Új Szó, 1957. április (10. évfolyam, 91-119.szám)

1957-04-18 / 108. szám, csütörtök

ÍRTA MOR VAY GTUM „Sok hűhó semmiért" A moszkvai Vahtangov Színház második vendégjátéka WWi 1 *IB1ÉÉÍ m^mj^r^ mtm-W • Má Wmm m mamw f j Öls * tfe A lóistállók előtt pipáztam, éppen ősz előtt álltunk, magamban kedves nótámat vertem csizmámmal, hogy „csillagos ég, merre van az én hazám, merre sirat most engem az édesanyám.,.?", mikor látom, hogy kitárul a kapu és valami 15 remondát hajtnak a laktanyaudvarra. Lehet, hogy nem úgy mondják máshol, de mi a re mondák alatt olyan lovakat értettünk, mint ezek voltak: amelyeket még nem lovagolt soha senki. Eh, mondom, megint egy vad csapat, meggebedhetek velük, hiszen öreg huszár voltam, remondákat lovagoltam, de már nagyon vágyódtam haza, a faluba. Milyen a remonda? Amilyen ez a rozsdás, kócos, vad musztáng volt. A főhadnagy azt mondta: „mussz dann ...", mivel nehezen tudott magyarul. A musztángot így hívta. Hötyögött magyarul, de mindig abban voltam, hogy se magyar, se német, mikor aztán megmondták, hogy nagy úr s 53 kastélyuk van, csak egyszer jön haza egy esztendőben, na akkor tudtam, hányat ütött az óra. Kivezettem hát a musztángot, hogy ráteszem a nyerget: rögtön belémharapott. Fél óráig kínlódtam vele, míg a falhoz szorítottam, jobban mondva a sarokba, hogy rátegyem a nyerget, .erősen toltam, hogy sehová ne menekülhessen, csak rávethessem a nyerget, a hevedert majd rárántom, de nehezen ment. Megizzadtam: Miért nem hívtam segítséget? Hát bajtársaim is ilyen vad állatokkal voltak elfoglalva: kinek a lábát tiporta le, kinek a haját harapdálta a bestia. Nagy nehezen ráhajítottam a nyerget. Most a hevederek meghúzásán volt a sor. Tízszer is nekiszaladtam, hogy rárántom, de mindig elugrott, felágaskodott a vadfejű ló. Aztán mégis ráhúztam a hevedert, de csak az egyiket. Most a zablát vetettem a szájába, de ekkor leharapta a kisujjamat. Egy hétig kellett várnom, akkor újabb támadást intéztem a bitang ellen. Leharapta a másik ujjamat. Sokat szenvedtem, uram, nagyon sokat, és ez a űagyfejű, rozsdás külsejű ló még szabadon fickándozott, holott a főhadnagy úr már. sürgetett, mikor .jövök, ki a kórházból, mikor lovagolom az állatot? — Meg kell mondanom: a főhadnagy úr dolga tett volna ez a munka, mivel 8 kapta meg az okleveleket és až aranyérmeket, melyekből már öt darabot kapott. Kijöttem a kórházból, elővettem én a bestiát, rávetettem a nyerget, szájába hajítottam a zablát, iszonyú nehézségek árán nyeregbe hajítottam magamat. No most aztán kezem alatt vagy, bitang! Felágaskodott, majd lezöttyent és felvágta a farát. Majdnem szétszakadt a testem. Nem mozdult: még mindig egyhelyben toporzékolt, majd jobb oldalára heveredett. Jobb lábamat hirtelen átemeltem, hogy alá ne kerüljön, ekkor hirtelen a bal felére hengeredett: most a bal lábamat kaptam él hirtelen, máskülönben baj lett volna. Sáros lett a dög, mint a disznó, én csak a kengyelvasamat sajnáltam, mert aki huszár volt, tudhatja, mennyit kell pulírozni a kengyelvasat, ha az nedvességet kap. Tartottam magam ! Hentereghetsz, forgolódhatsz, kezemben vagy, te megveszekedett musztáng. Lábra állítottam, megsarkantyúztam, ekkor nekiiramodott, és mint a vihar vitt engemet. Ki a kapun, rá az országútra, neki a földeknek, rá a vetésekre ...'