Új Szó, 1957. február (10. évfolyam, 32-59.szám)

1957-02-22 / 53. szám, péntek

éhány napja kora reggel benyitva szerkesztőségi szobámba, két idegen férfit találtam ott. Bűnügyi nyomozók. Dudás bandája ügyében folytatnak vizsgálatot — mondották. Egyikük valamiféle vegyszeres üveget vett elő. tartalmát a tiszta, felmosott parkettre csepegtette, s ekkor lilás-kék foltok tűntek elő — vérnyomok. Itt Öltek meg Dudások egy kommunistát Nem akarom munkájukban zavarni őket. Leülök íróasztalomhoz és külföldi képeslapokat nézegetek. A „Paris Match" egyik szánta akad a kezembe. Kinyitom és ott látom ezeket a képeket, amelyek a Köztársaság téri vérengzést ábrázolják. Iszonyatos! S ot a szöveg is: „Magyar G. P. U. — sokat mészároltak le Budapesten." Az egyik nyomozó odapillant. — Ogy tudom, valamelyik fiú életben maradt közülük. Hihetetlen! A képeken világosan látható, hogy alig néhány lépésről tüzelnek rájuk. Az utolsó képen már élettelenül egymásra hullanak". Mégis talán? VÁDOLNAK A SÍRBÓL VISSZAJÖTTEK Berta Somogyi Lajos K. Farkas Jóáset a Köztársaság Ha hiszi, ha nem, nekem/havonta 180 forint zsoldom volt. Mi nem lőttüník SÓLYOM JÓZSEF RIPORTJA a budapesti Magyar Ifjúságból • Egv hétig jártam a kórházakat, míg végül az Amerikai úti Országos Idegsebészeti Intézet első emeletén, a 90-es számú kórteremben találtam meg K. Farkas Józsefet. M'előtt beszélhettem volna vele. a profess or átnézte a leleteit. „Több jj. golyó érte — mondotta — a leg' sú'yasafcb a gerincnél. Jobb lába örökre gyenqébb lett, mint a bal fiz percet engedélyezek, hogy beszélhessen vele. Néhány napja operáltam, állaDOta egyelőre még súlyos .. Arca sápadt, borostás. Magas, vállas termete görnyedt, nagycn beteg ember benyomását kelti. Itt áll hát előttem K. Farkas József, 23 éves f'atalember, volt karhatalmista sorkatona. — Hogyan került téri pártházba? — Nem tudom, milyen érzelmű emiberek maguk. Azt mondják, újságcikket akarnak írni rólam. Jó. írjanak amit akarnak, de én elmondom.. amit érzek. Paraáztgverek vagyok, egyszerű ember. Nincs sok iskolám és most nagyon beteg vagyok. De adjanak ide egy mikrofont, hogy én is elmondhassan a véleményemet. hogy elmondhassam a világnak, mit műveltek velem és bajtársain mai. Beleordítanám a mikrofonba: miért állat az ember?! — Sokat beszélnek rólunk, szidtak, . gyaláztak minket akkor is, amikor a felkelők kezébe kerültünk. Sorkatonák voltunk valamennyien. Huszonhat hőnaipot szolgáltunk le és február 16-án, most szombaton kellett volna leszerelnünk. A pártházba huszonharmadikán délután vezényeltek engem bajtársaimmal együtt Tudom, az emberek azt mondták Pesten: halomra gyilkoltuk a békés járókelőket és zisebünk teli volt ezresekkel. Gazdágok voltunk mi, minden AVH-s? 180 'nem lőttünk jenkire a pártházból, minket támadtak meg, amikor már elmentek a szovjet tankok t Köztársaság térről. Akkor hirdették meg a fegyverszünetét. Pokoli nap volt. Október 30-án délelőtt fél 10 órakor kezdtek tüzelni ránk. Esküszöm, hogy az épületből eddig a percig egyetlen puska sem dörrent cl. De védekeznünk kellett. Védtük magunkat, védtük a pártmunkásokat, amíg csak lehetett. Ekkor már ágyúval lőtték a