Új Szó, 1957. január (10. évfolyam, 1-31.szám)

1957-01-01 / 01. szám, kedd

Ahogy decemberbe hajlik az esztendő és a gyerekeim számolgatni kezdik: már csak húszszor, már csak tizenkilencszer alszunk és itt a karácsony, — hát amint így halad előre gyászos vége jelé az óév, engem egyre növekvő gyászos sejtések borzongatnak, a jalat étel és korty ital megkeseredik a számban, míg végre — úgy december huszadika táján — bekövetkezik, amitől rettegtem és a jeleségem egy este váratlanul megkérdi: — Te veszed meg a halat, vagy én szerezzek? Születő új emberhez méltón, aki jellembeli jogyatékosságait nagy és dicső példaképek nyomán nyesegeti, jelvetem a fejem, tekintetem acélosra keményítem és magabiztos szóval oálaszolorji: — Ugyan kérlek, ezt a csekélységet igazán megtehetem a kedvedért. A halról én gondoskodom! Ettől a naptól fogva reggelenként magam is számlálgatom, hány nap van még hátra karácsony szombatjáig: még öt, még négy ... három ... Esténként családomnak szabad előadást tartok az idejétmúlt karácsonyi szokásokról és babonákról és óvatosan megjegyzem: — Ilyen babona a karácsonyi potykaeoés is. Onnan ered, hogy a hal valamikor vallási szimbólum volt... De nem jutok tovább. Az asszony megértően . bólint és félbeszakít: — Ogy, úgy. Nekem se kellene karácsonyra hal, sem a gyerekeknek. Csak a te kedvedért csinálom, te vagy az egyetlen a családban, aki szereti a halat. Ez ugyanis a mi külön családi hal-legendánk, amely évek folyamán egyre tekintélyesebbé terebélyesedett és ma már senki sem akad, aki hangosan kétségbe merné vonni, még jómagam sem. Csíráját valamikor régen apám ültette el, aki hallatlanul büszke volt rá, hogy öregapja egykor régen a Duna mentén űzte a halászmesterséget és ezért buzgón ápolta a halkultuszt. Ö hitette el a féleségemmel még menyasszony korában, az én hal-imádatómat és e meggondolatlan tette következményeként kénytelen-kelletlen minden évben karácsony estéjén szálkás áldozatot hozok az ősköd homályából fölém tornyosuló hal-istenség oltárán. Egy reggel kislányom lelkendezve fut hozzám: — Papa, még csak egyszer alszunk és itt a karácsony'. E pillanatban halszálka akadt meg a torkomon, el is gondolkoztam rajta, hogyan kerülhetett a citromos limonádéba. De azt láttam, hogy most már megoldásra éreti a vállalt feladat. — Ma hazahozom a halat! — Legfőbb ideje, — bólint ^g^ (Jíarácsonyi vallomás) írta: Tóth Tibor otthonomnak őre és hozzáteszi: — Rakok a táskádba hálós szatyrot, hogy ne vizezd össze az irataidat. A halárus bolt pultja előtt a fél város adott egymásnak találkozót ezen a délelőttön. Vagy ötvenen szorongtak előttem a sorban, javarészt férfiak, kezükben papirossal bélelt cekker, szatyor, hónuk alatt aktatáska. Első pillantásra eszembe jutott, hogy érdemes volna nemzet gazdászati elmejuttatást írni ilyen címmel: a karácsonyi ponty és a munkaidőmulasztás. Beálltam én is a sorba és vártam. Néha-néha előrecsosszantunk egy lépéssel, és közben bőven jutott rá időm, hogy egy életre megutáljam a lassú előrehaladást hirdető ősrégi aranyigazságot. Végre odaértem a pulthoz. — Kétkilósat kérek, — mondom. I gadjajta elpuhult, ingadozó értelmiségi még egy potykával se tudna végezni. Ágaskodik bennem a csakazértis: — Köszönöm. Majd én magam ... Otthon a megszokott rendben követik egymást