Új Szó, 1957. március (10. évfolyam, 60-90.szám)

1957-03-04 / 63. szám, hétfő

(A cikk első részét a vasárnapi számunkban közöltük.) A

kapitalizmus védelmezői ritkán tudnak keríteni maguknak filozófusokat, Írókat, művészeket, akik a pénz, a nyerészkedés, és az igazság elnyomásának világa védelmében lépnének fel. Sokkal gyakrabban kénytelenek folyamodni a burzsoá társadalom vezető körei a kultúra pótlékaihoz, a bulvárregényekhez, a bulvárdarabokhoz, filmekhez, a „comics" rajzsorozatokhoz, amelyek nemhogy fejlesztenék, hanem éppenséggel tompítják az emberi gondolkodást. Az emberek szervezett elbutltásának talán legjellegzetesebb megnyilvánulásai a regények rövidített kiadásai (a „digest"-ek), amelyekben a Karenina Anna vagy a Vörös és fekete silány fércművé változik, meg Dosztojevszkij regényeinek „comtes"-kiadásai. Évről évre ezernyi film készül szegényes fantáziával, alantas dalocskákkal, s a néző a moziból távozva, már nem tudná elmondani a film tartalmát. Minden értelmes társadalom kötelessége, hogy harcoljon az Ilyesfajta jelenségek ellen, védelmezze meg tőlük az embereket, elsősorban a gyermekeket és a serdülőket. Természetes, hogy ellent kell állnunk az alantasság, a mindenféle álművészet behatolásának irodalmunkba (helyesebben mindennapi életünkbe). Természetes, hogy ésszel és mindenféle módon le kell lepleznünk a nyugati irodalmárok (legtöbbnyire eléggé goromba és naiv) kísérleteit, hogy filozófiailag, vagy irodalmilag igazolják a kapitalizmust a maga katekizmusával a „szent tulajdonról" és a „szabad versenyről", a maga individualizmusa hirdetésével és egyéniségelnyomásával. De még egyszer hangsúlyozni szeretném, hogy a nyugati államok vezetői aligha hisznek eszméik támadó erejében. Éppen ezért tiltakoznak olyan makacsul a leszerelés ellen. Lényegesen nagyobb bizalmuk van bombáikban, mint filozófusaikban vagy íróikban. Nyilván többre becsülik a fegyvercsörtetést a békés vitánál és a békés versenynél. Nem szeretek már kijavított hibáinkról beszélni; fontosabb szólnom azokról a hibákról, amelyeket még ki kell javítanunk és amelyek sokszor akadályozzák kultúránk fejlődését. Egy régebbi hibáról azonban szólnom kell. Hét vagy nyolc évvel ezelőtt sokat beszéltek nálunk a „hajbókolás" elleni harcról. Mindenféle eszközzel harcoltak a Nyugat előtti „hajbókolás" ellen: az élelmiszeripar munkatársai nagy sietve átkeresztelték a cukrászsüteményeket; az irodalomtörténészek bizonygatták, hogy a régmúltban hozzánk semmi módon nem hatolhattak be sem az indiai állatmesék, sem a görög eposzok, hogy sem Shakespeare, sem Moliére, sem Lafontaine nem gyakorolta a legcsekélyebb hatást sem orosz szerzőkre; a drámaírók szovjet tudósokat, zeneszerzőket, építészeket ábrázoltak, akik közül az egyik Weissmann rabja volt, a másik a jazzé, a harmadik a felhőkarcolóké. Igen energikus harc volt ez, de senki sem tudta volna elég Világosan megmafvarázni, ki és mi ellen harcolunk? A z 1814-ben Franciaországba be** vonult orosz tisztek nem a Bourbonok, hanem a francia forradalom eszméivel tértek haza: a convent árnyéka lelkesítette a dekabristákat. Ismerek francia repülőket, akik a szovjet fronton harcoltak a nácik ellen és akik a leghaladóbb szocialista eszmékkel tértek haza