Új Szó, 1956. december (9. évfolyam, 335-363.szám)

1956-12-25 / 359. szám, kedd

A népi tánc mesterei A Mojszejev enyüttessel 194Sben találkoztam először. Műsoruk legszebb és leghatásosabb száma akkor Hacsat urján Kardtánca és e"y Aratótánc egész bearatótánc egész beállítása, a háttérben az óriási napraforgóval és az előtte gyönyörű ritmusban hajladozó táncosnőkkel nemcsak a mi közönségünk figyelmét vonta magára, hanem a külföldét is. • Mojszejevék technikája már negyvenötben is tökéletes volt. Ami most a legjobban érdeke t. az volt, hogy mi újat hoznak, tudtak-e továbo fej ödni, kerestek és találtak-e a népi táncművészet lelkéhez vezető újabb utakat. Örömmel kell meg • állapítanunk, hogy ez a nagyszerű együttes nem állt meg az eddig elért magaslaton sem. Még a műsorából régebben ismert számokat, mint a Városi négyest is fel tudta frissíteni elsősorban humoros ele(GRE1NER SZIBILL RAJZA) 'óságból a harc tüzébe robbannak, bőségesen érvényesítve mind a • csoport, mind a szóló " •okban az elszántság és a humoros helyzetek mimekkel, amelyek azelőtt nem voltak mikai kifejezésmódját. L?nyügözó vo't meg ilyen mértékben az orosz népi együttesekben. Nagyszerű volt a táncosok mimikája, mindég tökéletes összhrngban a testük mozgásával Ugyancsak a népi humor érvényesül a Két fiú birkózásában, amelyet egy tökéletes technikával, határtalan biztonsággal rendelkező művész adott elő. Ez volt a Mojszejev együttesre jellemző egyik felfogás. A másik felfogás: a teljes harmón'ára, egységre, szépségre törekvés, amely legjobban a Hét lány c. bcskír táncban nyilvánult meg. A hét lány maga volt a báj és a nőies finomság, amint nyíló virágokként, felső testüket alig mozdítva hajladoztak. Bizánci szobrok, ságait. a térdein körbe forgó partizán-nó, aki szédületes tempóban talán ötvenszer is megperdült tengelye körül Megkapó és egyben félelmete: is jolt. Ilyen monumentálisan még nem láttuk kifejezni ezt a Cérnát. Szellemes és újszerű volt a futballjelenet, amelyben kitűnően megmutatkozott a felszabadult, egészséges humor. A táncosok oly kifejezés-teljesen mozogtak, hogy a közönség szinte valóban a futballpályán érezte magát. A kínai szalagtánc különös érdeme a gyönyörű színhatásokban van, valamint abban, hogy híven visszaadta a kínai népi tánc legtipikusabb sajátosrégi ikonok megelevenedett figuráinak csendje és szépsége áradt belőlük. Nagy meglepetést hozott a táncÁltalában jellemző, hogy Mojszejevék mennyire ismerik a nép lelkületét, érzelmi életét, örömének, pagi< bánc[együttes Partizán-jelenete. A kecses tónak megnyilvánulásait. A zenekar, a nyugalommal induló tánc a hírtelen szilsebesre váltC ütemmel óriási elismerést és csodálatot keltett. Itt ismét megmutatkozott Mojszejevék tökéletes technikája. A hangtalan mél koreográfia és a táncosok tökéletes egysége volt az, ami lenyűgözővé és feledhetetlenné tette a Mojszejev egjHittes fellépését. (va) A mennyezetig érő karácsonyfa ünnepi tekintélyességét kölcsönöz a szobának. Az ezüstfenyő vékony ágai a nagy teher alatt méltóságteljesen meghajolnak s ezer meg ezer apró csillagszem tündököl a félhomályban. Ez az ünnepi mozaik emlékezetembe idézi a múltat, az én karácsonyfám történetét. S most itt, a karácsonyfa mellett ülve, gőgicsélő kisfiamnak elmesélem: Kis lurkó voltam ... Cafatos, szürke szvetterben, folt hátán foltos rövid nadrágban hancúroztam a priccsen, amikor nagyapám hazajött. Ledobta törekes kabátját, penderített dús, yöröses bajuszán, aztán mint akinek már más munkája nincs, zsebéből előhúzta a rojtos bőrzsacskót és megtömte hosszúszárú cseréppipáját. Szótlanul ült a priccs végén. Néha-néha mogorva tekintetet vetett felém, ám később észrevettem, hogy nem is olyan