Új Szó, 1957. március (10. évfolyam, 60-90.szám)

1957-03-10 / 69. szám, vasárnap

S Z M E f TISZTASÁG ÍRTA: RÉVAI JÓZSEF III. A párt forradalmi ideológiáját fe­nyegető legnagyobb veszély az ideológiai likvidátorság. Sajnos elég bőven lehet találkozni ezzel a jelen­séggel október után. Vajon nem ide tartozik-e — mint már fentebb emlí­tettük — a Világ proletárjai, egyesül­jetek-jelszavának kurtán-furcsán való ievétele a párt Központi lapjának homlokáról? Kezdődött ez november 4 előtt, folytatódott azonban jó ideig no­vember 4 után is. Vajon nem ugyan­ilyen eszmei llkvldátorságnak-e a jelé, vajon nem eszmei engedmény volt-e az októberi és utána következő naciona­lista nyomulásnak, hogy a párt kiadó­ját átkeresztelték Szikra Kiadó helyett Kossuth Kiadóra? Épp e sorok írójának nem kell bizonyítania, hogy Kossuth Lajost a magyar kommunisták értet­ték és megbecsülték, mint a magyar polgári demokratikus nemzeti átalaku­lás és a magyar nemzeti szabadság­harc vezéralakját. Do mi, magyar kom­munisták nem egyszerűen Kossuth nyomdokain járunk, hanem Marx— Engels és Lenin nyomdokain. A „Szik­ra" elnevezés — aláhúzta ezt a Le­nintől való származásunkat. Az ellen­forradalom napjaiban minden kommu­nista szimbólum, jelvény és elnevezés, ami a nemzetközi kommunista moz­galomhoz való szerves hozzátartozá­sunkat fejezte ki, uszítás és gyűlölet tárgyává lett. De vajon ok volt ez arra, hogy engedjünk a nyomásnak? A vörös zászló büszke jelvényét sem engedtük kicsavarni a kezünkből, miért enged­tünk hát a párt könyvkiadójának elne­vezésében? Nyilván azért, mert sokan még a kommunisták között is hitelt adtak annak a reakciós elgondolásnak, hogy nemzeti jellegünket és hűségün­ket a magyar néphez, a magyar hazá­hoz azzal kell bizonyítanunk, hogy el­határoljuk magunkat a proletár nem­zetköziségtől. A népi demokrácia első éveiben is megpróbálkozott a reakció azzal, hogy a nemzeti zászlót kijátssza a vörös zászló ellen, a hazafiasságot a mun­kás nemzetköziség ellen. Akkor a nép széles tömegei előtt sikerrel lepleztük le ezt a reakciós demagógíat, Pető­fire és Táncsicsra hivatkozva bizonyí­tottuk, hogy a nemzeti zászló is a vö­rös zászló alatt menetelő kommunista párt, a magyar munkásosztály kezében van biztos és erős kézben. Miért nem tudtunk kitartani e mellett az igaz­ság mellett az októberi ellenforrada­lom napjaiban és utána is? Talán nemzetietlenek voltunk akkor, ami­kor a Teréz körutat a nagy Leninről neveztük el és akkor váltunk újra nemzetiekké, amikor vüszakeresztel­tük a Habsburg császárnő nevére? Én azt hiszem, éppen megfordítva igaz. Mindezek az eszme; engedmények, amelyek lényegesek (bármennyire is látszólag apró kérdésekről, utcaelne­vezésekről stb. van is szó csupán), tulajdonképpen a feladását jelentik annak az elvi kommunista álláspont­nak, hogy az igazi és egyetlen nem­zeti politika: a dolgozó nép felemelé­sének politikája. Más szóval az a kö­rülmény egymagában, hogy a mi pártunk Magyarországot a földesurak és a tőkések országából a dolgozó nép hazájává tette, tesz bennünket való­ban és igazán nemzeti párttá. A fenti és más engedményekkel viszont akar­va-akaratlanul engedtünk ebből az egyetlen helyes álláspontból és elis­mertük azt, hogy