Franciaországba. Sem 1945-ben, sem 1949-ben nem vakíthatott el már senkit sem a kapitalizmus. A németországi háború utolsó hónapjaiban sokat beszélgettem katonáinkkal és tisztjeinkkel. Egyesek elmondták, hogy a németek jól építik házaikat, mások hogy a csehek szebben nyomtatnak könyvet, mint mi, de senki sem rajongott közülük a burzsoá ideológiáért. Miben nyilvánulhatott meg a „hajbókolás"? Abban talán, hogy sofőrjeink jó véleménnyel voltak az amerikai autókról a moszkvai divathölgyeknek pedig tetszettek a külföldi pulóverek? De hiszen ez a nyugati országok technikájának, nem pedig ideológiájának elismerése volt. Esze ágába sem jutott senkinek, hogy hajbókoljon vagy akár csak bókoljon is Fordnak, a politikusnak, vagy Fordnak, a gondolkodónak. Előfordul ez a legjobb családban is — nálunk is vannak jampec és üresfejű divatbábok. De egyetlen komoly szovjet lány sem irigyelte a lelkivilágát annak a hölgyikének, akin csinos pulóvert látott. Ami viszont Shakespeare-t, Rembrandtot. vagy Stendhalt illeti, ő előttük nem lehet elég mélyen meghajolni, vagy ha úgy tetszik, hajbókolni, s ez a meghajlás senkit sem alacsonyít le. (Meg szeretném egyébként említeni, hogy éppen azokban az években, amikor harcoltunk a „hajbókolás" ellen, visszataszító nyugati filmeket mutattak be nálunk, amelyeknek semmi közük sem volt a művészethez és igen rossz hatással voltak a. gyermekekre és a serdülőkre, mint például a Tarzan-filmek és hasonlók.) Mély meggyőződésem, hogy a Nyugat politikusai nagyon nem szeretik a Nyugat és a Kelet közötti kulturális Ilja Erenburg: SZÜKSEGES FELVILÁGOSÍTÁS cserét, jóllehet különféle kulturális parádékon beszélnek ennek a cserének szükségességéről. Egyszerre nagy aggodalomba estek, amikor sok nyugati írót kezdtünk oroszra fordítani, amikor egyre szebben' megindultak a nyugati művészek vendégjátékai nálunk, a mieinké pedig Nyugaton. A

legutóbbi két-három évben sok nyugati szerző fordítása jelent meg nálunk, külföldi képzőművészeti kiállításokat rendeztünk, külföldi színházak szerepeltek városainkban. Olvasóink, nézőink nagy érdeklődést tanúsítottak a nyugati népek kultúrája iránt, de semmi olyasmit nem tapasztaltam, ami „hajbókolásra" emlékeztetne. Igaz. a szovjet olvasóknak tetszettek Hemingway, Green, Remarque, Vaillant, Caldwell, Carlj Levi könyvei — de hisz ezek valóban jó könyvek (tegyük hozzá, hogy azért a szovjet olvasókat mégiscsak leginkább fiatal szovjet szerzők művészileg talán gyenQe. de a mi életünk problémáit tárgyaló müvei izgatták — ez viszont érthető). Természetes, hogy nézőink értékelték a Theatre Populaire Francaise művészi színvonalát (s közben az Idősebb évjárathoz tartozó emberek felelevenítették emlékezetükben Meyerhold, Vahtangov, Tairov rendezéseit, amelyek viszont erősen hatottak a francia színházművészet fejlődésére). Heves vitákat hallottam Picasso kiállításán, Ennek a művésznek a kiállításáról elkeseredetten vitatkoznak az emberek Párizsban, Londonban, Rómában is. Egyes művészeink elragadtatásuknak adtak kifezejést Picasso müvei láttán, mély tisztelettel beszéltek a festő bonyolult útjáról, de aligha hinném, hogy közülük bármelyiknek is szándéka lett volna hazarohanni a műtermébe és festeni valami „picassós" képet. Persze Plcassótól, mint