Új Szó, 1957. április (10. évfolyam, 91-119.szám)

1957-04-18 / 108. szám, csütörtök

Ôperaiskola Kínában ff Botanikai szakkifejezések és la' tin nevük nem Linnétől származik, hanem a szerzőtől. Ezek ellenére ugyanolyan komolyan veendő, mintha Linnétől származna. IRODALMI MINDENES (FIRKONC, LÁBTÖRLŐ, LATIN NEVE: LITERÁTUS KUKEAC). Szerkesztőségek, kiadók, általában betűtermelő és szaporító helyek környékén tenyészik. A szellem birodalmában a katalizátor szerepét tölti be. Reprezentatív munkásságával nagyban elősegíti az írás és a kacat megkülönböztetésének folyamatát, mert ha egy szellemi termék olvasásakor ugyanolyan torz grimasz fut át az ember arcán és ugyanúgy kinyílik a bicska a zsebében, mint az övé olvasásakor, akkor az az írás ugyanolyan bazáráru, mint az övé. Roppant termékeny, szaporaság szempontjából balkézzel veri a házinyulat, ürgét és a kanadai ötösikrek mamáját. Hát még jobbal! Ír mindent. Tanulmányt, riportot, csasztuskát, krokit és aggkori segélyért folyamodó kérvényeket, sőt új műfajokat is teremt, melyekről semmilyen kiválasztó eljárás nem deríti ki, hogy micsodák. Irtani körülményes és nehéz, mert termékeiben ilyen kitételek fordulnak elő (klasszikus példa, amikor az egész írás ilyen), „a bányász fáradt, szénporos, de mégis derűs arcából két angyalian bizakodó szem nevetett rám", vagy „a lila hajnalban harsány indulókat éneklő, kapás szövetkezeti tagság vetélkedett egymással ügyesség dolgában." Egy vágóhídi riportjában az ökrök vérpezsdítő menetdalt bőgve, egymást letaposva iparkodtak a halálba (legalább is ö így éreztette), és egy idősebb anyakoca csürdöngölőt táncolt a tagló előtt. Már pedig az ilyen lírai alakzatoknak a legedzettebb szerkesztő sem bír ellentállm. És ezt mindenesünk nagyon jól tudja. Ha megkérdezed, miért ír, elpirul, dadogni kezd valami mélyen a bensőjében fészkelő kényszerről, émelyítő nyomásokról a veséje táján és elmondja, hogy már másodikos elemista korában is szépen tudott fogalmazni. Ha felvilágosítod, hogy azokat a nyomásokat ne értse félre, mert az tényleg a veséje, szemtelenségig harcias lesz, szóáradatba burkol, hogy hagyd őt élni, joga van hozzá, ha már egyszer megszületett. Békén hagyod, pajtásként válik el, ám ismerőseinek nem mulasztja el megemlíteni, mint sajnálatos tényt, hogy sajnos kár érted, mert jó fiú voltál, szellemi képességeid bizony elkoptatta az idő és már-már a teljes hülyeség felületeit súrolod. Szívós fajta, a hideget és szidást jól bírja, kihalásától nem kell félni. Ámbár, ha az utolsó példányt spirituszba konzerválva mutogatnák, nem vallaná nagy kárát a kultúrára szomjas emberiség. ZŰGFESTÖ (MÁZOLMÁNY NAGYTERMELŐ, SZlNESZKABÁTOR, LATIN NEVE: PICTUS SÉRIUS DUKÁT.) Tökéletesen megértette a modern technika alapelvének, a. normalizált szériamunkának az előnyeit. Műtermében öt vászon van kiterítve egymás mellé. Mind az ötöt egyszerre festi, egyforma mozdulatokkal és színekkel pontosan egyformára. Nem pepecsel, nem piszmog kompozícióval, nagystílű, villámgyors vonásokkal alkot. Legszívesebben hangulatokat fest, valószínűleg azért, mert ha ecsetjét dühében a vászon közepébe vágja úgy, hogy a festék ezer felé fröccsen, vagy ha idegességében feldönt több különféle festékkel teli üveget és azok tartalma ráfolyik egy gyanútlan fehér papírra, az már egy hangulat kétségbevonhatatlan nyoma és koronákban pontosan kifejezhető értéke van. Az elkészült öt képet