Új Szó, 1957. március (10. évfolyam, 60-90.szám)

1957-03-10 / 69. szám, vasárnap

Tizennegyedik életévemet ta­postam akkoriban Nagy lány voltam, negyedik polgárista. Talán a tizennegyedik év a bim­bózó leánylélek legszebb, leg­több titkot, édes meglepetést tartogató éve. Én is olyan vol­tam, mint iskolatársnőim. Én is éppen úgy szerettem volria, ha egy gimnazista, vagy urambocsá egy egyetemista rajtam jelejti a szemét, mint bármelyik, nálam szebb vagy csúnyább, szegényebb vagy gazdagabb korombeli leány. Sajnos azonban nekem,- akinek a kötelező egyenruhán kívül mindössze két kis otthoni fla­nellruhácskám volt, nagyon ke­vés esélyem volt arra, hogy egy fiú valaha is észrevegyen. Jaj, pedig már az osztályban nem egy leány dicsekedett el akkoriban azzal, hogy csókolódzott, talál­kára jár, táncol. Inkább hallgat­tam olyankor, mint hogy be kelljen vallanom: soha nem vál­tottam még egyetlen szót sem, se gimnazistával, se egyetemis­tával. Lehet, hogy ha valamelyik hozzám szólt volna, ijedtemben lenyelem a nyelvem, vagy vüág­gá futok, ám mégis ébredező leányszívem minden vágya ugyanolyan volt,., mint az akkori és a mai leányoké. Nem szerénytelenség, ha azt mondom magamról, hogy nem voltam nagyon csúnya már ak­koriban, mégis tudtam, hogy le kell mondanom álmaim megva­lósulásáról. Ugyan melyik fiúnak akadt volna meg a szeme raj­tam? A rakott szoknyám már háromszor volt leengedve és azt a vak is láthatta, a matrózblú­zom úgy feszült rajtam, mintha minden pillanatban szét akart volna repedni. Elsős korombat\ kaptam még, akkor olyan nagr, volt, hogy majd elvesztem ben­ne. Majd belenősz — mondotta anyám. Hát belenőttem, sót féle volt, hogy még az iskola befeje­zése előtt kinövök belőle. A lá­bamon az annyira út ált patent­harisnya — érdekes, ezt min­den 13—14 éves leány út ál ja — éktelenkedett, mindkét térde­men hatalmas stoppolással. Pe­dig a módosabb lányok akkori­ban már selyem harisnyát hord tak. S a cipőm? Azzal volt < legtöbb keserűségem. Apám mét újkorában házilag megtalpalta rnegsarkalta, gumival. Ehhez mét csak annyit kell hozzá tennem hogy nem az volt a mester­sége és máris elképzelhető, hogi; festett az amúgyis 1—2 szám­mal nagyobb új cipő a rajtc éktelenkedő póttalppál. Nen A f ^ f ^ S Az első bal írta: VÍGH RÓZSA Gondolja? — kérdeztem össze­vissza. — Persze, hogy oda és meg­látod ebbe beengednek majd ,. . szedd csak le rólam és vigyed ... Szinte letéptem fájós tagjai­ról a fekete mintás kartonblúzt, fejéről a kendőt. Mit törődtem f el­f elhangzó jajgatásával, ami­kor jelmezt szereztem. Mehet­tem a bálba. Felkaptam a húzott hosszú szoknyát az ágy végéről és máris készülődni kezdtem. Aztán elmentem a bálba ... de bár ne mentem volna el. Valamennyi osztálytársnőm jelmezben volt, de milyenben? Az egyik rózsa, a másik éjki­rálynő, tündér, spanyol nő, Ml­lerína és ruhájuk csak úgy ra­gyogott, suhogott körülöttem. Én pedig ott álltam nagyanyám orvosságszagú, kopott fekete ru­hájában az egyik sarokban, szememen a magamkészítette papírálarccal, de semmi boldog­ságot nem éreztem. Minek kel­lett nekem idejönni? Senki rám sem néz! Mellettem most is 10—15 fiú