minden nagy mestertől van mit tanulni, utánozni azonban nem lehet őt: műveit túlságosan is élesen megkülönböztetik minden mástői nemcsak az ő lángeszének egyéni sajátosságai, hanem annak a világnak a tragikuma is, amelyben él. Mi tagadás, előfordul, hogy valami zavaros nyugati film, ostoba színdarab, sületlen esztrádszám sikert arat egyes nézőink között. A szokatlan gyakran megragadja az embert. Az is igaz, hogy hasznos lenne, hogyha komolyabban néznének utána nálunk az esztrádműsornak: küzdenünk kell a csalóka alantasság ellen, nerohogy még importáljuk is ezt az árút Azt azonban soha nem fogom elhinni, hogy a Szép kis familiá-hoz hasonló bohózat hatással lehet a szovjet néző lelkére. A burzsoá ideológia már csak azért sem alacsonyíthatja le a szovjet emberek öntudatát, mert nekik megvan a maguk jóval magasabbrendű ideológiája, de azért sem, mert Nyugat egyetlen igazi művésze sem védelmezője könyveiben a kapitalista világnak. Bármi legyen is a véleménye a kommunizmusról Caldwellnak, Mauriacnak vagy Moraviának, igazi írók lévén nem dicsőítik a kapitalista világot, ellenkezőleg, megmutatják szörnyű sebeit. Réges-régen nem olvastam egyetlen művészileg jelentős regényt, nem láttam egyetlen jó filmet, amely ne tükrözte volna a burzsoá társadalom kiút nélküli tragédiáját. Ezekben a regényekben nincsenek sem jelszavak, sem erkölcsi csimbókok, de kivétel nélkül arról tanúskodnak, hogy feltétlenül más kölcsönös emberi kapcsolatokra, a társadalom tökéletesebb formáira kell áttérni. í A szovjet kultúra nyugati rosszakarói szívesen időzgetnek el egy-egy művészi szempontbői gyenge regénynél, de arról nem szeretnek beszélni, hogy a szovjet tudósok ífők, művészek mennyivel járultak hozzá a világkultúrához. Egy éve Georges Duhamel azt mondta, hogy Oroszország 1917-ig nagy tudósokat, írókat, zeneszerzőket adott a világnak, attól kezdve azonban, hogy „elfordult a Nyugattól" kultúrája kihunyt. Nem vitás, a szovjet irodalomnak még nincs Lev Tolsztoja. De hiszen bármily kedvesek Duhamel egyes elbeszélései, ő sem éppen Balzac, nem is Stendhal, Franciaország nem fordult el a „Nyugattól", éppen ellenkezőleg, Igen makacsul csak azt nézi. Az utóbbi negyven évben azonban sem Franciaországban, sem Nyugat-Európa egyéb országaiban nem tűntek fel a régi nagy írókhoz méltó, mély és széleslátókörű írók. A két, látszólag hasonló jelenség lényegében különbözik és okaik is különbözők. A francia baloldali katolikusok lapja az Esprit a szocialista társadalom kultúráját bírálva, feltétlenül „érelmeszesedésről" beszél. Hanem az aggkori érelmeszesedés a burzsoá társadalomra jellemző, az ludas a nyugati kultúra bizonyos elsatnyulásában. A szocialista társadalom betegségei fejlődésével kapcsolatosak, ezek inkább serdülőkori bántalmak. Néhány éve azt írtam, hogy a művésznek lényegesen nehezebb a fejlődő, változó társadalmat ábrázolnia, mint a már kialakult és megállapodott társadalmat. Néha azért éri balsiker a szovjet regényírót, mert nem elég teljesen és mélyen ismeri hőseit. A nyugati irodalom színvonalcsökkenésének okai mások: túlságosan gyakran találkozunk benne a lelki exotikum keresésével, a kivételes, sőt beteges jelenségek hajhászásával., Időnként már úgy tünik, hogy egyik-másik szerző unalmasnak találja azt megírni, amit elődei már megírtak, s az új keresése közben megfeledkezik az író legelsőrendő kötelességéről: megmutatni az embert, védelmezni az embert, felemelni az embert. A