mogorva, inkább valami burkolt jóság sugározik sötét szeméből. — Nem fázol? — fordult hozzám, közben repedezett ujjait a hajamba süppesztette. — Nem — válaszoltam kissé szégyenkezve. Megcsóválta fejét, de többet nem kérdezett. Tekintetét a mázolt földre szegezte, s pipáját komótosan szortyogtatta. — Hoztam neked valamit — szegte fel hirtelen a fejét. Nagykabátja belső zsebéből egy kajla karimájú zsíros kalapot húzott elő, közben elmosolyodott. — Ezt neked hoztam — mondta, s rögtön a fejembe is nyomta. J A kalap egészen az orromig ' süppedt. Mindketten felkacagtunk. Örömömben négykézlábra ugrottam, s mint az a görbe szarvú kos, amellyel incselkedni szoktunk, oldalba döftem nagyapámat. Erre még jobban kacagott. Nem emlékszem rá, hogy ezelőtt valaha is jobb lett volna kedve. Anyám csak reggel tudott az ajándékról, amikor lábához simultam, fejemen a nagy kalappal. Nem szólt semmit. Bár nagyon szeretett, nem nagyon ért rá velem foglalkozni. Ilyenkor reggelenként nagyapámnak meg nekem ebédet főzött. Mindig úgy, hogy ©OOOOOOOOOGOOG/0OO0 ®OeOO0GX3OOOOOO©<^ ismerték, alattuk már nem volt semmi és örökkön-örökké csak taposva, tiporva lentről, békaperspektívából láthatták az őket megnyomorító világot. Gyermekeik ma diákok, felsőbb iskolába járnak és talán egyesek, közülük rózsaszín ködfátyolban látnak valamit, amit nem ismertek, ami volt egykor, de csak mások megszépítő szaván keresztül szereztek tudomást róla. Mutassuk meg nekik, milyen is volt ez az egykori világ, mutassuk meg sok száz és ezer elvetélt élet tükrében. Emma tébolyult menyasszonyságában. A kisemberek világa húsz és ** egynéhány esztendőkkel ezelőtt — erről ad képet a mának Szabó Béla regénye. Akik a város perifériáján nőttek fel, megdöbbenve ismernek rá a gyermekkori környezetre az udvarban, ahol Friedék megbújnak cselédlányleplezte szegénységükkel, ismerjük az erélyes Fodornét, a viperanyelvű Eleknét és a mindenből pénzt csináló kofát, nevük talán más volt, de az emberek, az egységbe ötvözött környezet — egyazon. Ebbe a világba vezeti a folyó Emmát, a kis falusi cselédet, hogy aztán mártírrá gyötörve ismét elranadja. Emma nem a külvárosok fél-szűz cselédlánya, megesése nem a megszokott, ölelésből-öleIésbe vándorló útra szédíti. Levetkőzhetetlen tisztasága rögeszmét ébreszt benne: menyasszonynak véli és készíti, őrzi magát vőlegényének. A lélekrajz legendává nemesül: a menyasszonydíszben temp'omjárft Emma az oltár előtt, gazdag leány vőlegényeként talál rá vélt jegyesére, harcot vív a férfiért, visszakapja őt, de menyasszonysága nem lehet életes igazsáagá. Almának elvetélése törvényszerű: a /áros peremén a házasság alfája és ómegája a hozomány, a barbár leány-vásár helyét elfoglalt „civilizált" férfi-váltság. Emma is keze munkájának árán hozományt gyűjtött magának, hogy felruházhassa, otthonba fogadhassa a férfit. Élete döntő válságának napján a bank, ahol pénzét elhelyezte, beszünteti a kifizetéseket. A farkastörvény diadalmaskodik — Ema embersége, boldogsága-álma kihűny a folyó jeges vizében. írói eltévelyedések, eretnekségek szitkául szolgált még nemrég e szó: lélekelemző regény. Most a dicséret, az elismerés szavaként mondom ki Szabó Béla művéről. Ügy vélem, ez a könyv legnagyobb erénye: egy emberi lélek belső történéseinek, vívódásainak, a külső hatások, keltette belső valóságoknak a feltárása. Nem tudom megmondani — bár ismerősöm a könyv —, milyen Emma külső habitusa, arca, termete, nem tudom, milyen ruhát visel, mégis jól ismerem, mert az író a lelkével, a gondolkodásával, élete belső útjával ismertetett meg. Alakja ábrázolásában nem kis szerepet játszik, hogy Szabó beszél Emma álmairól is. És itt álljunk meg egy percre, Szabó Bélának a