Új Szó, 1957. január (10. évfolyam, 1-31.szám)

1957-01-07 / 07. szám, hétfő

Emlékezés Ivan Olbrachtra T

egnap töltötte volna be 75. életévét Ivan Olbracht, a cseh irodalom egyik legnagyobb haladó sze^emü képviselője, Hašek és Majerová kortársa, ha 1952-ben a halál ki nem ragadja új irodalmunk alkotóinak soraiból. Olbracht élete a haladó szellemű értelmiség küzde'mes útkeresése volt, mely botladozások közepette elvezette őt az élcsapat, a párt soraiba, ahol bajban — győzelemben mindvégig hűséggel kitartott. Olbracht ezért méltó képviselője a cseh kultúra művelőinek. írói hagyományokat örökölt családjában. Atyja, a nagy hírnévnek örvendő Antal Stašek író, ügyvéd, a Krkonoše alatti iparvidék munkásainak pártfogója volt. Tőle tanulta meg a munkásnép szeretetét. Olbracht 1882 január 6-án született Semilyben. Már a családban haladó szellemben nevelkedett. Gimnáziumi évei alatt megismerkedik a Kommunista Kiáltvánnyal, melyet lefordít cseh nyelvre. Atyja révén kapcsolatban áll a munkásokkal, de maga is szívesen ellátogat közéjük. Irodalmi zsengéivel a Zvon, Rudé kvéty, Kopŕivy című szociáldemokrata lapokban tűnik fel. 1909 és 1916 között a bécsi Délnícké listy szerkesztője. Politikai nézeteinek kialakulására nagy hatással vannak az 1905-ös orosz forradalom eseményei. Ez időből származó írásaiban (Teher, Télen, Ürihölgyek) a kegyetlen burzsoá kizsákmányolást, a dolgozó nép nyomorát, a feslett kispolgári erkölcsöket ecsetelj. Az 1917-es események, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom visszhangja forradalmi lendületet vitt a cseh irodalmi életbe. Olbracht azokhoz az írókhoz csatlakozik, akik nyíltan a forradalmi megmozdulás élére állnak s nem egyezkednek a burzsoáziával. Hašekkel, Šaldával, Neumannal karöltve küzd. Nem volt még akkor tisztánlátó bolsevik, de anarchista nézeteit feladva megtalálta az utat a szociáldemokrata párt forradalmi baloldalához. 1920-4>an illegálisan a Szovjetunióba utazik. Lenyűgözően hat rá Lenin, akivel a III. Internacionálé ülésén találkozik. így írja le élményeit: „Midőn a Végrehajtó Bizottság tagjai elfoglalták helyüket az elnökség asztalánál, megjelent Lenin. Tekintetét körüljártatta az óriási gyűléstermen... A hátsó sorokban ült Lenin régi barátja, Selgunov vak munkás. 1895 óta együtt dolgoztak Leninnel az illegális körökben... Midőn Lenin a karosszékéhez közeledett, figyelmeztették Selgunovot. Felállt és két lépést tett Vlagyimir Iljics felé. A két harcos összecsókolódzott. ...Ez a találkozás gyönyörű volt, mert emberi volt." Olbracht a Szovjetunió igaz híve lesz, mert: „A Szovjetunió taktikáját tartom egyedül helyesnek és hiszem, hogy ez új világ megteremtését eredményezi és boldogságot hoz népemnek is." T

öbb művében foglalkozik a hazaszeretettel. Pellengérre állítja a burzsoázia álhazafiságát, hašeki stílusban kigúnyolja az „ausztropatriotizmust" (Eduard Žák karrierje, Ismeretlen katona, A jó bíró, Örök szív). 1928-ban jelenik meg híres regénye, az Anna. A Népház körül lezajlott eseményeknek, az igazi bolsevik forradalmi párt születésének korszakát örökíti meg a regényben. A faluról Prágába felkerült cselédlány sorsán látjuk, hogyan forradalmiasodík, öntudatosodik a dolgozók tömege, hogyan veti el az emberiesség álarcát a burzsoázia, hogyan árulja el a munkásosztályt a jobboldal, hogyan bukhat el az erkölcsi és eszmei alapot nélkülöző pártvezér (Jandák képviselő). Később, a felszabadulás után így jellemezte Olbracht regényének hőseit: „Sokat gondolok könyvem hőseire, Annára, a faluról jött cselédlányra és Toníkra, a Kőiben olvasztárára. Bizonyára még élnek, hisz akkor nagyon fiatalok voltak. Utoljára akkor láttam