Új Szó, 1957. február (10. évfolyam, 32-59.szám)

1957-02-28 / 59. szám, csütörtök

"V Spejbl és Hurvínek külföldön írta: JÁN DVOŔÁK Szokásunkhoz híven, mint minden évben, tavaly ősszel is összecsomagoltunk minden szükséges kelléket: bábukat, függönyöket, díszleteket, reflektorokat és hangberendezést, mely a külföldi vendégkörütnál elkerülhetetlen. Kg y egész autóbuszt megtöltötték a tekintélyes ládák és a bábszínház egyéb apró kellékei. Személyi pogygyászunk felkerült az autóbusz tetejére, még egy utoisó búcsúintés és a Špe.ibl és Hurvínek Színház együttese kigördül, hogy megkezdje nagy külföldi útját. Hányadszor is vagyunk már külföldön ? Párizs, Belgium, Jugoszlávia, Ausztria és a balti államok népe már a háború előtt szívébe zárta Spejblt és Hurvíneket. A háború utáni években háromszor Angliában, kétszer Lengyelországban, Moszkvában, Romániában, Magyarországon és ismét Párizsban szereztek újabb babérokat a csehszlovák bábszínjátszásnak. Autóbuszunk most északnak vette az irányt: Svédország és Németország felé. Igazgatónk, Josef Skupa nemzeti művész is azok között volt, akik a színház előtt elbúcsúztattak. Akkor még teljes életerőben volt és csak a hideg északi szél veszélye aggasztotta anynyira az orvost, hogy megtiltotta Skupa északi útját. Igy nélküle indultunk el, attól a törekvéstől vezérelve, hogy a legtökéletesebb művészetünket produkáljuk, hogy ne hozzunk szégyent Skupa fejére. Nem is váltunk el hoszszú időre; az „öregnek" (így hívtuk őt régtől fogva az együttesben) utánunk kellett jönnie Németországba. Utunk Dečínen, Drezdán, Berlinen és Stralsundon keresztül Sassnitzbe vezetett, ahol autóbuszunk eltűnt az V. Gusztáv király nevű svéd gőzös bámulatosan nagy befogadó képességű belsejében. Néhány órai izgalmas víziút után megpillantottuk Trelleborg kikötőváros fényeit. Megkezdtük Svédország körüli utazásunkat, a táj ezernyi szépsége örökre bevésődött-emlékezetünkbe. Sok ott a csodálatot keltő természeti szépség: a vidék korántsem olyan kietlen, mint ahogy azt itthon elképzeltük. Sokban hasonlít a cseh-morva fennsíkhoz. Csak a hatalmas erdők, a leírhatatlanul kék tavak, a pompás aszfaltútok, (melyeken még a „Balra hajts" van érvényben), a vörösre festett faházikók, fényűző benzinkutak és az emberek híressé vált illedelmessége és készsége emlékeztetnek arra, hogy külföldön járunk. Minél északabbra tartunk, annál több az erdő és kevesebb a mező. Naponta kétszázötven kilorrrteres utat is megteszünk és kocsink ablakából figyeljük a svéd őszi tájat. Gyorsan elszállásoljuk nllfjunkat egy szállodában (még a kis városokban is kényelmesen és fényűzően lakhatunk), egy szempillantást vetünk a városszerte kiragasztott két-három „SKUPA' S MAR 10NETTEATR" felírású plakátra — s máris rohanunk a színházba kirakni és felállítani a színpadot. Mire a szükséges előkészületekkel elkészülünk, kezdődik az előadás.- Ha kilép az ember a színházból, alig tud magának utat törni a sok kerékpár között, melyeken a gyermekek a színházba érkeztek. A kis svédek „hozzánőttek" kerékpárjukhoz. Kerékpáron mennek az iskolába, a játszótérre, bevásárolni és természetesen kirándulni is. Rendszerint délután és este játszunk. Ami a'svéd gyermekeket illeti, ugyanolyan hálás közönség mint a többiek, hangos tetszésnyilvánítással nézik játékunkat. Még nagyobb örömet érzünk, ha a felnőtt közönségnél aratunk sikereket. Az előbb még kimért svédei- hamar felmelegednek és hangos tetszésnyilvánítások kitörésével reagálnak az egyes műsorszámokra. Nyilván hízelgő számukra, hogy Hurvínek az egész előadást svéd nyelven magyarázza. A svédek csodálják Miloš Kirschnert, aki a mi két központi szerepünket olyan rövid idő alatt betanulta. A legbájosabb persze Hurvínek svéd