hóna alá csapja és vadászkalandokra indul. Hála a korunkon átvonuló műizléshullámnak és az új lakások makulátlan, festménynemgyalázta falainak, a zsákmány mindig biztos. Ha egyszer valaki megmintázza az alakját, festegetésbe merült százkarú polip lesz, minden karjában egy ecsettel, ahogy a pénzt és az igazi művészet vergődő eszményét elfogyasztja. TUDOMÁNYÁT ELMÉLETI SÍKOKON IS GYÜMÖLCSÖZTETŐ ZENÉSZ (HANTAHARMONIKUS, LATINUL: MUSICALIS TEORETIC GUBA). Zenélni tud, de írni is tud, sőt előadni is tud! Ebből kifolyólag zenei életünk összes problematikus kérdéseit nagy általánosságban megírja, boncolgatja, fejtegeti, nyúzza, nyomorítja. Cikkeit óriási szívósággal helyezi el a lapoknál és bőrkötéses díszkiadásukra is aspirál. Ha megkéred, hogy írjon valami konkrét dologról, ráncolt homlokkal a soronkénti honoráriumtarifa és a várható kézbesítés időpontja iránt érdeklődik, de megírja. Előadóképessége istápolása érdekében előadásokat, tanfolyamokat és egyéb folyamatokat szervez. Szóban nagy óvatosan, ha lehet még kevesebbet árul el bizonyos dolgokról, mint írásaiban. így ha figyelembe vesszük, hogy azokban sincs semmi, négyütemű monológjaival bizony nem igen szolgálja meg a tiszteletdíjat, diétát és egyebeket. No de utóvégre is művész, szabad lélek és nem szolgaszellem. UNIVERZÁLIS SZÍNHÁZI BIKFIC, (dramaturg — igazgató — rendező — díszlettervező — habarék, latin neve: Asinus maximus circus glórii) Melegágya seínházak, kabarék, kulisszák világa. Tévedések elkerülése végett tudomásul veendő, hogy nem ért semmihez. Ennek ellenére: mint dramaturg minden darabot kijavít, átdolgoz, felfrissít, modernizál és inzultál. Kivétel nincs. Shakespeare foroghat a sírjában, mint egy ringlispíl, Bernard Shaw szálanként tépheti ki torzonborz ősz szakállát, mit tudták ők még azt, amit a mi bikficűnk már tud, hogy milyennek kell lennie egy mai darabnak; mint igazgató vezeti, kormányozza a színház hajóját, árkon-bokron, botrányos kudarcokon és sommás deficiteken át; mint rendező, megjelenik a főpróbán (nem előbb) és átrendezi az egészet. A meggyilkolt nem hal meg, a főhős a súgólyukban énekli el a nagyáriát, a súgó pedig a csilláron 'iógva súg. A száztagú vásári tömeg csapóajt-5n mászik be a színpad alól és telt ház elérése céljából a nézőtérre távozik. És még más rendezői mesterfogások; mint díszlettervező premier előtt sajátkezűleg átfesti a kész díszleteket. Erdőt pirosra (ősz), derűs eget borúsra (drámai borzadályt elősegíti), sárgát zöldre, tököt makkra (esztétikusabb). A 48-as huszárokat piros nadrág helyett bő gatyába öltözteti (néoi kádereek voltak). Az ördög fejére vaddisznóssertés kalapot nyom (reakciós). Ha a bemutatónak mégis sikere van, a közönség tapsára: mint dramaturg kirohan a szerző helyett a színpadra és hajlong, mint igazgató ropogósra sül a siker tüzében, konstatálja, hogy szimata van és tehetséges, mint rendező sír a meghatottságtól és csókokat dob a közönségnek, mint díszlettervező hasra borul, mint egy arab és megáldja a tapsvihart. Mindez persze a függöny előtt, mialatt a közönség a siker igazi érdemeseit követeli. Azután még tovább hajlong, mint szereplő, súgó, kulisszatologató és egyebek. Egyedüli eltávolítási mód, a színfalak mögül laszszót dobni a nyakába és kivonszolni, mint egy rossz lóbőrt. Siker után fejére helyezik az összes koszorúkat és nyolchengeres rózsaszínű bárányfelhőn száll fel a mennybe, ülvén a