áll és észre sem vesz­[ nek. A lányokat nézik, a szép ' ruhájú, csillogó lányokat. Per­! céhként elkérik őket egymástól. ; Mind mosolyog, kacag, vala­mennyien boldogok. Csak én nem. Hozzám még senki sem szólt amióta itt vagyok. De i ugyan mit is néznének rajtam? Ezeket gondoltam magamban ! és anélkül, hogy akartam vol­na, felcsuklott torkomon a sírás. — A fiúk egy pillanatra felém néztek, majd az egyik gúnyos hangon így szólt: — Mi baj van nyanya? Ezen aztán valamennyien ne­i vettek, én pedig, mint akit pus­: kából lőttek ki, rohantam egye­nesen haza ... í Nagyanyám a fejem simogatta • fájós kezével és bár szeméből patakokban ömlött a könny, m.o­. solyogni próbált, úgy vigasztalt. — Sose törődj vele kicsim. ! Buták azok a mai legények, nem veszik észre a rongy alatt a drá­l gakövet, pedig nem mind arany i ami fénylik... Majd eljön hoz­i zád is az igazi, ha itt lesz az ideje, annak aztán te leszel a i legszebb, a legcsillogóbb, még ha • kartonruhában találkozol is vele. Fiatal vagy még, szinte gye­t rek... az meg ott az iskolá­- ban ... az a bál... úgyis csak - játék. — Játék ... játék ... de mi­i kor én úgy szerettem volna játszani. Mindenki játszhat... ' mindenki, csak én nem ... Tavasz jön Mint kinyíló galambfarok, úgy nő a tavasz a tájon, s mellölem pokolra süllyed maradék ifjúságom. Tavaszt küld reám a föld ingerlő istenverésül, s már testemnek zúgaiban a halánték ezüstje készül. Jószágot riszál a szél, tompul a hidegek éle. Kedvesem, jön a tavasz. Nélküled mit kezdjek véle? Veres János Vítézslav Nezval: Óriáshegyi szonett Zöldcsütörtök a hegyeken, ezer gyémánt harmatja csillog a sudár fenyves csúcsain ott; ezalatt itt, lenn a vadkertben városok és falvak mellett patak nyomában patak csörtet, napozó kutya reánkförmed, majd lustán tovább heverget. Patakok köd-gomolyain túl a pacsirta szállva ring, háladalt zeng a kikeletnek. Málló szobrok árnyát bújja, játszik, sípját vígan fújja egy hétesztendős vidám gyermek. Fordította: Zala József ^ « "*• — Az életben sok mindenről kell lemondani, mégis annyi, de annyi szépséget kapunk még így is. Látod, én 5 éve fekszem eb­ben az ágyban és mégis boldog vagyok. De hogy is ne lennék boldog, amikor láthatlak titeket, beszélgethetek veletek, mesélhe­tek nektek. S tudod, milyen jó nézni a gyermekeket? Majd megtudod te is. Mindig elége­dett legyen az ember, ne akar­jon olyant, ami úgy is lehetet­len, akkor boldog lesz és nem éri felesleges csalódás ... Így vigasztalt nagyanyám és nehezen, de mégis megnyugta­tott. így lopta el észrevétlenül leg­szebb éveim kedves mulatságait a szegénység és a háború. ... Mindez azért jutott eszem* be, mert részt vettem az óvo­dások álarcosbálján, ahol vala­mennyi — kivétel nélkül vala­mennyi — kisgyermek szebbnél­szebb, fényesebbnél-fényesebb jelmezben játszott, kacagott éppúgy, mint pár év óta műiden farsangkor. p akó Lászlónak „Rohanó évek ® sodrában" című kötetbe gyűj­tött verseiről a kötet címe után talán azt sejthetné az olvasó, hogy a mu­landóság melanchólikus árnyalatú él­ményével fog találkozni bennük, azon­ban ellenkezőleg, Bakó költészetében egészen sajátságos üdeségű, tiszta