az ellenforradalom­nak kellett jönnie ahhoz, hogy kita­nítson bennünket a nemzeti politikára. De az ellenforradalom most már le van verve. Vajon miért nem leplezzük le kellő módon és szenvedéllyel leg­alább utólag az ellenforradalom reakciós nemzeti demagógiáját és miért nem vállaljuk büszkén azt a valóban nemzeti politikát, amelyet a kommunista párt és az MDP a máso­dik világháború előtt, alatt és a fel­szabadulás után folytatott? Az októberi napokban az ellenforra­dalom valóban nemzeti ruhába próbált öltözködni. De miben álltak elsősorban „nemzeti" követelései ? Mindenekelőtt szovjetellenességben, a szovjet-magyar barátság ócsárlásában, a Szovjetunió­hoz fűződő viszonyunk rágalmazásá­ban, továbbá abban, hogy a Horthy­uralom reakciós sovinizmusát igyeke­zett feléleszteni: a „Nem, nem soha" jelszavát, a „mindent vissza" irreden­tizmus szellemét. .A dolog lényege tehát az volt, hogy a magyar népet szembeállítsák a román, a csehszlo­vák, a jugoszláv népi demokráciákkal és a Szovjetunióval, a szocialista vi­lágtábor vezető erejével. Ellenforra­dalmi tacskóknak volt mersze a kom­munisták szemére vetni a Szovjetunió iránti szeretetüket és ezen az alapon vádolni őket nemzetietlenséggel, azzal, hogy eladták az országot a Szovjet­uniónak. Sajnos, ezt a gaz rágalmat azóta sem utasítottuk elég erélyesen vissza, sőt voltak egyes kommunisták, akik a farkasokkal együtt üvöltöttek. Bizonyos az, hogy a múltban volt egy és más hiba és túlzás a magyar-szovjet viszonyban. Do a magyai kommunis­táknak nem hibája, hanem érdeme, hogy a pártot évtizedeken át a Szov­jetunió iránti szeretet és hűség szel­lemében nevelték. A Szovjetunió volt az egyetlen szocialista ország a második világháború befejezéséig, tehát a Szov­jetunió volt az új szocialista országok megalakulásáig a világ kommunistái és a világ egész munkásosztálya szá­mára az egyetlen igazi, mert szocia­lista haza. A kommunisták szovjethű­sége évtizedeken át a proletárforrada­lomhoz, a marxizmus-leninizmushoz, tehát a saját népükhöz való hűséget jelentette, és ez a hűség 1945 után egyik fontos tényezőjévé vált a ma­gyar társadalmi haladásnak, a szocia­lista erők győzelmének a reakciós erők fölött a magyar belpolitikában. A Szovjetunióhoz való hűség politiká­ja bár egyes megnyilvánulásaiban lehettek és voltak túlzások, azt fejezte ki, hogy a magyar nép (és ami ezzel egyet jelent: a magyar nemzet) sorsa a társadalmi haladással, a szocialista világtábor, a szocializmus győzelmé­nek ügyévél kapcsolódott össze. Ami ezt az összekapcsolódást erősíti, ami a szocializmus győzelmét Magyaror­szágon elősegíti: a nemzeti politika; ami ezt az összekapcsolódást gyen­gíti, a szocializmus győzelmét hazánk­ban hátráltatja, ami a szocialista vi­lágtábor egységét és összetartását gyengíti: az nemzetellenes politika. Ebből az alaptételből a pártnak egy jottányit sem szabad engedni, még akkor sem, ha cigánygyerekek potyog­nak is az égbők vagy az ellenforrada­lom ágyúi dörögnek is. A revizionisták — Nagy Imre és követői — ebben a tekintetben is az ellenforradalom nyomdokába léptek, meghamisították és rágalmazták a párt múltját. A Szovjetunióhoz fűződő testvéri viszonyunkat ócsárolva azt mondják, gépiesen másoltuk