. Most csapódik be először a remonda. Engedtem a szárat, fuss, csak fuss, te őrült, majd kifulladsz, de az én állatomnak meg se kottyant hat dűlő, eszeveszetten rohant, a főhadnagy meg a laktanyaajtóból ordít, hogy megállj, gazember, megállj, becsukatlak, nem látod, hogy a parasztok vetését gyúratod le? Sapkám, csizmám akkor már a levegőben repült és bántam is én, hogy becsukat a főhadnagy úr? Visszakiáltottam neki, hogy csukasson be, de jöjjön és lovagolja maga ezt a bestiát, de nem hallotta. Jobb is. Szakadt róla a hab, de veszekedetten rohant előre, össze-vissza, én meg csak engedtem. Egyik csizmám, mint mondtam, elveszett, a másik tele volt vízzel, de csak rohantunk. így kezdődött hát a remonda belovagolása. Mikor hazatértem vele, még akkor is vérben forgott a szeme és elkapta hajamat, melyből jókora foltot kiszakított. Ekkor megint huszárcselhez folyamodtam: szembeálltam vele, fogcsikorítva ránéztem, felemeltem jobb kezemet, hogy képen vágom, s ekkor hirtelen balkézzel lekentem neki egyet, hogy szája mindjárt félrefüttyent... Hosszú az út odáig, amíg a huszárgyerek a remondát belovagolja, betöri, hogy amikor a főhadnagy úr kisasszonyai megjönnek, már megsimogathatják a borzas tófejet s az csak pislog két halszemével és már szelíden szájába veszi a tenyéren kínált kockacukrot, valamint oldalt ülve lovagolhat is rajta a hölgy... Szelíd már a ló: teste, akarata, vadsága, bestiasága megtörve. Vége a régi lónak. Még a mindig részeg főhadnagy is lovagolja, megcsapkodja a ló nyakát, melyet ezentúl Csondinak hívnak. Én adtam neki ezt a nevet, persze nem is tudják miért, Azért, mondtam egyszer, mivel olyan sáros volt, mint a disznó, másképpen csondó. Ebből lett a Csondi-név. Mikor tehát a laktanya kapuján belépett ez a vad bestia, melynek sörényében pelyva- és szalmaszálak voltak s szeme véraláfutásos volt, mosdatlan volt és mindig nyihogott, de leginkább akkor, mikor szél fújt, hogy az vigye a hangját, aztán se ustort, se nyerget, se tenyeret, se pedig embert nem tűrt magán, akkor még betöretlen vadóc volt, most meg Csondi, a kényesen, kedvesen lépegető hátasló. Még versenyt is lehetne vele nyerni, de nekem hiányzik két ujjam, itt a helyük, és nézze meg, leveszem a kalapom, itt ez a nagy karéj az ő szaggatása. Látta volna, hogyan köpködte a hajamat! Mondtam, hogy sok remondát betörtem, ezt is megtanítottam móresre, aztán az ünnepségen az istállóajtóba álltam, onnan néztem, a főhadnagy úr miként veri össze sarkantyúját, nyújtja kezét az oklevélért, s nézegeti-csillogtatja sokáig az aranyérmeket. „Én eladnám azt a medáliát", mondtuk sokszor magunk között öreg katonák. Ezeket, el kellett mondanom. Mivel még van valami hozzá. Minapság látom a városban, hogy egy toprongyos ember bemegy az ékszerészhez és öt medált kínál eladásra, de mindjárt kijön, nézegeti az érmeket, fejét csóválja, motyog valamit. Mindjárt megálltak körülötte az emberek. Mi az, mi azt Hangosan! Nem halljuk! Nem látjuk! iKilég az hozzá, hogy az ötből négy hamis volt. Pakfong. Dublé. Futtatott. Ilyen szavakat hallottam. „Helyes", gondoltam, mikor megismertem a toprongyosban a volt főhadnagyot. Csak ilyent érdemélt, hiszen nem ő lovagolta a remondákat, hanem én, nem az ő ujjai hiányoznak, hanem az enyéim. Jobb is, hogy ő kapta az aranyakat s nem én. Most a hideg szaladgálna a hátamon, hogy annyit veszkődtem azokkal a bitang bestiákkal, ráadásul ilyen pakfongokat, dublékat tartanék a