felszabadulás óta eddig megjelent regényeiben — Mint szemünk fényét, Marci a csodakapus — mindig szerepel egy-egy álom, amelyeket az író részletesen, néha túlságosan terjengősen is elmond. A Mint szemünk fényét befejező álma öncélú, nem kap meg, nem gazdagítja, nem teszi teljessé a szereplő ábrázolását. Marci párizsi álma önálló fejezet a regényben, kerekded egész, szinte belekomponált történésnek hat, úgy is mondhatnám: nem eléggé álomszerű. Mennyire másak i" Emma álmai! A falu, amely utána jön, a menSlmodott menyasszonyig. amelyet konok akarással valóra akar váltani, és mind a többi álomkép — Emma egyéniségének egy-egy piozzanatai ezek, vonások és képek, amelyek teljessé rajzolják előttünk egy emberi lélek képét. Realista mű Szabó regénye, az igaz élet él benne, eleven emberek, való környezet. Olvasva szagát érezzük a külvárosi udvarnak, árnyakat, surranó mozdulatokat látunk, hangokat hallunk — a magunk megismerte valóságot ébreszti újra az író, egy szava, egy mondata háromdimenziós képpé tágul, tudatunk mélyére süllyedt emlékeket ébreszt. yermekkorának jólismert vi^ lágát vetíti elénk Szabó Béla A menyasszonyban. Felemás falusi kiruccanása után már a Marci-ban visszatért a jólismert külvárosi környezetbe, és ugyanitt játszódik le új regénye is. Minden mondata, minden helyzete hiteles. Életünk, népünk múltjának — sokban jelenének is — elválaszthatatlan része az elibénk táruló kép, ismerős emberek mozognak, beszélnek — beszélnek úgy, ahogy azt az életben halljuk, hallottuk tőlük, a közvetlen élmény ereje megszabadította az írót egyik legnagyobb gyengéjétől — a papiros-ízű beszéd bűvöletétől. Okulás ez a könyv a szerzőnek és mindenki másnak, aki hivatását abban keresi, hogy fehér papirosra fekete betűket rójon: hajszoljuk, ne erőltessük az ismertnek vélt, de csak felületesen megismert témákat, életsorsokat, környezetet. A magunk világáról, a magunk jólismert környezetéről, személyes, meghitt ismerőseinkről írjunk regényt vagy novellát — müvünk csakis így lesz hiteles, gondolatot ébresztő, mások emberségét dúsító. A menyasszony-ban Szabó Béla ezt tette. Jó munkát végzett, reoénye becsületes, iqaz íréi tett Köszönet érte. Tóth Tibor irta: Kerekes István vacsorára is maradjon. Alig hogy végzett a főzéssel, máris készült az urasághoz, s mielőtt elment, megsimogatott, megcsókolt, s akkor láttam, hogy szeméből könycseppek gördültek ki. Még nem értettem, nem tudtam, miért... Magamra maradva mindig pepecselgettem valamivel. Iskolába nem járhattam, mert bár volt egy foltos nadrágom, meg egy rossz szvetterem, amelyből a könyököm sokszor kikandikált, de cipőm nem volt. Ha kitekintettem az utcára, és láttam a futkosó gyerekeket, elfogott a sírás. Láttam olyan gyerekeket is, akik otthon gyártott fatalpú cipőbön szaladgáltak. A cipó utáni vágyam annyira erős volt, hogy hozzáfogtam a cipőkészítéshez. A kamrában találtam egy deszkát s abból lefűrészeltem olyan darabot, ami jó volt a talpam alá. Nem találtam egyebet, rongyból hasogattam keskeny pántokat és azokat szögeztem rá. Amikor elkészültem a cipővel, nyomban a lábamra kötöttem. A konyhában büszkén lépegettem felalá, néztem, gyönyörködtem benne, mintha valódi cipő lett volna. Aztán kiszaladtam az utcára ... Kiabálni szerettem volna, őszintén, szívből: „Emberek, nézzétek, cipőt csináltam." A kapuba állva láttam, hogy Józsi bácsi, a szomszédunk egy borókafát vitt be az udvarba. Hirtelen ötletem támadt: — Mi lenne, ha nem várnám meg, míg nagyapám is hoz karácsonyfának valót... Tudom én, honnan kell hozni... Nem sokat időztem. Fogtam magam, beszaladtam a kis baltáért, fejembe csaptam a kalapot és kimentem a Bükk-oldalba. Kis hópihék szállingóztak a levegőben. i Sokáig