Új Szó, 1957. január (10. évfolyam, 1-31.szám)

1957-01-01 / 01. szám, kedd

A hegyeshalmi „forradalmár át Ki ne ismerné azt a régi népmesét, melyben a király egy köteg vesszőn bizonyította be fiainak, milyen nagy erö van az összefogásban. Az egyedülálló embert vagy országot éppen olyan könnyen letiporja az ellenség, mint amilyen könnyen eltörik az egyedülálló vessző. Ha azonban az emberek vagy nemzetek összefognak, erejük megsokszorozódik és éppen úgy, mint a kötegbe kötött vessző, ellenállnak minden erőszaknak. Ez a mese bizonyára mély értelme és a tanulság nagy fontossága miatt különféle változatban előfordul talán minden népnél. Ezen a tanúiságon alapult az a kísérlet is, mely a múlt év utolsó hónapjaiban ki akarta szakítani Magyarországot a szocialista országok testvéri kötelékéből. A kísérlet kudarca után igyekszik az ellenség még ma- is megbontani legalább a magyar dolgozók egységét, hogy ne legyen erej.e teljesíteni a dolgozók által a legzavarosabb időkben is annyit hangoztatott elhatározást: mi sem a gyárat, sem a földet senkinek vissza nem adjuk. Mikor három héttel ezelőtt Magyarországon jártam, az ellenség ezan igyekezetének klasszikus példájával találkoztam. Hegyeshalmon történt az eset. Nyugati határállomás ez, melyen keresztül bonyolódik le ebben az irányban Magyarország külkereskedelme. Tekintettel a nehéz közellátási viszonyokra, a közellátásügyi minisztérium a helyzet könnyítése érdekében különböző rendkívüli határozatokat hozott, többek között elrendelte egyes átmenetileg hiányzó élelmiszerek külföldre szállításának ideiglenes beszüntetését. Éppen Hegyeshalmon tartózkodtam, amikor a közellátásügyi kormánybiztos közölte ezt a rendeletet a hegyeshalmi vasutasokkal. Elmondotta azt is, hogy a hízott baromfi és a hízott sertés exportálása tovább folyik, mivel az országban annyi a hús. hogy nem képesek raktározni sem. A vasutasok, ismerve a helyzetet, a rendelet hallatára helyeslően bólogattak. £gy magastermetü, italtól vörös orrú ember azonban nagy hangon kijelentette, hogy amíg ő az állomáson dolgozik, egyetlen vagon élelem sem hagyja el az országot. Szájából áradt a pálinkabűz, amint az ittas ember dühével a fogát csikorgatBudapesten gyors ütemben folyik az újjáépítés. Képünkön a trolejbuszvezeték°t javítja egy munkacsoport. ta. Értelmetlenül néztünk rá és a vasutasok a háta mögött állva lekicsinylően legyintettek s jelezték, hogy nem kell vele sokat törődni. Amint kitűnt, a munkástanács egyik tagjával álltunk szemben. A közellátásügyi minisztérium dolgozói türelmesen magyarázták neki a rendelet helyességét, de az öreg vasutas rájuk Két találkozás 1956 nyarán másodszor jártam Romániában. Először hat évvel korábban töltöttem néhány napot ebben a Déli-Kárpátok két oldalán elterülő szép országban. 1950-ben Bukarestben megismerkedtem egy fiatal munkással. A másfélmilliós város külső kerületeiben, ahová a Belváros pazar csillogása már nem igen jut el, találomra benyitottam az egyik földhöz lapuló apró ablakú hézba. Ott kötöttem barátságot Horváth Lőrinc vasmunkással és családjával. Az egyszoba-konyhás lakásban akkor még igen sok volt a panasz, a türelmetlen követelés. A bútorokon látszott, hogy minden darabját külön vásárolták a legolcsóbbjából. Érthető, hogy amikor újra Bukarestbe kerültem, legelőször Horváthékra gondoltam és elhatároztam, hogy felkeresem őket. A véletlen azonban segítségemre volt és az egyik könyvkereskedésben összetalálkoztunk. Horváth nem ismert meg, de azért emlékezett rám. Mikor sorsa felől érdeklődtem, meghívott magukhoz, örömmel mentem. Horváthék kétszobás modem lakást kaptak. Egyik szobában az új bútorok, másikban a régiek. * Sokáig beszélgettünk. Horváth eldicsekedett azzal is, hogy egy küldöttséggel két évvel ezelőtt Csehszlovákiában járt. Ez a csontos arcú, szikár ember, nem dobálódzik a dicsérő jelzőkkel. Épp azért esett oly jól minden elismerő szava. Gyakran párhuzamot vont Csehszlovákia és Románia között. Szavaiból kibontakozott előttem egy öntudatos romániai munkás jelleme, aki tisztán látja hazája jövőjét, akinek a szájában az elégedetlenség nem a rendszer gyalázása, hanem a jólét növeléséért folyó