Új Szó, 1957. április (10. évfolyam, 91-119.szám)

1957-04-14 / 104. szám, vasárnap

Tikkasztó a meleg. Olyan a nap, akár egy izzásra hevített óriási vasgolyó. Perzsel, vakít; ember, állat testéből kilopja az erőt. Szél sem rezdül, hogy legalább az vámolná meg a poklot. Bükkerdőszéli tisztáson delel a csorda. Időnként mérgesen kondul a kolomp. Nyugtalan a jószág. Még a lombsátor alatt is gyötri a hőség, meg a légy. A számadó meg a bojtár egy \terebélyes ja alatt tanyázik. Régi, már megszokott hely ez, innen szemmel lehet tartani a jószágot, s védelmet nyújt a nap ellen is. Ingujjra vetkőzve heverésznek mind a ketten. Pali bácsi, a számadó, szikár csupacsont ember. A csizma lehúzásával vesződik, arcán patakzik a verejték. Jani, a kis pulykatojás-képű bojtár tizennégy év körüli, kerekded képe olyan, mintha habarccsal fröcskölték volna be. Haját, szemöldökét kendorszínüre szívta a nap. Nem volt szép fiú, de csúnyának se lehetett mondani. Hogy mégis milyen volt? Olyan, mint a legtöbb hozzá hasonló korú gyerek, amilyenekkel manapság az iskolákban találkozhatunk. Hogy mit tudott? Tudott írni, olvasni, meg tudta számláim az állatokat, a legmagasabb fáról is le tudta szedni a' kányatojást. Ami pedig mindennél fontosabb, olyan lábbal rendelkezett, hogy akármelyik kannyúl megirigyelhette volna érte. Megelőzte a legjobb lábú tinót is s úgy forgatta a nyájat, hogy igazán... A pásztor életében pedig az utóbbi tudomány adja az emberséget. Pali bácsi szereti is. Szembe sosem dicséri, de a háta mögött annál többször... Jani egy kicsit pajkos is néha. Most is egy darabig elbigygy esztett ajakkal nézi, hogyan kínlódik számadója a csizmával. Aztán gondol egyet és eléje lép. — Acca má azt a csizmát. Pali bácsi elmosolyodik. Jóles'k neki a gyerek figyelmessége. Máris nyújtja a lábát. — Vigyázz, hé! Ne olyan keményen, már úgyis csa"k az imádság tartja. Hej-rukk! No, jól van. Ügyes gyerek vagy ... Add még ide a tarisznyám. A kapott bőrtarisznyából ár, SZARKA ISTVÁN: • IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIKUIIIIIIIIUIIIIIIIIIIIIII tü és szurkosfonal kerül elő. A pásztorember nem szaladhat mindjárt suszterhez, ha elfeslik a csizma nyaka, vagy kibújik a lábujj. Arra való az ár, tű, meg a szurkosfonál. Mielőtt varráshoz fogna, alap san megvizitálja a csizmát. Homlokán redőkbe fut a bőr. — Ez se tart Mihály -napigJani egészen közelről figyeli a suszterkodó számadót. A szavak hallatára felcsillan a szeme. — Jó lesz a szára ustornak! — Ammá igaz. — Jó vóna nekem is egy karikás. — Aggyá csizmaszárat, oszt lesz . . . A bojtár pulykatojás-képén megszépülnek a szeplők. — Szár már van, csak fonja meg. — Hol az ördögbe szerezted? — A bíróéknál. tegnapelőtt, ahogy kiengedtem a jószágaikat, hát csak látom, hogy van ám az ámbitusokon sok csizsma, meg csizsmaszár. Két pár má fej nélkül volt. Gondoltam: ezeket má biztos ustornak szánták. Pali bácsi rosszallóan csóválja a fejét. Haragot színlelve szólal meg; — Csented, mi? Jani kicsit megretten. Arcán még a szeplők is elpirulnak, ds azért nem hagyjf magát. — Á ... Tennap este elmentem, hogy elkérem... De má aludtak ... Tehetek én arrul, hogy olyan korán lefekszenek,.. Ustor meg kell... Ügy gondoltam, az egyik párat úgyis nekem készítették azír, hogyha a szógájük nem ér rá, kiengedem a jószágokat... Ne fítse