Új Szó, 1957. március (10. évfolyam, 60-90.szám)
1957-03-10 / 69. szám, vasárnap
Az alkalomszerűség védelmében A CSEMADOK népművészeti csoportjainak közel nyolcéves szereplése után vita indult arról", mit, hogyan kell tenni. Mondhatnánk úgy is, ahogyan a nyolcéves szereplést összegezte a los oní"' bemutató, ugyanúgy a bemutató kapcsán a vitatkozók véleményt mondanak népművészetünk jelenlegi állásáról. Összegezések, helyes megállapítások és helytelen balfogások jellemzik a hozzászólásokat, de még olyan kijelentések is akadnak. hO:.qy miért csak a népművészetről beszélünk. Pedig csak egy szócserét kellene alkalmaznunk, mindjárt benne foglaltatna a többek által hiányolt általános művelődéspolitika is. Tehát mondhatnánk úgy, hogy vita folyik mostanában az Űj Szó-ban arról, hogyan is állunk a néphagyományok kutatásában és ápolásában, kinek a feladata ezt vagy azt tenni, és amit eddig tettünk az mennyire helyes és hasznos cselekedet volt. Több vitatkozó úgy beszél erről a kérdésről, mintha a népművészeti csoportokról is szólna ugyan, de úgy, hogy nem érzi létezésüket. Ebből a szempontból értékelve a hozzászólók közül szerintem „A művészi ízlés fejlesztéséért" címmel Mózsi Ferenc megállapításait tartom a legfontosabbnak, mert ő mutat rá leghelyesebben, hogy céljában mi a feladatunk a népművészet felújításával, illetve ápolásával. Nem egyszerű dolog nemzedékünk és a jövő nemzedék ízlésének alakítása, amikor közel fél évszázad álművészetének irányzatával kell megküzdenünk. Éppen ezért az „időszerű" kulturális munka védelmében szeretnék pár szót a vitához hozzászólni, mert az alkalomszerűség jellemezte fellépések azok a területek, ahol a Csemadok által szervezett ének-, zene-, tánc- és színjátszó csoportok beálltak abba a sorba, ahol a jóízlésért kellett és kell küzdeni. Dobos László cikkében majdnem fején találja a szeget — de csak majdnem —, mert helyette a szorgalmasan dolgozó fentebb említett művészcsoportok fején üt egyet mondván: — alkalomszerűség! E kijelentést többen igazolják, és ugyancsak kimondják a szentenciát: alkalomszerűség ! „Ha per, úgymond, hadd legyen per". Az indulat hirtelenségével azt mondanám, hogy Dobos László, K. Reszl János, Sági Tóth Tibor, igénybe veszik az atomkorszak lehetőségeit és érintve a népművészeti csoportok tevékenységét, egy rakétarepülőgépen valamelyik szomszéd planétán kötnek ki, ott leülnek az idegen bolygó szélére, lógatják lábukat a semmibe, szemük fölé emelik kezüket, és lenéznek árva földünkre, ott is éppen Szlovákia délvidékére és vizsgálják a népművészetet. Majd egymásután kijelentik: — „alkalomszerűség !" „A népművészet mint ilyesmi alig tízesztendős." Majd harmadiknak Sági Tóth Tibor teszi hozzá: Ejnye, ejnye, ez a nép már nylon uniformisban jár. Szedjük csak gyorsan elő a rokolyát meg a gatyát, mert Egegeň, Paláston, Pereszlényben, Szalatnyán, és a többi Ipolyság környéki falvakban, túlságosan átlátszók lettek a leányok.. AZ INDULAT hirtelenségét azonban váltsa fel a józan megfontolás, és ha nem is illik nagyon ide, de az alkalomszerűség helyességét szeretném pár szavas statisztikával igazolni: 1949. óta — szerényen számítva — „alkalomadtán", hirtelen kerekített ünnepek alkalmával művészcsoportjaink körülijelül 15 000 alkalommal léptek fel. Hét év alatt mondhatnánk ieljesen eltűnt a hitvány, a torz, u giccs, s csak elvétve találkozunk olyan csoporttal, amelyiknek műsora ne szolgálná a 5ö ízlést. A 15 000 fellépésen elsősorban maguk a szereplők formálódnak, igazodnak az évszázados hagyományokhoz, és a népművészet tolmácsolásával igazodnak ehhez a jó ízléshez a nézők sokezres tömegei is. Az alkalomszerű szereplések közben növekedtek meg olyan együttesek, mint a kisgyarmati táncegyüttes, a pozsonypüspöki, a sajószárnya., a gömöri, a tornaijai, a