pártbizottság épületét. Mező elvtárs, a pártbizottság titkára ekkor 'kiadta a parancsot nekünk: tegyük le a fegyvert. Ö maga fehér zászlóval ment. a felkelőkhöz, s a szemünk láttára mészárolták le. A pincében fogtak el nyoilcadmagammal, fegyvertelenül. Feltartott kezekkel jöttünk ki a folyosóra s egy szájától füléig húzódó sebhelyes férfi nyeles kézigránáttal a számba vágott. A fájdalomtól majdnem összeestem, de kilökdöstek a ház l elé. A téren a Kenyérmező utca felé í hajtottak minket. A szedett-vedett népség rúgott, mart közülünk mindenkit. akit csak elérhetett. Tizenöt lépést sem tehettünk, amikor hallottam, valaki elkiáltja magát: ezek már foglyok, ne lőjetek rájuk! Ebben a pillanatban megszólalt a géppisztoly, mellettem összeesett a társam, én ütést éreztem a hátamon és kiszaladt alólam a föld. Egy szakállas alak odalépett hozzám és Közvetlen közelből pisztollyal az arcomba lőtt... — Végig az eszemnél voltam, bár éreztem, hogy orromon és szájamon ömlik a vér és elhagy óz erőm. Arcrabcrulva feküdtem és csak arra gondoltam: lenyelni a vért, nehogy mind elfolyjon belőlem. Valaki odalépett hozzám. — Húnyd be a szemed! Tégy úgy, mintha meghaltál volna. Tarts ki, mindjárt érted jövök. — S az idegen valóban visszajött egy másik férfival hordággyal együtt. A Kenyérmező utcába vittek egy teherautóhoz. Otközben háromszor állítottak meg minket. Először azt kiáltották: ne vigyenek tovább, mert rögtön kivégeznek. Az idegen férfi — bátor, becsületes, nagyszerű ember lehet — elém állt: sebesült, ne bántsátok! Másodszor valaki a torkomra akart lépni, mondván, kár a golyót pazarolni rá. Harmadízben közvetlenül a fülem mellett húzták fel a pisztolyt, hogy lelőjenek, de az idegen mentett meg ismét, ö vitt el ; a teherautóval a Péterfy Sándor utcai | kórházba. A kórházban senki sem • akart felvenni: ávós kutya, dögöljön meg. Valaki mégis megsajnált már magam sem tudom hogyan, s a műtőben tértem magamhoz. Hallottam, amikor az egyik nővér üvöltve tiltakozott az ellen, hogy elsősegélyben részesítsenek: dögöljön meg a saját vértben — kiáltozta. Nem tudom, ki volt az az orvos, aki kiállt mellettem, s végül maga kötözött be. Nekem csak a kórházi folyosón jutott hely. November 3-án Tóth Illés főhadnagy, a kórház parancsnoka felkeresett és közölte velem: „néhány nap múlva kivégzünk". És most itt vagyok. A múlt héten vették ki hátgerincemből a golyót. — Miért bántottak minket? Miért ölték meg csaknem 40 barátomat? Csupa nagyszerű fiú volt, munkás és paraszt gyerekek. Én már a sírból jöttem vissza, n^m félek többé az életben soha semmitől, senkitől. írja meg, hogy én mondtam: aljas szadista gyilkosok voltak. Emberbőrbe búit vadállatok. Azt hitték rólunk, pénzért harcolunk? Talán a 180 forint zsoldomat védtem? Apáméknak 12 holdjuk van. Ehhez a földhöz kilencen vannak, ötven mázsa búzánk termett s annyit vittek el a beszolgáltatásnál, hogy a fejadag sem maradt meg, a kenyeret a péktől kell venniök. Elhiszi, hogy nekem nincs egy ruhám, amiben majd kimegyek a kórházból, ha meggyógyulok? Hát nekünk nem épp úgy fájtak Rákosiék embertelen intézkedései, mint a többi dolgozónak? Nem Rákosit és Gerőt védtük — a proletárdiktatúrát. S ha kell, holnap ismét fegyvert fogok érte... K. Farkas József mondta el, hogy életben maradt Berta Somogyi Lajos is, s most súlyos betegen fekszik szüleinél otthon Kalocsán. A városban a rendőrőrsön érdeklődtünk, hol laknak Somogylék. Az őrsparancsnok jön velünk, mutatja az utat. — Ez a rokkant-telep — magyarázza az őrsparancsnok. — Nagyon szegény emberek laknak errefelé. Olyanok, akik kiszorultak a városból. A fehérre meszelt, három ablakos kis házacska ajtaján kopogunk Idős, őszhajú parasztnéni nyit ajtót: — Mi vagyunk Berta Somogyiék. A fiam nincs itthon. Ma kelt fel másodszor, a barátjához ment át a szomszéd utcába. Valakit a fiú után küldenek. Amíg megérkezik, beszélgetünk. — Hogyan menekült meg a fia? — Nem tudom... láttam azokat a borzalmas képeket, nem is tudom elképzelni, hogyan menekülhetett meg. Szegény jó fiam — mondja és megesuklik a hangja. Sír. Amióta hazahozták Budapestről, á Koltói Anna kórházból, még egyetlen szót sem szólt. Nem mesél semmit szüleinek, fekszik az ágyban és töpreng. A kerítésnél jön már a fiú. Jön — mankón biceg. Leülünk az egyetlen szobácskában — itt lakik az egész család. Beszélgetni kezdünk. Ott ül az édesanyja is, most hallja először fia történetét — A pártház ostromát maguk is ismerik. Én voltam az egyik sofőr, amikor huszonharmadikán délután teherautón odamentünk. Nem lóttünk mi senkire, parancsban tiltották meg nekünk. Amikor az ágyúk összelőtték a pártházat, s betörtek a felkelők, már a folyosón elkezdtek ütni-vemí minket. Mondtuk, hogy egyszerű sorkatonák vagyunk, de senki sem hallgatott ránk. A kaputól néhány lépésnyire több géppisztolyból tüzeltek ránk. Ekkor már fegyvertelenek, foglyok voltunk. Egymás után éreztem az ütéseket a hátamon, arcrabuktam. Megpróbáltam felemelkedni, de nem volt eróm. Ekkor odalépett valaki hozzám és géppisztollyal egy sorozatot lőtt rám. A sorozat szinte elfűrészelte a lábamat — Egy téglarakás mellett feküdtem, s azt hittem, ha a téglák közé fúrom a fejem, megmenekülök. Ebben a pillanatban lépett hozzánk valaki. Felemelte a fejem, s látta, hogy élek. Két társával együtt a Kenyérmező utca felé vonszolt Kilenc golyóütötte sebből véreztem, de közben ütöttek, vertek az emberek. Többen nem akarták engedni, hogy betegyen engem a taxiba. „AVH-s, gyilkoljuk meg!" Az idegen fegyverrel szállt szembe velük, de azt.már nem tudta megakadályozni, hogy mindenemet elvegyék. így túnt el a karórám és 150 forint megtakarított zsoldpénzem... — Az idegen — akinek úgy szeretném megszorítani a kezét, s megköszönni mindazt, amit értem tett — a Költői Anna kórházba vitt. Ott azonnal megoperáltak és kilenc golyót szedtek ki belőlem. A lábamat már csak egy in tartotta, azt már nem bírták megmenteni. A műtétet ébren szenvedtem át, nem altathattak el, mert az orvosok tudták, nem lesz erőm még egyszer felébredni. Közvetlenül az operáció után egy ciivilruhás férfi és nő lépett a kórterembe. El akartak vinni a kórházból, hogy meggyilkoljanak. A nővér elsikoltotta magát és ekkor rohant be a sebészorvos. 