lí­rát talál s e lírában, mely szónokias­ságtól és sematikus zökkenőktől meg beékelődésektől teljesen mentes, von­zó, egészséges életkedv jut szóhoz. \ Korszerűséget, a szó legjobb értel­mében vett Aktualitást ez a versgyűj­temény friss közvetlenséggel kapcsol össze, az író szavai könnyedséggel áradnak és igazi emberiesség melegét árasztják s ezáltal külön érdekességet és vonzóerőt nyer minden megragadott téma és kifejezésre juttatott élmény. A másik kellemes meglepetés, hogy a könyvecske ára, a boríték hátlapján a Szovjetunió valutájában — 1 rubel — van feltüntetve s az impresszum szerint Bakó László versei a Kárpá­tontúli Területi Könyvkiadónál (Zakar­patszkoje oblasztnoje izdatyeljsztvo) jelentek meg Užhorodon, Ukrajnában 1956 nyarán. A becsületes és értékes líra nem szerepjátszás, nem álarcos játék, vagy alakoskodás, hanem önvallomás éspe­dig nemcsak átsuhanó hangulatokról és az írót elfogó érzelmekről, hanem h környező életről, életkörülményeiről és világnézetéről is. Alapjában véve az őszinteség képezi a lírai realizmus kiindulópontját, de ez nem jelenthet magábazárkózást, ha­nem ki kell fejeznie mindazoknak a kapcsolatoknak érzelmi visszhangját, amslyek az egyes embert egy élni ér­demes, kollektív törekvésekben és összeforrottságban kiteljesedő élethez fűzik. \ 96 oldalon 62 költeményt olvasunk, a többségük rövid, a hangulati líránaki ez a rövidség felel meg. Két rímtelen versen kívül, amelyeket írójuk recita­tíveknek nevez, a rím jelentős szere­pet iátszik nála. mint zenei hatás tényezője. Négysoros versszak félrím­mel nem fordul elő, a sorok páronként vagy keresztrímekkel csendülnek ösz­sze; virtuózkodásnak azonban sehol nincs nyoma, a figyelem nem terelő­dik feltűnő rím-előfordulásokra. A magyar népdal kétütemű, párosrímű strófáit megfelelő tartalomhoz lendü­letesen alkalmazza Bakó, de a vers­SAS ANDOR: : Magyar verseskötet Kárpát-Ukrajnából technika akkor sem okoz neki nehéz­séget, amikor reflexiókat tömörít egy­egy szonettbe. Íme egy ember, akinek öröme telik mindenben, a hazai tájék hegyeiben és folyóiban, az évszakok sajátosságai­ban, az idomulásban, amely nemcsak a múltba süllyeszt, hanem megújulást hoz, nemcsak porlaszt, hanem újat te­remt, a szerelemben, a családalapítás­ban, a szülőkhöz és a fivérhez való szerető kapcsolatban, dolgozótársaiban, a dolgozók alkotó és mélyen emberi szolidaritásában és az életnek tökéle­tesítő és szépítő építésében. És mi ennek az örömnek a forrása? Költőket a szerető szív, a mások sze­retete avat — olvassuk örökség című versében (70. 1.). Ennek a megértésére képesítő, a természethez és az élőkhöz átjárót teremtő szeretetnek hangja ugyanaz, amikor a hazáról vagy sze­relme tárgyáról ír, a falu számára póznák tetején villanyvezetéket sze­gező szerelőt, vagy tavaszi tájak pasz­tellszíneit örökíti meg, vagy a napra­forgók napimádó tányérjait említi. A költemények egyformán színvo­nalasak, 195< 1955 és 1956 szerepel egyesek után mint keletkezé­sük éve, de a többi is újkeletűnek lát­szik. A színvonal egyenletessége tá­volról sem okoz egyhangúságot. A te­matika változatos, az első ciklus hazai tájakat