Új Szó, 1957. május (10. évfolyam, 120-150.szám)

1957-05-21 / 140. szám, kedd

v Több önállóság, magasabb eszmeiség A Kommunyiszt cikke a művészetről és a pártirányításról A Kommunyiszt 1957. 3. szá­ma szerkesztőségi cikket közölt „A párt és a szovjet irodalom, művészet fejlődésének kérdé­sei" címmel. A cikk tartalmát az alábbiakban kivonatosan is­mertetjük. A z irodalom és a művészet párt­irányításénak szükségessége '— mondja a cikk bevezetőben — mindenki előtt világos, aki hű a mar­xizmus-leniiilzmus eszméihez. A szocialista és burzsoá eszmék kibékíthetetlenek. Köztük nem lehet megvalósítani a békés együttélés el­vét. Ha gyengül Ideológiai frontunk, a szocializmus ellenségei ezt nyom­ban kihasználják. Ezért nem lehet Közömbös a párt számára a többi kö­zött az irodalom és művészet fejlő­dése sem. A pártirányítás persze nem azono­sítható valamiféle parancsolgatással és utasítgatással. A legmesszebbme­nően figyelembe kell venni a művé­szet sajátos jellegét. Ez az irányítás ma is az ismert lenini elveken nyug­szik. Ennek az elvnek a lényege az, hogy a művészetet a szocializmusban semmi sem akadályozhatja legmélyebb és legigazibb hivatásában, abban, hogy alkotásaival a népet és a haladást szolgálja. A cikk utal az 1925. évi párthatá­rozatra, amely a művészi formát il­letően a különböző irányzatok közötti szabad verseny mellett foglalt állást. A párt annak idején határozottan fel­lépett azok ellen a túlbuzgó irodalmi hivatalnokok ellen, akik le akartak bunkózni minden nekik nem tetsző írót. Türelmesen foglalkozott az úgy­nevezett „útitárs" írókkal. Ugyanak­kor nem nézte tétlenül azoknak az irodalmi és művészeti köröknek a te­vékenységét sem, amelyek a marxiz­mus-leninizmustól idegen esztétikai nézeteket vallottak. Leleplezte őket, nézeteik ellen harcba hívta az egész közvéleményt. Egyesek — folytatja a cikk — fel­vetik, hogy felül kellene vizsgálni a párt régeubi álláspontját az egyes írói csoportosulásokat illetően. egállapítja, hogy egyes kriti­• • kusok és irodalomtörténészek valóban túlkapásokat követtek el. Azt állították, hogy a húszas évek Iro­dalmi csoportja a szovjet irodalom­mal szemben tudatosan ellenséges vonalat képviselt. Az esetek több­ségében ezt a felfogást határozottan vissza kell utasítani — olvassuk a cikkben. Az igazság az, hogy ezeknek az írói köröknek a tagjai általában becsületesen akarták szolgálni az új forradalmi irodalom ügyét. A szub­jektív törekvés és az objektív ered­mény azonban távolról sem esett ná­luk mindig egybe. A továbbiakban a cikk azzal a vád­dal foglalkozik, mely szerint a Szov­jetunióban gyámkodnak az írók és művészek felett. A valóság az — írja —, hogy a pártirányítástól idegen mindenféle gyámkodás. A párt iro­dalmi és művészeti munkájának a lenini elv szerint épp arra kell irá­nyulnia, hogy elkerülhető legyen min­denféle aprólékos beavatkozás az al­kotás folyamatába. Sztálin személyi kultusza idején történtek helytelen intézkedések, elhangzottak indokolat­lanul éles bíráfatok. A pártirányítást azonban akkor sem a túlkapások jel­lemezték. Erről tanúskodnak az 1946—48-ban hozott párthatározatok is. A cikk ezzel kapcsolatban részle­tesen foglalkozik a Zvjezda és a Le­ningrád című folyóiratokról hozott párthatározattal, amely megállapítot­ta, hogy ezeket a folyóiratokat rosz­szul szerkesztették, hasábjain sok eszmeietlen, sőt ideológiailag káros műnek adtak