0 mentett meg az elhurcolástól. — Szegény anyám... úgy bízott bennem, szájától vonta el a falatot, amikor taníttatott. Géplakatos mesterséget tanultam, s amikor bevonultam sorkatonának, sofőr lettem. Huszonhárom éves vagyok, s eddig mindig a szüleim tartottak el. Meddig bírják még? Mit kezdenek most majd nyomorék fiukkal? És az anya nem panaszkodik. Egy hold földjük van és egy lovuk. Tizezer forjntot gyűjtöttek össze hosszú évek során, hogy a ló mellé vegyenek egy kocsit és fuvarozhassanak. A tízezer forint most elúszott. Kocsival kellett hazahozni a fiút Budapestről, s az orvos azt mondta, nagyon jól kell tartani, ha azt akarják, hogy életben maradjon. A tízezer forintnak vége. Mi lesz ezután? Kértek segélyt a kalocsai katonai parancsnokságtól, ott azt mondták: nem ránk tartozik. A tanácsnál kijelentették: mi nem segíthetünk, talán a Belügyminisztérium. Már elmúlt egy hónapja, hogy levelet írtak a Belügyminisztériumba, kérték, segítsenek! Válasz még nem érkezett! Berta Somogyi Lajost nem a hivatalos emberek, hanem a kalocsai szomszédok, leányok és fiú pajtások hozták vissza az életbe. Mert ő maga már nem akart élni. De érzi, s nap mint nap tapasztalja, mennyire szeretik őt a kalocsaiak. Az egyik csak egy frissen fejt pohár tejet hoz neki — egészségére, Lajoskám. A lányok biztatják: ne félj, Lajos, nagyot táncolunk a lakodalmadon. S ott vannak a barátok, akik kicsalták őt a betegágyból, az első tavaszi napsütésre. íme, két emberi sors — egy egész történelem. Két súlyosan sebesült katonával beszélgettünk. Ma már tudom, kik ők. Mindketten szegény, egyszerű emberek. S miközben őket kerestem, találkoztam életben maradt bajtársaikkal is. Az egyik a Mária Valéria telepen lakik, a másik Üjpesten a Deák utcában, egy rogyadozó kis földszintes házban, ahol macskakövek pótolják a parkettát. Ilyen emberek. De kik voltak azok, akik lőttek rájuk? Szadista gyilkosok, ellenforradalmárok. Ki hiszi el, hogy K. Farkas József vagy Berta Somogyi Lajos a zsoldpénzét védte ott a Köztársaság téren, a pártházban? Ezek az emberek a többi Mária Valéria telepi és újpesti emberekért, a proletárdiktatúráért, a munkás-paraszt hatalomért, harcoltak azért az országért, amely a hibák ellenére is a népé, a dolgozóké. Sokan az életüket adták oda ezért. K. Farkas József az egészségét és Berta Somogyi Lajos a fél lábát. És itt az édesanya — Somogyiné. Ő most segélyért könyörög, nem a fiáért, akiért mindenét odaadná. Nem tudom ki volt az, aki a Belügyminisztériumban kézbevette Somogyiné levelét. Az az ember nem érdemli meg, hogy ott legyen — az bizonyos. Nem tudom azt sem, hány ember ül a Belügyminisztérium iktatóirodájában, de azt megtudtam, hogy kettő van mindössze, akinek feladata, hogy felkutassa az élőket és segítsen azokon, akiken segíteni kell. Berta Somogyi Lajos és a többiek a népi demokráciáért harcoltak. Becsülje is meg a népi demokrácia úgy őket, ahogyan megérdemlik. Ezt kéri az anya: Berta Somogyi Lajosné is: megbecsülést hős fiának. *t* Mint szerkesztőségünk értesült róla, a cikk nyomán Berta Somogyi Lajos és K. Farkas József elvtársak ügyét a Belügyminisztérium illetékesei kézbevették. Nem árulunk el titkot, amikor megírjuk: mindkettőjükből tiszt lesz, s gondoskodnak erkölcsi és anyagi megbecsülésükről.