beszéde, mellyel az előadás után az egész együttes bemutatkozik a közönségnek. Ä nézők mindenütt leplezetlen rokonszenvvel fogadtak bennüket és megtörtént, hogy az egyik jól sikerült jelenet végén az upsalai közönség egy emberként felállott, és négyszeres egetrázó hurrával éltette Spejblt és Hurvíneket. Bábjaink már az esti előadás során egymás után vándorolnak a szállítóládákba és mire a nézők elhagyják a nézőteret, az egész színpadot elhelyezzük az autóbusz hátsó részében. Éjjel bizony alaposan körmünk alá f\ 1 J szö ment a hideg, (sőt az északi fény is felgyúlt) és kellemes érzés volt forró virslivel melengetni a kezünket. Az utcai árusok kettészelt zsemle közé rakják a csípős mustárral megkent virslit. Reggel ismét tovább megyünk, közben igyekszünk kiböngészni, mit írtak rólunk a helybeli újságok, melyek mindenütt érthető elragadtatással, felső fokban dicshimnuszokat zengedeznek rólunk. További városokat hagyunk magunk mögött és véleményünk megegyezik abban, hogy minden városnak valahogy vasárnapi jellejje van. Mindenütt tisztaság és ünnepi nyugalom, semmi sietség, tiszta utcák és terek, egyes helyeken sárga téglalapokkal megjelölve a gépkocsik parkírozási helye. Még a legkisebb városokban is világmárkás, kiváló áru kapható, mivel minden jót importálnak. Minden utcában legalább három világítótesteket és apró, lakásberendezést kiegészítő dolgokat árusító üzlet áll. Nyilvánvalóan jövedelmező az üzlet, a svédek tökéletes otthont igyekeznek teremteni maguknak. Kevés helyen látunk ódon házakat. Csupán Upsala egyetemi városnak van valamilyen ősrégi külseje. Elbűvölök a svéd városok külvárosai, a gyorsan növekvő lakótelepek, a modern lakónegyedek, helyes erkélyekkel és tarka homlokzattal díszített óriási háztömbök. A vakolómestereknek ugyan nem akad itt munkájuk, de az emberek gyönyörű lakásokban élnek. Különös jellegű a felejthetetlen Stockholm, melyet méltán nfeveznek észak Velencéjének. Éppen itt arat-, tuk legnagyobb sikereinket és örültünk annak, hogy a televízió is 45 1957. február 28. Kopott írásra leltem Kopott írásra leltem Egy fiók fenekén. Amikor feljegyeztem. Negyvennégy elején; Ukrajna fagyos földjén Konogott bakancsom, Füstölgött rám a tömjén, Hogy áldassék a harcom. Arról beszél a karton: Megtöltöttem a fegyvert, — Arra se volt larancsom, — És hívtam Tóth közembert, Sütné arra a lóra. Mely a- útszélen nyögve Fekszik, s nyelvét a hóra Lógatja kiöltve ... Nézem az írást, nézem A dátumot alatta, És Sztelnát felidézem, S a lovat vérbe fagyva, Itt ló, ott ember-roncsok, Amott friss sírhalom. Míg nézem, — megborzongok A házak sora rom. Nem dördült puskánr t

;

:bbé, — Sorsom csak arra kérem, Ne váljak üldözötté, És mást se kelljen nékem Fegyverrel célba venni. . . Érjünk már oda végre, Ahol békében élni, lenni, Az ember dicsősége! Csontos Vilmos perces adást szentelt előadásunknak. Kár, hogy nem játszhattunk tovább a fővárosban. A rendező ügynökség terve szerint a keleti tengerpart mentén ismét délre utaztunk, Trelleborgba. Örültünk is már, hogy vendégkörútunk első hónapja befejeződött. Tudtuk, hogy műsortervünk az- NDK-ban sokkal szabadabb lesz, és ki szerettünk volna még egy kicsit kapcsolódni a mindennapi hajszából. Még az utolsó kimerítő órák — átkelés a viharos tengeren és máris Sassnitzban vagyunk, ahol vendégkörútunk német rendezői várnak bennünket. Szívélyes baráti gondoskodás és kedves figyelmesség vesz körül. Nemcsak rendezőink és a közéleti tényezők, Hanem úgyszólván mindenki, akivel találkoztunk: sofőrök, pincérek, színházi technikusok, újságírók, művészek, üzletesek szeretettel fogadnak bennünket. Szeretettel várnak a nézők is, akik szeretnének jóízűen nevetni, szeretik a bábukat, és költői