tenyeremen. Ilyeneket csak a főhadnagy úr érdemelt meg. — Főhadnagy úr! — mondom neki. — Mi az, mi az? — kérdezi alig látó szemével. Maga az? ->- Én vagyok. Megismer? — De kicsoda maga? — Én vagyok a ló-betörő. Én lovagoltam a remondákat és maga kapta ezeket az aranyakat... — Na, itt van, magának adom, adja el. Jó pénzt kaphat értük — mondta felém totyogva, de én azt mondtam: köszönöm, nem szolgáltam rá, az a főhadnagy úré. Váltsa csak be. Legyintett, karjával hadonászott, valamit motyogott, aztán eltűnt az emberek között. Ez történt hát velem, uram, a lóbetörővel. Gorkij után Shakespeare a Vahtangov Színház műsorán! A szocialista irodalom megteremtőjének föld- és verejtékszagú, ítéletmondástól terhes, fülledt embervilága után a brit szellemóriás vígjátékának barokkoson kusza, álarcokkal teli, lármás és táncos világa. Gorkij reális embergálériája után Shakespearenek, e mindent széttörő és mindent megnyitó vad és szabálytalan őszseninek — ahogy Babits Mihály nevezte — derűs vallomása a szerelemről, a felhőtlen, boldog életről, amelyben semmi helye nincs a nagy tragédiáknak és királydrámák kegyetlen emberábrázolásának, a kor zagyva és rémületes értelmetlenségének, s ahol minden megenyhül és megédesedik. Vajon hogyan birkóznak meg a moszkvai vendégek a shakespearei szó finom árnyalatokra épített művészetével, sajátos nyelvezete mély költőiségével, a szóval való jellemzés pazar bűvöletével, a környezetrajz csillogó színeivel, a játék fő és mellékalakjainak bőven áradó humorával? A Gorkij est után ilyen várakozássál eltelve ültem a Hviezdoslav Színház nézőterén. És a moszkvai művészek feleltek. Jelesen feleltek. Az orosz nyelvet keveset értő vagy egyáltalában nem bíró néző is megérthette Shakespeare vígjátéka tragédiát súroló világának mély derűjét, bölcs humorát és ez talán a legtöbb, a legnagyobb dicséret, amit vendégeinkről elmondhatunk. I. -VI. *tapaport érdemes művész rendezői elgondolásában teljében hangsúlyt kap a játék humoros eleme. A színészektől bővérű komédiázást követel ez az elgondolás, a versmondás eszményi művészete és bája mellett táncos, lebegő könnyedséget, a mozgáskultúrának tökélyét. Ritmus és muzikalitás uralja a színpadot, az ötvözött szó mesterei táncolnak, lantot pengetnek és énekelnek, hogy ezzel is emeljék, színezzék szerepüket. A szín táncos forgataga az újdonság varázsával hat és ezt a varázst még fokozza T. N. Hrennyikov dallambö zenéje, amely nemcsak emeli a táncos jelenetek színessségét, hanem olykor erősen előtérbe is kerül. Shakespeare vígjátékának tárgyát az olasz Bandello egy novellájából merítette. Bandello novellájában Claudio és Hera szerelme, eljegyzésük, majd Hera meg gyanúsítása, a visszautasított kérő, Don Pedro által és Hera ártatlanságának kideriilése áll a mese központjában. Shakespeare az érdekfeszítő novellaanyagot megtoldotta elképzeléseivel, ízesnél ízesebb figurákkal. Claudio és Hera szerelme ugyan drámái színekkel telítődik az egész játékban mégis uralkodóan előtérbe kerül Bencének és Beatrice-nak incselkedő szerelmi játéka. Beatrice erősen a Makrancos hölgy Katájára emlékeztető jelenség, Bencében pedig az önfejű, konok lányt megzabolázó Petrucchio jelleméből és humorából kapunk ízelítőt. Rapaport rendezésében elhalványodnak a komoly szerelmespár színei, Bence és Beatrice állnak csaknem mindenkor és mindenütt az előtérben. A SZSZSZK