Új Szó, 1957. április (10. évfolyam, 91-119.szám)

1957-04-21 / 111. szám, vasárnap

A nagy lenini eszmék szellemében előre a szocializmus és a béke ügye győzelméhez Ladislav Štoíl elvtárs beszéde a V. /. Lenin 87. születésnapja tiszteletére rendezett ünnepi esten A nemzetközi munkásosztály és vele együtt az egész haladó emberiség minden évben és így az idén is megünnepli nagy tanítójának, Vladimír Iljics Leninnek, a Szovjetunió Kommunista Pártja alapítójának, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom vezérének, a világ első szocialista állama alapítójának születésnapját. A mai ünnepség különösképpen azért jelentős, mivel ezt az évfordulót abban az évben ünnepeljük, amelyben 40 év telt el a Nagy Októberi Szocialista Forradalom óta. Štoll elvtárs a továbbiakban méltatta a Nagy Októberi Szocialista Forradalom jelentőségét az emberiség, a világ proletariátusa, Európa, Afrika és Ázsia nemzeti felszabadító mozgalma és hazánk szempontjából. Hangsúlyozta a Szovjetunió eredményeit, amelyeket a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme óta elért és rámutatott arra a tényre, hogy a második világháború után a szocializmus építése túllépte egy ország határait, megszületett a szocialista világrendszer, amelynek vezetőereje a Szovjetunió. Amikor Lenin 1920-ban — mondotta Štoll elvtárs — a nemzetek közötti kölcsönös kapcsolatok szocializmusban való fejlődésének kérdéseiről gondolkozott, rájött arra, hogy sor kerül „egységes gazdasági világrendszer létesülésére, amelyet valamennyi nemzet proletariátusának közös terve szerint fognak irányítani," és hogy „ez a tendencia egészen világosan megnyilvánult már a kapitalizmus idején, a szocializmusban pedig feltétlenül támogatni kell azt és teljes mértékben meg kell valósítani." Lenin egyben mindig hangsúlyozta, hogy a nemzetek közötti kölcsönös kapcsolatok fejlődésének ezen történelmi iránya, amely valamennyi nemzet proletariátusának érdekeiből fakad, csak a függetlenség, az egyenjogúság, a szabad fejlődés, a kölcsönös tiszteletbentartás és a barátság elvei alapján valósulhat meg. Ezzel kapcsolatban tanulságos felemlíteni azt, miként képzelte el Lenin a szocialista államok közötti kapcsolatokban az egyenjogúság elvének megvalósítását. 1920-ban, a nemzeti és gyarmati kérdéssel kapcsolatos tézis-tervezetében felhívta a figyelmet arra, hogy a kispolgári nacionalizmus is elismeri a nemzetek egyenjogúságát, de ezt úgy képzeli el, hogy a nemzeti önzés sértetlen marad. A proletár internacionalizmus ezzel szemben egy ország proletariátusa harcának érdekeit alárendeli a világproletariátus harca érdekeinek és ennek érdekében a burzsoázia fölött már győzelmet aratott nemzettől megkívánhatja a legnagyobb áldozatot is. A Szovjetunió áldozatkészsége, amellyel mindig segítette és segíti a testvéri országokat, támogatja a nemzetközi proletariátus harcát, legjobban bizonyítja, hogy a Szovjetunió hogyan értelmezte a szocialista államok és a nemzetek közötti baráti kapcsolatokat. Ezért mi Csehszlovákiában örömmel tudatosítjuk, hogy barátságunk a Szovjetunióval különösképpen szerencsés körülmények között fejlődik, mivel a proletár internacionalizmus nagy eszméi mellett alapját képezi a XIX. század demokratikus kultúrájának nemes öröke is, amely nemzeti felszabadító harcunkból és régi reményeinkből fakad. Népünk már Kollár kora óta a nagy orosz népben reménykedett. A Csehszlovák Köztársaság Zápotocký elvtárs köztársasági elnök vezetésével nemrégen Moszkvában járt, küldöttségének látogatása azt a