őket, maradt ott még annyi, hogy tíz ustor is kitelne belőle. — Mutasd hát azt a szárat no A gyerek egy pár elég jó ál3 O J r A R lapotban levő csizmaszárat nyújt Pali bácsinak. — Jó bűr, ugye — kérdi kíváncsian. — Aligha nem fejelésre szánták ... Hónap majd megfonjuk. Világra szóló ustor lesz belőle ... De most szaladd körül ü nyájat. Ügy hallom, nyugtalankodik a jószág ... — Biztosan esőt éreznek. A sok légy is arra vall. — Én is ammondó vagyok: A mai napot nem ússzuk meg szárazon. A késő délutáni órákban csakugyan megzendül az ég. Dél felől egymást hajtva lopakodtak elő a fehértarajos felhők. A nyáj nyugtalanul legelészik az erdő koszorúzta fonynyadt gyepen. A csorda egyik szélén a számadó, a másikon a bojtár őrködik. A tarajos felhők pedig egyre nagyobb teret hódítanak el az ég kékjéből. A kövérre dagadt fekete felhödunnákat szinte pillanatonként szelt keresztül egy-egy kacskaringós villám. Az előbb még tompán morajló mennydörgés már úgy hangzik, mintha ágyúkat sütögetnének a közelben. A legelő jószág szőre is felborzolódik s néha el-elbődül egy zsemleszörű tinó. A számadó homlokára gondfelhők tornyosulnak. Sok viharral állt már szemben, sokszor nézte a szabad ég alól a viharfelhőket, de ilyen feketére, ilyen ijesztőre nem emlékszik. • A villámok barázdálta fekete ítélet már majdnem a fejük fölé ér. Félhomály ül a néma erdőre. Szürkébbnek, feketébbnek tűnik a csorda is. A falu • ban pedig megkondul a harang. Sír-rí az érc, mintha kegyelemért esdekelne. Pali bácsi keresztet vet, s aztán nehéz léptekkel megindul arrafelé, ahol a bojtárt sejti. Jani egy törpe növésű bükk törzsének támaszkodva figyeli a közelgő felhőtornyokat. Szíve nygtalanul ver, szeretne futni, meg sem állni hazáig. Megrémül az elsötétedő világtól, a tüzes farkú villámoktól. A pásztoréletet erről az oldalról még nem ismeri... Titokzatos borzadály fogja el, amikor a villámokkal tűzdeli homályba beleszól a harang szava. Szívét a félelem, az iszonyat szorongatja. Nyakát a válla közé húzva vár. Vár, maga sem tudja m

:re, talán a világ végére ... A rémülettől csak akkor szabadul meg, amikor Pali bácsi melléje lép. Gyerekes ösztönnel a számadó keze után nyúl, de aztán elszégyelli magát... Pali bácsi erőltetett jókedvvel kérdezi: , — No, legény, hát félsz-e? Jani csak a fejét rázza, hogy nem, de szája széle reszket, mintha verést várna. — No, gyere! Csapjuk az állatokat a cserjésbe. Ott jobban védve lesznek a vihartól. Te pedig ne mozdulj mellőlem ... Az ítélet lehelete megborzongatja az erdőt, s rövid idő múlva nagy cseppekben hullni kezd az eső a kövérre dagadt felhőt ömlőkből. Először csak ritkán, foghíjason, de aztán megered, rrüntha dézsából öntenék. A homály még kísértetiessebbé válik. A fák vizes törzsén visszfényt kap a villám. Szél kerekedik. Üvölt, sivít az orkán. Ügy ömlik a víz, mintha egy pillanat alatt meg akarná fojtani a világot. A lombsátor már nem nyújt védelmet. A számadó és a bojtár percek alatt bőrig áznak. A csorda kolompját sem hallják, csak azt látják, hogy a vízkor bács hajtja, tereli maga előtt a jószágot. A csorda elé sietnek. Próbálják visszafordítani, vagy legalább feltartóztatni. Hiába. Végre a szél segít. Pajkosan irányt változtat s most már szemközt vágja a vizet. A csorda leszegett fejjel fordul. Öszszegabalyodnak. Összedugják a fejüket, s