helyet. A helyzet azóta lényegesen megjavult — olvassuk a cikkben — bár egyes folyóiratok szerkesztői még most sem mindig he­lyesen látják el feladatukat. A cikk egyik példaként említi Du­gyincev Nemcsak kenyérrel... című regényét. Nincs okunk rá — írja —, hogy kételkedjünk a regény szerző­jének becsületes szándékában, annak a törekvésnek a tisztaságában, amely­lyel a szerző le akarta leplezni a bü­rokratizmust és annak megtestesítőit az államapparátusban. A leleplezés pátosza azonban annyira elragadta őt, hogy elvesztett szeme elől minden távlatot, pánikba esett, eltúlozta a veszélyt. Ahelyett, hogy regényével lenini módra harcra mozgósítana a rossz ellen, levertséget terjeszt. A szerkesztőknek kötelességük lett volna erre figyelmeztetni a szer­zőt, segíteni őt abban, hogy műve valóban harcos legyen. Abból, hogy a párt elítélte a szovjet valóságot meghamisító műve­ket — folytatja a cikk —, egyesek azt a következtetést vonták le, hogy csak a jót és szépet kell ábrázolni, s elkezdték rózsaszínűre mázolni az életet. Az üven konjunktúralovagok aztán — így szokott ez lenni —, ami­kor a párt felemelte a szavát ez el­len a rózsaszínű konjunktúra ellen, a másik végletbe estek, sötét tusba mártották ecsetjüket. Az életet jól ismerő írók el tudták kerülni ezeket a végleteket A Cannesi X Nemzetközi Filmfesztivál eredményei A Cannesi X. Nemzetközi Filmfesz­tivál zsűrije a május 18-ra virradó éjjel kihirdette a fesztivál eredmé­nyeit. Az Aranypálma nagydíjat Willáam Wyler hollywoodi filmrendező kapta Isten törvénye című filmjéért. A zsün különdíját Andrej Wajda lengyel ren­dezőnek a Nagyon szerették az életet című filmjéért és Ingmar Bergmann svéd rendezőnek a Hetedik pecsét cí­mű filmjéért adományozták egyenlő arányban. Különdíjjal jutalmazták még Grigorij Csuhraj szovjet rende­ző A negyvenegyedik című filmjét, melynél a kiváló szövegkönyvet és humánus tartalmát vették tekintetbe. A legjobb rendező díját Róbert Bresson francia rendező kapta a Halálra ítélt megszökött című film­jéért. A iegjobb női szinész-teljesít­ményért Giulietta Massina olasz szí­nésznő kapott díjat (Kabirja éjsza­kái). Federico Fellini rendező dicsérő oklevelet kapott. A legjobb férfiala­kításért John Kitzmillert tüntették ki (A béke völgye című jugoszláv film). A hosszú dokumentumfilmek terén cÁp. ajti Deresednek már a fürtjeid Es ritkulnak is, látom, Mégis ha szív kell és erős akarat: Túl teszel az ifjúságon. Izmos karod, ha ütésre lendül Megremeg az acél-borda; Örök ifjú munkakedved Soha semmi ki nem oltja. — Késő-éjjel, ha kopognak Halkan a szoba ablakán Nem mordulsz fél, hogy mit akarnak: Mész és segítsz mindenki baján. S szemedre, ha álmot lop az éj, Kinyitva ott van a kezedben Petőfi könyve s álmodban is óvod, Vigyázod, hogy jaj! le ne essen.. Komlós! Lajos további két díjat adományoztak: Az egyiket egy japán film, a másikat pedig a Qivitoc című dán dokumen­tumfilm kapta. Dicsérő elismerést ka­pott a Budha cimű indiai film. A rövidfilmek pályázatában a nagy­díjat a Rövid történet című román filmnek adományozták. A dokumen­tumfilmek közül Az arany fővárosa című k?nadai film és A nyári rét cí­mű nyugatnémet tudományos népsze­rűsítő film kapott díiat. A Déli tenger vadászai című szovjet dokumentum­film dicsérő elismerést kapott széles vetületű tökéletes fényképeiért. A pá­lyaművek jó kiválasztásáért díjjal jutalmazták a francia