világukat. Svédországban a játékbábuk különlegességet, vonzóerejű újdonságot jelentenek. A németek viszont már régóta ismerik a bábukat, és sokkal közelebb vannak érzelmi világunkhoz. Műsorunkkal sikert sikerre halmozunk, akár Berlinben, Lipcsén, az Érchegység bányavárosaiban, akár a szörnyen megrongált Drezdában lépünk fel. A virágzó svéd városok után, ez után a gazdag semleges ország után, mely 150 éve nem élt át háborút, keresztül-kasul bolyongunk az Elba-menti német város romjain, ahol óriási, fűvel benőtt térségeken táblák hirdetik a volt utcák nevét, melynek valamikori hatalmas villanegyedei egyetlen romhalmazt képeznek, ahol a szorgalmas iparosok már néhány éve gyógyítják az ősrégi Zwinger sebeit. Szomorú, gyászosan szomorú összehasonlítás. Mégis milyen férfias elszántsággal fognak az emberek munkához, eltakarítják a romokat, építenek és ezzel biztosítanak bennünket békés szándékaikról. Igazán jól éreztük magunkat az NDK-ban... Találkoztunk sok német bábjátékossal, kölcsönösen kicseréltük terveinket és nézeteinket. Mindnyájunknak szívügye, hogy jó, nevelő hatású, vidámságot keltő színi előadásokat tartsunk. Minden találkozásunk örömet jelentett számunkra, és örömmel töltötte el Skupa professzort is, aki utánunk jött Németországba és őszintén örült színháza minden sikerének. Itt már véget ért művészi kőrútunk második hónapja, és már csak tíznapos vendégszereplés várt ránk Berlin nyugati részében. Érthető, hogy vegyes érzelmekkel léptünk ott fel. De a szerencse itt is kedvezett: Hurvínek és Spejbl, a két szellemes diplomata (természetesen németül beszéltek) meleg fogadtatásban részesült a nyugati közönség részéről. Elkönyveltük a berlini sajtó újabb lelkes hangú kritikáját, és szívélyesen meghívtak további körútra. December közepén utoljára csomagoltuk össze az összes bábukat, függönyöket, díszleteket, reflektorokat és hangberendezéseket, felraktuk az összes ládákat és nélkülözhetetlen apró dolgokat. Minden úgy történt, mint utunk elején. Most azonban annak örültünk, hogy visszatérünk Prágába, a cseh nézőkhöz, örültünk az új évadnak, az új darabnak, melynek bemutatóját az év utolsó napjára tűzték ki. Még Skupa professzor is fiatalos lelkesedéssel játszott a darabban. Sajnos, csak egyszer, egyetlenegyszer. ' Halála megrendített mindenkit, aki ismerte művét. Legutóbbi nagy művészi körutunk örömteljes mérlegére a mély gyász árnya borult a nagy bábjátékos, a jó tanácsadó és barát távozásával az élők világából. Mi, akik láttuk az általa alapított és állandóan fejlesztett színház világsikereit, tovább akarunk haladni az ő útján. Skupa professzor így örökké velünk lesz és hisszük, hogy úgy, mint eddig, utunk most is sikerről sikerre fog vezetni. Ez a mi óhajunk, ezt kívánjuk nem annyira magunk, mint a csehszlovák bábjáték dicsőségének öregbítése, az emberek baráti kapcsolatai elmélyítése érdekében. — Kedvesem — csicseregte gyengéden Novákné, mint húsz évvel ezelőtt, miközben férje őszülő és kopaszodó hajfürtjei között turkált — mihez kezdünk az ünnepekkor? A megszólított elkomolyodott. A mézédes hang balsejtelmeket ébresztett benne, mert személyi kényelmét érezte veszélyeztetve. Hála felesége szakácsművészetének, Novák úr gömbölyded termetű — különösen a pocakja jut érvényre — és ezért esküdt ellensége mindenféle felesleges mozgásnak, fáradságnak. — Ugyan mit csinálnánk? — válaszolt óvatosan, kérdéssel a kérdésre. — Bevásárolsz és tekintettel arra, hogy mindig itthon leszünk, bőséges adagokat főzöl, sütsz két. háromféle tésztát, vendégeket hívunk és néhány pohár bor mellett kellemesen elszórakozunk. — Nem így gondoltam — turbékolta az asszony. — Mit szólnál ahhoz, ha kissé én is kipihenném magam és a hegyekbe mennénk? — A