Mindenható jobbjára mindaddig, míg az Űr lábának egyetlen kegyes, de megfontolt mozdulatával le nem rúgja onnan és be nem bukfencezik a szennycsatornába, ahova való. Irodalomról-könyvekről^ Štorch Eduard: Kincs az őserdőben 192 oldal. Ara kötve 14.75 Kčs. Serdülő ifjúság számára 12—16 évig. A „Kincs az őserdőben" őskori történet a bronzkorból. Hőse a kedves kis Vakarcs, akinek az édesapját titokzatos körülmények között meggyilkolták. A fiú útrakél, elhatározza, hogy addig nem nyugszik, míg meg nem találja apja gyilkosát. Külön érdekessége és értéke a műnek a sok szebbnél szebb természetleírás, az erdő-, állat- és madárvilágnak mesteri rajza. Történelmi és gazdaságtörténeti krónika ez a könyv, amely amellett, hogy szórakoztat, tanít és nevel is. Szélesebb látókört nyit meg az ifjú olvasó előtt, bemutat egy olyan kort, amelyet a felnőttek is kevéssé ismernek, Thury Zsuzsa: Mostohatestvérek 224 oldal tollrajzokkal. Ára kotva 10.50 Kčs. Regény fiatal lányoknak. Egy visegrádi nyaralás története, melynek vonzóereje nem az eléggé lassú cselekményben, hanem a mában felvetett kérdés megoldásának lélektani finomságában keresendő. A lélek, az indulatok ábrázolásának szemszögéből izgalmas regény ez, mely azt a kérdést veti fel: össze tud-e szokni egy értelmiségi és egy munkáscsalád? Erről szól ez a szép, serdülő lányok számára írt regény. Pekingben hét évvel ezelőtt létesült az első kínai operaiskola. Ez az iskola eddig több tíz fiatal művészt képezett ki, akik sikeresen szerepelnek a kínai színpadokon. Az oktatás időtartama 7—10 év, aszerint, hogy mire specializálódnak a hallgatók. Ebbe az iskolába fiatal gyerekek kerUlnek és ezért a tantervben nemcsak szaktárgyak szerepelnek, hanem a középiskola tananyagát is átveszik. Majdnem száz szakember irányításával az iskolában négyszáz fiatal tanul, akiket gondosan kiválogattak, szemelőtt tartva tehetségüket, inteligenciájukat és testi adottságaikat. Palmiro Togliatti cikke az irodalmi Újságról és az írók szerepéről a magyarországi eseményekben Palmiro Togliatti „Tanúságtételek a magyarországi eseményekről — Irodalmi Újság" címmel cikket írt a Rinoscitának, az Olasz Kommunista Párt elméleti folyóiratának márciusi számába. Bevezetőül elmondja, hogy a Laterza nevű olasz könyvkiadóvállalat számos dokumentumot jelentetett meg a magyarországi október-novemberi eseményekről, megjelentette többek között az Irodalmi Újság november 2-i számának anyagát is. A cikk — melyet a Népszabadság nyomán kivonatosan közlünk — mint a szerző is megjegyzi, a dokumentumok alapján íródott. A z okmányok figyelmes elolvasása " után különösen két dolog tűnik szemünkbe. Egyrészt a nyelv, a polémiák hangneme, a kifejezésmód által tükrözött rendkívül ingerült lelkiállapot — megelőzi a súlyosabb eseményeket —, másrészt pedig olyan világos politikai orientáció hiánya, amely nemcsak néhány általános szólam hangoztatásában merül ki, hanem — bár vázlatosan, de mégis összefüggően — nem csupán a tűrhetetlenné vált múlt lerombolásának, hanem valami új építésének távlatát nyújtaná. E két momentum összegezése szélsőséges útvesztettség összbenyomását kelti. Amennyiben ezek az okmányok azt tanúsítják hitelesen, hogy — az események előtt és után — milyen volt azoknak a magyar íróknak álláspontja, akik részt vettek a mozgalom előkészítésében és vezetésében, azonnal meg kell ÚJ SZÖ 1957. április 18. V mondani azt is: ez az