deméndi a tardoskeddi, a garamszentgyörgyi stb. csoportok is. Az alkalomszerű fellépések voltak azok, ahol ezek a csoportok fáradságot nem ismerve, dalolták a legszebb népdalokat, táncoltak és muzsikáltak. Az igaz, hogy sok esetben kezdetleges volt és ma is kezdetleges még ez a művészet. Ám ha azt nézzük, hogy a pozsonypüspökiek csak az elmúlt évben 90 alkalommal léptek fel, a sajószárnyaiak és a gömöriek csak az aratás idején 25—30 alkalommal szerepeltek, akkor nem tehetünk könnyelmű kijelentéseket, hogy csak alkalomszerűség jellemzi a népművészeti tevékenységet. Annál is inkább nem mondhatjuk, mert a jelenlegi vita sem indulhatott volna meg, ha nem húzzuk fel a gyermekcipőt, ha nem botorkálunk és ha nem indulunk el Losoncra, aminek kapcsán most összegezhetünk. Egyhelyütt már szóltam arról, hogy egy fiatal generációnak kellett hozzáidomulnia mai életünk problémáihoz, és a népművészet önmagukkal hozott ösztönös szeretetét tudatossá tenni, hogy a kettőt összeegyeztetve szólni tudjanak arról, mit hogyan kell tenni. Ha már most szólnak, ne távolról nézzék ezt a fejlődést, hanem közelről vizsgálják, mert a jelenlegi művészi vezetők is együtt nőttek fel az alkalomszerűséggel. Semmibe vennénk ezeknek az embereknek öt-hat éves munkáját, ha bölcselkedve kijelentenénk, hogy vajmi keveset ér mindaz, amit csináltak. Mert maga Dobos László mondja, hogy a kezdet fércműveket is szül majd, de a gyakorlat kétségtelenül minőségi emelkedést hoz magával. Igen. A kezdetlegesség az alkalomszerű fellépések közben nemesedik, forr, érik nemes művészetté. K. Resszl János hozzászólásához csak annyit, hogy igen, Losonc volt. Az egyszerű névtelen Jánosok és Terkák ajkán él a népdal. Folyik a népdalgyűjtés. És ezek a lányok és legények sem az újjukból szopják ezeket a dalokat, mint ahogy a komáromiak sem a Kék-Duna keringőt(!). S a hozzászólás ellentmondásaihoz még annyit, hogy itt idézem néprajztudósaink megállapítását: „A néphagyomány nem évszázadokban, hanem évezredekben számol." Ezt azért tartottam szükségesnek megjegyezni, mert a vitatkozók általában elfeledkeznek arról, hogy megállapításaikat alkalmazzák a gyakorlati munkára, elfelejtik, hogy ezek a megállapítások közelebb vagy távolabb viszik a művészcsoportokat ahhoz, vagy attól, amit tenniök kell. A CSEMADOK AMIT TEHETETT, megtette, és a jövőben is meg fogja tenni a tőle telhetőt. Azonban csak helyeselni tudom azt a megállapítást, hogy a további feladat — népi kultúránk számbavétele tudományos igényű hozzáértő feldolgozása, értékeinek megőrzése, nem lehet immár a Csemadok feladata. De amikor helyeslem Tóth Tibor megállapítását, ugyanakkor nem helyeslem azt, amikor azt mondja, hogy nincs szükség egy hivatásos vagy félhivatásos népművészeti együttesre. Mert ha nézem az Üj Szó, Tóth Tibor cikkét közlő oldalát, a jobb sarokban ott látom a mindnyájunk által oly közkedvelt és nagyrabecsült Mojszejev-együttes fellépéséről közölt hírt, és azt, hogy immár ez az együttes húsz éve fennáll. Minden bizonnyal a Szovjetunióban is sokezer alkalomszerű együttes működik. És ha Tóth Tibor azt mondja, hogy a népművészeti csoportok jelentik ma az egyetlen érintkezési felületet, amelynek révén népi kulturánk hagyományos értékei kapcsolatba kerülhetnek a mával, akkor érthetetlennek tartom az előbbi megállapítását, hogy a népművészetből ne csináljunk professzionalizmust. A Tóth Tibor által is helyesnek ítélt népművészeti csoportok az alkalomszerűségnek majd minden alkalommal tartalmat tudnak adni. Ez a tartalmasság a nép osztályöntudatából ered, és egészséges világnézetből. Ez a választóvíz. Művészi fejlődést azonban és a művészi fejlődésnek irányt — itt a bökkenő — egyelőPe sajnos csak az alkalomszerű művészi vezetők tudnak adni. Ez volt a feladata és továbbra is ez lenne a