Új Szó, 1957. február (10. évfolyam, 32-59.szám)

1957-02-10 / 41. szám, vasárnap

SZŐKE LŐRINC A külföldi látogató élete Athénben — amennyiben nem utazása főcélját, az antik emlékeket járja — a város földrajzi középpontjában, a Cityben játszódik le ugyanúgy, mint minden más világvárosban. Athénnek ez a közigazgatási, kereskedelmi, kulturális és szórakozási középpontja a város felett uralkodó fellegvártól, az Akropolisztól északra esik s lényegében két nagy tér s az ezeket összekötő három nagy utca, valamint a közvetlen környék alkotja. Az egyik tér, a Szintagma (Alkotmány-tér), a város tulajdonképpeni szíve. Itt áll a régi királyi kastély, jelenleg a parlament épülete. Előtte az ismeretlen katona sírja, az euzon díszőrséggel. Az euzonok a nemzeti felszabadítási harcok katonáinak történelmi egyenruháiban, rövid skót szoknyában és hatalmas fapapucsban teljesítik szolgálatukat. A teret különben luxushotelek, idegenforgalmi társaságok irodái s Athén kozmopolita életének egyéb hasonló intézményei fogják be. Az Alkotmány-térről indul ki észak-nyugati irányban Athén említett három főutcája, amelyek az Omonia (Egyetértés)térbe torkolnak. Az Egyetértéstér körül lüktet talán legjobban ennek a különben is lázas, kapkodó életet élő városnak az ütőere. Itt van a fő állomása Athén egyetlen földalatti vasútvonalának, amely északon a főpályaudvart és délen Pireusz kikötőjét köti össze. Magának a City-nek az épületeit és nevezetességeit hoszlyen nevü délszaki virágok díszítik. A parkok szobordísze összhangban van ezzel a környezettel, hiszen azok Feideiasznak és tanítványainak eredeti mesterművei. .Mindenki kereskedelme mindenki ellen Ezzel az eltorzított latin mondással lehetne jellemezni Athén egyik legjellegzetesebb, negyedének, a Piakának életét. Az Akropolisz és az előbb említett City közti városrészben szűk, girbe-görbe utcák útvesztőjében, azok szédületes, lármás forgatagában ízlelítőt kap az ember a görög üzleti szellemből és üzleti életből. Valaha — nem is olyan régen — a Plaka Athén egész kereskedelmi életének a központja volt, ma már jobbára az ócskasok negyede. A szorosan vett üzlethelyiségből valósággal kiömlik a járdára, s az úttestre az ezerféle áru, amelyek között temperamentumos, hadonászó: természetesen alkudozó emberek áradata turkál. Az eladó helyiség — keleti szokás szerint — rendszerint műhely is, ahol a pillanatnyi ízlésnek, kívánalmaknak és keresletnek megfelelően alakítják át a vevő szemeláttára az árut. Még a vendéglátó üzemekben is egyben van a konyha a vendégasztalokkal, szimbolizálva a kisipar és a kiskereskedelem ott dívó egységét. De az üzleti élet elönti — a külső lakónegyedektől eltekintve — Athén összes több' utcáinak az életét is. Nem elég neki a háAthena istennő szobra a Tudományos Akadémia előterében ATHÉNI SÉTÁK egyeteme közül az egyiken, az athénin, a katharevusszát használják, míg a másikon, a szaloniki egyetemen, malliári az előadás nyelve. Nehéz a görög diák sorsa Megismerkedtem az athéni egyetem egyik asszisztensével, ő beszélt hosszan hazája bábeli nyelvzavaráról, s arról, mit jelent ez a görög diákra. Az elemiben a gyerek rendszerint a nép nyelvén tanul és otthon is azon beszél. A középiskolában — Görögországban sok az egyházi és a magániskola — a tiszta irodalmi nyelv az előadás nyelve. A tanulónak tehát az első években, az