hegyekbe? — Novák úr elszörnyedve látta lelki szemei előtt a mély hegy szakadékokat, a nyaktörő szerpentineket és a meredek, hóval befújt utakat. — Hát persze f a Krkonosebe, — jelentette ki határozottan Novákné és a téli üdülés gyönyöreit kezdte fejtegetni. A csendesen hulló hópelyhekről, a jólfütött szállodákról, a vidám társaságban tölthető estékről szóltak meggyőző érvei. — Hisz tudod, hogy a hegymászást nem nekem találták ki — próbált ellenkezni a férj és balját jóltáplált pocakjára helyezte, mintha már most védelmezné a készülő sérelem elöl. — Ugyan, kedvesem — nyugtatta meg élete párja —, mindenhová drótkötélpálya vezet és a hegymászás különben. sem kötelező. Egyébként az egész kirándulást a té érdekedben eszeltem ki. Olyan szükséged van a friss levegőre, meg a nyugalomra, mint a falat kenyérre. Elbeszélgetsz az emberekkel, egy kicsit eltréfálsz velük, meglátod, mily jót fog tenni — fuvolázta a csábító hang. Novák urat kellemesen megsimogatta a szíve táján az egészsége iránt-i őszinte gondoskodás és így elmélkedett: — igaza van, minek maradnánk Prágában? — Majd hirtelen aggályai támadtak: — De mit veszek magamra? A sportfelszerelésemet kihíztam, utcai ruhában pedig nem igen mehetek a hegyekbe. — Hát persze hogy nem — vélte a készséges feleség bájos mosollyal — erről már gondoskodtam. Sínadrágodat már bővíti a szabó, pullovered van és viharkabátot veszel magadnak. A kirakatok tele vannak velük. Novák úr teljesen felesége hatalmába került, szinte már örült az utazásnak, olyannyira, hogy némi aggodalommal vetette oda: — Mi lesz azonban, ha már minden szálloda foglalt és nem kapunk szobát? — Ne törődj vele, majd csak 'lesz valahogy — hangzott a biztos, de egykedvű válasz. Novák úr egyszeriben megnyugodott. Jól ismerte derék élettársát és válaszából sejtette, hogy máris egy kétágyas szoba boldog birtokosa egy kényelmes hegyi szállóban. Másnap, amikor Novák úr a munkából hazajött, az ízletes sertéspörkölt és gombóc fogyasztása közben neje sietésre ösztökélte, hogy mielőbb bevásárló útjukra indulhassanak. — Mogyorószín viharkabátot veszünk — ígérte Novákné buzgón férjének, mielőtt beléptek az első üzletbe. De ember tervez, isten végez! Az egyik boltban volt ugyan mogyorószínű viharkabát, de nem Novák úr méretére, a másik üzletben viszont megfelelt a nagyság, de a viharkabát nem volt mogyorószínű. Olyan hely is akadt, ahol a bélés színe ellen volt Nováknénak kifogása, és ezért nem jött létre az üzlet. — A Divatáruházba megyünk! — határozta el az asszony és a Vencel térre irányította lépteit.' A negyedik emeleten aztán eléjük rakták az egész készletet: a zöld, piros, kék, barna, fekete viharkabátok zipzárral, vagy gombra, kapucnival, vagy anélkül csak úgy hemzsegtek a pulton, de egyik sem nyerte meg a gondos feleség tetszését. — Irány a Bílá Labuť. — adta ki a vezényszót Novákné és szaladtak a Pofiéra. Útközben négy üzletbe is beFarsangi műsoros est Szencen A Csemadok szenei helyi csoportja a napokban értékes farsangi műsoros estet rendezett. Műsorukban igényes énekszámok, balett-táncok, továbbá szavalatok és egyfelvonásos szerepeltek. A színes és változatos est szép élményt jelentett a szenei közönségnek. A helyi csoport a közeljövőben írói estet rendez, amelyre meghívnak néhány kedvelt csehszlovákiai magyar költőt és írót. kukkantottak, de az „igazit" sehol sem találták. Novák úr homlokán kiütött a verejték és érezte, hogyan folynak végig az izzadságcseppek a hátán. A kegyetlen végzet úgy akarta, hogy itt sem volt nagyobb szerencséjük. — A Vodičková utcában még nem voltunk — állapította meg az asszony, — de sietnünk kell, hogy odaérjünk, mielStt bezárják azt a nagy ruhásboltot. Szinte versenyt futottak a népei utcákon, hogy