a Szovjetunió ta­pasztalatalt és nem vettük figyelembe a magyar nemzeti sajátosságokat. Ez­zel a váddal csak akkor lehetne ko­molyan foglalkozni, ha a vádlók konk­rétan megmondanák, mire gondolnak. Sajnos, azonban a szocializmus építé­sének „magyar nemzeti sajátosságai" kapcsán is csak általános óhajokkal találkozunk. Pedig valóban komoly kérdésről van sző, mert tényleges mulasztásaink vannak abban, hogy a szocializmus építését a népgazdaság­ban és a társadalmi élet más terüle­tein a magyarországi viszonyoknak legjobban megfelelő módon fejlesszük ki. Akiknek ez a célja, azoknak konk­rétan kell az ezzel kapcsolatos kérdé­seket felvetni és tárgyalni. Akiknek más a célja, azok többnyire megeléged, ne k általánosságok hangoztatásával. És ha ez általánosságok mögé nézünk, akkor többnyire arra bukkanunk, hogy nálunk nem szabad bántani a kispa­raszti magántulajdont és nagyobb te­ret kell engedni a kiskereskedőknek és kisiparosoknak. Hát köszönjük szé­pen ezeket a „nemzeti sajátosságo­kat". A szocializmus társadalmi tulaj­donná alakítja át a termelőeszközöket az egész társadalomban, ennélfogva a szocializmus jellegzetessége minden országban a szocialista termelési vi­szonyok kialakítása a mezőgazdaság­ban is — természetesen megfelelő átmeneti formákkal és az egyes or­szágoknak megfelelő tempóban. A kis­paraszti magántulajdon megörökítése a mezőgazdaságban tehát nem valami nemzeti sajátossága a szocializmus építésének, hanem lemondás a szocia­lizmus építéséről. IV. A zt is mondják, hogy a párt a múltban nem -'ette tekintet­be a haladó nemzeti hagyományo­kat. Ahelyett, hogy ezt annak mi­nősítettük volna, ami — közönsé­ges rágalomnak, ebben a kérdés­ben is engedtünk az ellenforra­dalom nacionalista nyomásának és magunk is kezdtük elhinni, sőt ter­jeszteni ezt a rágalmat. Mi egyéb volt ez, mint szintén egyik formá­ja az ellenforradalom előtt való eszmei behódolásnak, az ideoló­qiai lik'/idá torságnak. A párt so­ha nem tagadta meg, hanem ki­dolgozta, kiemelte és magáévá tet­te a haladó nemzeti hagyomá­nyokat, de persze nem helyezke­dett arra az álláspontra, hogy az egész magyar történelem egyetlen nagy haladó hagyomány. Nagy Imre hirdette meg a Hazafias Népfront alakuló kongresszusán az „egységes magyar nemzeti kul­túráról" szóló hamis, antiieninista és reakciós tételt, de csak az el­lenforradalom nyomására tett a párt engedményeket ennek a revizionista, antileninistá tételnek. A párt központi lapjában cikk jelenhetett meg (Mes­terházi Lajos cikke), amely állást fog­lal az ellenforradalommal szemben és a munkás-paraszt forradalmi kormány mellé áll, helyesen értékeli a Szovjetunió segítségét az ellenforra­dalom leverésében, de ugyanakkor fel­eleveníti a régi reakció? történetírás­nak azt a .