álláspont olyan volt, hogy nem vezethetett semmilyen pozitív eredményhez, hanem csupán a legkülönbözőbb kalandok számára kedvező zűrzavart teremthetett. A művészi alkotás szabadságát korlátozó kulturális vezetésről szólva Togliatti kifejti, hogy Magyarországon komolv tévedéseket követtek el. Ogy látszik, sematikusan és külsőlegesen fogták fel azt az elvet, hogy a kommunistáknak ideológiai harcot kell folytatniok minden területen az áLtaluk helyesnek tartott művészeti és kulturális irányzatok támogatására, sőt, úgy látszik, ezt az elvet adminisztratív rendszabályok útján alkalmazták. Ez szerintünk mindig tévedés. Az általunk helyeselt irányzatok felsőbbrendűségének mindenekelőtt a, vitából és a szembeállításból kell kitűnnie. A párt, bármennyire igényelje is, sohasem húzhat elő oiyan művészi vagy irodalmi lángelméket, akik parancsára alkotnak. A párt sajátos feladata az, hogy ösztönözze és útbaigazítsa a művészi alkotó tevékenységet, úgy működve, hogy gazdasági, politikai és ideológiai tevékenységének együttes hatásával sikerüljön átalakítania a társadalmi élet valóságát. így tehát az emberek létét és tudatát. De van egy másik ok is, amely azt tanácsolja, hogy ezen a területen ne fékezzük a művészi kutatást és alkotást, mégpedig az, hogy például egy bizonyos formai keresési irány, ha pillanatnyilag terméketlennek és negatívnak tűnik is, holnap már olyan szakasznak tűnhet, amelyen át kellett haladni, hogy új és mélyebb kifejezésmódokhoz jussunk és így előbbre vigyük az egész művészi alkotó tevékenységet. A párt nem olyan szervezet, amely alkalmas lenne nyomon követni, ellenőrizni, előre meghatározni ezt a nagy folyamatot, amely a különböző irányzatok ellentéteiben nyilvánul meg, s amely ezeket az ellentéteket meg is követeli, mint a végső eredmény feltételét. A kommunisták cselekvően kivehetik részüket és mint egy meghatározott irány pártolóinak, mint kritikusoknak, mint művészeknek és mint műalkotások élvezőinek és megítélőinek, ki is kell venniök a részüket e folyamat alakításából, de nem tarthatnak igényt arra, hogy azt már kiindulásában vagy bármelyik szakaszában megzabolázzák, s ne engedjék, hogy szabadon hasson a közönség ízlésének, a művészi haladásnak ez a másik rúgója. V

isszatérve a szóbanforgó írókra, Palmiro Togliatti megállapítja, hogy a konkrét kulturális „irányítás" kérdéseit minden képzeletet meghaladó élességgel tárgyalják. A hangnem állandóan a szidalmazás, a szatíra, a kegyetlen szarkazmus hangneme. Még élesebbé teszi — s nem is kis mértékben — az az ékesen szóló megszállottság, amellyel minden író saját magát az Ige megtestesítőjének tartja, és ahelyett, hogy nyugodtan okoskodnék, meg nem hallgatott Cassandraként beszél és mennydörög. Hozzájárul ehhez még a provincializmusnak egy bizonyos adagja is, amely sokszor előcsillan. Az eredmény ingerültség és teljes elkeseredés, amely kiterjed a vita minden más terére, bármiről és bárkiről legyen is szó, mely megdöbbenti az embert és melynek láttán komolyan felmerül a politikai ítélőképességnek és iránynak kérdése. Említsünk meg egy példát, amely sok más között különösen szembetűnik. Háy Gyula író, a XX. kongreszszust kommentálva azt az óhajt fejezi ki, hogy a kongresszus döntései hozzanak „gyökeres változást az ország politikai és gazdasági életében." Egy másik író, Gergely Sándor ezzel az óhajjal egy különben elég jogos aggodalmat szögez szembe. „Vajon