Poriéról idejében visszaérjenek a Vodičková utcába. Novák úr már csurom víz volt, ingéből facsarni lehetett volna az izzadságot. Az üzletben sokféle viharkabátot árusítottak, sajnos — gyermekek számára. — Most mi lesz? — kapkodott Novák úr levegőért. — A Vltaván túl, Smíchovban is van egy nagy konfekciós bolt, talán még odaérünk zárás előtt — lihegte u derék feleség és máris irányt változtatott. Még jókor elérték az üzletet. Éppen a redőnyöket húzták le. — Vannak viharkabátjaik? — kér* dezte Novákné köszönés helyett. — Hogyne — felelte barátságosan az elárusítónő és a napi tervre gondolt, melyet még nem teljesített s ezért készségesen áldozta fel szabad idejét. Kinyitotta a szekrényt, melyben a vi* harkabátok tömkelege sorakozott. Novákné rámutatott v az egyikre éi — csodák csodája, felragyogott a szeme. Mogyorószínű volt, gombolós, kapucnival, a nagysága, sót még a bélése is éppen megfelelt. Röviden, ez volt az igazi, amelyért Novákné űzött vadként kergette drága élettársát Prága utcáin végig. — Próbáld fel — parancsolta és No-. vák úrnak az üzletben lévő hideg ellenére is te kellett vetnie a kábátját, A próba sokáig tartott. Jobbra kellett fordulnia, majd balra, széttárni karjait, majd a magasba emelni két kezét. Fázott szegény, a hideg rázta, de a? asszony nem hagyta annyiban: — Légy türelemmel! Ha az ember vásárol valamit, alaposan meg kell vizsgálnia az árut. — Belenyúlt a kabát zsebébe, megnézte, elég bő-e a nyaka, jól felvarrták-e a gombokat, Az elárusítónő elnézéssel figyelte a vevő ténykedését és mosolygott, mert hiába, a terv... Végül is Novákné elégedetten bólintott és megengedte, hogy férje végre levegye magáról a viharkabátot, felöltözzék és fizessen. Az utcán örömmel 'fuvolázta férje fülébe: — Gyönyörű kabátot vettem neked, ugye? Majd meglátod, mindenki megfordul utánad! — Villamossal mehetnénk — kockáztatta meg Novák úr és erővel öszszorította állkapcsát, hogy vacogó fogaival nyelvébe ne harapjon, annyira átfázott az üzletben. — Menjünk csak gyalog, oly kellemes ez a kis fagy, jót tesz a levegő, — intette le az asszony — különben is bele kell jönnöd a járásba ... Gyalog mentek tehát, bár Novák úr reszketett, mint a kocsonya. — Látod, milyen egészséges színt kaptál, ma jól fogsz aludni — vigasztalta. Odahaza megismétlődött az üzleti jelenet. Novák úr újra felpróbálta a viharkabátot, közben különböző tornagyakorlatokat kellett végeznie, mígnem kimerülten dőlt le az egyik székre. Novákné elégedetten sóhajtott és gyönyörködve legeltette tekintetét az új szerzeményen. — Jól áll és ami a fő, húsz évvel fiatalabb vagy benne. — Hapci — válaszolt Novák úr. — Látod, hogy igazat mondtam. Hát még, ha felveszed a sínadrágodat és a hósapkát! — Hapci, hapci, hapci, — erősítgette az igazságot Novák úr. — Na, na, már abbahagyhatnád — tanácsolta praktikuson Novákné, de mert férje folytatta a tűsszögést, baljóslatúan, nagy kérdőjellel a hangjában csak ennyit bökött ki: — Feri? Talán csak nem?... Novák úr szeme megtelt könnyel, köhögési roham vett jajt a erőt, gyanúsan viszkető reszelést érzett a torkában, hideglelése volt és a térdei megremegtek. Így történt, hogy Novák úr kénytelen-kelletlen az ünnepeket ágyban töltötte, teát ivott rummal és vicedrint szedett. Novákné sértett istennőként forgolódik körülötte, nem beszél vele, rá sem néz és büntetésből sárgarépafőzelékkel, spenóttal és lencsével táplálja. Azzal gyanúsítja, hogy szándékosan fázott meg, hogy ne kelljen a hegyekbe mennie. Novák úr mindezt türelemmel, férfiasan viseli. Ártatlanul éri az igazságtalanság vádja. Nem panaszkodik, zokszó nem hagyja el ajkát, mert a kritikával rosszak a tapasztalatai. Mi volna, ha felesége bosszúja a darakásáig terjedne? KARDOS MÁRTA