harc egyik kimeríthetetlen forrása. Horváth Lőrinc egy szegény favágó nyolcadik gyermeke. Ismeri a múltat minden gyalázatával, szennyével. Üjra elmondja életét, E harcos munkásélet olyan, akár egy népmese. A szegény ember legfiatalabb fia világgá megy és nehéz próbákon át megtalálja a boldogságot. Hat év fejlődését igen nehéz lemérni egy országban. Az életszínvonal emelkedésének statisztikai adatainál azonban százszorta meggyőzőbb Horváth Lőrinc életének utolsó hat esztendeje. Nem rózsás, gondtalan az élete, ahogyan azt gyakran megírják. Nehezen gyűlnek össze a lejek egy rádióra, kerékpárra, és a dolog végét meg kell fogni az üzemben, hogy fizetéskor több legyen a borítékban. És a keresetet bizony be kell osztani, vagy ahogy ő mondta: — tudni kell a pénz helyét. Horváth Lőrinc keményen megdolgozik a pénzért, tudja is a helyét, és ezért jut mindenre. — Az iparcikkek ára még elég magas, a választék sem kielégítő. Egyik-másik foglalkozási ágban a fizetések is aránytalanok —, állapítja meg tárgyilagosan. Sokáig vitatkoztunk még. öreg nyári este lett, mire elbúcsúztam a Horváth családtól, és most itthon valahányszor Románia gazdasági fejlődéséről hallok, mindig a romániai munkás búcsúszavai jutnak eszembe: — Ha hat év mülva találkozunk, talán már motorkerékpárom is lesz. Mert a következő évek könnyebbek lesznek és reméljük, a jólét hamarább betalál a munkáscsaládokba. Szűcs Béla sem hederített és hajthatatlanul fújta a magáét. Reménytelen eset volt. Egy fél órával később bejött utánunk a szomszéd helyiségbe, ahol a többi vasutassal együtt egy orosz tiszt és az osztrák vámőr közötti sakkjátszmát figyeltük. Én éppen azon gondolkoztam, hogy megtévesztett emberrel vagy pedig ellenséggel álltunk-e szemben az előbb, amikor belépett. Félrevont a többiektől és súgta: „Pedig én egy vagont sem engedek át a határon." — Csúnyán, kacskaringósan káromkodott, majd folytatta: — A nyugat a mi barátunk, nem az oroszok. Tegnap este voltam odaát, szájon vágtak egy nagy darab kolbászszal, adtak tíz darab cigarettát is. Tudják ők, hogy nekünk szükségünk van minden élelemre. Meg is ígértem nekik, hogy egyetlen vagont sem eresztek át. De az atyaúrístenit neki, nem is megy ki az országból egyetlen vagon sem! Inkább felrobbantom, de át nem engedem — fejezte be leírhatatlan dühvel. Nem tudom, mi bírta rá erre az őszinteségre. Az igazat megvallva nem nagyon örültem neki. Ottlétem alaft a részeg ember csökönyösségével még többször felkeresett, hogy félre vonva, valami fontosat közöljön velem orosz gyűlöletéről és az osztrákokkal való barátságáról, vagy pedig a cinkos bizalmasságával a távolból hunyorgatott felém ittasságtól véres szemével. A vasutasok azonban már nem is figyeltek szavaira és azonnal a rendelet végrehajtásához láttak. Az ö egységüket nem sikerült kolbász és cigaretta árán megbontani, mert tudták, hogy a rendelet végrehajtásától függ az ország gazdasági helyzetének javulása. (Gir) Juany Si-jun négy éve ismerkedett meg Pu Juj-csen tüzes tekintetű diáklánnyal, a textilipari iskola tanulójával. Már az első napokban feltűnt neki az ügyes kezű, kitartó, kedves és csinos lány. A fiú egy-kattőre szerelmes lett az Örökké vidám lányba. Az udvarlásból házasság lett és az ifjú házasok már szülőkké lettek. Életük tartalmas és boldog. A fiatal anya a textilgyárban dolgozik és otthon együtt tanulnak, művelődnek és a könyvespolcokon egyre szaporodnak az értékes könyvek. Munkahelyükön mindketten példásan helyt állnak, amivel elnyerik munkatársaik elismerését és megbecsülését. Az Ifjú pár kislányukkal szórakozik. A fiatal asszonynak (balról) a sanghaji 17-es számú textilüzem kiváló szövőnője átadja tapasztalatait. mmmm Juany Si-jun jelenleg a sanghaji 9-es számdf* textilgyár gvapotmosójának vezetője. Munkatársaival beszélget. A fcúgó szél, amely végigkorbácsolta Kunlun, „Ázsia gerince" és Tangla, a tibeti hegylánc közötti jéggel borított fennsíkokat, annyira megerősödött, hogy a Szininből Lhasszába vezető utat javító dolgozók csoportja a földbeásott vermekbe húzódott. Az út mentén ásott gödrökből agyagot és köveket hordtak az út javításához. Az útra szórt kavics fekete