feladata egy hivatásos vagy félhivatásos népművészeti együttesnek. Ez a tény egyrészt művészeti emelkedést jelentene, másrészt, de elsősorban, hozzáértő vezetők nőnének a hivatásos együttes mellett, mint ahogy a jelenlegi pár művészeti szakember is a volt népművészeti együtteseknél ismerkedett meg ezzel a kérdéssel. Nagyon helyesnek tartom Sági Tóth Tibor azon javaslatát, hogy a középiskolákon alakuljanak néprajzi körök, mert ez nagyban elősegítené, hogy mozgalommá váljon a népművészeti munka. Helyes a javaslat annál is inkább, mert a továbbiakban felteszi a kérdést, hogy új hetilapunk „A Hét" nem indíthatna-e állandó néprajzi és népművészeti rovatot. E kettőt összekapcsolva egyelőre pótolni tudnánk azt a hiányt, amit az Akadémiának kellene betöltenie. Szerintem is, ha ez megvalósítható lenne, az alkalomszerűen működő népművészeti csoportok nagy segítséget nyernének és tétovázó, útkereső munkájukban gyorsabban tudnának előrehaladni. Ám mindez nem mentesíti a Tóth Tibor által is felvetett magyar néprajzi kabinet létesítését a Szlovák Tudományos Akadémia keretén belül. Mert ha tovább lépünk egy lépést az időszerű, illetve alkalomszerű népművészeti munka hogyanján, ezt a néprajzi kabinet oldhatná csak meg, valamint a Koczka István és Bátky László által felvetett problémákat is. Ugyanúgy ez az intézmény volna hivatva arra, hogy művészcsoportjaink által közvetített népművészeti érték osztályjelleget is kapjon azáltal, hogy a munkásosztály hagyományait felgyűjtve, gazdagítaná népművészeti értékeinket. Ezzel a kérdéssel Tóth Tibor foglalkozik nagyon helyesen és igaza van amikor azt írja, hogy e téren — egyelőre szükségmegoldásként — a népművészeti csoportok is sokat tehetnek. így válna még gazdagabbá, még tartalmasabbá az az áldozatos munka, melyet sokszáz Csemadok-tag végez a népművészet ápolásában. MEGJEGYEZNI KÍVÁNOM MÉG, hogy a problémák sürgős megoldásában nagy feladat hárul a Kerületi Népművészeti Tanácsadókra is. Munkatervükben és nem utolsósorban pénzügyi terveikben ás ott szerepel a népi hagyományok gyűjtésének fontos feladata, hacsak addig a határig is, hogy a népművészeti csoportok igényeit kielégíthessék. Azonban sajnálattal kell megállapítani, hogy a Kerületi Népművészeti Tanácsadók ezt a munkát a magyarlakta területeken mostohán kezelik. Tardoskedden, Kisgyarmaton, Deménden, Garamszentgyörgyön, és mindenütt, ahol a művészcsoportok alkalomszerűen nyúltak hagyományaik értékéhez, sürgető követelmény, hogy a Kerületi Népművészeti Tanácsadók segítséget nyújtsanak e csoportok művészi fejlődésénél, hogy ne sikkadjon el az a kezdeményezés, amely a nép jó érzéséből eredően foglalkozik a felnövekvő nemzedék művészi ízlésének alakításával. Tudom, hogy ez is csak részlegmegoldás. Azonban ennek az intézménynek is feladata — és gyakorlatilag csak ennek a feladata —, hogy újra dolgozzanak a Mózsi Ferenc által említett Schleicher Lászlók, Boris Gézák, Vass Károl.yok, mert az alkalomszerűség következtében megszaporodott népművészeti csoportjainknak munkája csak akkor lesz művészi igényű, csak akkor lesz tartalmas és nem öncélú, ha minden erre hivatott állami szerv is segítőkezet nyújt, amikor botladozva haladunk előre. GYURCSÓ ISTVÁN VÁCLAV LACINA: Itt Strasbourg beszél — Černý elvtárs — szólt ki a folyosóra Dandová elvtársnő — gyere a telefonhoz, Strasbourg hív! František Černý éppen az üzemi konyhába indult, de azonnal visszafordult. — Halló, itt Strasbourg, Černý elvtárs? A kalapja miatt hívom, megvan, érte jöhet a ruhatárba! František Černý megörült a hírnek. A kalapot tegnap vette magához kérette és így szólt hozzá: — Nézd, elvtárs, jó, megbízható, lelkiismeretes, munkaerő vagy, de káderlapodon egy fekete folt éktelenkedik: mi dolgod volt Strasbourggal? Černý eleinte nem értette a dolgot, de