Új Szó, 1956. december (9. évfolyam, 335-363.szám)

1956-12-27 / 360. szám, csütörtök

Qlsö osztályon utaztam rA csallóközi vonal sohasem tartozott köztársaságunk ama vasútvonalai kö„: ahol igazán kényelmesen lehetett utazni. Az utóbbi időben a sors úgy hozta, hogy elég gyakran kellett utaznom ezen az „áldott" vonalon. Köztudomású, hogy a harmadik osztály megszűnt, csak a második és első osztály létezik. Utazásom végcélja leggyakrabban Dunaszerdahely. Gondoltam, első osztályú jegyet váltok, a I néhány filléres árkülönbözet igazán megéri, hogy az amúgy is kényelmetlen utazás gyötrelmeit némileg enyhítse. Egyébként is örömmel állapítom meg az életszínvonal emelkedését, s gondolatban meleg kézszorítással üdvözlöm a kocsiba belépőket s gyakran ismétlem magamban: „Lám, már levetkőztük az első osztály iránti tartózkodásunkat és olyan nyugodtan szállunk a kocsiba, mintha világéleiünkben első osztályon utaztunk volna!" Bevallom, az állcmásra utolsó percekben járók közé tartozom, mert a várakozást szívből gyűlölöm s úgy érzem, minden várakozásban eltöltött perccel saját magamat lopom meg. Mondom, indulás előtt néhány perc:el léptem a pénztárhoz s kissé ems't hangon, kihangsúlyozva az „első osztály" szót, jegyet kértem. Villámgyorsan végig száguldottam a vasúti kocsik során, keresve a kocsi oldalára festett l-es számot. De hiába meregettem szememet, sehogysem sikerült felfedeznem. Talán tévedek? Koncentrált figyelemmel még egyszer végigmustrálom a kocsikat s hogy tévedés ne essék, félhangon olvastam a számokat: „Kettes ..., kettes ..." Hát egyes valóban nincs. Usgyi, vissza a pénztárhoz. Rezignált hangon, lihegve jelentettem, hogy egy kis „tévedés" forog fenn, mert bár kiadnak első osztályra szóló menetjegyeket, ennek megjelelő kocsi nincs ... A jegykiadó először tágra kerekítette szemét, de aztán telefont ragadott és pattogó hangon élénk eszmecserét folytatott a drót túlsó végén berzenkedő valakivel. Sajnos, az eredményt nem volt időm megvárni, mert az állomási hangszóró vonatom indulását jelentette. Búcsúzás nélkül rohantam vissza a vonathoz és sikerült testi épségem kockáztatásával az egyik kocsiba ugranom. Aztán bosszúsan, nem sok jót kívánva az illetékeseknek, helyet kerestem a második osztályon. Sorra jártam a kocsikat, de ülőhely? Ugyan kérem! A végén még örülhettem, hogy féllábon állva beékelhettem magam egy fokhagymaszagú, de egyébként kellemes társaságba. Már a múltban is csodálattal adóztam az utazási jegyeket ellenőrző kalauzok éberségének. Bekukkantanak az illemhelyre is s türelmesen várják, míg az utas egészen felfrissülve megjelenik és tüzetes vizsgálat után két apró lyukkal elismerik az illető utazási jogosultságát. — Kérem a menetjegyeket! — muzsikál a kalauznö mézédes hangon. Tudom a kötelességem, ösztönszerűen nyúlok a zsebembe, de jegyem — sajnos — nincs! Hát én egy taplófejű alak vagyok, a mindenit — gondolom, — a nagy sietségben ottfelejtettem a jegyet a pénztárasztalkán. Hiába, más kiút nincs, gyerünk új jegyet