filmgyártást. A fesztivál zsüriie előbb emlí­tett díjain kívül a filmtechnikusok szövetsége négy filmnek: a Gonzaga álma című olasz dokumentumfilmnek. A világ emlékezete című francia do­kumentumfilmnek, a Bölcsök és a Nyári rét című nyugatnémet tudomá­nyos népszerűsítő filmnek közösen, valamint a Férjek éjszakája című hollywoodi játékfilmnek adományozott díjat. A Nemzetközi Katolikus Szövetség két díjat adományozott: az Akinek meg • kell halnia című francia és a Kabiria éjszakái című olasz filmnek. A Cendrillon gyermek- és ifjúsági filmtársaság a francia fümgyártás hi­vatalos központjával karöltve, mely a Fesztivál Palotában nagy ifjúsági előadásokat rendezett, Bretislav Pojár cseh filmrendező A kis paraplé című bábfilmjének adományozta egyetlen díját. A díjak ünnepélyes kiosztásán a je­lenlevők kifogásolták, hogy a nagy­díjat az Isten törvénye című film kapta. Ellenben lelkesen helyeselték azokat a díjakat, amelyekkel Róbert Presson francia rendezőt és Giulietta Massina olasz színésznőt, valamint a Nagyon szerették az életet című len­gyel és A negyvenegyedik című szov­jet filmet kitüntették. A francia fil­mek felsorolásakor az Akinek meg kell halnia című film említésekor a közönség viharos tapssal tiltakozott a zsűri határozata ellen, mivel nem ítélt díjat a filmnek. Az SZKP Központi Bizottságának az irodalom és művészet kérdéseiről hozott 1946—1948-as határozatai — mondja a cikk — alapvető tartalmu­kat tekintve, ma is érvényesek. Durva hiba volna azonban — folytatja — ezeknek a határozatoknak minden egyes betűjét ma is alkalmazni. A kö­rülmények azóta megváltoztak, s e határozatok egyes pontjai elavultak, mások módosításra szorulnak. Nem volt hasznos például V. Muradeli mű­vészetéről azt mondani, hogy abban a formalista irányzat jut kifejezésre, s mint ilyen, ez a művészet antide­mokratikus és idegen a szovjet nép számára. Zoscsenko és Ahmatova el­hallgattatásáról szóló döntést pedig maga az élet törölte el stb. Egyesek nemcsak az irodalom c és művészet kérdéseiről ho­zott néhány fontos párthatározat he­lyességét igyekeznek kétségbevonni — folytatja a cikk —, hanem a párt­irányítás elvét is tagadni kezdik. Módszerük a következő: Kípécézik az irányítás egyes hibáit, túlkapásait, s kijelentik, hogy a pártirányítás kö­rülményei között ezek törvényszerű jelenségek. Az ilyen nézetek ellen harcolni kell. A cikk határozottan állást foglal amellett, hogy a személyi kultusz következményeinek felszámolása so­rán az irodalom és a művészet irá­nyításában mindenféle kicsinyes be­avatkozásnak meg kell szűnnie. A ki­adók most maguk döntenek minden szépirodalmi alkotás kiadásáról. A párt felhívja az írók, művészek, zeneszerzők szövetségeit, hogy válja­nak a pártirányítás tényleges meg­valósítóivá, legyenek az eszmei tisz­taság, a magas művészi színvonalra való törekvés harcosai. A párt mindenképpen támogatja az alkotóművészek szervezeteinek önál­lóságát, mert csak ezen az úton ér­hető el a művészi alkotás új fellen­dülése. A párt gondoskodása arra irá­nyul —, fejeződik be a cikk —, hogy az írók és a művészek még alaposabban ismerjék meg a marxiz­mus-leninizmus világnézetét és az életet, tökéletesítsék művészetüket, fejlesszék tovább a szocialista realiz­must. A Bratislavai Zenei Tavasz megnyitó hangversenye Május 16-án, csütör­tök este a Szlovák Fil­harmónia bratislavai hangversenyterme ün­nepélyes zenei esemény