célt szolgálta, hogy magasabb történelmi színvonalon, új konkrét módszerekkel megszilárdítsa bevált baráti kapcsolatainkat, még szorosabbá és termékenyebbé tegye együttműködésünket. Erre irányul országainkban a szocialista és kommunista országépítés is. Politikánk a százmilliós tömegek politikája Munkásosztályunk és vele együtt minden őszintén demokratikus ember, országunk polgárai az 1956. évi őszi események, a különféle revizionista törekvések után, amelyek meg akarták rendíteni a marxista-leninista tanítás alapvető elveit és táborunk egységét, örömmel vették tudomásul, hogy az SZKP és a CSKP közötti tárgyalásokon, amelyekre a Csehszlovák Köztársaság küldöttségének moszkvai látogatása idején került sor, teljes egyértelműség mutatkozott meg éppúgy, mint a múltban. Ezzel kapcsolatban ma hangsúlyoznunk kell különösen az ezt meg nem értő barátok és a leplezett ellenség címére, hogy a szocialista országok társadalmának szilárdítása elsősorban a Szovjetunióval való barátságunk erősítését jelenti. Štoll elvtárs a továbbiakban kormányküldöttségünknek Kínában és más ázsiai országokban tett látogatásáról, a kínai és a ázsiai népek Szovjetunió iránti nagy szeretetéről beszélt. Rámutatott a szovjet-kínai barátság történelmi jelentőségére, amelyet a len,ni tanítás alapozott meg. A szovjet-kínai barátság a szocialista tábor legerősebb támasza. A szocialista tábor egysége szilárdulásának folyamata, aminek az elmúlt hónapokban tanúi voltunk és amiből — s erre büszkék vagyunk — jelentős mértékben kiveszi részét bel- és külpolitikája útján a kommunista párt által vezetett államunk is, — ez a legjobb válasz minden fondorlatára, — a nemzetközi reakciónak, amely a XX. kongresszus után ellentámadásba ment át. Az imperialisták taktikája ma már mindenki előtt világos. Ki akarják aknázni a bátor önkritika által leleplezett fogyatékosságokat és hibákat s a marxi-lenini tanítás alapvető elméleti tételeinek revizionista tagadása leple alatt szét akarják verni a szocializmus felé haladó országok egységét, ki akarják használni azokat a nehézségeket, amelyeket a párt és az állam vezetésének a szocializmus építése során elkövetett komoly hibái okoztak és a „nemzeti kommunizmusról" szóló soviniszta frázisok segítségével utat akarnak nyitni az ellenforradalomnak. Az emberiség mindig hálával gondol a szovjet hadseregre azért, amit 1956 őszén Magyarországon tett, amikor a nemzetközi szolidaritás szent kötelességét teljesítve szétmorzsolta a nemzetközi reakciós összeesküvést és a magyar ellenforradalom borzalmas támadását s újra megvédte az európai nemzetek biztonságát és a világ békéjét. A politika aszerint erős vagy gyenge, reményteljes vagy reménytelen, hogy milyen érdekeket követ. A mi békés politikánk, amely a különböző társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett élésének lehetőségéről szóló lenini tanításon alapul, nyílt, becsületes, mivel a világ valamennyi országa sok százmillió lakosának érdekeit szolgálja. Ezek a százmilliók lelkük mélyéből békét kívánnak. A népnek a múltban is mindig ilyen békeszeretők voltak az érdekei. A múltban azonban ezek a vágyak nem támaszkodhattak reális erőre úgy, mint ma, amikor létezik a szocialista államok világrendszere, amelyek társadalmi rendszerének lényegéből eredően népi jellegűek és ez törvényszerűen megkívánja tőlük azt, hogy „az erkölcs és a jog egyszerű törvényei, amelyeket be kell tartani a magánszemélyek kölcsönös kapcsolataiban, a nemzetek közötti kapcsolatokban is az érvényben lévő legmagasabb