őket, amikor egy sorban, vállvetve, puszta kézzel mentek harcba a felfegyverzett rendőrség ellen. Előre, előre Tonik és Anna.' Akkor — harcba a jobb életért, ma — annak építéséért." A burzsoázia uralmának tetőfokán Olbracht az ország keleti részére, Kárpátaljára tekint. A kárpátukrán nép szörnyű sorsát festi le a Névtelen ország-ban. Életre kelti hőseit a Nyikola Šuhaj, a betyárban. Nyikola népi hős, rokonszenves alak, de eszmék nélkül, ösztönösen, végcélt nem ismerve harcol. Olbracht a megszállás éveiben Dél-Gsehországban húzódott meg. Aktívan részt vett a partizánmozgalomban, forradalmi nemzeti bizottság élén állott. A nép állama tisztelettel és megbecsüléssel övezte körül a toll ősz bajnokát. Több érdemrendet kapott forradalmi tevékenységének elismeréséül, majd gazdag irodalmi alkotásával kiérdemelte a nemzeti művész címet. 1952. szeptember 30-án hunyt el. R

ealista alkotását a nép és a szocialista haza szeretete, jövőjébe vetett mélységes hite, az egész kapitalista rendszer gyűlölete hatja át. Lőrincz László Julius elsején a hálás nemzet az ismeretlen zboroví katonát temette az óvárosi téren. Mint minden divat, az ismeretlen katona-temetés is Párizsból került Prágába, és a csehszlovák kormány elismerte, hogy a névtelen hősöket szimbolizáló ismeretlen katona iránt tcmísitott kegyelet aktusa szép, nemes, politikailag hasznos és katonailag nevelő hatású tényező. A Lengyelországgal folytatott diplomáciai tárgyalások után katonai küldöttség utazott Zbo IVAN OLBRACHT: AZ ISIttTLEN KATONA Részlet a Régi szép idők című művéből ahhoz, hogy ennél, kifejezőbben nyilatkozzék meg. A katona kiegyenesítette i lábát, aztán ráült a koporsó szélére. Az erős napfénytől hunyorogva végiqnézett a téren, maid vidáman a polgármester felé fordult, aki éppen vele szemben állt az emelvényen. és rovba a Cecov falu mellett, egy megszólalt: kölessel benőtt mezőn kiásott ! — Ne féljenek tőlem! Éppen néhány csontot, vagyis azt. ami még megmbradt valamelyik katonából, akit öt évvel ezelőtt a szanitésiek meztelenül és talán még kissé élve egy gödörbe dobtak. És egy másik csehszlovák küldöttség ezerháromszáz kilométernyire onnan, az Alpok mészköves talajából kikapartatta azoknak az olaszországi légionáriusoknak a csontjait, akiket Frigyes főherceg a többi hazaáruló elrettentésére ós saját örömére felakasztatott. A hősök földi maradványait aztán Koporsóba tették, Prágába szállították és a Múzeum panteonjában helyezték el. Zászlókkal és koszorúkkal borítva feküdtek ott, egy kis pálmaerdő közepén, lábuknál hatalmas ezütsgyertyatartók meredeztek, köröskörül selyemszalagok fénylettek különböző színekben, és a levegő hatalmas virágnyaláboktbl illatozott. Katonák és szokolok álltak előttük díszőrséget. kivont karddal és szigorú arccal. Emberáradat haladt el előttük, néhány anya felzokogott, néhány ava és testvér elkomorodva megállt, és a tanítók elhozták diák iáikat, s figyelmeztették őket: — Sohase f elejtsétek el, fiúk, ezt a látványt! 1gy jutalmazza a haza a hősöket, áklk életüket áldozták érte. Örök dicsőség és soha nem múló emlékezet az ő osztályrészük. Amikor a

z á"—'talpak<rt egymás mellé állították, az emelvényre egymás után léptek ' fel a szónokok, és megindult sáagal, hazafias szárnyalással, valamint• sz?bb iövőt kilátásba helyező esküvésekkel teli beszédeket mondottak. És épven akkor, amikor a főpolaármester az „ismeretlen névtelen zboroví hőst" aposztrofálva befejezte beszédét, éppen ebben a pillanatban történt az a különös és bizonyára egészen pé'dátlcm eset: az egyik koporsón gyanúsan hullámzani kezdett a fehér-kék-piros zászló, és a koporsófedél a zászlóval együtt leesett a földre. S a nyitott koporsóban egy katona ült. Zubbonya ujjával végigtörölte homlokát és megszólalt: — A hétszentségit, de meleg van itt! Az egész Óvárosi tér hirtelen egy-két centiméterrel feljebb emelkedett, mert mindenki egyszerre lábujjhegyre állt, a katonasapkák, cilinderek, női kalapok és a népviseleti fejkendők egy pillanatra ide-oda inogtak. A meglepetés túl hirtelen jött, és túlságosan lélegzetállító volt olyan ember vagyok, mint maguk! Ebben a pillanatban a nemzeti viseletbe öltözött l.