újból elbődül a zsemleszörű tinó. Tombol a vihar, sír, jajgat az erdő. Az átláthatatlan ólomszínű esőfüggönyön hírtelen vakító fénnyel vág utat a villám Óriási dörrenés süketíti a fület, s a tisztás szélén egy sudá' bükk kettéhasítva, mint meztelen testrész, fehérlik. Jani rémülten kapaszkodik Pali bácsi kabátja szélébe. A nagy darab, csontos ember keze a gyerek fejére téved. — Szegény gyerek! Szegény árva — motyogja. Apádat megölte a sok dolog, anyád ágybanfekvő beteg. Hirtelen elhallgat. Szégyelli, hogy hangosan gondolkodik. Az elkezdett mondat további részét csak magában gondolja. ... — rí, jajveszékel, talán imádkozik is érted ... Most meg azon veszi magát észre, hogy a napszítta szőke fejet simogatja, mely olyan,, mint az ázott rigófiókáé. Talán egy óráig is tartott 5 zivatar, dühöngött az orkán, míg végre szűkülni kezdtek az ég csatornái. A tarajos felhők elsimulták. Alábbhagyott a szél, ritkábban vetett lobbot a villám. A csorda is szélesedni kezdett, de a számadó keze még mindig a legényke vállán pihen. — Látod, nem valami rózsás a szegényember kenyérkeresete. Hej, de sokat is megmosott már engem is az eső — mondja oktatólag. Jani esőtől, könnytől áztatott arcát a számadó félé fordítja. Bár az előbb még sírt, s most meg már ravaszkás mosoly rajzolódik az arcára, durcásan ejti a szót. — Aszongya, hogy sokat megázott. Mégsem volt egy ustornak való csizmaszára. A bíró pedig egyszer se ázott meg, mégis van neki annyi, hogy tíz ustor is kitelne belőle. Ez meg hogy lehet? Páli bácsit zavarba hozza a kérdés. Egy darabig töri a fejét, s aztán ezt mondja: — Azír lehet, mer' a bíró gazdag ember. Jani nagyot bólint rá, mintha most már mindent értene. Pali bácsi pedig más irányba tereli a beszélgetést. — Fázol, mi ? ... mutat a gyerek átázott ruhájára. — Á, nem — de azért öszszekoccannak a fogai. — Lassan este lesz. Ma már az eső se igen áll el... Szegy gyük össze a jószágot, oszt hazafelé ... Hét darab jószág tér be a bíró tágas udvarába. A szolga nyitja ki előttük a kaput. — Hát a nyolcadik hová lett — kérdezi a bíró Pali bácsitól. — Nem gyütt e'? — Nem. — Biztosari elmaradt, majd hazagyün... — Küggye értee a bojtárt, kiált ki a bíró a szőlőlugasbol alig látható ablakból. — Má, hogy kűdeném, hisz majd beléfagy a lélek. Majd haza gyün az a tinó. — Aki szóga, az szógajon — horkan fel a bíró. Pali bácsi egy pillanatig habozni látszik, de aztán határozott hangon szót a bojtárhoz. — Kotródj haza. Bújj az ágyba, mert megfagysz. Jani egészen közel húzódik Pali bácsihoz és halkan hogy csak a számadó hallja, a fülébe súgja. — Alig ha adta volna nekem ez az ustornak valót -t és az ablak felé int. — Szakadjon rá a csillagos ég... A számadó megfordul, lassan, komótosan megindul viszszafelé, hogy megkeresse a bíró elmaradt tinóját. I. Iskolán innen, iskolán túl folyik a termő harc: ifjúságunkért, a jövő nemzedékért. Egy évtizede építjük a szocialista iskolát, s lemérhető eredményeink évről évre javulnak: túlzás nélkül állíthatjuk, hogy 1956-ban jobbak voltak, mint 1955-ben, és 1957-ben jobbak, mint 1956-ban voltak. Jobbak. De még mindig nem a legjobbak. Iskolán innnen, iskolán túl ezért íolyik egyre a termő harc, ezért hangzik fel lépten-nyomon a számonkérés hangja: mi az oka annak, hogy nevelésünk és szakoktatásunk állapota még mindig nem illethető az