törvényekké váljanak", — ahogy ezt már az első munkás Internacionálé alapítólevele is hangsúlyozta. Lenin azon az állásponton volt, hogy békés tárgyalást kell folytatni minden állammal, amelynek az adott pillanatban érdeke a béke fenntartása és meg kell egyezni vele. A szovjet kormány Lenin által aláírt első dekrétuma a Békedekrétum volt. Ezért volt megütközést keltő, amikor nemrégen Jugoszlávia egyik vezetője semmibe vette a szocialista tábor külpolitikája és az imperialista tábor külpolitikája közötti alapvető elvi különbséget és lényegében úgy állította be a dolgokat, mintha két egymással szemben álló katonai tömbről volna szó, mintha a béke és a szocializmus általános érdekei nem állnának összhangban a bármelyikükben való részvétellel. Talán nem eléggé ismert tény az, hogy a Szovjetunió és a varsói szerződés résztvevői állandóan és fáradhatatlanul valamennyi katonai tömb megszüntetésére törekednek, beleértve a varsói szerződés szervezetét is és ki akarják alakítani a kollektív biztonság rendszerét, csökkenteni az államok közötti feszültséget, az atomfegyverek betiltására és a lefegyverzésre törekedve?! Ugyancsak ismeretes, hogy a másik fél mindezt konokul viszautasítja, gátolja az államok közötti kapcsolatok rendezését, beavatkozik nemzeteink belügyeibe, támadó jellegű támaszpontok hálózatát építi ki és atomfegyvereket ad a felújított Wehrmachtnak. Hogyan lehet elsiklani ilyen különbségek fölött? Meggyőződésünk, hogy az imperialista hatalmak kormányainak konok hajthatatlansága, amellyel a Szovjetunió kormányának és egész táborunknak békeszerető javaslataira válaszolnak. még nem jelenti a háborús konfliktus elkerülhetetlenségét. A béle megőrizhető. Hiszen a háborús érdekek alattomos politikájával szemben,. amelyet olyan emberek képviselnek, mint Rockefeller úr és a nyugati monopolisták, akik számára az óriási katonai költségvetések mesés nyereség forrást képeznek, szembenállnak a dolgozó emberek becsületes érdekei, a szocialista és a kapitalista világ nemzeteinek érdekei. Vannak nálunk naiv emberek, akik néha úgy vélik, hogy a Szovjetunió é s egész táborunk ezen becsületes, nyílt külpolitikája a gyengeség jele. Ez természetesen igen veszélyes tévedés. „A becsületesség a politikában" — mondotta Lenin — „az erő jele, az alattomosság a gyengeség jele." Ezek a szavak különösen békeharcos politikánkra érvényesek. A Szovjetunió körül tömörülő szocialista államok rendszere az új életet építve példájával befolyásolja az egész emberiség sorsát. Természetes, hogy mindaz, ami a világpolitikában történik, törvényszerűen magán viseli az imperialista burzsoázia szocialista tábor elleni harcának jellegét. Az imperialista burzsoázia arra törekszik, hogy kiküszöbölje azt a befolyást, amelyet országaink erejének és egységének példája gyakorol a kapitalista államok munkásmozgalmára és a nemzeti felszabadító mozgalomra a széthulló gyarmati rendszer országaiban. A revizionisták ismét felsülnek A nemzetközi reakció, amint azt 1956. áprilisában Sulzberger amerikai hírlapíró elárulta, az SZKP XX. kongresszusa után fokozta arra irányuló törekvését, hegy szétverje a béke világtáborának és a nemzetközi forradalmi nunká< mozgalomnak egységét, mégpedig oly irányban, amely a nevezett újságíró szerint kevesebb kockázattal jár, vagyis a revizionizmus, a „nemzeti kommunizmus", a szovjetellenes sovinizmus és általában a szocialista államokba és a kommunista, valamint munkáspártokba való eszmei behatolás fokozott támogatása útján. Tanúi voltunk a revizionizmus