ételét, hogy a magyar tör­ténelemben van egy forradalmi ha­qyománvvona!: Dózsa—Rákóczi—Kos­suth—1919. És van egy reálpolitikai vonal: Martinuzzi—Bethlen Gábor— Szécsényi—Deák. És a cikkíró — ki­nek Jószándékában nincs okom ké­telkedni — azt az óhajtás.'it fejezi ki, hogy „a mi forradalmi és reálpoli­tikai nemzeti tradíciónk találkozhat­nék!" A mi pártunk, ellentétben a Hóman—Szekfű-féle reakciós törté­netírással, valóban nem tekintette ha­ladó hagyománynak ezt az úgynevezett „reálpolitikai" vonalat, amely semmi egyéb nem voit, mint szembefordulás a valóban haladó, forradalmi cseleke­detek politikájával. Mi valóban nem Széchenyi és Deák, hanem Kossuth pártján álltunk, nem Zápolya, hanem Dózsa pártján. Csak a Horthy-kor­szak történetírása fedezte fel és di­csőítette azt a „reálpolitikát", amely­nek lényege a forradalomellenesség volt. Csak az ellenforradalom eszmei nyomására, az ellenforradalom befo­lyása alá került rétegek, s nyílván fő­leg értelmiségi rétegek hangulatának engedve válhatott a cikk író la a „forra­dalmi hagyományvonal" elismerése mellett a „reálpolitikai hagyományvo­nal" elfogadójává is. Azonban meg kell mondanunk, hogy nem kérünk ebből a hagyományból. Elég sajnála­tos, hogy a Népszabadság szerkesztő­sége nem tartotta szükségesnek ezt rögtön megmondani. Viszont csak helyesléssel vehetjük tudomásul, hogy Mesterházi Lajos legutóbbi, március 3-i cikkébon egyértelműen „Kossuth és a magyar baloldal Százéves hagyo­mányához" való hűség mellett áll ki és a népek forradalmi szolidaritása mellett tesz hitet. Az ellenforradalmi revizionizmus kikezdte nálunk a párt szerepéről szóló marxista-leninista tanítást is. A párt a leninizmus szerint a mun­kásosztály legmagasabbrendű szerve­zete, amely hivatott arra, hogy irá­nyítsa, vezesse a dolgozó nép minden tömegszervezetét, vezesse az állam munkáját beleértve a gazdaságot is. Az októberi ellenforradalom a pártot minden téren detronizálni akarta. Szo­cializmust kommunisták nélkül, szak­szervezeteket kommunisták nélkül, if­júsági szervezeteket kommunisták nélkül, üzemeket pártszervezetek nél­kül — íme, ezt szerette volna az el­lenforradalom. Ez persze végső soron magának a munkásosztály vezető sze­repének felszámolását jelentette volna, mert a párt vezető szerepe nélkül nem valósulhat meg magiának a munkásosz­tálynak a vezetése sem. Már sok minden történt a párt vezető szerepét aláásni igyekvő revizionizmus visszaverésére, de még mindig elegendő a tennivaló. Teljesen érthető és helyes volt, hogy a párt tapintatosan és óvatosan lépett fel a munkástanácsoknak azzal az igényével szemben, hogy ők legye­nek az üzem egyedüli gazdái. Ezeket a fiatal és még nem eléggé megszilár­dult és meggyökeresedett szerveket nem lehetett (és ma sem lehet) pa­rancsszóval rábírni a oártvezetés szük­ségességének elismerésére, ehhez tü­relmes meggyőzés és jó munka szük­séges. De ebből korántsem következik, hogy a párt elvileg elfogadhatna vala­mi olyasféle „munkamegosztást" az üzemekben, amely szerint a munkás­tanácsokra tartozik az üzem gazdasági vezetése, a pártszervezetre tartozik a dolgozók politikai nevelése és ezen az alapon kell együttműködnie a párt­szervezetnek és munkástanácsnak. Az üzemi pártszervezet természetesen nem szorítkozhatik tisztán politikai nevelőmunkára, nem fordíthat hátat az üzem gazdasági kérdéseinek, mert akkor a párt vezető szerepéről mon­dana le. A revizionizmus persze abból indul ki, hogy a centralizált állami tervgaz­dálkodás teljes fellazítása, sőt meg­szüntetése esetében arra sincs szük­ség. hogv az üzemi pártszervezet őr­ködjék rz össz-állami, össz-társadalmi érdekek fölött az üzemi és lokális ér­dekekkel szemben. A