idéz, a másodikban szerelmi lírát találunk, a harmadikban feltűnik a dolgozók világa és különböző típu­saik, a negyedik címe Családi tűzhely és az ötödik csoport szemlélődéseket tartalmaz főleg arról, hogy mi mara­dandót tud nyújtani az író népe szá­mára verseiben. Bakó lírájának könnyedsége távol­ról sem jelent játékosságot, hanem jelenti azt a képességet, hogy köny­nyedséget visz minden élmény kifeje­zésébe. Megpendít egy benyomást, egy érzést, nyomban talál rá nyelvi te­kintetben kifejező és eredeti formulát, s ezt kellemesen továbbfüzi, mintha zongorán hallaná az ember egy téma változatait. Érzésének hőfoka, szelid bensősége egyenletes, ha akár anyjáról vagy kedveséről, akár az Ung völgyé­ről vagy a Dnyeper partjairól, akár a bányászból lett öreg párttitkárról vagy saját édesapjáról, akár a Nagy Októ­beri Forradalom évfordulójáról vagy a saját születésnapjáról ír. Nincs diszharmónia, kesergés, túlér­zelmes elbágyadás ennél a költőnél. Ez a kiegyenlítettség egy új ember­típust sejtet, ennek kiformálását két­ségkívül elősegíti az a magatartás és az a hang, amely távoli kellemes ze­neként jutott el Bakó verseiben a Ke­leti-Beszkidek vidékéről hozzánk s amelyre érdemes és hasznos felfigyelni mindenütt, ahol megfontolt, nyugodt és utat nem tévesztő menetelés van folyamatban a társadalomnak békét s — a népeken belül és a népek között — testvéri együttmunkálkodást ígérő magaslatai felé. U ol nevelődött nyelvi és verse­•• lés-technikai tekintetben ez a költő? Amint „Szeptember" című szonett­jében olvastuk, hogy az őszi parkot öntöző kertész fecskendője „milliárd karátban" ont fehér sugarat önkén­telenül eszünkbe jutott Tóth Arpad­nak „Körúti hajnal" című verséből a Végtelen Fény „millió karátjának" szétgurulása a hajnalodó nagyváros kövezetén. Lehet, hogy itt véletlen találkozásról van szó, de lehet talán az egyezés bizonyítéka b-zonyos iro­dalmi oldalról kapott benyomásnak, amely semmiképp sem több mint egy nagyon érdekes nyelvi kép megőrzése s nem másolást jelentő, hanem ere­deti módon való felhasználása. Má­sutt mintha Illyés Gyula hatott volna rá, de nem tartalmi szempontból, mert e tekintetben Bakó a saját lábán áll, emberi és társadalmi horizontját ma­ga alakította ki, hanem a verstechni­ka területén a halk, de elegendő ha­tású rímek használatából s a gyalu­forgácsoknak nevezett epigrammasze­rű négysoros versek körül. Annyi két­ségtelen, hogy a Nyugat köréből az Ady melletti és az Ady utáni költők iskolájában kapott kedvező hatásokat formai tekintetben. Bakó a Kárpát-Ukrajna határán fo­lyó Tisza és az Ung vidékét említi mint otthonát, mint hazai táját. Ha városról beszél, csak Ungvárról lehet szó, mert ennek szomszédságában van a bozosi tanya, ahol rádión Liszt zenéjét hallgatja. Tiszaújlak, Mező­kaszony, Beregszász, Nagydobrony és a kurqc harcok történetéből ismeretes Dolha Szerepelnek a versekben. A vá­rosban örü a tél végének, járdatisz­togató népek viszik ki annak megfe­ketedő maradványait. A fiatal tavasz első hirdetői az ő számára az Ung partján frissen tenyésző fűzfák; a fűzfavessző, bárhol megfogamzik. ahol a talajba mélyítik, kész