elemi után, egy további nyelvtant és helyesírást kell elsajátítania. Ugyanakkor azonban — és ez teljesen érthető — a görög középiskolás tanulmányainak nyolc éve alatt mindennap egy órát az ógörög nyelvet tanulja. Az alsóbb osztályokban — természetesen eredetiben — a történetírókat, Hero. dotoszt és Tukidideszt olvassák, majd a szónokokat, Demosztheneszt és Lísziaszt. Ezt követi Homérosz Iliasza és Odysszeaja, majd az államférfiak és a filozófusok: Pláton, Arisztotelész és Szókratész, míg a legfelsőbb osztályban a görög dráma, E ripidesz, Szofoklesz a tanulmányok tárgya. Szép lehet az Ödipusz királyt eredetiben olvasni! Természetesen van az éremnek másik oldala is. A három összekapcsolják a Híres aíh'énl múzeumok, amelyekben modern beton és üveg környezetben vannak felhalmozva az elmúlt idők megmaradt kincsei. Egyaránt érdekes és lenyűgöző. ha az ember a Nem-' zeti Múzeum termelt járja, amelyekben a klasszikus idők emlékei, szobrai, vázái, síremlékei, s egyébb márványcsodái vannak felhalmozva, vagy a Bizánci Múzeumiak mozaikjait, építészeti emlékeit, faragványait, szőtteseit, fresklóit és ikonjait szemléli, avagy a Benaki Múzeum termeiben a görög népélet emléktárgyait, a népviselet és a népművészet dísz- és használati tárgyait, a bizánci, az izlám idők, a görög szabadságharc fegyvereit, ékszereit, kézimunkáit szemléli. Az emlékek, a benyomások zsúfolt zuhatagából most, hónapok múltán, egy kép mindennél élesebben tolul föl emlékezetemben. A Nemzeti Múzeum termeit jártam, történetesen fehér turbános, pirospozsqás arcú, fekete szakállas pakisztáni egyetemi hallgatók társaságában. A vezető könynyen, érthetően tagolta az angol szavakat, szinte úgy, ahogyan a könyvben állanak. A Kerarnikosz, Athén három ezer éves temetőjének legszebb sírkövei termében jártunk, A Parthenon az Akropoliszon szadalmas lenne felsorolni — olyanok, mint általában a közigazgatási és kereskedelmi központokban lenni szoktak. A középületek jobbára klasszikus görög stílusban épültek a múlt század második felében, előterükben sok a szobor és az oszlop. Mivel az ember néhány száz méterrel odébb az eredetieket láthatja, nem keltenek az idegenben semmilyen mélyebb benyomást. A város óriási téglalapjában, amely a pireuszi tengerparttól 25—30 kilométer hosszúságban húzódik északnak a Pentilikon lankás oldalának villa-negyedei, Kifiszia és Kefalári felé, az antik emlékeken kívül talán a parkok üdítő zöldje jelentik — legalább is az északibb tájakról jövő látogatónak — a legszebb benyomást. Athén parkjai örökzöldek s a pálmákon kívül, amelyek gyakran az utcákat és a tereket is szegélyezik, olajfák, oleanderek citrom és narancsfák, ciprusok, pineák, különös plátánok és nyárfák, színes, ki tudná megmondani mizak frontja, véges végig az udvarokat, az átjárókat és az emeleteket, sőt a járdát is ellepi. Lépten-nyomon egy-egy bódéba botlik az ember, amelyben az éjszaka minden órájában is megkaphat a szó szoros értelmében mindent: cigarettától csokoládéig, borotvaszappantól filmig, fogkefétől képeslapig és természetesen százféle, bel- és külföldi újságig és folyóiratig, tényleg mindent. A görög évezredek óta kereskedő nép s egyre szűkülő életterében most nem másokkal, hanem egymás „ellen" kereskedik. Rejtély, miből él meg ez a rengeteg árus. Az utcasarkok, de minden más lehető és lehetetlen hely