csakhamar világosodni kezdett az agyában. Meg is magyarázta. Ezzel elintéződött az ügyCsakhogy nem végérvényesen. és mindjárt azon melegében a „Strasbourg városához" címzett vendéglőben felejtette. Tehát mégsem veszett el, nagyszerű, lám, vannak még becsületes emberek a világon, fő, hogy a főpincér magához vette! Nagy volt hirtelen az öröm. František Černý annak örült, hogy megkerült a kalapja, Cepek elvtárs — bár fogalma sem volt róla, hogy egy elveszett kalapról van szó — a Strasbourg szó hallatára lett vidámabb. Ész nélkül rohant és terjesztette az üzemben a hírt, hogy Černý az imperialisták ügynöke, saját fülével hallotta, amikor a nyugati imperialisták zsoldjában álló áruló Černýt Strasbourg hívta. František Černýnek rekreációra kellett volna éppen mennie. Nem ment. A beígért fizetésemelést sem kapta meg. És különben is egyre erősödött benne az érzés, hogy a vállalatban egyre hűvösebb légkör veszi körül. Kinevezése előtt feljebbvalója Amikor a fiókiizembe akarták áthelyezni vezetőnek, a strasbourgi visszhang ismét megszólalt. Mond csak, milyen kapcsolataid is voltak akkoriban a Nyugattal? Persze, ismét kimagyarázta a dolgot, csakhogy időközben a fióküzembe már régen más vezetőt neveztek ki. František Černý alaptermészete ugyan nyugodt volt, de ebben a hajszában lassacskán türelmét vesztette. Még meg is rótták, mert összeszólalkozott Klabíková elvtársnövel, bár ha vesszük, nem is sértés, amit odamondott neki. Kémekről és árulókról volt szó és Klabíková elvtársnő megjegyezte: — Itt van például ez a Černý elvtárs. Hogyan is feledkezhettél meg ennyire magadról? — Nem magamról feledkeztem meg — ordította Černý — csak a kalapomat felejtettem ott, az istenit ennek a libának —, ami azonban nem volt helyes viselkedés, mert Klabíková elvtársnő csak nemrégen volt a vállalatnál és nem tudhatta, ml igaz a sok mende-monda körül, mi nem. — Valahogy szorul a hurok a nyakam körül — gondolta Černý és állást keresett egy másik vállalatnál. Sokan helyeselték ezt, különösen Cepek elvtárs viseltetett megértéssel ezen igyekezet e iránt. — Tulajdonképpen igaza van, ha el akar menni tőlünk, a mieink nem bántak vele szépen, bár, ha vesszük, részben ő maga a hibás. De ez más lapra tartozik. Ráhúzzák majd, hogy fluktuáns, de ha elmegy, neki is, nekünk is jobb lesz. Így hát František Černý elhagyta a vállalatot, ahol gyanakodva néztek rá és máshol vállalt állást. Azt beszélik, hogy az igazgató ott is furcsa szemmel méregette. František ugyanis nagy papírzacskót vitt magával és abból előhúzta a kalapját. — Amint látod, igazgató elv•> társ, ez itt egy kalap. Olyan mintha új volna, pedig már kétéves. Nem fejfedőnek, hanem alibinek hordom magammal. Hívd fel a Strasbourg városához címzett vendéglőt, a ruhatáros nő jól emlékszik rá. A főpincér ugyan nincs már ott, ha beszélni akarnál vele, Pezinokot kellene felhívnod — nem, nem a várost, hanem a Pezinok-borozót a Gyü mölcs téren ... Nem, dehogyis, teljesen józan vagyok, az eszem sem ment el sétálni, habár.. < Csak elejét akartam venni a dolognak, mert Cepek elvtárs biztosan figyelmeztetett kapcsolataimra Strasbourggal — hát persze, mindjárt gondoltam ... Igen, igen, nekem is fúrta az oldalamat, miért teszi ezt velem, hiszen én sohasem bántottam, csak egyszer, sok víz le* folyt azóta a Dunán, 'figyelmeztettem, hogy ne hagyja a bizalmas iratokat az asztalán heverni, ha kimegy az irodából. Akkor megharagudott rám és csak annyit mondott, hogy majd ő megtanít engem arra, mi az éberség... és most már kerek két éve —, hogy tanítgat. Fordította: Kardos Márta Telefonhívásra várok a postán. Este van, a helyiségben, ahol a két fülke áll, egyedül ülök. Az ablak mögött gyerekarcú leány dolgozik. A villanykörte sápadtan ég, s én fogalmazom magamban a szöveget, amit majd