az események: a fürdőkádat átmenetileg előléptetjük akváriummá, a hal vígan lubickol, a gyerekek félóránként kicserélik a vizet, hogy „meg ne büdösödjön", és Zsuzsa lányom még egy fenyőágat is tesz a hal mellé, hogy „otthonosabban érezze magát nálunk". Ünnep szombatján már délelőtt kezdődnek a családi szertartások. Az első fejezetnek azt a címet adhatnám: „Hogyan csapjuk agyon a karácsonyi pontyot?" A kérdőjel eleinte engem is meggondolkoztatott. Évtizedes családfői pályafutásom során kísérleteztem kalaAz elárusító 'fülig halban parádézik, ruháját, kezét, arcát, de még a haját is belepik a pikkelyek. Megmeríti a hálót a hordóban, kifog egy ficánkoló sárgásfehér hasú potykát, a mérlegre dobja: páccsal, mozsártörővel, fejsze fokával. Végre rájöttem az egyedül célravezető megoldásra: a fejsze élével lejejezem a potykát: A hal-ceremónia második része a pikkelyek letisztítása és a — Két kiló harminc. Agyon- ponty felszeletelése. Állandóan üssem? visszatérő motívuma, hogy feleA hangjában, hanghordozása- ségem magából kikelve beront ban benne a véleménye: a maa szobába, mondván: »— Csinálj valamit azzdl a döggel, a pikkelyeit már mind lekapartam, a fejét levágtam, de még mindig ficánkol! A harmadik fejezet. „A potyká megdicsőülése". A keret valóban ünnepi: világító karácsonyfa, süteményekkel, néha még virágokkal is díszes asztal és közepén egy tálon, barnás pirosra sült morzsa-bundában a hal földi maradványai. Hogy ne rontsam le halász jamíliám jóhírét, miméit lelkesedéssel kiveszek a tálból egy darabot, szétszedem, turkálok, piszkálódom benne, majd ezzel az évek során hagyománnyá nemesült kijelentéssel tolom félre a tányért: — Hiába, ez csak tavi ponty. Hol van az íze az igazi dunai pontyétól! Családom többi tagja szótlanul követi példámat, feleségem együttérzóen sóhajt, a hal darabokra szelten őrzi az ünnepi hangulatot az asztal közepén, majd vacsora végeztével visszavonul a kamrába. Es itt kezdődik a misztérium negyedik és utolsó fejezete, amelynek azt a címet adhatnám: „A mulandóság legyőzése". Karácsony első és második ünnepén, majd utána napról napra megjelenik ebédnél és vacsoránál a hal, előbb csak sülten, majd ecetbe pácolva, végigvirrasztja velünk a szilvesztert, köszönti az újévet, Vízkereszt napján látja, hogyan fosztjuk meg díszeitől a tűjevesztett karácsonyfát. Ha véletlenül vendég köszönt be, megkínáljuk: — Kóstolja csak meg, micsoda jóízű halat vett a férjem, — készségeskedik az asszony. Vendégeink dicséretére legyen mondva, még egy sem akadt, aki vett volna a halhúsos tálból. Idő múltán lassan a hal is eltűnik az asztalról, szerényen és szinte észrevétlenül s ha szimbolista lennék, azt a gondolatot melengetném magamban, hogy időálló maradványai a kamra egy sötét zugában mérföldkövekként jelzik házaséletem múló esztendeit. Mivel azonban nem vagyok szimbolista és a kamrában még soha nem éreztem rothadó hal bűzét, úgy vélem, hogy karácsonyi potykáink a környékbeli kutyák és macskák gyomrán keresztül találják meg az utat az anyag örök körforgásához. Minden évben megfogadom, hogy jövőre véget vetek ennek a halmisztériumnak. De esendő ember vagyok és a következő évben újból csak elbukok. Egyre azonban ügyelek: nehogy véletlenül dunai pontyot vásároljak. Mert akkor kifogynék a hagyományos kifogásból és egy csapásra oda lenne halász-dédapámtól örökölt talmi nimbuszom. is halász volt, akárcsak a nagy DiMaggio apja." j eretett azonban el' gondolkozni minden ifélén, amihez neki is köze volt, s minthogy nem volt olÍ