párt szerepét tagadó, a pártszer­vezetet az üzemből kitiltani törekvő álláspont október 23-a után először a szakszervezetekben született meg. Az ellenforradalmi fegyverek hatására a SZOT régi elnöksége helyére lépő „ideiglenes forradalmi bizottság" és „ideiglenes intéző bizottság" fogadott el olyan nézeteket, amelyeket eme új, de demokratikusnak semmi­képpen sem nevezhető és rövid­életű szerv elnöke, Vas-Witteg Miklós fejtett ki: „a szakszervezeti mozgalom nem függhet egyetlen párttól, vagy pártoktól sem. Követeltük, hogy az üzemekben egyetlen párt se működ­hessen, csak egyetlen szerv, a szak­szervezet kapjon helyet". Az sem vé­letlen, hogy a szakszervezetek ..füg­getlenségének" jó öreg opportunista jelszavával egy időben született meg a határozat a Szakszervezeti Világ­szövetségből való kilépésről, a szocia­lista verseny megszüntetéséről, a pro­letárállammal szemben a „sztrájkjog" proklamálásáról. Mindezekben a kér­désekben az újsütetű revizionizmus álláspontja egybeesett a peyerlzmus ócska áliáspontjával. S Vas-Witteg nem csupán a maga személyes néze­tét fejezte ki — ami azóta megváltoz­hatott — hanem azt a nézetet, amely az ellenforradalom nyomására a szak­szervezeti demokrácia megcsúfolásával létrehozott új vezető szervben tény­legesen felülkerekedett. Az ellenfor­radalom hatására nemcsak szervezeti­leg, hanem ideológiailag is újjáéledt a peyerizmus és még ma sem lehet ál­lítani, hogy már nem mérgezi a ma­gyar munkásmozgalom levegőjét. Ha az ideológiai harc fokozásáról beszé­lünk, akkor ezt az ellenséget is szem előtt kell tartanunk. A jobboldali szocláldemokra­tizmus egyik fő jellemvonása, hogy igyekszik elhitetni a munkások­kal, hogy a munkásállam tulajdoná­ban levő üzemek nem az ő üzemeik, hogy a szocialista állam is éppúgy ki­zsákmányolja őket, mint a tőkések, hogy tehát époúgy szemben kell áll— nlok a népi demokratikus állammal, és annak szerveivel, mint a régi tő­kés állammal, és annak szerveivel. Hogy ez az álláspont támogatásra lelt egyes népi demokratikus országok­ban jelentkező, magukat marxistának feltüntető, de a marxizmus—leniniz­mussal homlokegyenest ellentétes el­méletek képviselői részéről — akik szerint a munkásállam által végrehaj­tott államosítás a termelőeszközöket, az üzemeket stb. nem változtatja össztársadalmi tulajdonná, hogy az ál­lam, tehát a proletárállam is lénye­génél fogva és eleve forrása és talaja a bürokratizmusnak, hogy a centraliz­mus, a gazdaság központosított állami irányítása már magában véve és ele­ve: bürokratizmus — nem változtat azon, hogy ezek az elméletek lénye­gükben, tartalmukban kivénhedt anti­ieninista, jobboldali szociáldemokrata elméletek. A proletárállam irányító szerepének tagadása (akár a gazda­sági, akár a kulturális életben) együtt jelentkezik a párt szereDének tagadá­sával és a munkásosztálynak a prole­tárállammal való trade-unionista szembeállításával. Még ha százszor is a „sztálinizmus" elleni harc jelszavá­val álcázzák magukat ezek az elmé­letek, akkor is antiieninista, antikom­munista elméletekről van szó. A szervezeti likvidátorság a leg­több esetben eszmei likvidátorsággal jár együtt. Láttuk ezt a Szikra Kiadó átkeresztelésénél és láttuk ezt a Szakszervezeti