mikor erről beszélek, egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy a szovjet írók vagy a szovjet művészek mér mindent megtettek, amit tehettek. Most csak gondolataimat közlöm feladatainkról és arról, ami gyakran akadályozza kultúránk további fejlődését. Most azonban folytatom válaszomat Duhamelnek, vele együtt sok nyugati rosszakaróknak, akik tagadni igyekeznek vitathatatlan eredményeinket. Nem merek a szovjet tudomány eredményeiről beszélni, ezt tegye inkább olyan ember, aki jobban ért a tudományhoz. Annyit azonban megmondhatok, hogy beszélgettem nagy nyugati tudósokkal, sokan közülük igen csak távol állnak még a kommunizmus iránti rokonszenvtől is, de mindannyian nagy tisztelettel szóltak a szovjet fizikusok és matematikusok munkáiról. A Nobel-díjat kiosztó emberek nem gyanusíthatók valami túlságos szeretettel a Szovjetunió iránt, s ha egy szovjet vegyész Nobel-díjat kap, ez nem azért történik, mert ő szovjet tudós, hanem ennek ellenére... Ha becsületes ember beszél korunk zenéjéről, említés nélkül hagyhatja-e a legelsők között Prokofjev és Sosztakovics nevét? Lehet-e tagadni azt a hatalmas hatást, amelyet a Nyugat haladó filmművészetére Eisenstein, Pudovkin, Dovzsenko gyakorolt ? Nyugati irodalmárok . és újságírók több tucat cikkét olvastam, mindegyik azt akarta bizonygatni, hogy egyáltalában nincs is szovjet kultúra. Túlságosan gyakran térnek vissza ezekhez az állításokhoz és túlságosait gyakran ismételgetik, semhogy hihetnék őszinteségükben. A szovjet irodalomnak nem a hiánya, hanem a vitathatatlan megléte Izgatja őket. Azt mondják: „Az oroszról lefordított összes regény közül egyet sem lehet végigolvasni." De nemcsak, hogy ők maguk végigolvassák ezeket a könyveket, hanem nagy keserűségükre a szovjet regények millió és millió nyugati otvasó kezén forognak. „A Szovjetunióban már régen nem adják ki olyan nagy írók könyveit, mint Déldául Bábel, Bagriekij. Uf és Petrov" — írja egy olasz irodalmár. „Ha a Szovjetunióban létezett is iro dalom, legfeljebb 1934-ig" — jegyzi meg lekicsinylően egy közepes francia kritikus. „A szovjet regények felületesek és hamis képet nyújtanak, egyetlen céljuk, hogy feldicsérjék a szovjet hősöket" — állítja egy amerikai újságíró. Engedtessék meg nekem, hogy válaszoljak ezekre a véleményekre. I gen nálunk közel húsz éve nem • jelent meg Babel-könyv, rit kán és fanyalogva adják ki újra Bag rickij költeményeit vagy ilf és Petrov szatirikus regényeit. Ha az a bizonyos olasz irodalmár, aki írt erről, betekintett volna újságjainkba és folyóiratainkba, láthatta volna, hogy mi már ő előtte beszéltünk erről a hibáról, ez azok közébe hibák közé tartozik, amelyek nem Ismétlődhetnek meg a XX. kongresszus után. Ostobaság és lelkiismeretlenség az ilyen hibákat a szov jet társadalom lényegének rovására írni, ezek éppen annak következményei, hogy megsértették e társadalom alapelveit. Bármennyire különféle volt is Bábel, Bagrickij, Ilf és Petrov művészi egyénisége, mindannyian mélységesen szovjet írók voltak és a szovjet nép lelkesítette