venni... Előírás szerint, új felszólításra nem is várva, bocsánatkérően jelentkezem a kalauznőnél, miközben dióhéjban elsírom bánatomat, sűrűn kihangsúlyozva ártatlanságomat. Ö szánakozva végighallgatja, miközben a körülöttem állók hangosan kuncognak. De azért a szeméből kiolvasom, hogy nem nagyon hisz szavaimnak s magában talán azt gondolja: „Ne körmölj, öregem, ismerem már én az ilyen pasasokat, egyetlen nap alatt néhánnyal van dolgom ... •Szurkold le az utazás árát, meg a hozzá tartozó kis büntetést és kész a kocsi!" Gyakorlott mozdulattal nyúl a noteszéhez, ceruzát húz elő s rövid idő múlva már közli is velem az eredményt. Üjabb kuncogás, mert hiába, legtisztább öröm a káröröm. Magamban rövid kis számvetés után megállapítom, hogy az eddigi összegért szuper-elsöosztályon utazhatnék egy szárazdajkával, aki Dunaszerdahelyig hangosan olvasná nekem Andersen meséit és közben ringatna. Kínos helyzetemből Dunaszerdahelyen menekülök. Ismerőseim körében óriási derültséget keltett rövid, de kalandos utazásom története. * • » Egy ezer hektáron felüli területen lefolyt körvadászat után az ember minden porcikája sóvárogja a pihenést. Két nap elmúltával megint csak itt állok a dunaszerdahelyi vasúti pénztár ablakánál azzal a szilárd elhatározással, hogy első osztályra váltok jegyet. Mert ugyebár az a néhány filléres árkülönbözet igazán megéri, hogy a zsúfolt másodosztályú kocsik helyett császári kényelemben a plüspáholyban pihentessem rozsdát fogott csontjaimat. — Bocsánat... — van a Komáromból jövő szerelvényhez elsőosztályú kocsi is csatolva? — óvatoskodom. — Igen — hangzik a meggyőző felelet. — Igen? — Ogy kérek Bratislavába egy első osztályra szóló jegyet. — Tessék. Még néhány keresztkérdést szeretnék feltenni a pénztárosnak, de a mögöttem türelmetlenkedő jegyvásárlók sűrű egymásutánban vagy ötször lépnek a tyúkszememre, úgyhogy jobbnak látom a távozást. Néhány percnyi várakozás után egy tüdövészest is megszégyenítő hörgéssel és szuszogássál begördül az állomásra az 1910-es évek technikai csodája, a két oldalán elhelyezett víztartályból szorgalmasan lötyögtetve a vizet a reá váró gyanútlan utasokra Szemem végigsiklik a kocsik oldalán és csodák csodája, az egyik kocsi oldalán ott díszeleg, hogy „1". Amilyen gyorsan csak tellett maradék erőmből, igyekeztem lépést tartani a kocsival. Végre egy ideg gömbölyítő csikorgás jelezte, hogy komoly szándékában van megállni. Még egyszer alaposan megvizsgáltam az „1"est s miután meggyőződtem, hogy nem optikai csalódás, hangos nyögéssel tettem lábamat az ígéret földjének — jelen esetben a kocsinak — lépcsőjére, miközben megállapítottam: mégis használt a tegnapelőtti „pucung". Lám, itt a kézzel fogható eredmény! Őszintén mondom, hogy a kocsiban lépve alaposan meglepett az életszínvonal rohamos emelkedése. Hja, már régen legyőztük az első osztály iránti tartózkodásunkat! A kocsi zsúfolva, az utasok egymásnak háttal dőlve szunyókálnak. V'lágítás? Ugyan kérem! Sőt! A kocsi „tört ablakán süvít a szél!" — hogy