Világszövetségből való szégyenteljes kilépési határozat kap­csán. Ugyanerről van sző az úttörők kérdésében is. Szinte bizonyításra sem szorul, hogy az úttörőszervezet meg­szüntetésének és átkeresztelésének terve az ellenforradalom nyomása alatt vetődött fel. Az Oktatásügyi Mi­nisztériumnak az a néhány vezetője, aki rögtön felkapta és helyeselte azt a tervet, behódolt annak az ellenfor­radalmi közhangulatnak, amelv az út­törőszervezetet csak azért mert a Szovjetunió gyermekszervezetét is ,,pionír"-szervezetnek hívják, valami­féle idegen, nemzetietlen dolognak tartotta. Tehát az angoloktól impor­tált „scout boys": nemzeti, míg a szocialista Szovjetunióból átvett és nálunk teljesen meggyökeresedett, a gyermekek és a pedagőqusok jóré­sze által megszeretett és elfogadott úttörőszervezet: nemzetietlen. Örven­detes, hogy e kérdésben komoly el­lenállás keletkezett az úttörőszerve­zet védelmezői részéről; s miután ha­tározottan felemelték szavukat, ha­mar kitűnt, hogy meg is tudják védeni a népi demokrácia e kedvelt és tisz­teletet érdemlő szervezetét. Általában az ideológiai revizioniz­mus és likvidátorság talán a legjob­ban kulturális területen burjánzik, És talán ezen a területen ütközik a leg­kevésbé eszmei ellenállásba. Hiszen az iskolákban sem csak az úttörőkről van szó. Az a gyalázatos ellenforra­dalmi előretörés és terror, ame'yet a hittantanítás kérdésében tapasztalhat­tunk, szintén aligha bontakozhatott volna ki ilyen arányokban az oktatás­ügy vezetőinek namtörődömsége, meg­zavarodottsága és liberális szemethu­nyása nélkül. Az irodalom és művészet területén még szabadabban uralkodik a revizio­nizmus, mert a tavalyi íróközgyülé­sen diadalmaskodó pártellenes szelle­met azóta sem lepleztük le és vertük visszaT nem védelmeztük men a mar­xizmus-leninizmus irodalmi elveit a Háy Gyula és társai képviselte polgá­ri-liberális elvekkeJ szemben. Az el­lenforradalom után pedig ezek a pol­gári elvek szinte magától értetődően diadalmaskodtak a könyvkiadásban, a színházi életben, és a párt. amely el volt foglalva az újjászervezés, a talp­raállás feladataival és nehézségeivel, nemigen talált alkalmat és módot ar­ra, hogy a kultúra és az irodalom pártosságának, a ozocfalista realizmus­nak nagy lenini elveit képviselje és védelmezze a polgári ideológia ára­datával szemben, Ez vezetett arra, többek között, hogy színházi éle­tünk Molnár Ferenc és Ilerczeg Fe­renc feltámadásának jegyében éledt újjá, hogy könyvkiadóink tervezése megfeledkezett arról, hooy szocialista irodalom is van a világon. V. A z ellenforradalom győzelmének, a kapitalista restaurációnak veszedelmét a szovjet csapatok test­véri támogatáséval sikerült elhárítani. De nyilvánvaló, hogy az ellen­forradalom teljes szétzúzásának, újabb ellenforradalmi kísérletek meg­előzésének feladatát nekünk magunk­nak kell megoldanunk saját erőnkből. Ennek pedig legeslegfontosabb felté­tele a párt erejének, egységének fej­lesztése, hogy képessé tegyük az ál-: lam és a szocialista építés vezetésére. Ehhez pedig döntően eszmei tisztá­zottság, pártunk ideológiájának egy­sége és tisztasága szükséges. A párt marxista-leninista ideológiájának tisz­taságára úgy kell vigyáznunk, mint a szemünk fényére. Fel