vasnivalója és nem volt rádiója sem, ! tovább tűnődött, tovább törte a fejét a bűnön. Nemcsak azért öltem meg a halat, hogy kenyerem legyen és hogy eladjam eleségnek — gondolta. — A dicsőségért öltem meg és azért, mert halász vagyok. De szerettem, amíg élt, és azután is szerettem. Ha szeretjük, akkor nem bűn megölni. Vagy csak annál nagyobb bűn?" — Túl sokat töröd a fejed, öreg — mondta fennhangon. „De a dentuso-t örömmel öltem meg — gondolta. A dentuso eleven halakon él, akárcsak magam. Nem dögevő és nem is pusztán egy úszkáló falánkság, mint némely más cápa. Szép, nemes állat, a félelmet nem ismeri." — önvédelemből öltem meg — mondta az öreg halász hangosan. — És®jól megöltem. „De különben is — gondolta — valami módon minden megöl mindent. A halászat például, amenynyire eltart és kenyeret ad nekem, annyira meg is öl. De a fiú, az semennyire sem öl meg — gondolta. — Nem szabad becsapnom magamat." Kihajolt a csónakból és kisze10 O J S 7. O 1957. ÜJÉV dett egy darabot a hal húsából, ahol a cápa belemart. Rágni kezdte. Jó minőségű, jóízű hal volt. Kemény és leves volt a húsa, mint a marhahús vagy disznóhús, csak nem volt vörös. Nem volt inas, rostos, s Santiago tudta, hogy a piacon megadnák érte a legmagasabb árat is. De semmi módon nem lehetett megakadályozni, hogy a vérszag szét ne áradjon a vízben, és az öreg halász tisztában volt vele, hogy keserves órák várnak még rá. A szél ereje nem lankadt. Még jobban délnyugatra fordult az iránya, ami azt jelentette, hogy nem fog elállni. Az öreg halász nézte a tengert, de se egy vitorlát nem látott semerre, se egy hajó testét vagy akár a füstjét. Csak a repülőhalak ugráltak fel a csónak orra előtt — kitértek jobbra-balra — meg a Golfmoszatok nagy foltjai sárgállottak a vízen. Még egy madár sem látszott semerre. Két óra hosszat vitorlázott így csöndesen, hazafelé, hátradőlve a tatnak, olykor-olykor elrágott néhány falatot a mariin húsából, igyekezett kipihenni magát és erőt gyűjteni — két óra hosszat vitorlázott már így, amikor megpillantotta az elsőt a két új cápa közül. Ay — mondta hangosan. Spanyolul mondta ezt á „ay"-t, de nem lehet lefordítani semmilyen nyelvre. Talán csak egy akkora sóhajtás az egész, amilyen akaratlanul is kiszalad az ember száján, ha éppen azt érzi, hogy a szögek átfúródnak a két tenyerén és belemennek a fába. TINÓDI íiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiri = Vén deák ült a sovány lovon | s kopott gúnya volt a deákon, | " — valami áldott nyugtalanság f | vezette által völgyön, árkon. | H ä ; Félkarú volt és zsíros bajszú, i iszákjában egy font szalonna | | s kenyér lapult. — mert oly szegény volt, — | = s a szívében egy bús nép gondja. | | Egy-egy táborban megpihent és i = pengetni kezdte öreg lantját, m sa rőt tűz előtt sejtelmesen \ = ilyenkor sok hős-árny suhant át. | Zengett a húr és hősi ének | jjj zümmögött, amíg ingyen díjul f | bort hoztak neki fakupában, = 5 a szépségért, s hogy friss erőre | = kapjon, amire útnak indul. 2 | Mert nem időzött soká sehol, | = ment, mint a szél a róna felett, .