ínycsoport sivalkodni kezdett. A lám/ok már-már szétszaladtak volna, s piros parádéjuk színfoltjait az eaész téren szétfrecscsentve oánikot okoztak volna, ha a közelükben szigorúan fel nem kiált egy higgadt úriember: — Nyuaalom! Ez a műsor egyik számi, kérem! — És amint az már lenni szokott, a megfontolt szó, amely a legzűrzavarosabb helyzetekben is jelszóvá válik, itt is megtette a maga hatását, és még azok is megnyugodtak, akik az ünnepség műsorát öszszeállították. Csak a Mikulášska utcánál álló csendőrséghez nem jutott el a nyugalom jelszava, s íay a parancsnok, nem tudván m

! történt, élesre töltötte a fegyvereket és felszólította a legénységet, hogy ha néminemű felfornató elemek zavart keltenének, könyörtelenül lőjenek. De erre nem volt szükség: az egész tér feszült figyelembe dermedt. És a katona zsebretett kézzel szintén szónokolni kezdett: — Bocsánatot kérek, tisztelt gyülekezet, amiért megzavarom a multságukat, de nem tudom megállni, hogy én is ne mondjak valamit maguknak. Már elég régen hallgatom a szónok urakat és most már nekem is beszélhetnékem van. Iŕí egész biztosan valami tévedés történt. Mert én nem vagyok sem ismeretlen, sem névtelen, én Václav Pénička szövőmunkás vagyok és Kuchelnában laktam a 18-as házszám alatt. És nem vagyok semmiféle hős sem. Vagyis nem vagyok nagyobb hős, mint azok, akik élve és egészségesen jöttek vissza, akiknek maguk trafikengedélyt adtak, vagy hivatalszolgákat csináltak belőlük, vagy megengedik nekik, hogy a pályaudvarok előtt cipőt tisztíthassanak. Tudják, én mindig jó oajtás oltam, sohasem akartam extravurstot és most se akarom, hogy nekem itt zene játsszon és hogy virágokat szarjanak rám, csak azért, mert én halott vagyok, ők meg élnek. Én nem is tehetek arról, hogy halott vaavok. És lehet, hogy maguk Zborov tekintetében is tévednek. Tudják, amikor megalakítottuk a cseh hadsereget, azt mondták nekünk, hoav megszabadulunk Bécstől. Rómától, a kaoitalizmustól, a nemességtől, hoay demokráciát csinálunk magunknak, hogy majd szocializáljuk a nagybirtokokat, a nehézipart és a bankokat, és hogy mindenkinek jó dolga lesz, mert i a mi országunk gazdag és min' den van benne, ami kell, és mert a mi jelszavunk a huszita Tábor. Senki sem volt köztünk, aki ezt el ne hitte volna, és ha \akadt volna ilyen, annak összetörtük volna a vofáját, mert azt ; hittük volna, hogy osztrák pro\ vokátor. És most azt mondják j meg, ki lett volna olyan, gyáj va. hogy nem fogott volna fegy; vert és nem ment volna ei verekedni ezekért a dolgokért. ! Nyolc évig kínozott bennünket | Korbei járási kapitány, ha sztrájkoltunk, csendőröket kül. dött ránk, szétverte a gyűlé\ seinket, becsukatta a szónokainkat és a rikkancsainkat. A prügelpatenttel kelt és nyugodott. Tizenöt évig uralkodott rajtunk Korbei szövetségese. Koudelka plébános; butította a gyerekeinket, rontotta az asszonyainkat, árulkodott ránk vallás-sértés és felségsértés miatt, és sztrájktörő- meg spicli-bandákat szervezett: És Horowitz igazgató a vérünket szítta, és hogy $zítta! Csak úgy habzott a szája, és addig nem nyugodott, míg minden cseppet ki nem szívott, aztán a sápadt lányokat kék ka'lkávál a szemük alatt a