őket. Bábel sorsa tragikus: alantas emberek meg rágalmazták és tönkretették. Rövidesen megjelennek összegyűjtött művei. Aki elolvassa őket, megláthatja, mennyire szorosan egy volt ez az író a szovjet világnézettel, mennyire tisztességtelen dolog szembeállítani őt a többi szovjet íróval. Nem igaz, hogy a szovjet irodalom 1934-ig erős volt és aztán kihúnyt. Nem lehet az írók tevékenységét rövid időszakokra osztani. A nagy szovjet írók kiváló könyvekkel leptek meg minket 1934 előtt és azóta is. Elég, ha csak Alekszej Tolsztoj, Solohov, Prisvin, Fagyejev, Bábel, Fegyin, Tinjanov, Leonov, Pausztovszkij, Katajév nevét említem. Sem a francia, sem az angol, sem pedig az amerikai irodalomban nem fejeződött ki olyan mélyen és olyan emberileg a második világháború, mint a,szovjet irodalomban. Ez érthető is: a szovjet írók népükkel együtt harcoltak, szenvedtek, hittek, sokan közülük hősi halált haltak. Panova, Nyekraszov, Grosszman, Kazakevics, Bek könyveit tucatnyi nyelvre lefordították és énmagam is nemegyszer hallottam külföldi olvasóktól a lehető leglelkesebb és legizzóbb szavakat ezekről a könyvekről. T

ávolról sem valamennyi szovjet író „dicsérte föl hőseit". Ha pedig a gyenge szovjet regényekről beszélünk, azok hibája éppen abban áll, hogy némelyik közepes szerző miközben fel akarta dicsérni hőseit, a legteljesebb mértékben lealacsonyította, elszegényítette a szovjet ember lelkivilágát. Franciaországban nagy sikert aratott a hősi halált halt Ina Konsztantyinova kasinói leány naplója. Ezt a naplót a leány szülei adták át nekem, senki sem változtatott rajta egy árva szót. Ha ez a napló egy szovjet leány valóban gyönyörű lelkét tárja fel, nem azért van ez, mert egy igyekvő irodalmár nyúlt hozzá, hanem azért, mert Ina Konsztantyinovában a nagyszerű jellem a szovjet ember legjobb tulajdonságaival párosult. Osztrovszkij Az acélt megedzlk című regénye megrázó emberi dokumentum, a tisztaság, a lelki gazdagság és az emberiesség ritka szép kifejezője. Ez a könyv elválaszthatatlan a világtól, amelyben született. Ha olvasták, olvassák és sokáig fogják olvasni az egész világ fiataljai, ez azért van, mert a mély tárnában legalább egy szippantásnyi friss levegő kell és a külföldi ifjúság reményei szoros kapcsolatban állnak azzal, amit én népünk önfeláldozásának neveznék. Minden fiatal társadalom fejlődésében a költészet megelőzi a prózát. A szovjet költészet — Majakovszkijtól Martinovig, Jeszenyintől Tvardovszkijig, Paszternáktól Zabolockijig, Bagrlckljtól Szmeljakovig, Kujialatól Ticsináíg, Ticlan Tabidzétől Szamed Vurgunig, Iszaakjántól Marklsig — — gazdagabb az utóbbi negyven év bármely más költészeténél. Semmi okunk szégyenkezni nyugati rosszakaróinkkal szemben. Elsősorban is esztelenek kísérleteik, hogy kiiktassák a szovjet irodalmat és az egész szovjet kultúrát. A nyugati értelmiségnek jelenleg belsőleg kissé megzavarodott körei jól tudják, mivel járultunk hozzá a világ kultúrájához. Talán azt mondják: még többet akarunk. Nos, mi is többet akarunk. Ml igazán nem részegültünk meg sikereinktől. Szerintem az a szovjet olvasónó nem alaptalanul írta, hogy nincs elég jó könyvünk. Neki van joga ezt megállapítani, nem pedig a Figaro Litteraire kritikusának. Büszkén tekinthetünk