dühömben a betyárnótából is idézzek valamit s legszívesebben a „száz szál gyertyát" is utána rikkantanám. — Bocsánat... — igyekszem a kocsi túlsó felébe, miután itt helyet kapni reménytelen. Útközben a padlón egy hálószatyorban pihegő csirkének csaknem kioltom életét. Tulajdonosa gáncsot vet nekem, hogy megmentse karácsonyi ebédjét, közben epésen megállapítja, hogy a nálam levő vadnyúl büdös s meggyanúsít, hogy még tavaly lőttem. Végre átjutok a kocsi túlsó felébe. Igen ám, de ez már második osztály! Egyébként helyet kapni itt sem lehet. Feladok minden reményt s a metsző szélben, első osztályra szóló jeggyel a zsebemben, kint állok a peronon. Jön a kalauz, vállas, erős testalkatú em ber. — Kérem a menetjegyet! — Tessék — mondom és fenséges alázattál átnyújtom a jegyet.. — Cvik-cvak — és utazási jogosultságom igazolva van, de azért gyanakvóan néz rám és hol a zöldszínű jegyre, hol borostás arcomra irányítja lámpája fénysugarát. Pogányul érzem magam s valahogy az az érzésem, hogy ez a harcias külsejű kalauz engem válasz tott szerény vacsorájául. Szükségesnek tartom megmagyarázni: kérem, ez nem csalás, nem ámítás, ez a véres valóság: nekem első osztályra szóló jegyem van és itt utazom a második osztály peronján ... Rövid töprengés után megszólal: — Jöjjön! — s már vezet is a mozdony utáni első kocsiba. Olyan titokzatos arccal nyit előttem ajtót, mintha legalábbis a mennyország kellős közepébe ültetne. Világítás? Ugyan kérem! Fűtés? Az már igen! Ablakhiány? Szó sincs róla! A meghatottságtól összeszorult torokkal, remegő hangon mondok köszönetet ezen igazán nemes gesztusért s esdeklem, fogadja el cserébe frissen lőtt nyulamat. Ő azonban kezével elhárító mozdulatot tesz és emelt fővel távozik. Az 1910-es évek technikai csodája zakatolva nyeli a kilométereket, miközben bőkezűen ontja a meleget. Ügy érzem rjiagam, mint egyszer régen, amikor egy este nem egészen tiszta lelkiismerettel feküdtem le és azt álmodtam, hogy a pokolba külön üstben főztek. Csak a velem szemben turbékoló fiatal pár jelenléte (máig sem értem, honnét volt a nagy protekció) tartott vissza attól, hogy nem lenge-magyarban érkeztem Bratislavába. Egyébként szilárd elhatározásom, hogy az új esztendőben csakis és kizárólag első osztályon utazom. V incze Géza írta Halász László 1$2&SultSíbcdU hmk* Silvestr Hipman cseh zeneszerző zongorára és zenekarra írt rondójával nagy sikert aratott a nemzetközi szimfonikus hangversenyen, melyet a francia rádió és televízió is közvetített. A zenei pályázaton megnyerte a második díjat és művét január 27én Cannesben mutatja be a párizsi rádió szimfonikus zenekara a II. nemzetközi rádió- és televízió fesztivál ünnepi megnyitása alkalmával. A csehszlovák filmművészek küldöttsége Jiirí Maréknak, a Csehszlovák Állami Film igazgatójának vezetésével Franciaországból hazatért Prágába. Václav Rabas nemzeti művész műveinek brnói kiállítása nagy érdeklődésnek örvend. A kiállításnak eddig 2000 látogatója volt. A tokiói Tojoko Színház előadta Csehov Három