egyszerű jó alapfokkal, hanem csak az ez esetben kevesebbet jelentő jobb középfokkal. Mi az oka? A tanító? A tanuló? A tananyag? A tantermek hiánya? A szülő? Felelet: A tanító. A tanuló. A tankönyv. A tananyag. A tantermek hiánya. És a szülő. Külön-külön és együttvéve: egymásra gyakorolt kölcsönhatásukban és egymással szemben elhanyagolt kölcsönös kapcsloataikban. A szülő. Vele kezdem, ő a gyermek akarója és okozója, az, aki az élet szépségeinek hosszú vágyakozásait egyetlen pillanat gyönyörével leszü-. retelve, véréből és csókjából termi a gyermeket, önmaga folytatását, ő az, aki nemzedékre előremutatóan és nemzedékre visszapillantva felelős. Felelős a létrehozott ifjú életért, melyből az Élet folytatása sarjad, de felelő- tulajdon ifjúkorának is, mert ha egyszer szembejönne velünk a tulajdon ifjúkorunk, számot kellene adnunk vágyakról, ígéretekről és fogadalmakról, melyeket önmagunk nem tudtunk megvalósítani, de valóra kell váltanunk gyermekeinkben. Mi, szülők, gyermekeink élő bölcsői vagyunk. A gyermek, akihez test tépő asszony-sikoly és ideget tépő férfivajúdás árán jutottunk, tőlünk és általunk szerzi első megismeréseit, első tapasztalatait, bennünk és általunk formálódik értelmes kicsi lénnyé, tőlünk kapja az első szeretetet és az első fájdalmat is. Aztán egy szép napon megszűnünk korlátlan irányítói lenni, eleresztjük a gyermek kezét és felváltva mondogatjuk büszkén, vagy Qjtkolán innen — iskolán tál... ÜJ szö 1957. április 14. cseppnyi szorongással: már iskolába jár... És itt kezdődik a baj. Baj, ó anya, akinek férje szenet fejt, vagy követ tör, hajót épít, vagy falat rak, hengert csiszol, vagy kaszát kovácsol, baj, hogy a kicsi, aki mostanáig az idő szűk I korlátai nélkül élte világát, két perc- ' cel később került ki a házból, mint amennyi elegendő lett volna, ahhoz, hogy még az iskolai csengő éles berregése előtt lépjen be az osztályba, és te nem magyarázhatod meg, hogy az ember éjszakai műszakból jött meg, ezért késett a gyerek... Baj, ő anya, akinek férje tervet készít, telket mér ki, górcső fölött görnyed, baj, hogy remegő szíved még az osztály küszöbén sem akarja elbocsátani a kicsi kezét, még a helyéhez is elkíséred, még a padját is szánakozva simogatod végig, még az sem elég kényelmes neki, — és te nem magyarázhatod meg, hogy ez az egyetlen, hogy a férjedet alig látod, hogy csak ezért, csak a kicsiért élsz, rajongsz, remegsz, szenvedsz, ezért van minden ... És baj, — hozzád szólok, anya, aki támasz nélkül, férj nélkül, vagy önző, durva férj mellett küzdesz a gyermekedért, anya, akinek küzdelmes életéhez talán még ez a pár sor sem kerül el, — baj, hogy a kicsi arca, amelyet te azelőtt ráértél megmosni később is, amikor éppen időd akadt, iskolába menet maszatos volt.. Baj, hogy az irkája gyűrött, holott te azt sem tudtad, hogy már irkája is van ... Baj, hogy a padban örökké izeg-mozog, holott azelőtt, mikor még naphosszat odakint játszott a többivel az utcán, az ördög sem mondta soha, hogy nyughatatlan, meg hogy verekedős ... De még nagyobb baj, hogy az idősebbik a negyedévben megint megbukott, s ezért is csak megint téged vesznek elő, holott azt sem igen tudod, miből is bukott meg, hiszen te csak négy iskolát jártál, férjed (aki amúgy sem törődik a gyerekkel), meg ha ötöt... De a legnagyobb baj, hogy ha belenéznél az