kell vérteznünk párttagjainkat a polgári, az ellenfor­radalmi ideológia minden behatolásá­val, fertőzésével szemben. Ezért van szükség ideológiai téren is kétfrontos harcra: harcra a dogmatiz- mus, és a revizionizmus ellen. E két harcot egyszerre kell megvívnunk. A dogmatizmus ellen küzdve nem sza­bad megengednünk revizionista, anti­ieninista nézetek feltámadását és ter­jedését. Az öt kommunista és mun J káspárt, valamint az illető országok kormányainak képviselői budapesti találkozójáról kiadott közös közle­mény — a többi között — a követke­zőket mondja: „A magyar népgazda­ság sikeresen haladt előre a szocia­lista úton. Ezt a fejlődést zavarta meg az ellenforradalmi erők támadá­sa." A párt és a forradalmi munkás­parasztkormány most sikerrel há­rítja el az útból az ellenforradalmi erők támadásénak hatását, hogy a szocialista építés ügyét újra tovább­vigyük. De nyilvánvaló, hogy nemcsak a gazdaságról van itt szó. Az ellen­forradalmi erők támadása megzavarta nemcsak a magyar népgazdaság fej­lődésének folytonosságát, hanem C-"ÜZ­mei fejlődésünket ls. Ezen a téren a dolgok rendbetevésével kissó elmarad­tunk. A feladat az, hogy behozzuk ezt az elmaradást és ideológiai téren is kiküszöböljük az ellenforradalmi erők támadása okozta zavart és törést. Csak ha elvégezzük ezt a feladatot is. lesz képes az MSZMP arra, hogy valóban a magyar munkásosztály for­radalmi élcsapatává váljék, hogy még mélyebbre eresztve gyökereit a mun­kásosztályba. a szocialista építés, a munkás-parasztállam vezető erejébe, kijavítsa a párt és a munkásosztály viszonyában, a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetségének kér­désében elkövetett hibákat, hogy le­küzdje az értelmiség gondolkodásában még jóval 1956. október előtt fellépett ingadozásokat és a szocializmus épí­tésének nagy nemzeti feladatán való közös munkálkodás jegyében az értel­miséget újra a dolgozó nép hü segí­tőjévé tegye. A mi ideológiánk a marxizmus—le­ninizmus van olvan erős, van annyira népi és nemzeti, hogy segítségével leküzdhessük a polgári, a nyugati ka­pitalista ideológia minden csábítását. A régi, október előtti pártvezetésnek egyik döntő hibája épp az volt, hogy nem tudott megfelelően élni a mar­xista—leninista ideológia fegyverével. Ennek nem szabad megismétlődnie. Mi a szocialista építést — a belső és a külső osztályellenség aknamunkájára éberen vigyázva, sokkal nagyobb éber­séggel, mint október előtt — de még­is belső békében, nyugalomban, a ma­gyar nemzet minden egészséges épí­tő erejének egységében akarjuk foly­tatni. Ehhez erős pártra, az eddiginél jóval erősebbre van szükség. Igaz, hogy nem törekszünk arra a felduz­zasztottá taglétszámú pártra, ami az MDP volt. Az ideológiai tisztázás, a revizionizmus, az ellenforradalmi fertő­zés leküzdése nemcsak pártunk eszmei erejét és vonzását fogja növelni, ha­nem kiszélesíti az alapot pártunk tö­megerejének toyábbi növeléséhez is. Csak az a párt tudja vezetni az or­szágot és a nemzetet, amely ki tudja javítani hibáit és egyben nem tagadja meg semmilyen viharban a dolgozó nép, tehát a haza javára véghezvitt nagy tetteit. (Megjelent a Népszabadság március 7-i számában). Ü I S / 1937. március 10. \

Next

/
Thumbnails
Contents