színhelye volt. Zsúfolt ház hallgatta és tapsol­ta végig az idei Ze­nei Tavasz ;«lső hang­versenyét. Strelec professzor megnyitó beszédében keresetlen szavakkal méltatta a fesztivál je­lentőségét. Ezután fel­hangzott Alexander Movzes, államdijas ze­neszerző „Február" nyi­tánya. Moyzes zenekari műve, amelyet Viliam Široký miniszterelnök ötvenedik születésnap­jának tiszteletére kom­ponált, kifejező zenei képek sorozatában né­pünk februári győzel­mét énekli meg. A műsor következő száma, az est fény­pontja, Szergej Vaszil­jevics Rahmaninov zon­gorára és zenekarra írt Rapszódiája.'A rapszódia gondolati alapjait Nic­cola Paganini témája képezi. Rahmaninov nagykultúrájú kompo­nista és egyben első­rangú zongoraművész volt. Élete nagyrészít külföldön töltötte, de mindvégig ízig-vérig orosz maradt, lelke orosz lélek, zenéje az orosz zenei kultúrához kapcsolódik. A nagyte­hetségű orosz zeneszer­zőt, elsősorban zongo­raversenyei tették vi­lághírűvé. Művészien árnyalja a zongora hangszíneit, muzsikája osupa fantázia, csupa romantikus hév, lükte­tő ritmus, szenvedélyes elevenség. A zongoraszólőt Wal­ter Kamper, osztrák zongoraművész játszot­ta. Kamperben kiváló zongoristát ismertünk meg. Rahmaninov Kap­sződiája mind zenei mind technikai szem­pontból nagy feladatok elé állította a fiatal muzsikust. Kamper fi­nom ízlésű, érző és gondolkodó művész, mélyen átérezte és gyönyörűen éreztette a mű szellemét. Távol áli tőle minden hatásvada­szat, szerény a lénye, szerény a fellépése, egész egyéniségével sze rényen és odaadóan a művészetet szolgálja. Játéka teljesen póz­mentes, tiszta, átgondolt és komoly, Technikája hibátlan. Billentése fi­nom és kifejező, futa­mai kristálytiszták, ak­kordjai tömörek, erő­teljesek. Ritmusérzéke külön említést érdemei, pedig a mű gyakran bonyolult ritmikai for­mái az előadó művészt erős próbára teszik. Walter Kamper gyönyö­rűen kihozta a Rah­maninov Rapszódia sa­játos szépségeit. A kö­zönség lelkes és meg­érdemelt ünneplésben részesítette a rokon­szenves fiatal vendég­művészt. A műsor második fe­lében Ján Cikker, ál­lamdíjas zeneszerző Nvár című szimfonikus költeménye került elő­adásra. A kompozíció egy háromrészes ciklus első részét képezi. A mű hangulata hol halk és idillikus, hol rob­hanőan eleven, az éles kontrasztok érdekes ha­tást keltenek. A prog­ramot Igor Sztravin­szkij felsziporkázó Tű­zijátéka zárta be. Ehhez a kompozícióhoz Sztra­vinszkijnek szomorú élménye fűződik. S zeneszerzőt fiatal évei­ben Rimszkij-Korszakov vezette bé a hangsze­relés művészetébe, Sztravinszkij sokáig ta­nult nála. Tűzijátékát nyári szabadsága idején komponálta. Rimszkij­Korszakov azokban a hetekben éppen leánya esküvőjére készült. Sztravinszkij sietett a munkával, szerette vol­na kompozícióját az esküvőre elküldeni. A rövid zenekari fantá­ziát másfél hónap alatt' be is fejeztfr és el­küldte szeretett mes-f terének. De Rim-' szkij-Korszakov már nem olvashatta a par­titúrát. Sztravinszkijt néhány nap múlva sür-i gönyileg értesítették a mester hirtelen halálá­ról. A Szlovák Filhar­mónia, amelyre külö­nösen Ján Cikker szimfonikus költemé­nye rót nehéz felada­tot. a fesztivál első hangversenyén kitűnő formában volt és Raj­ter karmester szak­avatot vezetése alatt szép teljesítményt nyújtott. Befejezésül még né­hány szót a fesztivál külsőségeiről. A te­rem képe is kelleme­sen hangsúlyozza a zenei hónap