nővér című drámáját. Brnóban felavatták a pedagógia főiskola 45 végzett növendékét, akik magántanulás keretén belül végezték el a főiskolát. Az új évben új nemzetközi orvosi folyóirat jelenik meg Prágában. A lap orosz, angol és francia nyelven higiéniai, járványtani és egyéb hasonló kérdésekkel fog foglalkozni. mwM FJ4LQP EMD.RE-: . (Befejezés.) A legszebb tengerparti fürdő Gágrában teljesen kipihenve a mögöttünk levő út fáradalmait elutaztunk Szocsiba, áthaladva Leszlidze. Adler és Chosta fürdőhelyeken. Szocsi a legdivatosabb, legnagyobb és legszebb kaukázusi tengeri fürdő. Nem merek leírásba bocsátkozni, félek, hogy az amúgyis sokszor használt, fenséges, gyönyörű, csodálatos jelzőket minden mondatban használnám. Inkább képzeljen el mindenki a kék tengerből, pálmákból, rózsákból, festői hegyekből olyan szép várost, amilyent csak tud. * * * Szocsiban két napig maradtunk. Hamar felfedeztük a gyönyörű város óriási hibáját, a rengeteg népet. 4 Ü J S 7 0 1956. december 27. Szocsi olyan mint a méhkas, mindenhol tömeg és tolongás. Az ebédlőkben hosszú sorok állnak egy-egy asztal mögött, ami pedig a strandon van, az felülmúl minden fantáziát. Szinte hihetetlen, de a strand feletti teraszról nem tudtuk megállapítani, hogy mi borítja a tengerpartot, homok-e vagy kavics. Ogy látszott, mintha ember ember hátán feküdt volna a tűző nappal sütettve arcát, hátát, amivel majd büszkén dicsekszik otthon Moszkvában, vagy Leningrádban. A strandpénztárnál az idényben egykét órát is elállhat az ember, míg sor kerül rá. Itt látja csak az ember, hogy mi az. ha valami divatban van. Szocsi pedig nagyon is divatos. Szocsiban felszálltunk az Ukrajna nevű személyszállító hajóra, mely a Fekete-tengeren ksresztfcl Ogyessza kikötője felé igyekezett. Hazafelé Hajónk a Krím-félszigeten, Jalta városában kötött ki és nyolc óra múlva indult csak tovább. Ezt felhasználva kiszálltunk és megtekintettük Jaltát. A város és környéke nagyon szép. Festői tengeröbölben fekszik, zöld hegyek övezik. Innen sem hiányzanak a virágzó parkok, a bólogató pálmák, melyektől búcsúzunk, Ogyesszában már nincsenek. A város nagyon hangulatos, a divatos fürdőhelyekről ismert tolongás eltűnt. Hajónk dudája elbődült, jelezve, hogy egy óra múlva indulunk. Mi is elindultunk a kikötő felé. A másik dudaszó már a hajón talált bennünket. Elhagyván Jaltát, az Ukrajna egy nap múlva kikötött az ogyesszai kikötőben. Ogyessza volt utunk végső állomása. Itt vonatra szálltunk és Lembergen keresztül három nap múlva hazaértünk. EGYKEDVŰEN döcögött a szekér a poros országúton. Néha meg-meglódult, nem bizonyult elég nehéznek, hogy az út hepehupáit lehengerelje. Ilyenkor Péter gazda is felriadt szekérrázta bóbiskolásából és a változatosság kedvéért odacsördített a lovak nyakába az új, díszes ostorral. Igen, az ostor új volt, most vette a városban. Alkudott is rá eleget, de a boltos csaK ním akarta olcsóbb in adni. — Gazduram, ezt az ostort akarná olcsóbban megvenni? Ezt az ostort? Hiszen ez nem is lovakra való!