kihajtani és frigyrelépni a földdel. Bakó tavaszi tá­jak halvány kékségét emeli ki, kék a csapongó fecske szárnya által érin­tott Ung vize, kékek a távoli hegyek és kék az égbo't, meg a térségek. Elnéz a Tiszán túlra, ahol Szabolcsban az ^almafa virágban áll, a dolgos nép nag'y táblákat művel meg és a közös munka egyre ízesebb neki. A Tiszá­nak a Kárpátok felőli partján Bereg­ben is virágosak a kertek és szép a népi testvériség: „... egyre szebb a kikelet orGsz ukrán adj kezet, járjunk tovíbb győztesen örökifjú földeken. (Túl a Tiszán, Szabolcsban). A kötet „Otthon" címet viselő első ciklusában található a Béke-dal amelyben a mezők és a madarak a tavasz és a nyár életserkentő erejét dicsérik és átkozzák a pusztító fagyot. Végül a népek veszik át a szót: Hogyha pedig, mint fűszál a réten, mint madarak erdő sűrűjében, gyülekeznek igaz szívű népek tudjátok-e, miről szól az ének? Azt harsogják győzhetetlen karban: áldott, aki épít erős karral, áldott legyen a nyár meleg fénye, a tavasznak langyos bizsergése, célok, eszmék gyümölcsfoganása — átkozott légy, sose lássunk, háborúság — művünk pusztítása. Egy 1955-ös évszámmal megjelölt vers idézi a tíz évi előtti első tavasz élményét, amely a szabadságot hozta s ugyancsak 1955-ben íródott „Ok­tóber ünnepén", melyben a csipkebo­kor tűzpiros ünnepi kokárdával dísze­leg, a nagy évfordulón a nyírfa pedig aranyleve'.eket hullatva ünnepel. A hajnal a Kárpátok felett vörös zász­lót bont, de nem néz, mint régen, anyák kisírt szemébe és fakó munkás­arcokba. A versek harmadik ciklusában, ^ amely a tavaszt és az életet képviselő dolgozókat, — vasgyári sze­re'jőt, üvegest, földmunkásokat — örökít meg igaz költőiséggel, előfor­dul egy kómüveslegény, aki víg ének­szóval kíséri kopácsoló munkáját, s először magyar dalok egész sora hangzik fel ajkáról, azután orosz dalba fog: dalol a kőműveslegény nem rég tanult, tört oroszsággal — de minden szavát értem én. Nem a kiejtés fontos itt, hanem, hogy végre egyesít egy nagy eszme *ok nemzetet, és daluk csupa szeretet." (Nem a Tavasz Tündére csenget..) A kötet átolvasása közben megtu­dunk az íróról személye szerint egyet­mást, így koráról, foglalkozásáról, ba­rátairól, szüleiről, fivéréről és sógor­nőjéről, az utóbbiak festők és kiállí­tanak. Bakó László a különböző köl­teményekbe beszőtt részletek szerint harminc éves, Ungváron dolgozó új­ságíró, nemrég • nősült. Mindezek ke­rettények s mivel az író felkeltette érdeklődésünket, iránta is érdeklő­dünk, de mindenekfölött megkap az a tény. hogy Kárpát-Ukrajna területén ilyen erkölcsi és művészi színvonalon van képviselője r. magyar érteimiség­nak, és különösen a magyar versírás­nak. Ú S 20 1957. március 10. 7 emlékszem, hogy valamelyik ci­pőmnek is sikerült volna az . eredet i bőrtalpút elkoptatnom, mert mire odáig jutottam, c a felsőrésze teljesen szétment. Apám mégsem könyörült meg rajtam. Tovább tart így ­1­mondogatta — és megmarad c formája is. Ö mennyit sírtam könyörögtem, — nem engedett a huszonegyből. Mit tehettem te­hát, jártam úgy, ahogy a sze­génység felöltöztetett. Február volt. A pesti utcáh plakátjai farsangi mulatságokra álarcosbálokra hívták fel a kö­zönség figyelmét. A Vigadóbar egymást érték a fényesebbnél fényesebb bálok. Néha hosszt ideig .