szerves tartozéka a cipőtisztító. A kijelölt és engedélyezett helyeken egész ütegek vannak belőlük, akik keféjük hátával kopogtatják ládikójukat és hangos szóval hívják a járókelőket. Ezek „a koncesszionált cipőtisztítók" — állítólag 16 ezer van belőlük Athénben — e szakma „vállalkozóinak" csak kisebbik része. Többszörösre Bizánci templom Athén modern betonépületei között tehető azok száma, akik feketén űzik ezt az ipart s a gyanútlan idegent a szó szoros értelmében meglepik, megrohanják, amikor vásárol valamit, vagy kávéházban ül és újságot olvas. Rendszerint gyerekek, nyolc-tíz éves mezítlábas kisfiúk folytatják a koldulásnak ezt a faját, két keféjükkel szó nélkül neki esve az ember cipőjének s rögtön utána markukat tartva hangosan követelik a hivatalos ár néhányszorosát. Nincs védelem Athénben a cipőtisztítók állandó rohama ellen. Ez a jótékonysági adó a napi kiadások jelentékeny részét teszi ki. Ahol több a férfi mint a nő A sietős, lüktető athéni utcai élet fő alakja a férfi. A női nem — úgylátszik — inkább otthon tartózkodik, miután alig tehető fel, hogy éppen Görögországban lényegesen több lenne a férfi, mint a nő. Ennek az a fő oka, hogy a görög nő — legalábbis a városokban — nincsen kereső pályákon, otthon ül s a háztartást vezeti. Nem mintha a férfiak olyan sokat keresnének, hogy asszonyaikat is könnyen el tudnák tartani. Ellenkezőleg. A fél millió nyilvántartott munkanélküli férfi — a nyilvántartásba nem vettek további százezrei mellett — olyan nyomást gyakorol a munkapiacra, hogy a nők, lehet hogy intézményes, de lehet, hogy csak hallgatólagos társadalmi megegyezés alapján álláshoz nem jutnak. A görög üzletben nem látni női kiszolgálót, legfeljebb a pénztárban ül a tulajdonos felesége. A bankokban és a nagy vállalatokban még az Írógépek mellett is jobbára férfiakat látni, a vendéglátó üzemekben pedig hírehamva sincs női személyzetnek Ha ehhez hozzászámítjuk a görög nőnek — a férfiakkal ellentétben való csendes, szerény, nem kihívó viselkedését — megértjük, hogy az idegennek az a benyomása, mintha a férfiak országába került volna. A görög férfi — mondani se kell — sötét színű. Kivétel nélkül mindenki vágott, rövid s természetesen fekete bajúszt hord, valamivel nagyobbat, mint Chaplin. Mindez azért érdekes, mert a hellének, a fennmaradt emlékek szerint szőkék voltak. Fel is vetette vagy száz évvel ezelőtt egy német tudós azt a gondolatot, hogy a mai görögök tulajdonképpen nem is görögök, hanem a népvándorlás hullámainak és a számtalan megszállásnak következményeképpen ismeretlen, de valószínűleg dél-szláv népek keveréke. Érthető, hogy ez ellen az elmélet ellen az egész görög nemzeti önérzet felzúdult. Pedig kézen fekvő, hogy főleg Görögország északi és középső részeiben az elmúlt két évezred folyamán erős vérkeverődés ment végbe s tisztábban a világos hellén jelleg csak a Peloponézosz déli részein és a görög szigeteken maradt meg. A görög Bábel Az idegen, bár rendszerint nem érti a nyelvet, nem vész el, még akkor sem, ha görög környezete történetesen egyik világnyelvet sem beszéli, ami pedig ritka dolog. A legtöbb görög rövidebb-hosszabb ideig külföldön járt megélhetést keresve, vagy a kereskedelem, illetve az idegenforgalom késztette más nyelvek megtanulására. De ha nem tud, csak anyanyelvén, az se baj: a görög roppant kíváncsi, ismerkedő