temetőbe, és az öreg görbelábú szövőmunkásokat koldulni küldte, és ha úgy elképzeltem magamnak, hogy ezt a három embert kiemeljük a puha fotelből és elküldjük őket a gyárba becsületes munkára, -és hogy aztán vége lesz a tüdővésznek, nyomorúságnak, és magunk vesszük kezünkbe a folyóparti szövőgyárat és kiköltözködünk végre penészes kvártélyunkból, ahol három kistestvérem halt meg angolkórban, és hogy hatvanötéves édesanyám a reumájával megszabadul a fehérnemű-mosástól, amit a hivatalnokné nagyságák számára végez, no szóval amikor ezt mind elképzeltem, akkor a puska szinte megnőtt a kezemben és az ördöggel is szívesen megverekedtem volna. Amikor a dolog Zborovnál elkezdődött, ugyanolyan érzésem volt, mint amikor a küldöttséggel Horowitz igazgató irodájába mentünk megmondani, hogy vagy hozzáad a bérhez. vagy leállunk: semmi mást nem éreztem. No, és amikor az ember már benne van a pokolban, hát benne van. Amikor az első lövészárkon átrohantunk, két gépfegyvergolyót kaptam a hasamba. Kutya dolog volt. Az ember hirtelen nem tud tovább menni és nem is tudja, mi baja. Aztán leesik a földre. De akkor már tudja, mi baja. Egy kicsit káromkodtam, aztán a mamára• gondoltam, meg Frantinára, meg a bátyámra és a gyerekeire, aztán még egy kicsit eszméletnél voltam, és kész. Azt sem tudom, hol haltam hősi halált a hazáért, ott kint-e vágy á kórházbán. De ez már el van intézve, és higgyék el, jobb így, mintha a Masaryk-pályaudvarnál Korbei úr, Koudelka úr, meg Horowitz úr cipőjét kellene tisztítanom. Szóval az nagy tévedés, hogy ismeretlen vagyok és névtelen vagyok. Mert a dolog úgy áll, ahogy elmondtam. A „atona ránézett a főpolgármester úrra, aki kicsit riadt szemmel állt a szónoki emelvényen, aztán a homlokát összeráncolva folytatta: — A szónok úr itt azt mondta, hogy magukért és a maguk gyerekeiért haltam meg. Vüágos, hogy így van. De mi azt hittük, hogy csak azért harcoltunk, hogy egy kicsit magunkért is meg a mi gyerekeinkért is harcolunk. És kitűnt, hogy Korbei járási kapitány úrból belügyminiszteri tanácsos, Koudelka plébános úrból képviselő lehessen, és Horowitz igazgató úrnak kétmillió helyett tizenöt milliója legyen, és maguk, tisztelt közönség, itt parádézhassanak előttem. Reumás édesanyám tovább gürcöl a teknő mellett, a bátyám háromnegyed éve munka nélkül van és tizenöt éves lányát, becsukták, mert a községi erdőben egy bátyú rőzsét lopott. És a mi vérszegény lányainkat tovább fogják temetni a sírásók, és penészes lakásainkban tovább fognak hálni a gyerekek, és a nyomorék szövőmunkások tovább fognak koldulni. És még maguk csodálkoznak, hogy az ember a maguk beszédeit hallgatva forog a koporsójában és úgy forog, hogy a végén leveri a koporsó fedelét is?... — A katona 'elhallgatott. Azután körülnézett a téren. Szája gúnyos mosolyra húzódott. Tudják-e az urak, mit gondolok magamban, amikor így elnézem a maguk pacsuliszagú, tar koponyáit, meg azt a sok, arannyal teleaggatott pocakot, meg ezt a sok selymet és parádét, és amikor eszembe jut, hogy a tizedrésze annak, amit itt a zenéért fizetnek, elég volna ahhoz, hogy édesanyámon segítsenek, meg hogy, ha ezek az újgazdag kisasszonyok azt a pénzt, amin virágot vásároltak, a bátyám családjának adták volna, akkor megszabadították volna a nyomortól? Azt gondolom magamban, hogy: tehetnek nekem egy szívességet, az egész parádéjukkal együtt. — Ez a mondás Krkonoše-vidéki eufemizmus. És éppen ezért a katona emlékezetében felmerült a Kuchelský patak völgye, az égerfák a parton, a házacskák a lejtőn, bal felöl Slapy és hátul Kozákov. Ezért aztán az a villám, amely hirtelen felvillant a szemében, ki is hunyt mindjárt, s a katona csak ennyit