két kitűnő érdemes művésze, J. P. Ljubimov és L. V. Celikovszkaja virágos jókedvvel, végtelen bájjal, táncos könnyedséggel formálják remekbe ezt a két pergő nyelvű, a brit komédiaköltőtől pompásan megfestett figurát. A derűről és bohózati humorról a leghatásosabban a Galagonyát és Bunkóst, a két törvényszéki szolgát alakító S uh min, a SZSZSZK érdemes művésze és V. G. Kol c ov, a Szovjetunió népművésze gondoskodik, elfeledtetve a nézővel a csaknem négyórás játékidőt. De minden más alakítás is magán viseli a gondos szerepkidolgozottság egyéni jellegét és csak helyszűke miatt nem soroljuk fel a népes színlapot. Összegezve megállapíthatjuk, hogy bár Gorkij Foma Gorgyejeve a mélyebb és felejthetetlenebb élményt, példásabb színjátszást, a nagy és utolérhetetlen orosz színpadi művészetnek egy kiemelkedő mestermunkáját jelentette, Shakespeare komédiájának előadása merőben más hangszíneivel és Gorkijtól egészen elütő játékstílusával is gazdag volt művészi élményekben és ezért megérdemelten aratott nagy sikert. EGRI VIKTOR rületen mozogva pedig vagy mindent el kell fogadni, vagy mindent el kell vetni. Teljesen lehetetlen bármilyen építő bírálat. Eredményes bírálatnak ugyanis azoknak a körülményeknek a vizsgálatából kell kiindulnia, amelyek között a tévedéseket elkövették, hogy pontosan meghatározhassák azok hatását, s így megállapíthassák, hogyan kell azokat kijavítani, ki a felelős és hogyan kell felelősségre vonni, milyen új, milyen más dolgot kell tenni, stb. Ez a vizsgálat nélkülözhetetlen még a legsúlyosabb tévedések esetében is, amelyek bűnök látszatát kelthették, és amelyek a törvényesség megsértésével állnak kapcsolatban. Azok, akiket e tények terhelnek, maguk is ténybeli tévedések áldozatai lehettek és — megtévesztve — azzal a mély meggyőződéssel cselekedhettek, hogy olyan elveket és értékeket szolgálnak, amelyeket joggal minden más fölébe helyeztek. Ha ezek közül a fájdalmas tények közül bármelyiket kiragadják azokból a valóságos körülményekből, amelyek között megtörtént, és csupán érzelmi és erkölcsi agitáció tárgyává teszik, minden bizonnyal hatalmas eredményeket lehet elérni a lelkek felkor bácsolásában, politikailag azonban ezzel azt a kockázatot vállalják, hogy olyan ponthoz érkeznek, amikor ez a feíkorbácsoltság tömegjelenséggé válik, felkelést válthat ki és szükségszerűen ki is váltja azt, ha van valaki, aki — hogy elérje ezt a célt — megteszi az utolsó lépéseket. Talán az tűnik ki ezekből az írásokból, hogy ez az írócsoport felkelésre tört, tudatában annak, hogy heves agitációja csupán felkeléshez vezethet, s olyan célt tűzött maga elé, amelyet csak felkelés útján lehet elérni? Sokkal szélesebbkörü dokumentációra lenne szükség ahhoz, hogy biztonsággal lehessen felelni erre a kérdésre. Ha azonban az a kivonat, amely előttünk fekszik, tükrözi ennek az egész agitációnak lényegét és azután például, ha a Rajk-temetés hátborzongató, képtelen felingerlő jellegére gondolunk, amelyben az általunk jelzett negatív elemek kicsúcsosodtak — kénytelenek vagyunk azt mondani, hogy ha ez a csoport nem felkelésre törekedett, a legnagyobb felelőtlenségről tett tanúságot. Tudnia kellett, hogy mivé fejlődnek a dolgok és azt látva, kötelessége lett volna legalábbis olyan politikai jelleget adnia akciójának, amely óva intett volna minden kockázattól — és e kockázatok közül néhány