álldogáltam egy-egy plaká i előtt és szemem elé a bstük he­lyére táncoló, tündöklő ruhái nők, elegáns frakkos urak ke­rültek. Szinte megszédített sok­szor az álmodozás. Ó, ha ér egyszer gyönyörű, hosszú ru­hában bálba mehetnék. Hogi körülhódolnának, egymás kezébő kapkodnának, mindenki engen nézne, rólam beszélne... Dc boldog is lennék. Hogy, hogy nem, az iskolc . igazgatója hozzájárult egy a ne­gyedikesek részére rendezet\ álarcosbálhoz, sőt azt is meg­ígérte, hogy meghívja a Zríny gimnázium felsőbb osztályainal t fiútanulóit. Mi negyedikesel olyan lázban égtünk, mint addit 5 sosem. Mindenki tervezett, tit­| kolódzott, sugdosott, és izgatot­tan várta a nagy napot. Megje­( lenés jelmezben. Fiút mindenk j hozhat magával, ha éppen akar Én olyan voltam, mint ak nem leli helyét sehol. Legszebl álmom, elérhetetlen vágyam va lóra válhatna, ha jelmezt tűdnél . szerezni. De honnan? Ott hot . hiába kértem, sírtam, mindű azt a választ kaptam: Miből'. Akkor már inkább egy szövet ruhát vennék neked! Szövetru j hát. Kit érdekelt akkor a sző ? vetruha, amikor egy jelmezze belophattam volna magam a 1 oly sokszor elképzelt mulatság­ba. Felkutattam minden fiókot / minden zúgot. Ráakadtarr • anyám menyasszonyi ruháján i is, de sajnos, amikor ő eskü i dött, éppen rövid ruha volt < divat; mit kezdhettem volna a: elszabott rövid fehér ruhával. Az utolsó délutánon tehetet len elkeseredésemben végigvág­tam magam a sezlónon és úgi sírtam, mintha a boldogságomé temettem volna. Nagyanyám szegény akko\ már 5 éve ágyban fekvő betei volt. Izületi gyulladás bénítotti meg a sok emberfeletti munká­val összetört testét. Este levet­tük róla a felsőruhát, regge újra ráadtuk. Ügy feküdt, ül szegény egész nap, mint egi élő halott. Ha fájdalmai enged ték, mesélt nekünk szebbné szebb, soha nem hallott mesé­ket. — Miért sírsz kedvesem? ­kérdezte tőlem. — Miért? Mert szegényne) születtem! Miért születtem? In Icább ne kellene élnem, min hogy ilyen földhözragadt senk legyek! Még egy iskolai bálri sem tudok elmenni, mert ninc ruhám., nincs jelmezem! GyÜlö löm a szegénységet, gyűlölőn — zokogtam. — No, ne sírj kedvesem, é\ sem voltam soha bálban... ­mondotta nagyanyám gyanúsai reszkető hangon. — De én menni akarok, aka rok, értse meg nagymama, na­gyon-nagyon szeretnék. — Hát eredj el a matróz ru fiádban ... bíztatott szegény. —Abba? Kinevetne a világ Egész évben abban látnak, a nem jelmez. Olyan ruha kel amiben más az ember, min egyébkor. Jelmez kellene. Csa, abban engednek be a bálra. Nagyanyám egy darabig gon dolkozott, majd így szólt: — Gyere kedvesem, vetköztes ; le... — Hagyjon most engem, rnaj< jön anyám, különben is hol va. még az este... — mondtat kegyetlenül. — De ... oda akarom adni • ruhámat neked. Öltözz fel öreg asszonynak, nagymamának ... Egyszeriben a torkomon akaá a sírás. Hogy ez eddig nem ju , tott eszembe. Hiszen az is jel mez. Pillanatok alatt felszárad tak a könnyeim és odaszaladtar az ágyhoz. '. — Nagymama édes, ideadja

Next

/
Thumbnails
Contents