iskolák nyilvántartásaiba, keserű torokkal állapíthatnád meg, hogy a bukott gyermekek nagy száma még mindig a munkás-, paraszt-szülők, a dolgozó anyák gyermekei közül kerül ki... Hát akkor? — kérded, — hát akkor mit csnálnak a munkásosztály államában, a munkásosztály iskoláiban? Mit csinálnak ott a tanítók, ha még mindig csak az „urak" gyermekeiből lehetnek jó tanulók, a tiedből soha? Nézd, tudom, hiába sorolnám fel neked, hány munkás-szülő gyermeke áll az első helyeken, hánnyal több érdemelte ki ez idén is a kitüntetést, a jobb bizonyítványt, mint tavaly, meg tavalyelőtt, mennyivel kevesebb bukott meg az utolsó negyedévben, mint ezelőtt két-három évvel, — téged a magad gyermeke érdekel, a magad keserűsége... De lásd, úgy belül, magadban, valld be: te még ma is haragszol az iskolára. Nem erre az iskolára,, amelyikbe a kicsi most jár első éve, nem is arra amelyikben a nagyobbik elbukott: te az iskolára haragszol, ahol a te idődben csak az urak gyerekei tanulhattak, a tanult munkások gyerekei alig, a napszámosok gyerekei, a magadfajta meg csak megtűrt rongyos volt ott, aki csak négy osztályt járhatott, azt is bukdácsolva ... Ezért nem kérded meg, soha, sem a kicsitől, sem a nagyobbiktól, van-e leckéje, érti-e azt, amit tanul. Minek kérdeznéd, úgy sem tudsz rajta segíteni. (Pedig látod: az új iskola, a munkásállam munkásosztályának iskolája csak ennyit kíván tőled: kérdezd meg tőlük mindennap, a kicsitől is, a nagyobbiktól is, mit végeztek és hogyan végzik: hiszen téged is ellenőriznek, jóakarattal és segíteni akarással kell, hogy ellenőrizzenek, hát te miért ne ellenőriznéd ugyanígy gyermekedet ? Valld be, bizonyára ezért nem bánod, hogy a kicsi az utcán csatangol, hogy a háztól távol kószál naphosszat, valld be, ezért nem mégy el soha a tanítójához, legfeljebb akkor, ha már üzen érted, valld be, ezért várod évről évre, hogy leteljen végre a kötelező nyolc év, aztán — majd csak lesz belőlük valami... Pedig lásd: az új iskola, a munkásosztály iskolája már nem elégszik meg a nyolc évvel, hanem azt akarja, hogy rövidesen minden gyerek, a tied is, a tied elsősorban tizenegy évig járjon iskolába és tizenegy év tudásával, műveltségével, tapasztalataival felfegyverzetten álljon be az újfélét szebb küzdelmeibe. És látod, a te gyermeked már fog tudni segíteni az ő gyermekének, még a tanulásban is; Mert a te gyereked — biztosan tudom — el fogja végezni az új iskola új tanulmányait, a te gyermeked meg fogja szeretni azt, amiből téged kirekesztettek: az általános műveltséget és mindazt, ami vele jár: a könyvet, a színházat, hangversenyt és mozit, I lakás-kultúrát és élet-kultúrát, min dent. Az új állam új iskolája a gyermekért van, elsősorban a te gyermekedért: bízzál benne. Segítsd. A gyermekért, akinek élő bölcsője vagy. A gyermek. Öt terheli a legkisebb felelősség, ö az, aki büntetlenül és ártatlanul kerül az iskolába, ő az, aki természetszabta törvények szerint egyenlő az egyenlők között, ő az, aki az ismeretlen legendájával övezi magában az iskola képét, és ő az, aki csalódik. Mert a gyermek gondolatvilágában élni, annyi, mint vágyakozni. És aszerint, amint vágyai teljesülnek, vagy hajótörést szenvednek, mondja édesnek, vagy keserűnek az életet. Sokszor lehetetlen a gyermek vágyait teljesíteni: sokszor nem is szabad. De sokszor lehet, sokszor