bele kell mondanom a kagylóba. Telefonálásnál fontos, hogy az ember tömör legyen. Magam elé képzelem a lányt, akivel beszélni fogok. S e pillanatban a csönd és a kép kettészakad. Robajjal nyílik az ajtó s a beáradó hideg egy embert dob elém. Legalább e percben még annak látszik Külsőre olyan, mint egy ember: van keze, lába, feje, törzse. Fején kalap, olyan, amilyet az erdészek viselnek. Magas termetét lódenkabát fedi, de nem mostani gyártmányú, hanem régi, lehet vagy tizenöt esztendős. Térdnadrágja alatt keményen domborodnak erős lábikrái. A szürkeharisnyás láb sárga félcipőben végződik. A jelenség haja ősz már, korra lehet úgy hatvan éves. Arca piros, lilás erezetű. Mozgása magabiztos. Az ablakhoz lép s közli a szolgálatos postáslánnyal, hogy ajánlott levelet kíván feladni. A leány az órájára pillant. — Sajnos már nyolc óra van, — mondja. — Ajánlott levelet csak negyed nyolcig vehetünk fel. Szíveskedjék holnap reggel behozni. A jövevény arcának színe egy árnyalattal pirosabbra változik. — Mi az, hogy holnap reggel? — kiáltja. — Tessék azonnal felvenni a levelet! A leány megismétli annak lényegét, amit az előbb mondott. Ügy gondolja, a félnek bizonyos POSTÁN időre van szüksége, míg felfogja. — Semmi negyed nyolc! — kiáltja a lódenkabátos. — Negyed kilencig köteles felvenni. A lány elpirul, s halkan és nyugodtan közli, hogy azelőtt valóban negyed kilenc volt a határidő, de nemrég megváltozott. — Nekem ne magyarázzon! — kiabálja pipacsvörösen a jövevény. — Azonnal vegye fel, ha mondom! Hogy kiket ültetnek ezek ide!... A lányka lángragyúlt arccal, rémülten pillog. Nem tudja, mit tegyen. A szabályt nem meri megszegni, de az ordítozó embertől is fél. Végül feláll és átszól a szomszéd szobába. Megjelenik egy másik hivatalnoknő és halk szóval kéri a feladót, jöjjön el a levéllel holnap reggel. — Még mit nem! — tajtékzik az, az ablak párkányát verve. — Mit gondolnak?! Majd kétszer járok egy nyavalyás levéllel maguk miatt?! Azonnal vegyék fel! Mindkét nő tanácstalanul mered a levélre, amelyet a lódsnos már belökött eléjük az asztalra. — Ma már úgysem megy el, — szól bátortalanul a későbben jött lány, — csak holnap ... — Nem érdekes! — üvölti lilára vált arccal a térdnadrágos. — Ne töltessék velem az időt hiába, hallják!! Vegyék fel! No! Még csak nyolc óra van ... A két nő — arcuk szégyenpírban ég — úgy dönt, hogy inkább a szabályt szegik meg, s felveszik a levelet. A gyerekarcú reszkető kézzeí teszi a párkányra a visszajáró pénzt s már menekülne a gyilkos tekintet elől. — A szelvényt!! — dörgi a feladó s most már az erek is kidagadnak a nyakán, a kalap is hátrább billen a fején. A lány sírásra görbülő szájjaí teszi eléje a szelvényt, melyről nagy izgalmában megfeledkezett. Az élőlény dühösen gyűri zsebre és gombolkozni kezd. Szemében a düh és a győzelem tüzével keveredik. Észrevesz engem. — Látott már ilyet, uram? — kérdezi. Nemet intek. Ö a hivatalnoknők makacsságára gondol, én az ő viselkedésére. De nem szólok. A kilincsen a keze, de még visszafordul. A nézésem nem lehet valami barátságos, mert ezt mondja: — Majd én megmutatom az ilyen bandának! — s látom rajta, hogy egy láthatatlan mozdulattal már engem is a két lány mellé terel. Az ajtó durranva vágódik be mögötte. Én még tovább látom őt. De már nem a saját öltözékében, hanem disznósörtés kalapban, lovaglónadrágban, kezében lovagló-ostorral, amint a gürcölő cselédekre kiabál. S a másik pillanatban valami régi egyenruhában, miközben egy láger udvarán a foglyokat abajgatja. A leány rámnéz, s még mindig pirosan és szégyenkezve ennyit mond: — Szörnyű ember ... — ... Akkor csak bólintottam, de most válaszolok is neketí, kedves kislány. Hogy „szörnyű" volt, abban igazad van. De a második szóval egy kis baj van. Azt eltévesztetted. (Veres János)