kóboroltam a buja cserje közt, míg kiválasztottam a legszebb borókát. Miután kivágtam, elégedetten futni kezdtem vele. — Ej, ej, te gyerek! Mit csináltál? Kiszáradt torkomon nem jött ki a szó. Pedig szerettem volna neki megmondani, hogy én, én — neki akartam segíteni... a kalapért... hogy ne kelljen kimennie a Bükkben .. Nagyapám nem kíváncsiskodott. Látta, mi történt. Tüzet rakott és vizet tett fel teának. Mire felforrt a tea. anyám is hazajött, hamarabb, mint szokott. Amint meglátott, kétségbeesetten szaladt hozzám. Csókolgatott, simogatott, teával itatott, miközben nagyapám elmondta, hogy mi történt velem. Nem volt nehéz kitalálnia, hisz a kalap, a két fatalp és a boróka elárult. Aztán ő is mellém ült. — Ne félj semmit — biztatott —, holnapra semmi bajod se lesz. Hisz karácsony van ... — penderített egyet bajszán és huncutul kacsintva megkérdezte: — Szép a karácsonyfa? Csak akkor vettem észre, hogy a sarokban két borókafa áll. Az egyiknek, amelyiket én hoztam, már talpa is van. — A tied szebb — mondta, s akkor éreztem igazán, milyen jó is az én nagyapám. Anyám nem pirongatott meg. Dédelgetve betakargatott s könynyes szemmel mosolyogva, homlokon csókolt. — Légy jó — súgta a fülembe. Bólintottam. A boróka nemsokára az asztalon volt, mellette egy cipős doboz. Drága jó anyám, jó nagyapámmal díszíteni kezdték a fát. Hogy mi mindent raktak rá! Ügy számlálgattam, amint a vékony galyakra akasztgatták: öt szem ďió, három alma, tíz szaloncukor, tizennégy herőce.- Még négy kis gyertyát is kötöttek rá. Anyám végül keskeny papírszalagokkal hintette be az egész karácsonyfát. A boróka átölelő varázsa egészen felvidított. Vidámabban tekingettem a karácsonyfára, s őszintén szólva — büszkén is. ••-••< ... . V-TV-JV .••'; Fáztam... Ekkor történt, amire nem számítottam. Az egyik deszkadarab, az én kedves cipőm elhagyott. A rongypántok elszakadtak. — Mit tegyek ... a házunk messze van ... havazik — pityeregtem dideregve. Anyámra gondoltam, mit szól majd, s vajon nem dorgál-e meg? Hirtelen, mintha nagyapám súgta volna: „Hát a kalap ... gyorsan, kösd a lábadra ..." Ez mentett meg. Felkaptam a deszkadarabot, letéptem róla a pántokat és a kalapot a lábamra kötöttem. Megkönnyebbülten cipeltem tovább a borókát. Mire hazaértem, vékony hóréteg borította az udvart. Bent a konyhában úgy éreztem, lábam megfásult. Később fájni kezdett. Dörzsölgettem. Hiába, hasogatott. Keservesen zokogtam. Nem éreztem éhséget sem, pedig még nem ebédeltem. Igy hánykolódtam a pricscsen, amíg minden elsötétedett előttem ... Alkonyodott, amikor nagyapám hazajött. Dörmögő hangjára ébredtem fel. 0 — Beteg vagy ugye?' — szólt sajnálkozva, majd leült mellém és kérges tenyerét a homlokomra tette. Meg aztán a cipősdoboz még mindig ott volt a fa alatt és ez nagyon nyugtalanított. — „Miért van ott?" — töprengtem. A kíváncsiság annyira gyötört, hogy felugrottam. A karácsonyfához húzódva félénken nyúltam a doboz felé, amikor anyám megszólalt: — No, vidd... neked hozta a Jézuska — mondta mosolyogva. Amikor felemeltem a doboz tetejét, örömömben úgy ugráltam, mint a játszadozó bárányka. A dobozban egy pár harisnya — anyám ajándéka — és egy pár szép, formás, szíjas fatalpú cipő, volt Naayapám csinálta. A harisnyát és a cipőt rögtör felhúztam. Anyámat, majd nagyapámat össze-vissza csókolgattam Igv köszöntem meg jóságukat. Mindkettőjük szeméből kövér könnycseppek potyogtak ... Ezen a karácsonyon ismertem meg a valódi Jézuskát: édes jó anyámat és drSga nagyapámat! Mindez réien történt. S bár fiam méq nem érti. én boldog vagyok. Boldog, mert békesség honol szobámban. s kisfiam a térdemé ülve nézi első karácsonyfáját Nézi, nézi — még nem tudja, kinek köszönje meg.