volt. Azt beszélik, hogy aznap az útjavítók földbeásott kunyhójában tüzet raktak, és lám, mi történt: a fekete kőtörmelék flistölní kezdett és egyszerre meggyulladt. A törmelék — szén volt. Az útjavítók jelentették ezt a vezetőnek, aki a hírt Pekingbe továbbította. A fővárosban a felfedezés nagy érdeklődést keltett. Közép-Ázsia e részén Tun Huantól Lhasszáig nincs egy élő fa sem, az építéshez szükséges faanyagot is messzi vidékről kell fáradságosan idehozni. Fűtésre leginkább szárított trágyát használnak. A szén — közvetlenül a tibeti út mentén — főnyeremény volna. A lelőhelyen rövidesen megjelent Wu mérnök geológus csoportjával, de a csoport csak napok múltán tudta megkezdeni munkáját, amikor megszokták a 4500 méter magas fennsík légkörét. Néhány nap múlva azonban a geológusok lóra ültek, körüljárták a határt és amikor visszatértek, repült Pekingbe a hír: van szén bőségesen, meg lehet kezdeni a fejtést. Meglepetésemre elmondja, hogy a tervezett hőerőművet csehszlovák gépekkel szerelik fel és 1957-ben már megkezdi működésit. — A tibeti szénszállításra addig is, amíg felépítik a vasutat — folytatta a mérnök — Tatra 111-es csehszlovák kocsikat használunk majd. Kipróbáltunk más típusú teherautókat is, azonban nekünk az önök léghűtéses motorral, mozgatható féltengelyekkel és más előnyös megoldásokkal ellátott kocsijaik felelnek meg a legjobban. Ez nem kínai udvariasság, ez tény. Négyszáz Tatra-kocsit kértek á Tibetben bányászott szén elszállítására. Beszélgetésünket hangos kiáltás zavarja meg: — Felraktuk a szenet. Barátságosan elbúcsúztunk és tovább indultunk Lhassza felé. Közben arra gondoltunk, hogy milyen szép is az, hogy a mi szülőhazánk: Csehszlovákia, távoli hegyeken és sivatagokon túl — segítséget nyújt az ősi Tibetnek szocializmus felé vezető útján. K. B. li;li!l!!aiiaHCtiiiíiH«tllHint!i«ui!!iíiiHit(iiiBiii<tfimiiitl>iiit«i>l.ia a'>li'tiiifMttflni:!l;'t'il[rt"i

l a :ara int ismeretes, nemrég a Lhassza felé vezető hosszú és nehéz útszakaszon próbálták ki több ország gépkocsiiparának legsikerültebb típusait. Ezen a próbaúton részt vettek a csehszlovák gépkocsik is. Lhassza felé az úton hóviharba kerültek, amely amilyen gyorsan jött, olyan sebesen el is száguldott. A napsugárban ragyogó fennsík színe barnára változott, csak a távoli láthatáron maradt egy fehér pont, ez volt Vu Li,-»a táborváros, ahol már 400-an telepedtek le és bányásszák a szenet. • — Egyelőre — kezdte a beszélgetést bocsánatkérően Wu mérnök — száz tonna napi teljesítménynél többre képtelenek vagyunk, mert csak kéziszerszámokkal dolgozunk. 1957-ben már jobban megy majd a munka. Gépeket, bágereket kapunk. A szenet a szinten fejtjük és mintegy 200 000 tonnás átlagot tervezünk évente. Teljes gőzzel azonban csak akkor láthatunk majd munkához, ha elkészül a vasútvonal. A vonatoknak kell majd hoznia a bányagépeket Vu Li számára, és vasúton fogják szállítani az itt kitermelt szenet is. Wu mérnökkel végigjártuk az egész sátorvárost egészen a négy kórházi sátorig, ahol két orvos és két ápolónő kezeli a betegeket. — A mai Vut tehát ismeri — szólt hozzám a mérnök —. mindössze hetven sátorból áll. Ezek mögött rendes kőházakat építünk, amelyekbe 1956 végéig be akarunk költözni. A város növekedni fog, mert van itt szén bőségesen. — A szenet 90 munkásunk fejti, ezek a világ első bányászai, akik ilyen magasságban dolgoznak, mert elképzelhetetlenül nehéz az itteni ritka levegőben megszokni a munkát. — Jövőre a táborból ezer lakosú város lesz. Kultúrház, műhely, iroda, laboratórium, kórház és szálloda is épül. És ami a fontos, villanyerőmüvünk is lesz. Villanyáram nélkül lehetetlen áttömi az örökké fagyos földet. Nehéz kiszivattyúzni' a talajvizet és lehetetlen eredményesen fejteni. Ez lesz c világ legmagasabb fekvésű villanyerőműve. Csehszlovák vil'amosáram fogja hajtani gépeinket és elűzi mély éjszakáink sötétjét. — Kérem, hogy is mondta? Nemrég még kevesen ismerték a színycjani-uigurszkl autonóm terület gazdagságát. Az itt felfedezett kőolajmező feltárásán már több mint négyezren dolgoznak; e terület nemsokára Kína fontos ipari központja lesz. Képünkön a felszínre tóduló kőolajat látjuk.