( Boldoa lenne az az asszony, akit ilyennel ver az ura! Péter gazdában indulatot gerjesztett a szó. Felfortyant. — Én nem verem a feleségem, hallja-é? Nem olyan asszony az, akit verni kölljön. A boltos magyarázkodott. — Nem is úgy értettem, hogy maga veri a feleségét, csak úgy általánosságban. Azt mondja a közmondás is, hogy a pénz olvasva, az asszony meg verve jó ... — No azért! — vetette oda Péter gazda, aztán kicsomózta a zsebkendő sarkából az aprópénzt és megvette az ostort. Szép volt, tetszetős, jo fogású. A lovak is mintha megérezték volna, hogy új szerszámmal van dolguk, minden suhintás után ügetni kezdtek. Fogyott az út előttük ... Otközben Péter a földeken legeltette szemét. De nagyot fordult a viláq kereke! Eltűntek a mesgyék, milyen szép is így a föld egy tagban. Ő még verejtékkel fogta az eke szarvát, hogy legyen mit elkártyáznia az uraságnak. Mióta belépett a földművesszövetkezetbe. mintha a háta is kiegyenesedett volna. Már nem szolga. Egyenrangú dolgozója a közösségnek, hogy neki is nagyobb, fehérebb kenyér kerüljön az asztalára. Távolról már megcsillant a hálni készülő nap bíbor sugarában a tem plom tornya, gyorsabban forogtak a szekér kerekei is. Nem messze a falutól egy ember integetett a közeledő szekér felé. Péter megismerte. Fazekas János volt, az alsóvégi patkoló kovács. Elébe kiáltott Péternek: — Aggyisten, szomszéd! — Aggyisten. — Hazafelé? — Ügy valahogy. — Azért is vártam, mondok, hátha felvesz a szekérre... — Csak kapaszkodjék fel. Megférünk. — Meg — mondta Fazekas és elhelyezkedett Péter mellett a bakon. — A városba vót? — Ott. — Gondoltam. Ilyen ostort nálunk nem kapni. Mibe kóstált? — Megérte az árát. — Akkor nem drága — szólt Fazekas és rágyújtott a pipára. A LOVAK tovább poroszkáltak az úton, a két ember hosszú hallgatásba merült. Nézték a jól ismert határt, a szántóföldeket, a parasztember munkatemplomát. Majd a szőlősdomb alatt kanyarodott el az út, ahol dús, pattanásig feszülő szőlőszemek várták gazdag fürtökben a puttonybarakás idejét. Fazekas bökte ki a szót. — Szépen hoz a szőlő. — Tűrhetően. Nekem is van a Kalandosokban egy darab. Legalább lesz mit szopogatni a téli estéken. — Bizony, olyankor az ember mást se tud csinálni. Legfeljebb, ha házas. Nem parasztnak találták ki a telet. — Bizony nem. — Még a fiatalok se nagyon örülnek a télnek — jegyezte meg huncútul Fazekas — mert hát igen látszanak a nyomok a hóban a garágyics alatt. Pedig a menyecskék is odahúzódnak itt-ott a garágyicshoz... kivált ha nincs otthon az uruk. — Alávaló asszony, aki megcsalja az urát! — Az. Oszt mégis akad. — Hát volt rá példa ... — Meg van is! — Nyomatékos volt 'a válasz. A szekér már a külső majornál járt, mikor Fazekas odaszólt a szomszédjának. — No, én itt leszállok. Közelebb van inlnen haza. Köszönöm az utat. — Nincs mit — mondta Péter é* megállította a lovakat. Hóha! Fazkas lekászolódott a szekérről. — Isten álgya:... osztán, szomszéd iram, nézzen körül a garágyicsnál. Rossz a világ, sok a tolvaj, még több a beszéd! Azzal eltűnt a major bejáratán. Péter gazda szívében nagyot visszhangzottak a szavak. A sz^me is feketébe borult. Mit akart Fazekas a garágyiccsal? Talán már az ő felesége, Tercsi is ? Nem fejezte be gondolatát, csak arra gondolt, hogy jaj annak, aki az ö tisztességes házatájára ráüti a becstelenség lemoshatatlan pecsétjét...! A lovak közé vágott türelmetlenül, nagyot. — Gyia! Szegény párák nem tudták elképzelni, mi történhetett. Nagyot nyerítve meguqrottak. Az egyik — a Kese — vissza is hánytorgatott, de pár perc múlva beállt a kocsi az udvarba. Itthon voltak. Péter leugrott a bakról kifogni a