szabad, sokszor kell a gyermek vágyait irányítani. Ezért van minden és ezért felelős mindenki: a szülő, a tanító, a tankönyv és tananyag. A gyermek, aki az ismeretlen legendájából ismert világok felé tör utat, naponta harcban és munkában áll. Munkája nem egy síkú, mint a felnőtteké: a gyermek, akiből tanuló lett, naponta és őránkint új síkon halad előre. A tudás lényegét keresi, naponta új ismeretlenekről bontogatja le a legendák fátylát, és naponta új lényegteleneket felejt. Ha nem így lenne, ha mindent magába kellene zárnia, agya nem bírná, éveken belül koravén, használhatatlan adathalmazzá válna: mindent tudna és semmihez sem értene. A tanuló az, akinek minden alapot ismernie kell, s akinek végső fokon az általános műveltséget nyújtó iskola elvégzése után konyítania kell az atomfizikától a pillangó-úszásig, a sósav képletétől az összhangzattanig, az irodalom elmélettől a gyakorlati esztergályozásig: az őskultúra alapjaitól az általános műveltség lényegéig mindenhez értenie kell, s az általános műveltséget nyújtó iskola elvégzése után semmi sem maradhat előtte teljesen ismeretlen. És még ez sem elég. Miközben így, napról napra és fokról fokra szívja magába a mások által eléje tárt és önmaga által megkeresett és megismert ismeretleneket, ráadásul még alkotnia is kell. Irodalmi kör és ének-kör, természetrajzi vagy vegytani kör, természettani vagy zene-kör alkotó munkájában kell tevékeny részt vennie, hogy meglelhesse érdeklődése rejtett útjait, hogy érvényesíthesse feltörni készülő adottságait, hogy megszeresse az emberi elme játékos és világokat teremtő hatalmas képességeit, mindazt, amit emberi agy és emberi kéz létrehozhat: a tudást, a művészetet és a munkát. Igen, a munkát is: gyönge kezének meg kell ismernie a szerszám és gép taipiintását, hogy értékelni tudja az élet anyját, a munkát, s az élet fenntartóját, a munkást. Hogy megismerje a termelés százrétű folyamatának bonyolult összetevőit, hogy becsülni tudja a verejték sós ízét és a tenyér kemény kérgét. És mégis: kérve kérlek, ne bízz rá túlsókat. Gyermek ő, akinek ősi eleme a játék és szabadság, ne vedd el tőle teljesen, ne terheld agyon. Szülő, adj neki mozgást és levegőt, tanító, ne rakd rá lényegtelen adathalmazok túlsúlyát, tananyag, légy figyelemmel korára és képességeire, tankönyv, nyújts neki több örömet. Tervezett Előadások Rendezője, ne használd fel őt Üres Termeket Megtöltő Közönségnek, Közhasznú Munkák Irányítója, ne bízz rá Örömtelen, Nyűgös, Eredménytelen munkákat. Mert ő gyermek: őt terheli a legkisebb felelősség. n. Szülő és gyermek a tanítás folyamatában olyan tényezők, amelyeket az iskola kívülről kap, és melyekkel az iskola a tanító személyén keresztül veszi fel a közvetlen kapcsolatot. Élő anyag hat élő anyagra. Az iskola belső gépezetében azonban vannak olyan előre megszabott, tanuló és tanító számára készen nyújtott tényezők is, amelyek döntően befolyásolhatják a tanítás és -nevelés folyamatát. Ilyen tényező a tantárgybeosztás, a tanmenet és a tananyag. Az iskola belső gépezetében azonban vannak olyan előre megszabott, tanuló és tanító számára készen nyújtott tényezők is, amelyek döntően befolyásolhatják a tanítás és nevelés folyamatát. Ilyen tényező a tantárgybeosztás, a tanmenet és a tananyag. A tantárgybeosztás — a tananyagbeosztás évszázadok során kialakult