Miért, miért? Csak! . Ezt szomorúan mondja az asszony, aztán megint vidámabban mondja, milyen helyen ebédelt, ahol minden szép, jószagú, fényes, má még a kedvességgel is jóllakott, olyan finom hely az. „Más világ lett, ember", mondja az aszszony. Ura visszaszól: biza, más lett. — „No és kaptam egy könyvet, ebből maid kikeresem a rokonokat", mondja az asszony. Szaporán mondja Svejket. Felmutatja a könyvet, a holdfény rásüt, ura csak egy fekete foltot lát, de az aszszonyban lehet bízni, az megkeresi a rokonokat. Aprócska örömökkel van megrakva a kocsi és az ember, meg az asszony lelke. Ballagnak, örülnek, mosolyognak. Érdemes a városba jönni. Mintha a nagyvilágba indulna az ember. Max Schurmann GYŰJTEMÉNYES KÉPKIÁLLÍTÁSA Az első világháború előtti korszák hazai festőnemzedékének kimagasló egyénisége M. Schurmann. Müveiből, 50 esztendő terméséből, ha nem is teljes, de minden ízében érdekes, értékes és tanulságos kiállítást rendezett a Szlovák Képzőművészek Szövetsége. — Schurmann Csallóközcsütörtökön, 1890• ben született. Első mestere édesapja, a volt Makart tanítvány. Schurmannt már 1907-ben meglepő precizitást és finomságot eláruló munkája alapján veszi fel a bécsi Képzőművészeti Akadémia, hol 7 esztendőt tölt. Ekkortájt Közép-Európa festőiskoláiba már hivatalosan is eljutnak a francia impresszionizmus hullámai. Ez az új irány szükségszerű friss vérkeringést hoz az eddigi festészetbe, és a realisztikus felfogású Schurmannra is erős hatást gyakorol. Első akadémiai évei alatt alkotott arcképei, aktjai és kompozíciói a fegyelmezett rajztechnikán kívül, életteljes, jellegzetes férfi- és női figurákat, remek, tisztavonalú testeket, átgondolt, szolid kompozíciókat mutatnak. Tájképei 1912-től fogva kifejezett imperisszionista - próbálkozások. Izgatja a levegő rezgése, aŕ a bizonyos ezüstös tónus, az új festészet sajátossága. Portréin is észlelhetjük ezt a koncentrált világosságot. Ennek ellenpólusa: az árnyék, érdeklődése középpontjába kerül. A Bécsben elért sikerek, díjak nem elégítik ki. Párizs, — minden szabad fejlődésre törekvő festő vágyálma, a művészet akkori fókusza, — őt is varázskörébe vonja. 1914 tavaszán már a szajnaparti metropolisban él, Monetval és környezetével érintkezik. Hatásuk bizonyítéka néhány kitűnő tájkép, így: A három fa ködben és a Giv erny reggel. Kitör a háború s ö, a magyar állampolgár, az espalioni internálótáborba kerül. Ebben az elszigeteltségben fest a nap minden órájában. Számos portré kerül ki ecsetje alól, és a Délfrancia táj ezüst-kék melódiáját, enyhe hajlású szőlődombjainak szelíd sárgászöldjét foglalja pasztell- és olajképekbe. 1919-ben megnyílnak a táborok kapui. Ő is hazaigyekszik s ettől fogva 10 esztendeig Nyitrán él. Minden évben néhány hónapot Párizsban tölt, erős szálak fűzik oda. 1923-ban itt nősül meg. A Függetlenek Szalonjában, a Szépművészeti Társulat kiállításán 1938ig évenkint szerepel képeivel, amiről a francia műkritika állandóan a legelismerőbb formában emlékezik meg. Ö meg lelkesen festi a párizsi utcát, a Szajnát. A felsőbb társadalmi osztályoktól portré-rendeléseket kap, s a ®®®®®®® BÚZÁCSKÁBÓL - KENYÉRKE ®®®®®®® Öszi köd borul a tájra, fecskemadár messze szállt, puha földbe mély barázdát fürgelábú traktor szánt. őszidőben kenyér magva hosszú, hosszú útra kel, első útján barázdára, puha, meleg ágyra lel. Hűvös eső öntözgeti búzaszemek paplanát, búzaszemből csíra pattan, nyújtogatja zöld nyakát. Kikukkant a barázdából nézi, nézi: itt a tél. Erdőn, mezőn futkározik, trombitál a téli szél. Futó szélnek fürge hátán lovagol az első hó, kenyérmagnak csírájára puha, fehér takaró. Jaj, be hosszú