ünnepé­lyességét. A lépcsö­feljáratot, az előcsar­nokot és magát a ter­met is virágok, új sző­nyegek, Ízléses függö­nyök csinosítják. Mínn den gondos előkészí­tő kézn? va'l. A Szlo­vák Filharmónia hang­versenyterme tavaszi díszben várja a ven­dégművészeket. Havas Márta ARANYHINTÓ­Szovjet Színmű a Hviezdoslav Színházban MÄR TÖBB MINT két évtizeddel ez­előtt mondotta Gorkij Leonyid Leonov­ről: „Ez az ember kétségkívül az orosz irodalom legnagyobb tehetségeinek egyike." Igazolja ezt a Lenin-díj is, amelyet az O r o s z erdő című re­gényéposzáért kapott. Leonovnak csak­nem minden művében, regényeiben és drámáiban egyaránt valami mélységes szimbólum rejlik. így az orosz erdő az emberi boldogság jelképe, a szépség és a boldogság utáni vágyakozás, a nép egyszerű és örök igazságainak és a hu­mánumnak jelképe. Az Aranyhintó, amelyet szombaton mutatott be a Hviezdoslav Színház, ugyancsak bővelkedik szimbólumokban. Es ez ennek a sok tekintetben vitat­ható, talányos színműnek legnagyobb értéke; magának Leonovnak is vannak dramaturgiailag ügyesebben szerkesz­tett játékai — elég, ha a filmből is jól ismert Invázióra gondolunk :— ám a mondanivaló mélységében kevés vete­kedik az Aranyhintóval. Tiszta érzel­mektől simult szavait nem felejthetjük el könnyen, csengve és soká visszhan­gozva bezárulnak az ember szívébe. Leonov nyomban a háború után írta meg ezt a színművét, amely első bemu­tatója idején, 1946-ban nem aratott si­kert. Közel tíz esztendőnek kellett el­telnie, hogy a mondanivaló mélyebben megérjen és a néző nagy élményként fogadhassa Leonyid Leonov egyszerű és egyben mélységes példázgatásait a hű­ségről, a szépségről és a boldogságról. A művész feladata, hogy megsegítse az emberi haladást, segítsen abban, hogy az embernek több boldogságban legyen része, hogy több virág fakadjon, a föld szebbé váljon és kevesebb könny hulljon — ez Leonov krédója, ez cseng vissza felejthetetlenül az Aranyhintó­oan is. Talányosnak mondottuk a színművet. Valóban az, ha csak szerkezetét figyel­jük és elgondolkozunk azon, vajon miről is szól voltaképpen ez a sokszá­lú, sok problémát felvető darab? Vajon a világháború viharától sokat szenve­dett orosz kisváros újjászületéséről akar-e benne Leonov képet adni vagy nagyobb általánosságban arról, kit kell kiválasztanunk élettársnak? Mit keres a légnyomástól sérült Beriozkin ezre­des a városkában azután is, hogy meg­tudja, családja elveszett, mit keres az akadémikus Karajev vagy a fakir Ra­huma a kisvárosban? SOK EZ A SZÁNDÉKOLT, szinte összezsúfolt véletlen; ugyanúgy fájlal­juk, hogy Leonov elkerüli színmüvében az igazi konfliktust. Scselkanov, aki a fronton patkány módjára gyáván visel­kedett és aki huszonhat esztendővel ezelőtt Karajev elől elragadta Mária Szemjonovját, másodszor is tönkreteszi az asszony életét, egy kéteshírű fiatal növel szűri össze a levet, de sem őt, sem a hölgyikét nem látjuk a színpa­don. A szakítás nem a néző előtt folyik le, csak telefonon esik szó róla. Kifo­gásolhatjuk ugyanúgy a negyedik fel­vonásnak kompozícióbeli lazaságát, az indokolatlan ki és bemenéseket, de ezek a tagadhatatlanul fennálló fogya­tékosságok keveset vonnak le a szín­mű igazi értékeiből. Az aranyhintó — a boldogság jelké­pe — eljön ismét Mária Szergejevná­ért, de az nem száll fel rá, hiába kínál­ja fel Karajev, az asszony meglátja, hogy akadémikus létére is csak becs­vágyó, selejtes