mondott még: — Most pedig jó étvágyat kívánok maguknak — aztán a téren álló katonák felé fordult: — Szervusztok fiúk! Ne haragudjatok, én igazán nem tehetek róla, hogy itt kell sülnötök a napon. Hisz tudjátok! • Ezek után az ismeretlen, névtelen zborovi hős újból lefeküdt és eltűnt a koporsóban. A koporsó fedele és a háromszínű lobogó a földön maradt. VÉGET ÉRT a szlovákiai képzőművészek kiállítása. Az évi tárlat nem vert fel nagy port, sem feltűnést. Vajon dicsőíthették-e a tárlat látogatói művészeinket akkor, amikor az alkotások túlnyomó részében csak tapogatózást és a jelen kérdéseitől való menekülést láttak. A kiállításon — melynek fő részét a bratislavai Szlovák Nemzeti Képtárban mutatták be — a legtöbb helyet a tájkép és csendélet foglalta le. Szükség van erre is. A csendélet színeinek harmóniája, a kompozíció a művész ecsetjét dicséri, de nem mond semmivel sem többet. Želinský J. pl. az almagallyat jobbról és balról fekve is bemutatja. Jó ez tanulmánynak, de az évi tárlaton, amikor a képzőművészek alkotásainak legjavát kell bemutatniok, egy ilyen nevsa művésztől, mint Želinský, sokkal „öbbet vártunk mindnyájan. A tájképeket sokan szeretik, hiszen hazank tájainak szépségeivel sohasem tudunk betelni. Amikor csak tehetjük, kirándulunk, hogy gyönyörködhessünk a természet változatos szépségeiben. A tárlaton bemutatott festmények túlnyomórészben — ha kivételek vannak is, mint pl. Lehotský, Čemický képei és talán a legmegragadóbb, költői szépségekkel teli Szabó Gyula Borús idő című festménye — alig adják vissza Szlovákia tájainak jellegzetes színességét, változatosságát, s a képeken alig lehet felismerni a művészek egyéniségét, egyéni ecsetvonását. Ezenkívül a tárlat tájképei sok újat nem mondanak. Húsz és ötven évvel ezelőtt is ugyanígy megfesthették volna, mert hiányzik belőlük mind az az új, sok változás, ami újszerűvé, új Képzőművészeink emeljék magasra a párfosság zászlaját arculatává varázsolja jellegzetessé teszi a felszabadulás után Szlovákia tájait. CSAKNEM UGYANEZT mondhatjuk a tájképek és csendéletek mellett kisebbségben levő figurális festészetről is. Néhány jól sikerült portrén kívül (Millý, Guderna) láttuk Belannak az Utolsó tél című festményét (a fasiszta német katonák elfognak két ifjút, akik röpiratokat terjesztettek), Gudernának. Rájuk bizonyítják hid§g, merev alakokkal teli festményét, melyben a szovjet katonák a szlovák nép fiaival együtt feltárják a náci katonák gaztetteit. Ferdinánd Hložnik, szintén a felszabadulási harcokkal foglalkozó festményein kívül láttuk még Martin Benkától a megszokott stílusban népi motívumokkal teletűzdelt képeit, Castigüone-nak az Előkészületek az ünnepségre című szürke festményét, mely transzparenst festő pionírokat ábrázol gyermeki üdeség és lelkesedés nélkül. Medvecká Mária három képet állított ki. Egyik legjobb emberábrázoló festőnk, de alakjai — például a duzzasztógát előtt álló árvái fiúcska, vagy a konyhában álló asszony — nem illeszkednek bele a tájba, a háttérbe. Ján Mudroch, az egyik legjelesebb szlovák művész Asszony pirosban című festménye mintha csak a színek játékát szeretné megörökíteni. A kép szép a harmonikus színek összetételében. Ebben sokat tanulhatnak tőle a fiatal művészek, de mondanivalójából alig nyernének valamit. S legutoljára hagytam Eugen Nevant, aki olyan képeket állított ki, amilyenekkel azelőtt tele voltak tömve a mükereskedések, s a nyárspolgárok ízlését elégítették ki. Ilyen képek Az öltözőben, A tükör előtt című festményei. Semmi újat nem mond velük. Vagy talán mondanak valamit? A kiállításon c. festménye talán igen. Ha ezen az úton haladnának képzőművészeink, olyan szegényes és