álmot alszik csírácska a hó alatt, nem ébred fel, csak ha Tavasz olvasztgaťja a havat. Itt a tavasz, búzacsírát melengeti napsugár. Egyre szépül, így növekszik búzaszemből búzaszár. Tavasz után nyár is eljő, mezőn árnyat nem találsz, búzaszárnak gyenge vállán ringatódzik dús kalász. Forrótűzű napsugárban kombájn dohog, búzát vág, kalász törik, pereg a szem, telik a sok búzászsák. Érett, kövér búza magva életadó kincset ér — kerék forog, malom őröl, ömlik a liszt, hófehér. Kemencében sül pirosra ó, be finom, ó, be jó, asztalunkon egyre több a foszlósbélű friss cipó. R. M. kor ízlésének megfelelően kissé szer* tartásos és előkelő megjelenésű höl* gyek jelennek meg vásznain. A válasz-' tékos eleganciájú szépasszonyok jellemző példája feleségének finom felfogású arcképe. — Utazgatnak, ezentúl már kettesben s hol a breton part komorságának, hol az olasz tenger kékes ra-> gyogásának egy-egy múló pillanatát örökíti meg. A Garda-tónál Torbole izzó színeit, Venezia párás levegőjében a büszke palazzokat, Firenzében a P. Vecchio nemes arányait, Rómában a piniák sötétjéből klasszikus tájban előbukkanó Villa Medicit, majd Capri lilás-bíbor buja növényzetét ragyogtatja felénk. A hűvösen tartózkodó Londonból is láthatunk egy-egy Themze-parti sziluettet. Nem hanyagolja el az itthoni hangulatokat sem, Nitra- és Ár* va-várát, Čičmany, Prievidza, Hrnčicu rovee természeti szépségeit, főtemplomait, művészien tarka népviseletét. 1929-ben Bratislavába költözik, a Beseda tagja, több kiállítást rendez. A Műszaki Főiskola docense és tanára 1945-ig. Most átgondolt és mégis lírikus kompozíciójú bratislavai városképekhez, kertjeinek virágbaboruló fái* hoz, érő gyümölcseihez keveri palettáján a finom színeket. Harmonikus előadású| aktokat, műtermi interiörök meleg tónusát, olvasó öreganyókát látunk. Majd elvonulnak előttünk a Dóm gótikus boltívei alatt feltündöklő színes ablakok és Szt. Márton lovapszobrának figurája; a Čičmany templom áhítatba merülő parasztlánya és a draiovcei asszonyok kifejező kompozíciója. — Az utolsó évtizedben korunk vezető közéleti férfiairól, a tudomány és művészet képviselőiről festett számos reprezentatív portrét. Elsőrendű kvalitásúak Zápotocký elnök, Fr. Krát, prof. Hronec és Auguszta képei. A családi és baráti portrék közvetlen melegükkel hatnak, van több olyan köztük, melyről elmondhatom: „mintha szívelelke a szemében volna." — Önarcképei az ifjúkoriaktól kezdve a legutolsóig, mely még nedvesen csillog, realista hűséggel mutatja meg Schur)®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®® mannt, a finoman kultúrált, gazdag lelkivilágú embert, a tehetséges művészt. Olaj és akvarell virágcsendéletei költőien finomak. A modrai váza nemesen egyszerű foglalatából előpompázó érettszépségű peoniacsokor, vagy a szegfűk és tulipánok élő, teltszínű bokrétája elragadok, tökéletesek. Grafikái közül a néhány perces akttanulmányok invenciózus frissesége megkapó. — A prágai Kampe ódon levegője kőnyomatban, a hazai tájak, népies motívumok, a breton kisvárosok sajátos hangulata precíz és finom karcokban fejeződik ki. E sokrétű képzőművészeti tevékenység, a változatos műfajok és technikák évtizedeken való felelősségteljes fejlesztése és fokozása, művészi felfogások, koráramlatok, kontinenseket megrázó világesemények között is állandóan mértékettartó és őszinte költői tolmácsolása önmagában is érték. Kordokumentum ezenkívül, — és becses, jelentős része a szlovákiai festészetnek. A marxi esztétika meghatározása szerint: a művészet az objektív valóságnak szubjektív visszatükröződése. Schurmann képei ezt a tételt teljes egészében igazolják. BÄRKÄNY OLGA