T fürkészve mindig: merre termett . ? lant-húrra váló vitézi tett? i | Várt ól-várig ment a kis, keskeny | f földnyelven, mit a fene török | s a német tartott vasfogóban, | — mindenütt más-más indulattal, | = igazság-vágya volt csak örök. =j ~ S mikor a kardok csattogását = •• elnyelte a halk, lila este, § " gyertyát gyújtott egy vén farönkön, lúdtollat fogott s a csatának ä = folyását híven lejegyezte. jj £s másnap újra nyeregbe szállt, i - mint rézkiirt hanga, jiirgén tűnt el; ~ vitte a hírt, hogy lelkesítsen | - — mert kardra nem volt ereje már, 5 így harcolt ő is, egész szívvel. ~ 1 Ki megismerte, megszerette, = - emlékeztek rá, emlegették. š S ö kocogott csak, nyárban, fagyban, \ járta nyomorult csöpp hazáját § - s varjak köszöntek rá jóestét. | VERES JÁNOS | • l!llllllli;|l!IIIMIIIlll!ll!l!:l[!ll!lllllllllllll>ll!lllll!lllllllllllll|:

:lll>ll>llllllllilinil Pártosságért a művészetben és a bírálatban A MARXI-LENINI esztétika az irodalomban és művészetben a valóság felismerésének és átformálásának hatalmas eszközét látja, amely hatást gyakorol az emberek szellemi és érzelmi életére. A. kommunista párt érdekeltsége e kérdésekben különösen az irodalom és művészet annyira hangoztatott pártosságából tűnik ki. A pártosság elve határozta meg a szocialista művészet eszmei-alkotási nézeteit, a forradalmi szellemű művész helyét és szerepét a kor társadalmi életében. V. I. Lenin ezt az alapelvet 1905-ben, A pártszervezet és a pártos irodalom című híres cikkében fogalmazta meg, midőn azt írta, hogy a szocialista proletariátusnak kötelessége szembeállítani a képmutatóan szabad, a valóságban azonban a burzsoáziával szorosan összefüggő irodalommal „a valóban szabad, nyíltan a proletariátushoz kötött irodalmat". (Lenin művei: X. kötet, 56. oldal, Szikra-kiadás). Az irodalomnak és művészetnek ilyen értelmezése, Lenin elgondolása szerint, szilárddá teszi a szocializmus eszméit osztó, a dolgozókkal együttérzö, munkájukkal nem az elhájasodástól szenvedő burzsoá felső réteg igényeinek, hanem milliók szükségleteinek kielégítését akaró becsületes és bátor művészeket. Lenin könyörtelenül leleplezve a burzsoá művészet jellegzetes kalmárerkölcseit megjegyezte, hogy az irodalmi, művészi alkotás „egyáltalán nem lehet a proletariátus közös ügyétől független magánügy". (Lenin művei: X. kötet, 32. oldal, Szikrakiadás). Itt hangsúlyoznunk kell, hogy Lenin kitartóan intette a művészeket, ne azonosítsák a művészi alkotást a proletariátus müvének többi ágaival, hanem tartsák szem előtt annak minőségi különlegességét, tág tér biztosításának szükségét a művészi kezdeményezés fejlesztésére, az egyéni hajlamok, képzelet érvényesülését, a tartalom és a forma színességét. A pártosság alapelve nem időhöz kötött taktikai jelszó, mely megfelel egy bizonyos rövid történelmi időszak követel1 menyeinek. Kifejezi az új szocialista művészet történelmi fejlődésének mély törvényszerűségét, formába önti a párt alapvető politikai felfogását a művészet terén. A szovjet művészet legjobb műveit különféle iskolák mesterei alkották, akik azonban egyaránt forrón szerették az életet és tevékenyen részt vettek a nép alkotómunkájában — a kommunizmus építésében. E művek ékesszóló bizonyságát adják annak, mennyi egészséges elképzelés és tehetség rejlik művészetünkben. Ha ehhez viszonyítva vizsgáljuk a jelenkori burzsoá művészet esztétikai elveit, látjuk, hogy legújabb szüleményét — az absztraktcionizmust — minden józanul gondolkodó ember csupán művészeti karrikatűrának tekinti, ha ugyan nem beteg, elmezavarodott képzelete lecsapódásának. Művészetünk nyilvánvaló fölénye a burzsoá művészet fölött mindazonáltal nem ád még okot az elégedettségre. Aggaszt bennünket, hogy ha összehasonlítjuk müveinket a világmüvészet klasszikusainak alkotásaival, kitűnik, milyen nagy különbség van köztük a művészeti minőség tekintetében. Bánt, hogy az utóbbi években nem tettünk meg mindent e különbség csökkentésére. Ártalmasan hatott a dogmatizmus, a túlzott