ember. Az aranyhintóra egyszer, talán három esztendő múlva, felszáll majd Marjka, a lánya, a hábo­rúban megvakult Tyimosa Nyeprahin­nal. Markját az élet Karajev fia sze­mélyében megkísérti szemünk előtt, de hősies ellenállás után győz benne a tiszta ember; a játéknak ez a kicsen­gése: a boldogság a küzdeni akaró, a tiszta új életet megteremteni induló fiataloké. Leonov színműve igen nehéz feladat elé állítja a rendezőt. Ha nem sikerül a szavak mögötti rejtett értelmet fel­fednie, a játék jelképeit világosan meg­mutatnia, az előadásnak elmarad az a mély visszhangja, amelyet Leonov mondanivalója megérdemelne. Janko B o r o d á č nemzeti művészünk a színmű első két felvonásában valóban mesteri hozzáértéssel tud hangulatot teremteni és fölvillantani minden rej­tett vagy félig takartat. A sokszálú expozícióban jól mozgatja színészeit, a második képben egészen remekre sike­rül az érzelmek gazdag, szinte áradó rajza, a további két felvonásban, azon­ban stílustörést érzünk, a rendezői munka már nem tudja ellensúlyozni a szerkezetbeli fogyatékosságot, s a ta­kart mondanivalóból sok rejtve marad. A Hviezdoslav Színház művészegyüt­tese sok tekintetben ezúttal is kitűnő munkát produkált. Az előadás egyik meglepetése Jozef K r ón e r Ramu­ha fakír ja; nem azt dicsérjük alakítá­sában, hogy bűvészmutatványokkal mulattat, hanem azt, hogy egy sorstól nehezen megpróbáltatott ember szív­béli melegsége csaknem tapinthatóan árad belőle. Annál nagyobb érdem ez, hogy kevés köze van a darab lényeges mondanivalójához és ha kimaradna egész szerepe, alig vennénk észre hiá­nyát. JÚLIUS PÄNTIK Beriozkin ezredese is ugyanilyen sikeres alakítás. Elhisszük róla, hogy kemény katona volt, aki nemcsak magától, hanem alantasaitól is önfeláldozást követelt a haza, a szovjet föld védelme érdekében. Meg­rendítő, hogy éppen ez a kemény kato­na mondja ki Leonov legmélyebb és leglíraibb szavait. Pántik alakításában Beriozkinról elhisszük, hogy négy esz­tendeig azért járt vérben és vasban, azért ölt, hogy többé gyerek ne pusz­tulhasson el. A vak Tyimosát játszó Vladimír Ďurdik is jól fogta fel az írótól igen melegen megrajzolt sze­repét. Róla is elhisszük, a szeme vilá­gát azért veszítette el, hogy mások gyönyörködhessenek a csillagokban. Mária B a n c i k o v á különösen a második felvonásban rendített meg Máriája sebzett szívű asszonyi meleg­ségével és szépen árnyalt drámai játé­kával. Leánya szerepében Eva Krí­žiková meglepett néhány őszinte szívhangjával és leányos szertelensé­gével. Martin Gregor a nem ép­pen rokonszenves Karejev akadémikus­nak emberi arculatot tudott adni. Külön ki kell még emelnünk Olga Sýkorová igen mulatságos, a ka­rikatúra határát súroló Tabun-Turkov­szkája asszonyát, és Hana Sarv a­š ov á sikoltozó, a fakír egereitől félő Rajecskáját. Ők ketten képviselik a színműben a vidámságot és játékukkal sikerült néhány derűs pillanatot sze­rezniök a nézőknek. Martin Brezina díszletei oly­kor naturalizmusba tévednek, a máso­dik felvonás pincéje azonban hiánytala­nul hangulatkeltő és célszerű. LEONOV SZÍNMÜVÉVEL a Hviez­doslav Színház megszakította a víg­játékok sorozatát. Már ez a tény egy­maga örvendetes jelenség és hogy Leo­nov sokat vitatott, de mondanivalójá­ban tagadhatatlanul nagyon értékes színműre esett a választás, mindenkép­pen helyeselhető. EGRI VIKTOR OJ SZO t­1957. május 21. J

Next

/
Thumbnails
Contents