természetű és kézzel-lábbal igyekszik magát az idegennel megértetni s mindenekelőtt azt megtudni, hogy az milyen nemzetiségű. Ez az alapja további magatartásának, ennek alapján becsüli föl, mit lehet az idegenen keresni. Néha még jó is, hogy az ember nem érti görög informátorát, mert a felvilágosítások bármilyen nyelven is, kapja az ember, még véletlenül sem fedik a valóságot. Aki azt hiszi, hogy régi középiskolai görög tudása segítségére van Görögországban való jártában-keltében, az természetesen keservesen csalódik Legfeljebb a moziban érti meg „exodos — kijárat" feliratot, de már a WC két ajtajával bajban van. A mai görög nyelvnek vajmi kevés köze van Homérosz nyelvéhez, talán anynyi, mint a latinnak a mai olasz nyelvhez. Ezt rendszerint mindenki, aki elvetődik görög tájra, előre tudja s számol is vele. De arról már nem mindenki hallott, hogy a mai, élő görög nyelv is kétféle: a nép tényleges nyelve, a „malliári", amelyet széltében-hosszában, az egész országban beszélnek, amelyet az idegenben élő görögök is használnak, amelyet a legtöbb elemi iskolában tanítanak s amelyen a lapok többségét, az irodalmi termékek jelentős ' részét is írják. De emellett van egy másik élő görög nyelv, a „katharevussza", a „tiszta" irodalmi nyelv, amelyet a magasabb iskolákban, hivatalokban, konzervatív sajtó- és irodalmi termékekben használnak. Mindkét nyelvnek hasonló, de azért önálló, külön megtanulandó nyelvtana és helyesírása van. Hogy milyen nagy a szakadék, sőt a harc a két élő görög nyelv között, arra jellemző. hogy az ország két Jellegzetes athéni utcakép görög nyelv s általában a nagy műit emlékeinek tanulmányozása lefoglalja a görög középiskolák — csak gimnáziumok vannak — tanrendjének túlnyomó •részét. A természettudományi alapismeretekre nem jut idő és a technikai pályákra készülő görög fiatalember rendszerint nagy nehézségekkel küzd. A két tudományegyetem csak jogászokat, orvosokat és tanárokat képez. Már a középiskola látogatása is költséges dolog, míg az egyetemekre, akár otthon, akár külföldön, tényleg csak a felső tízezer gyermekei jutnak el. A kép másik oldala az a nyomorúságos viskó, amit valahol Peloponézosz délnyugat csücskében, az egyik faluban láttam, ahol a kis görög gyerekek a földön ülve, táblájukat ölükben tartva tanulták a görög ábécé girbegörbe betűit. Hegeszo sírja Athén antik arculatát és modern városképét mintegy amikor az egyik .ápsütötte sarokban „ismerős" emlék ragadta meg tekintetemet, egy görög nyelv, s általában a nagy borművű síremléke. Bánatos arccal búcsúzik ékszereitől, amelyektől meg kell válnia az alvilágba való távozása — halála — előtt. Ez az a síremlék, amely a fiatal Babitsot egyik legszebb versének megírására ihlette. Persze a költő, aki legalább is a Messze... messze ... című verse szerint sohasem járt Görögországban, de ahová mindig vágyakozott, másképpen látta a „márványszínű" — s komoly görög leányt. 4 Lemaradtam a pakisztáni diákok mögött s egy márvány rönkön üldögélve csendben mormoltam kedvenc Babits-soraimat, így áldozva az antik kultúra nagy magyar szerelmesének, ki saját keserű sorai szerint nem jutott el soha költészete főforrásának hazájába. Hellaszba. A Dionizosz-színház preszcéniumának szobordísze. A szobrok fejét az első keresztények ütötték le, mert szerintük csak is« tent szabad ábrázolni emberfejjel.