hátra, én azonban előre szeretnék tekinteni: nehezebb, de vidámabb dolog is a munkaasztalnál ülni, mint jubileumi üdvözleteket hallgatni. Most, amikor túlságosan gyakran hallunk alaptalan vádakat, nyugalmunkat megőrizve előre kell haladnunk, nem pedig egyhelyben topognunk. Komolyan át kell gondolnunk, mik a nehézségeink, mi akadályozza gyakran fejlődésünket. Carlo Levi olasz író, amikor meglátta egy moszkvai szálloda régimódi bútorral berendezett, kis virágtartókkal díszített, az íróasztalon bronz papírnehezékkel eléktelenített szobáját, kijelentette, hogy gyermekkora Piemontjában érezte magát. Amikor tavaly a „genfi találkozókon", nemrégiben pedig Velencében az „európai kulturális társaság" gyűlésén voltam, én is gyermekkorom Moszkvájában éreztem magam. Genfben és Velencében magas képzettségű emberek a kultúra jelentőségéről, Joyce-ról, az egzisztencializmusról és a téma nélküli festészetről beszéltek. Sem Genf, sem Velence lakói nem tanúsítottak a legcsekélyebb érdeklődést sem ezek iránt a viták iránt, Dél-Olaszország parasztjai, akiket oly nagyszerűen mutatott be Carlo Levi, az író egyetlen könyvét sem olvasták. Tíz éve Alabama és Mississippi államban a helyi értelmiséggel, orvosokkal, ügyvédekkel, mérnökökkel beszélgetve meggyőződtem, hogy még a Dél életét ábrázoló nagy amerikai írók, Stelnbeck, Caldwell, Faulkner nevét sem ismerték. Jól emlékszem a századeleji Moszkvára. A „szabad esztétika körében" Mallarméról, a misztikus anarchizmusról; az antropozófiáról beszélgettek. A hölgyek Psibisevszkij regényeiről számoltak be, és a Böcklin vagy Stuck reprodukcióval ékes levelezőlapokért lelkendeztek. Gyermekkoromat Hamovnyikiban egy kis gyárban töltöttem, ahol apám munkahelye volt. A szomszéd házban lakott Lev Tolsztoj. Az idénymunkások tudták, hogy Tolsztoj gróf híres író, de közülük aligha olvasta egy is Tolsztoj regényeit: többségük írástudatlan volt, az írástudók pedig a Moszkvai Naplóban a híreket olvasgatták. Oroszországban működött akkor Csehov és Pavlov, Gorkij és Szkrjabin, Punyin és Mecsnyikov, Sztanyiszlavszkij és Block — és Oroszországban akkor a lakosság hetvenhét százaléka írástudatlan volt. Mi történt az Októberi Forradalom után? A „szabad esztétika köre" egyes tagjai külföldre mentek, mások, amikor megismerkedtek az élet nehézségeivel, megfeledkeztek az antropozófiáról. Külföldön az volt a vélemény, hogy az orosz kultúra megszűnt. 1923 elején ezt írta Lenin: „Mialatt mi a proletárkultúráról és annak a burzsoá kultúrával való, viszonyáról fecsegtünk, a tények olyan számokat tárnak elénk, amelyekbői kiderül, hogy még a burzsoá kultúrával is igen gyenge lábon állunk." 1920-ból származó statisztikai adatok szerint a lakosság kétharmada még akkor is írástudatlan volt. Harminc évvel később a Szovjetunióban határozat született a kötelező általános iskolai oktatásról a kötelező középiskolai oktatásra való áttérésről. Ez nemcsak a megtett út nagyságát mutatja, ez azt is bizonyítja, hogy teljesen áttértünk a szocialista kultúrára. Az általános elemi iskolai oktatás, amely Nyugaton száz évvel ezelőtt kezdett megvalósulni, a XIX. század követelményeit fejezte ki. Lehetővé tette sok, a társadalom alacsonyabb osztályaiból kikerült tehetséges embernek, hogy