gyászos lenne képzőművészetünk, mint ez a kép. A kiállítás szobrászati és grafikai részét tisztelet illeti. Az ember, a társadalom iránti mélységes kapcsolat jellemzi. Már a jellegénél fogva is előnyben részesül itt az ember ábrázolása. Bártfay Tibornak a legenda szépségeivel teli Jánošík üzenete. A gyarmati fiú c. szobrai, vagy a Roma c. lányfeje, Csicsátkának a Szőlőszüret című rézdombormüve. Kostkának, Pribišnek felszabadulási tárgyú szobrai, Baďurának márványba vésett Iányfeje, Bán, Mazan, Kulich, Uher szobrai — mind-mind igazolják alkotóik emberszeretetét, őszinte törekvésüket, hogy ne a megszokott, hanem új utak keresésével adjanak kifejezést művészetüknek. Ugyanezt mondhatjuk a grafikusokról is. Köztük kiemelkedik az államdíjas Vincent Hložnik és a losonci Szabó Gyula. Mind a ketten fametszeteikben — az előbbi a felszabadulási témakörrel, az utóbbi az egyszerű emberek életéből fakadó mozzanatok, az emberiesség megörökítésével — maradandó értékűt alkottak. A MOST ZÄRULT IX. szlovákiai képzőművészeti kiállítás nem elégítette ki a képzőművészetünkkel szemben támasztott követelményeket. Sokkal többet vártunk. Tudjuk valamennyien, hogy képzőművészeink sokat dolgoznak, törekvéseik becsületesek és azon fáradoznak, hogy maradandó értékű műveket alkossanak. Emlékezzünk csak vissza a néhány esztendővel ezelőtt rendezett kiállításokra. Akkoriban a képek túlnyomó része építkezéseket, gyárrészleteket, a gépek mellett elvesző embereket ábrázoltak. Egyesek frázis-művészetnek nevezték ezt. Ha ez így is volt — mert nehéz volt és nehéz ma is megtalálni a szocialista realizmus helyes útját — nem lett volna-e helyesebb folytatni, tökéletesíteni, a mához közelebb hozni ezt az utat, reális alapon, átélt művészettel, teljes mélységében bemutatni új életünket, a felszabadult ember életét, örömét, bánatát — mint ez előtt a követendő út előtt megtorpanni és bemutatni a jelen valóságát alig-alig ábrázoló, inkább tőle menekülő művészetet, amint azt az 1956os évet záró évi tárlaton nem egy képzőművésznél láttuk. Keressék képzőművészeink bármilyen formában is művészi kifejezési módjukat — ha hosszú időbe telik is, a^níg megtalálják a leghelyesebbet —, de dolgozó népünk csak azt a művészetet ismeri el, mely nemcsak az adott pillanatnak szól, hanem megmutatja az előre haladás útját is. A SZLOVÁKIAI KÉPZŐMŰVÉSZEK mostani évzáró kiállítása még jobban felhívja figyelmünket, hogy az eddiginél még többet kell törődnünk a képzőművészettel nem ts annyira anyagi téren —, mert pártunk és kormányunk messzemenőleg gondoskodik a képzőművészekről is —, hanem az eszmei irányítás terén. Nálunk is érvényesülhet a különféle művészi módszerek szabad versengése. De ez a versengés szolgálja a művészi kezdeményezés fejlesztését, az egyéni hajlamok, képzelet érvényesülését, a tartalom és forma színességét, de mint egész dolgozó népünk kívánja — az egészséges versengésben születő művek állítsanak heroikus emlékmüvet társadalmunknak életváltoztató, új életet építő hatalmas küzdelmének, művészeink öntsék formába pártunk alapvető politikai felfogását a művészet terén. Emeljék magasra a pártosság zászlaját a képzőművészetben — ez a legfontosabb feladat! Ezt várjuk képzőművészeinktől, mint művészetünk többi ágazatától is. S ebben nagy segítségükre kell hogy legyen a nemrégen újjáalakult Szlovákiai Képzőművészek Szövetsége, melynek legfőbb célkitűzése: gondoskodás az alkotóművészet messzemenő fejlesztéséről, a képzőművészetnek a nép életével való szoros kapcsolata megteremtéséről, szocialista és humanista tartalmáról. Ez képzőművészetünk egyedüli helyes űtja. Petrőci Bálint. Ü J S / r1957. január 5. Balázs Bálint, Torna