hullámának, amely részben behatolt táborunkba is és bizonyos visszhangra talált a kispolgári körökben, különösképpen néhány, a marxizmust szóval hangoztató, azonban éretlen, avagy érdekhajhászó értelmiségiek korében. Ugyanakkor azonban az imperialista sajtó, rádió és a Vatikán fokozták a marxizmus-leninizmus tanítása ellen irányuló ideológiai támadásaikat. A revizionisták módszerei, az a mód, ahogy céljaik teljesítéséhez fogtak, lényegében keveset változott. Bernstein idejében támadták az „ortodox marxizmust", mivel állításuk szerint sematikusan értelmezte az osztályharcot. Akkor azt állították, hogy a marxizmus megtorpant fejlődésében, nem veszi tekintetbe azoka' a változásokat, amelyek a tőkés világ struktúrájában beálltak (ez az imperializmusba való átmenet időszakában volt) és hogy ennek a megcsontosodott marxizmusnak át kell adnia a helyét az „új áramlatnak", a demokratikusabb, szabadabb marxizmusnak, mely állításuk szerint leszámolna az óhitű előítéletekkel. A marxizmus-leninizmus revíziójának mai szószólói hasonlóképpen beszélnek. Felületes „elemzéseikben" foglalkoznak az úgynevezett második ipari forradalom óriási forradalmi folyamatával és ezt kapcsolatba hozzák a termelés automatizálásának és az atomenergia felhasználásának folyamatával. Beszélnek a műszaki-termelési folyamat új minőségbeli változásairól, amelyeket nem lehet összehasonlítani a gépesítés múltbeli folyamataival. Újra felbukkannak a műműszaki értelmiség uralmáról szóló jelszavak, amely állításuk szerint felváltotta a tőkések uralmát, beszélnek a technokráciáról, amely felváltja a plutokráciát stb. Üjra szó esik a „népi kapitalizmusról", a népi részvényesekről, és újra át akarják keresztelni a „kapitalizmus", a „kizsákmányolás" fogalmait, úgy vélve, hogy a régi elnevezés kiküszöbölésével az emberek tudatából eltávolíthatják azt, ami ezen fogalmakkal kapcsolatos, hogy a cégér megváltoztatásával megváltozik a tartalom is, hogy például az „osztályharcot" a szociális partnerek kapcsolata fogja helyettesíteni, stb. Pedig világos, hogy mindazok a változások, amelyekre a jelenlegi kapitalista társadalomban sor kerül, a termelőerők fejlődése, még hangsúlyozottabban igazolják Marx tanítását a magántulajdon-viszonyok fenntarthatatlanságáról és azt, hogy a kapitalizmus fő ellentmondása, a termelés társadalmi jellege és a kisajátítás magánkapitalista jellege közötti ellentét kérlelhetetlenül a forradalmi megoldás felé halad. Lenin a kapitalista monopóliumok termelésében megmutatkozó magas fokú társadalmosításről beszélve ezt mondotta: ..Világos, hogy ebben az esetben a termelés társadalmosításáról van szó, és hogy a magángazdasági és magántulajdoni viszonyok olyan keretet elentenek, amely már nincs összhangban a tartalommal és ezért elkerülhetetlenül elkorhad, ha mesterségesen megqátolják eltávolítását, olyan keretet, amely aránylag hosszú ideig maradhat a korhadás állapotában ..., amely azonban ennek ellenére feltétlenül elpusztul". Lenin szemében a monopólium a kapitalizmus fejlődésének azt a fokát jelentette, amelyről a társadalom szükségszerűen rálép a magántulajdoni viszonyok kerete forradalmi módon való eltávolításának útjára, a magasabb fokú társadalmi rend útjára. Lenin így látta a monopóliumok uralmának sorsát és a marxizmusleninizmus semmiféle elméleti revíziója nem revidálhat.ia az adott tényeket. A marxista-ellenes és revizionista támadások szervezése aktivizálódásával kapcsolatban le kell számolni egyes ideológiai fronton dolgozók veszélyes előítéleteivel, akik