tudós, író, művész legyen belőle. Kissé elmosta a külső különbséget a társadalom felvilágosult felső rétege s az írástudatlanok és írni-olvasni épp hogy tudók milliói között. Egyesek azért üdvözölték, mert a haladás zálogát látták benne, másoknak az volt a véleményük, hogy az írástudó munkás gyorsabban és pontosabban dolgozik a munkapadnál, mint az írástudatlan. Az ajtó épp hogy kinyílt, de a résen nehéz volt átcsúszni. A német Volskschuleban, Anglia ** vagy Franciaország elemi iskoláiban nyert tudás mennyisége lényegében különbözik az érettségizett fiatal tudásmennyiségétől. Már a kapitalista társadalom természeténél fogva is, nemcsak külsőleg, hanem szellemi fejlettségben Is különbözni kell az alacsonyabb osztályoknak a magasabbaktól. Az oxfordi egyetemi hallgatók és a londoni dokkmunkás különböző nyelven beszél. Az olasz munkás, ha befejezte az elemi iskolát, tud olvasni és számolni, de nem ismeri a világirodalom remekműveit, fogalma sincs filozófiáról, a fizika törvényeiről. Nem kaphat rá az olvasásra: már kamaszkorában a munkapadhoz kell állnia. A kötelező középfokú oktatásra való áttérés óriási kulturális forradalom; abból a felfogásunkból következik, amely a kultúrát az egész nép tevékenységének tekinti. Az érettségi után a nyelvészhallgató nem tanulmányozza többé a fizikát, a matematikus nem foglalkozik őskori történettel. Szorosan vett szakmájukon kívüli tudásukat az határozza meg, hogy mit adott nekik a középiskola. A gyári munkára jelentkező ifjúnak és az egyetemre kerülő iskolatársának ! ugyanaz az általános műveltsége, i Emlékeztetni szeretnék rá, hogy a ; középiskolát 18 éves korban fejezik 1 be. ez időre pedig már kialakulhatott bennük a fegyelmezett gondolkodás, az olvasás szeretete, a képesség, hogy kritikusan gondolkodjanak. A könyv nálunk elsőrendű közszükségleti cikké vált. A kerületi könyvtárak olvasói konferenciáin egészen különféle olvasók szólalnak fel: egyetemi hallgató után szerelőmunkás, orvosnő után textilgyári munkásnő. Vitatkozni képesek egymással, mert nincs köztük olyan szakadék, mint amilyen a nyugati 'értelmiségieket választja el a néptől. Valamennyien lelkesedünk a régi Hellas művészetéért. Az aranykori Athénben egy szabad polgárra kilenc rabszolga jutott. A rabszolgák biztosították a jólétét, az élvezetek lehetőségét, a kultúra felvirágzását. Ugyanez volt a helyzet Indiában Kalidásza és az elloral templomok idejében. Racine a nemesség maroknyi csoportja számára írta tragédiáit. Azokban az időkben kilencszáz ember sötét, valósággal félállati sorban élt, hogy száz másik hihessen és kételkedhessen, pihenhessen és küzdhessen, gondolkodjék és szeressen. A szovjet társadalom elsőnek valósította meg az egész nép részvételét a kultúrában. M indenki számára világos, hogy az első időkben a kultúra kiszélesítése mélységének rovására megy. Az az ember, aki először vett kezébe könyvet, a Háború és békének vagy a Vörös és feketének sok pszichológiai finomságát, mély gondolatát, művészi szépségét nem veszi észre. Az olvasás, mint a festészet vagy a zene megértése, az olvasó, a hallgató, a néző megfelelő tevékenységét tételezi fel, ez a tevékenység pedig az általános kulturális fejlettséggel kapcsolatos. (Folytatjuk) OJ SZO P" 1957. március 4.