megdöbbentő volt —, így tehát ésszerű kivezető utat biztosított volna. A polici•kai és társadalmi mozgalmaknál nem iehet megelégedni azzal, hogy meggyújtják a tüzet és aztán odaállnak nézni, mi lesz belőle. Vajon nem keilett volna-e ezeknek az íróknak egyebek 'közt észrevenniök azt, amit mi mindannyian észrevettünk, hogy izgatásaikat átveszik a nyugati rádiók és napról-napra, óráról órára visszasugározzák az országba azzal az állandó, zajos, de elég konkrét felhívással együtt, hogy ragadjanak fegyvert a kormány megbuktatására és vessék meg egy új hatalom alapjait? rPudjuk: ma épp eleget ismételgetik, hogy demagógia és a múlt hibáiba való visszaesés az az állítás, hogy az ellenséget hívták volna fel akcióra. De milyen demagógiáról és milyen visszaesésről lehetne szó ebben az esetben, amikor a bizonyítékok, a tények itt vannak, mindenki láthatja őket és senki sem vonhatja azokat kétségbe? Az indulatok felkorbácsű'.Ésa a múlt ellen, a párt ellen, a kormány ellen, minden és mindenki ellen, ennek a csoportnak tevékenységében egy olyan kétértelmű elemmel párosul, amelyet első látásra nem sikerült megfejteni, pedig nagyon fontos, hogy megfejtsük és jól megértsük, mert ekkor sokkal világosabban látjuk magának a jelenlegi magyar helyzetnek a politikai vonásait is. Ez a kétértelmű elem megtalálható az Irodalmi Ojsáq novemberi számában, amelynek teljes tartalmát kiadták most. A hangnem ünnepélyes, drámai, telve harci trombitaszóval és dagályos Sággal. A dolog érthető. Azok a napok ezek, amikor utcákon harcolnak és elesnek és ezek az írók nem haboznak nyíltan kimondani, hogy ők azok, akik „a jelt megadták". Kifejezésmódjukból az is világosan kitűnik, hogy ők tartják magukat a mozgalom fejének, vezetőinek. Ez magyarázza meg azt is, hogy miért jelentették meg ezt a számot akkor, amikor még dörögtek a fegyverek és emberek haltak meg, s hogy abban az elég keserűízű éles kirohanásokat az utcán tárt karokkal fekvő holttestek leírásával keverik. Nyilvánvaló, hogy ez az írócsoport e kezdeményezésével saját bélyegét akarta rányomni a felkelésre, mintegy magának követelve azt. De ez növeii felelősségét, s arra indít bennünket, hogy még nagyobb figyelemmel keressük az irodalmi kifejezések és a korábbi hangnemben folytatódó polémia ricsaja között legalábbis a jeleit egy határozott politikai irányvonalnak. De e keresésünk eredménye, bár részben ugyan kétségtelen fényt vet az addig árnyékban maradt helyzet néhány vonatkozására, egészbenvéve csalódást kelt, mert szörnyű útvesztettség 5s hihetetlen zűrzavar képét vetíti elénk. „Megadták a jelt" — mondják. De mire adtak jelt? A fegyveres felkelésre? Úgy látszik, hogy nem, ha Dáry Tibor, aki talán a legismertebb az egész csoportból, így kezdi írását: Amikor az első puskalövés elhangzott, kiszaladt a fejemből a vér: ezért te is felelős vagy... Hogvan fogsz elszámolni a halottakkal ? ... £n nem tudom egyszerűen tudomásul venni, hogy forradalom nincs véráldozat nélkül..." Mint látható az írástudó hangja szóla