nem gondolhatja-e tehát könnyen az olvasó, hogy aki országunk -politikai és gazdasági életében gyökeres változást tételez fel, a proletárdiktatúra és édesgyermeke: a szocialista otthonépítés felszámolását, magyarán: a burzsoá restaurációt tételezi fel?" Arra a következtetésre jut, hogy a „XX. kongresszus hatása tehát nem változtatja meg az ország politikai és gazdasági gyökereit." A következtetés helyes és helyes az előző aggodalom is. Gergely azonban csak azért indul ki ebből, hogy nyers türelmetlenséggel azt hirdesse: Háyjal többé nem érdemes vitatkozni. Ennek nyomán Gergely ellen épp olyan türelmetlenséggel kampány robban ki, amelyben részt vesz az egész írócsoport, talán az egész „Petőfi-kör". Szándékos aljassággal, rágalmazással, marakodással vádolják, a papokhoz hasonlítják, akikkel nem lehet vitatkozni, mint hiú és tehetségtelen embert pellengérre állítják és ízekre szedik, szinte az irodalmi és erkölcsi szörnyeteg típusaként tüntetik fel. Magát a szerkesztőséget is a vádlottak padjára ültetik, amiért közölte írását. Mindez megütközést és meglepetést kelt bennünk, különösen azért, hiszen azok az írók teszik ezt, akiket egész Európában a vita — szabadság bajnokaiként tüntetnek fel, itt viszont úgy látszik, képtelenek nyugodt, tárgyilagos vitát folytatni. Ha figyelemmei kísértük ezt a kíméletlen és közönséges polémiát, jobban megértjük, hogy a hírhedt „Petőfi-körben" mennyire nem volt szólásszabadsága az ellenzéknek, vagyis azoknak, akik nem értettek egyet azzal a csoporttal, amely a párt vezetői ellen indított hadjáratot irányította. Fje mi az igazi oka ennek az inL

f gerültségnek ? Néhány polemikus támadás személyeskedő jellege arra a feltételezésre késztet bennünket, hogy talán annak az elvtelen frakcióés csoportharcnak új fejezetével állunk szemben, amely — az illegalitás és a száműzetés hosszú éveiben — a magyar kommunista vezető káderek csoportját marcangolta, és megakadályozta, hogy a párt ebben az időszakban úgy fejlődjék, ahogy talán fejlődhetett volna. Ez a magyarázat azonban felületes és téves lenne. A kép sokkal bonyolultabb. Ennek az írócsoportnak a vitáiban — egészen különleges területen és módon — egy általános jelenség megnyilvánulásait és. következményeit láthatjuk. Ez a jelenség az a pártban bekövetkezett törés és bomlás, amelynek már jeleztük az okait a hosszú időszakon át elkövetett súlyos tévedésekben, az egészséges belső rendszer hiányában, a tévedések kijavításával szembeni ellenállásban és végül, de nem utolsó sorban, abban az irányzatban, hogy a pozitív és építő bírálatot teljesen negatív, és minden belső összetartást szétromboló izgatással helyettesítsék. A bomlásnak erre az utóbbi tényezőjére derítenek fényt ezek az írások. Hasztalan kérdezni: hogyan nem vették észre ezek az írók azt, nogy sem a pártra, sem a népre nem származhatott ,-emmi jó abból a módból, ahogy felvetették a kédéseket. Talán nem törődtek azzal, hogy szavaik és cselekedeteik milyen eredménnyel járnak, vagy legalábbis nem törődtek azok, akik jóhiszeműek voltak közülük. Csak a destruktív támadás azonnali hatékonyságával törődtek. Jöjjön ám utána az özönvíz. TV/T agát a múlt tévedéseinek bírá•

LT

A latát sem a tettek és a politikai távlatok területére viszik. Minden az erkölcsiségre, a törvényességre, az ártatlanságra, a szándékok tisztaságára, stb. vonatkozó legáltalánosabb állítások légkörében folyik. Ezen a te-