egyszerűsítés a művészet eszmei-alkotási problémáinak értelmezésében, ami a személyi kultusz burjánzása idején terjedt el és ennek következményeképpen lapos kinyilatkoztatás és betűrágás váltotta fel a komoly alkotómunkát. A KOMMUNISTA PÁRTOSSÁG alapelve megköveteli, hogy .a következetesen materialista marxista-leninista világnézet fényében művésziesen tükröződjék a valóság. A világnézet alakítja ki a tárgy iránti viszonyt ,a tárgy megismerésének módját, az így szerzett eredmények kihasználásának jellegét. A művészi alkotás módszere a legszorosabban összeforr a világnézettel. A marxista-leninista világnézet szilárd talajt teremt a szocialista realizmus kidolgozására, biztos eszmei iránytűt ad a művésznek. Ez az iránytű segíti a művészt, hogy a jelen szociális valósága bonyolult jelenségeiben teljes biztonsággal tájékozódjék. A szocialista realizmus védelmében mindig küzdöttünk és a jövőben is küzdeni fogunk a dekadens burzsoá formalista és naturalista művészet csökevényei és befolyása ellen. Helytelen lenne, ha nem látnánk ennek szükségét. Egyes elvtársak, védelmezve az alkotói egyéni vonások sokrétűségének művészetünkben való fejlesztésére vonatkozó helyes tételt, alaptalanul bírálják a „realizmus diktatúráját" művészetünkben, és hirdetik a különféle művészi módszerek „szabad versengését". Elismerik a szocialista realizmust a legfejlettebb műalkotási módszernek, ám egyúttal hirdetik, hogy a szocialista irodalom és művészet átvehetne olyan müveket, melyeket kétségtelenül nem sorolhatunk a realista alkotások közé. Ezek a művészek azon buzgólkodnak, hogy a szocialista realizmus a többi módszerekkel versengve harcolja ki és védje meg elveit, hogy vessenek véget a „szélcsendnek", amelyben a szocialista realizmus mindmáig fejlődött. A művészetünk és bírálatunk pártosságáért vívott küzdelem elválaszthatatlanul összefügg a realizmusért folytatott következetes küzdelemmel. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy srűken kell értelmeznünk a realizmust, amint ezt egyes adminisztrátorok és kritikusok gyakran tették. A kommunista párt mindig elvi síkon állította fel ezt a kérdést, következetesen síkraszállt a realizmusért, de semmiképpen sem szűkítette le a realizmus feladatait bizonyos alkotási irányzat, iskola stb. képviselőinek támogatásával. A pártosságnak ellentmond a nép szerepének lebecsülésére vezető irányzat, a személyi kultusz. Néhány szót még a pártosságról a művészi örökséggel kapcsolatban. Ki kell emelnünk nemzeti művészeti hagyományaink, elsősorban a haladó realista hagyományok nagy jelentőségét művészetünk további sikereinek elérésében. Természetesen, művészetünk hagyományainak leszűkítése, elszigetelése a világhagyományoktól lényegében nacionalista irányzat. Szabadon és széleskörűen kell nézni a dolgokat, de lehetetlen objektív álláspontra helyezkedni a művészettörténet tényeivel szemben, egyformán értékelni az összes irányzatokat, iskolákat és mestereket. Sohasem fogjuk egyenlő mértékfokkal értékelni Rembrandt és Velasquez, a realizmus eme gigászainak becses műveit E. Manie és Renoire müveivel, melyeknek tetemes része ellentmond a realizmusnak. Az imperialista körök most fokozzák aktivitásukat, mindenképpen igyekszenek eszmeileg gyöngíteni művészetünket. Nagy támadást indítanak művészetünk alapelvei és vívmányai ellen. A SZOVJET MŰVÉSZEK és kritikusok feladata most, hogy magasra emeljék a pártosság zászlaját. A szovjet művészek kötelessége megvalósítani az SZKP XX. kongresszusának határozatait a nemzetekkel való baráti kapcsolatok szilárdításáról, védelmezni a különböző társadalmi és politikai rendszerű országok békés egymás mellett élésének elvét, lankadatlanul küzdeni a burzsoá ideológia ellen, s leleplezni népellenes, reakciós jellegét, szembehelyezkedni a formalizmus és esztétizmus megnyilvánulásaival. A szovjet művészek kötelessége a kommunizmust építő népünk esztétikai igényeit kielégíteni. (Kivonat V. Zimenkonak, a Szovjetszkaja Kulturában megjelent cikkéből.)