1 meg, itt de ez az írás Páloczi Horváth Györgynek bevezető felhívása után következik, amoly arra szólít fel, hogy ne tegyék le a fegyvert a végső győzelem előtt, azt írja, hogy nem voltak parancsok, sem föntről kiadott utasítások, magasztalja Nagy Imre függetlenségi és semlegességi nyilatkozatát, de előzőleg kijelenti, hogy „ebben az országban józan és tisztességes ember még hosszú időn át nem hihet szavaknak." Már ebben a cikkben is, melyben leginkább megvan az aktuális politikai állásfoglalás, felfedezhető tehát a bizonytalanságnak, a bizalmatlanságnak hangja, amely a többi írásokban már kifejezetten megmutatja, mennyire utat veszítettek. Vajon pontos céllal készítették.eiő és vezették a felkelést ezek az írók, s most már úgy vélhetik, hogy elérték ezt a célt, vagypedig csak könnyű szívvel játszadoztak a legkomolyabb dologgal, amely politikai mozgalomban elképzelhető — a fegyveres népi felkeléssel, és most már egyáltalán nem képesek kiszámítani az események menetét? Az írások egészének megvizsgálása inkább a második feltételezést erősíti meg, mint az elsőt, sőt egyre inkább növekszik az a benyomás, hogy nem csupán képtelenek az előrelátásra és a konkrét vezetésre, hanem egy olyan kétértelműségről, vagy a mélyen gyökerező kétértelműségek egész sorozatáról van szó, amely ott rejlik az egész mögött. A z Irodalmi Ojság november 2-i számáról szólva, Togliatti a helyzet elemzése szempontjából nagyon fontosnak tartja Németh László cikkét (Emelkedő nemzet). A cikk végén Németh László — írja — kénytelen kifejezni aggodalmát, amelynek akkor már mások is hangot adtak: Az új pozíciók felé csörtető emberek, akik a régi fényük visszatérését várják, megfelelő hadállást foglalnak el, s a forradalomból ellenforradalmat, 1956 magyar szabadságharcából holmi 1920as kurzust csinálnak." Ez a felismerés — írja Togliatti elvtárs — értékes és világos, felment attól, hogy másokra hivatkozzunk. A népi felkelés, amelyet felelőtlenül kirobbantottak azok, akik nem voltak képesek sem irányítani, sem megfékezni azt, bomláshoz és fehérterrorhoz vezetett, ami fölött ugyan az újságnak ugyanebben a számában közölt rövid nyilatkozat esdekelve sajnálkozik, de amelyhez az egész múlt elleni gyűlölettől telt dühödt kirohanások — és ilyenekkel tele van az újság — föltétlenül hozzájárultak és hozzájárulnak... Németh tehát helyesen látja meg és leplezi le a veszélyt, hogy 1920-hoz térnek vissza, ahhoz a borzalmas évhez, amikor vérfürdőből és terrorból megszületett a Horthy-rendszer. írása azonban, amelynek tehát végül is meg kellene világítania a dolgokat, még inkább elmélyíti a kétértelműséget. A cikk ugyanis a Horthy-rendszer szó szoros értelmében vett igazolásával kezdődik, sőt arra épül, hogy a Horthy-rendszerrel szembehelyezi és magasztalja a Horthy-korszakot. Nem kell azt hinni — állítja —, hogy ez a korszak olyan meddő és gyatra volt, mint a rendszer, mely nevét adta ... Sohasem volt ilyen nagy szellemi fejlődés és gazdasági téren is csaknem épp ilyen jelentős volt a haladás — követi nyomon Togliatti Németh László gondolatmenetét. A falvakban „kertek ezrei" virágzottak, miközben „az ipari munkásság szakképzettsége is nőtt". Az egyedüli dolog, ami hiányzott, a munkások és értelmiségiek közötti egység volt, hogy megteremtsék a nemzet egységét! Amennyire mi tudjuk — folytatja Togliatti —, a Horthy-korszakról Németh által festett kép hamis ténybelileg és minden vonatkozásában. Hasznos dolog azonban jól megérteni, hogy miről van szó: egy fasiszta rendszernek kispolgárok használatára való szokásos álcázásról... A súlyos és érthetetlen dolog számunkra az, hogy egy ilyen álcázást az írók újságjában terjesszenek ilyen mélyen tracfikus időÜJ SZ

O 1 1957. áprüis 18. '