lovakat Felesége éppen libákat tömött. — Hát már meggyütt? Péter alig .'eleit. — Meg. — Ilyen hamar? — Kinek hamar, kinek későn. Az ostort, az újat nekitámasztotta a szekér oldalának. Felesége magyarázkodott. — Nem azért, csak úgy kérdeztem. — Nahát! Egy ideig nem szóltak semmit, végezték munkájukat. Aztán megint az asszonynak mozdult szólásra a nyelve. — Üj ostort is vett? — Vettem. — Elköllött már... — De még mennyire! — Tetszetős. Szinte kár a lovakra. — A boltos is azt mondta. Lehet másra is használni... Sötéten ugrottak ki a szavak az ember szájából. A lebukó napot egy felhő takarta el. VACSORA UTÁN Péter levetette a csizmáját és leült az ágy szélére. Fazekas utolsó szavait rágta s időnkint oldalvást rá-rapillantott az asszonyára. — Hm hümmögött magában. Egész takaros az asszony. Tisztán jár, rendesen megfésült haja 1 eszorítva a menyecskekendő alá, a pruszlikja formásán domborodik kétoldalt. A pattanásig feszülő szőlőszemek jutottak eszébe. Maga se tudta, miért. Nem is csoda, ha valamelyik legény rávetné a szemét. Fiatal asszony, karácsonyra lesz huszonnégy esztendős. Eltűnődött. — Mégis csak igaz volna? Az asszony hangja zavarta meg. — Mire gondol? Mintha másutt járna a gonidolatja. Péter a földet nézte. — Beszéltem az alvégi Fczekassalj A patkolóval... Az asszony láthatóan összerezzent. Péter folytatta. — Azt mondta, hogy nézzek szét a qarágyicsnál... — Szentisten! — bukott ki az aszszony szá.iából a szó. Az ember már talpon volt. — Hát mégis igaz! — Megmarkolta a sarokba tett ú.i ostort. Az asszony nem felelt, csak meghúzódott. — Hát akkor igaz! Nem is védekezel? Szeme félannyira szűkük, mikor a vékony ostorszíjj végigsuhintott a levegőn. Fenyegető volt a suhog ása. — Álljon meg! Beszélek! — jajdult fel az asszony. A felemelt ostor megállt a levegőben. Félúton. —Halljam! — Az úgy volt, hogy kend dz utolsó időben észre se vett engem. Mintha nem is lennék a felesége. Mindig csak az agronómus volt az esti imádsága, meg a szövetkezet, meg a gyűlések ... — Tovább...! — Erre összebeszéltünk Fazekas kováccsal. Megkértem, hogy keltse föl az érdeklődését irányomban. Ö elvállalta. Ez volt az egész ... Csak azt akar tam. ho.qv ha dolgozik is a szövetkezet érdekében, ez rendben van, de vec- azt ÍJ észre, hogy nemcsak a szolgálója, de a felesége is vagyok.., Péter nagyot bámult az asszonyra. — Igazat mondtál?! — Hazudtam én magának vala-: ha...? — Azt nem mondhatom, de... mi van a iráoykcsal? Az asszony szemében huncutkás fény qyúlt ki. — A garágyicc6al? Bizony ráférne egy kis javítás, mert a kártevők könynyen bejuthatnak az udvarba. Elvihetnek valamit... ami a mienk. Péter ránézett az asszonyra, egygyé lett a qondolatuk. Letette az ú.i ostort a sarokba. — Holnap megjavítom a garágyi-' csot...! Megint leült az áígyra. Az asszony melléje telepedett. — Haragszik rám? Hászen nemcsak magamért tettem, — magunkért, meg a családi hangulatért... No, mondja már. hogy nem haragszik .. .1 Péter homlokáról iecsúsztak i ránCOK. Megtörölte homlokát. Milyen meleg ez az asszony, pedig odakint már őszbe borult az idő. — Még az egyszer megbocsátok, de többször próbára ne tegyél, azt a befagyott két sarkát a világnak, mert széttör< m rajtad az ostornyelet .. — Ezt az újat? Nem sajnálná? — kérdezne ravaszul Tercsi asszony és megölelte az urát. PÉTER IS átfogta felesége derekát, — milyen karcsú volt — és megbéH' a n--ndta: — Mégis csak huncut až a boltos! Eltalálta, hogy boldoq az az asszony, akit ezzel az ostorral ver meg az ura. Megérte az árát! — azzal nagyot fújt a Detrőleumos lámpára. A kaió c fénye rča-'t meneküléssel bí jt meg a szoba sötétjében..,