úgy vélik, hogy a béke megőrzésére irányuló törekvés a szellemi fegyverek nyugalmát, ideológiai lefegyverzést, sőt viszszavonulást jelent. A békeharc politikai, tudományos, elméleti és művészeti harc, nagy gazdasági és ideológiai küzdelem. A XX. kongresszus világosan megmutatta, hogy a háborút meg lehet akadályozni de nem azzal, hogy meghátrálunk az ideológiai agresszió előtt. A revizionisták azon törekvésükben, hogy lekicsinyeljék és tagadják mindazt a fontosat és általánost, amit a szocializmust építő valamennyi nemzetnek útján követnie kell, különös taktikai manővert alkalmaztak, melynek lényege ma már eléggé le van leplezve. Felhasználták ugyanis a sztálini személyi kultusszal kapcsolatos komoly hibákat, amelyeket bátor önkritikával tárt fel a XX. kongresszus, kiaknázták azokat a következményeket is, amelyeket a párt éretlen tagjainak gondolatvilágában a XX. kongresszus dogmatizmus ellen irányuló rendkívül helyes csapása váltott ki. A „sztálinizmus" elleni harc leple alatt támadást indítottak a marxizmus-leninizmus alapjai, az egész szocialista társadalmi rendszer ellen. A revízió — amint ezt a nyugati álcázott ellenség hangoztatja — nem elégedhet meg csupán a hibák elítélésével, a pártmunka lenini elveihez és módszereihez való visszatérésssel, nem elégedhet meg csupán a rehabilitálással ott, ahol megszegték a törvényességet és annak biztosításával, hogy ez a jövőben nem ismétlődik meg, hanem a revíziónak ki kell terjednie a hatalom egész politikai szervezetére, az egész rendszerre. Ez természetesen a radikális kispolgári érdekhajhászók malmára hajtotta a vizet, akik úgy vélték, eljött az ő idejük, amikor radikalizmusuk hevességével rátámadhatnak a „forradalmi maradiságra", a „megcsontosodott sztálini rendszerre", „a demokráciát és szabadságot korlátozó bürokratizmusra", a „tervezés könyörtelen gépezetére" stb. Ha azonban vizsgálni kezdjük ezen fejüket újra felütő teoretikusoknak, a revízió hirdetőinek pozitív követelményeit, észrevesszük bennük a kispolgári nacionalistát és liberálist, aki — amint a múlt év őszén Magyarországon láthattuk — segítséget nyújtott az ellenforradalomnak a talaj előkészítésében. „A történelem dialektikája olyan — mondotta Lenin —, hogy a marxizmus elméleti győzelme arra kényszeríti ellenségeit, hogy marxistákká öltözzenek át. A belsejében rothadt liberalizmus a szocialista opportunizmus képében törekszik feléledni." Az opportunizmus és revizionizmus mindig támadta a marxista-leninista tanok azon tételeit, amelyek forradalmi átütőerejének fő részét alkotják. Ezért leplezetten támadja az osztályharcról, vagyis a proletárdiktatúráról és a kommunista párt vezető ezerepéről szóló következetesen végiggondolt elméletet. „Aki elismeri az osztályok harcát — mondja Lenin — még nem marxista, annak még nem kell túllépnie a burzsoá politika gondolatkörének keretét. Marxista az, aki az osztályharcot elismerve alkalmazza azt a proletárdiktatúrára." Ezért az igazi lenini tanítás ezen marxistáknak leplezett ellenségei attól kezdve, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom megrázta a világot, a mai naipig nem szűntek megtagadni az Októberi Forradalom nemzetközi jelentőségét, a Szovjetunió munkásosztályának vezető szerepét a nemzetközi munkásosztálynak a békéért és a szocializmusért folytatott harcában. Valamennyi revizionista irányzatra és elméletre jellemző, hogy az első szocialista állam fennállásának egész ideje alatt a nemzetközi munkásosztályt le akarják téríteni arról az útról, amelyet a Szovjetunió munkássága követ. Ezért túlozzák el azokat a hibákat, tévedéseket és sikertelenségeket, amelyek elkerülhetetlenül kísérték a szovjet nép nagyszerű úttörő munkáját, ezért becsmérlik célzatosan azokat a rendkívül értékes tapasztalatokat, melyeket a Szovjetunió munkásosztálya és kommunista pártja szerzett, ezért akarják ezen tapasztalatok gépies másolása bírálatának leple alatt tagadni felbecsülhetetlen nemzetközi' jelentőségüket. Štoll elvtárs beszéde további részéiben foglalkozott a gazdaság építésének, szervezésének és irányításának lenini elveivel, különösképpen a demokratikus centralizmu* elvével. A dolgozókat szolgáló szabadság és demokrácia Beszéde további során Štoll elvtárs hangsúlyozta a pártról szóló lenini tanítás jelentőségét a proletárdiktatúra rendszerében, amelynek alapján a mi pártunk is épült. „Munkásosztályunk és kommunista pártutnk felbecsülhetetlen értékű érdeme az, hogy a hatalom elérése pillanatában népünket közös és egységes törekvésre tudta vezetni, mely az új társadalmi rendszer, a nemzeti és az igazi emberi szabadság elérésére irányult. Ennek a szabadságnak természetesen nincs semmi köze a burzsoá liberálisok által elképzelt szabadsághoz. Ha a szabadság ellentétben áll a munkáinak „ töke elnyomásából való kiszabadítása érdekeivel, akkor az ilyen szabadság — félrevezetés, mondja Lenin és rámutat arra, hogy az egyenlőségre és szabadságra vonatkozó kispolgári értelmezés visszatükrözi az árutermelés viszonyait és előítéletté válik, ha a szabadságot és az egyenlőséget neim az osztályok megszüntetése értelmében fogjuk fel. A szabadság ilyen kispolgári értelmezésével összhangban áll az önző, széteső csoportosulásokra, táborokra épülő demokratikus társadalmi rend fogalma, valamiint a koalíciós és oppozíciós üzelmek „szabad" választási harcának fogalma. Az ilyen burzsá „szabadság" fő értelme a múltban az volt és ma is az, hogy célzatosan és állandóan megbontsa a dolgozó nép egységét és így fenntartsa a kapitalista rendszert. Népi demokratikus rendszerünk ezzel szemben egészen másképpen értelmezi a demokráciát és a szabadságot. Mi szabadságot és demokráciát akarunk a kizsákmányolóktól mentes dolgozó nép számára, amelyet saját érdekei egységessé tesznek a termelőerők és az ország minden gazdagsága államosításának gazdasági alapján. Ebből logikusan következik népünk politikai egységesítése és az ország minden szervezett politikai erejének, a Nemzeti Front pártjainak és a tömegszer vezet eknek tömörülése nem valamiféle koalíciós elvek szerint, hanem a Csehszlovákia Kommunista Pártja által vezetett Nemzeti Front, a szocializmus építése és a békeharc közös programjának alapján. Štoll elvtárs beszéde zárórészében felemlítette a burzsoá-demokrácia idejéből való szomorú tapasztalatokat, amelyek még élénken é. nek népünk emlékezetében. A ma.yarországi események margójára Štoll elvtárs ezt mondotta: Mi Csehszlovákiában mindig büszkék leszünk arra, hogy hála kommunista pártunknak, azokban a mozgalmas napokban népünk egysége, államunk bel- és külpolitikája, amelyet a lenini tanítás ideológiai örökéhez való rendíthetetlen hűség vezérel, jelei tös mértékben hozzájárult ehhez a történelmi küzdelemhez. Az emberek százmillióival együtt tudatosítottuk, hogy milyen éberen kell védelmeznünk barátságunkat a Szovjetunióval és a béketábor többi országával, hogy állandóan el kell mélyítenünk magúinkban a valamennyi nemzet munkásai és dolgozó népe iránti nemzetközi szolidaritás érzését ÜJ SZÖ o 1957. április 23. Drábek Viktor.