Új Szó, 1956. november (9. évfolyam, 305-334.szám)

1956-11-24 / 328. szám, szombat

A szocializmus erőinek további tömörüléséért a marxista-leninista elvek alapján A moszkvai Pravda szerkesztőségi cikke A magyarországi események, ahol az ellenforradalomnál: sikerült erőre kapnia és támadást intézni a szocialista vívmányok, valamint a népi demokratikus rendszer ellen, mély visszhangot Ueltettek minden ember gondolatában és szívében, akinek drága a szocializmus ügye. A szocialista tábor valamennyi országában egyértelműleg elítélték a reakció fondorlatait. Kína Kommunista Pártja sajtójában cikkek jelentek meg, amelyeket a proletár internacionalizmus szelleme hat át. E cikkek a magyar események marxista-leninista elemzésének mélységével általános figyelmet keltettek. Franciaország Kommunista Pártja, Olaszország Kommunista Pártja és más országok kommunista pártjai vezetőinek nyilatkozatai azt mutatták, hogy a világ kommunista mozgalmának soraiban a magyarországi események tekintetében egységes nézet uralkodik. A kapitalista országok kommunista pártjai becsületesen küzdenek a reakció garázdálkodása ellen. A magyarországi események fejleményei azt mutatják: a reakció megkísérelte, hogy népellenes céljaira felhasználja a dolgozó tömegek felgyülemlett elégedetlenségét. A néptömegek jogosan követelték az ország irányításának megjavítását és a lakosság életszínvonalának emelését. Nem fér kétség ahhoz, hogy a magyarországi eseményekért elsősorban Magyarország előző állami- és pártvezetőségét terheli a felelősség Rákosival és Gerővel az élen. A régi vezetőség a szocialista építés feladatainak megoldásában durva hibákat követett el, mind az általános politikai kérdések, mind a gazdasági politika és kultúra terén. A párt vezetősége Rákosival és Gerővel az élen eltávolodott a párt tömegeitől és a néptől, nem ismerte a munkásosztály, a parasztság és az értelmiség gondolkodását. A legdurvább törvényszegéseket követte el (lásd a Rajk-esetet és más esetek egész sorát), amelyekkel azt okozta, hogy a párt és az állam sok becsületes dolgozója ártatlanul szenvedett. Gazdasági téren is súlyos hibákat követett el. A rendelkezésre álló anyagi eszközök jelentős részét új hatalmas vállalatok építésébe fektette, ami túlhaladta olyan kis ország erejét, mint amilyen Magyarország. A gyorsított iparosítás jelszavát, amely helyes a Szovjetunió viszonyai között, gépiesen átvették Magyarországon, sablonosan és alapos gazdasági indokolás nélkül hatalmas vállalatokat építettek, amelyeknek nem volt biztosított nyersanyagalapjuk. Magyarország volt párt- és állami vezetősége gépiesen másolta a Szovjetuniónak az iparosításban elért tapasztalatait, holott a Magyar Dolgozók Pártja vezetőinek többször elvtársilag azt tanácsolták, hogy ezt ne tegyék. A gazdasági építés terveinek kidolgozásában Magyarország konkrét viszonyaiból kellett volna kiindulni és figyelemmel lenni arra, hogy nem minden országnak kell az állam keretén belül mindenféle ipari ágazatot építenie, mert meg van az a lehetősége, hogy támaszkodjon a szocialista országok egész kollektívájára. Többet kellett volna fordítani a mezőgazdaság fejlesztésére, valamint a közszükségleti cikkek termelésének növelésére, ami lehetővé tette volna a lakosság életszínvonalának rendszeres emelését. Itt az arányosságot megszegték. Az az út, amelyen a Szovjetunió haladt, amikor rövid időn belül kiépítette erős iparát, azért volt helyes, mert a Szovjetunió akkoriban az egyedüli szocialista ország volt, amelyet kapitalista országok vettek körül. Népünknek ezért rendkívüli mértékben le kellett szállítania igényeit és minden eszközt a nehézipar fejlesztésére fordított, amely legfontosabb kezessége országa függetlenségének, és gazdasági fejlődésének. Ennek az útnak helyességét igazolták a történelmi fejlemények. Ha nem így lett volna, a Szovjetunió nem lett volna képes helyt állni a hitleri Németország elleni háborúban és szétzúzni a fasizmust. Magyarországon a pártmunkában is hibák történtek és e hibák gyengítették a pártot. A Magyar Dolgozók Pártjának több mint 900 000 tagja volt. Magyarország lakosságának száma kilenc millió. A párt megnyitotta ajtaját mindenki előtt, aki csak be akart lépni és ezért a pártba mindenfajta ember bejuthatott. A pártba munkások léptek be, mert ez az ö pártjuk, és mert a munkásosztály csak úgy őrizheti, szilárdíthatja és fejlesztheti vívmányait, ha pártot épít és azt megerősíti. Azonban a dolgozók pártjába tömegesen jelentkeztek a kispolgári nacionalista elemek és olyanok, akiknek a párt idegen volt, karriéristák, akik a pártot saját céljaikra akarták felhasználni. A párt vezetősége nem szentelt kellő figyelmet annak, hogy a pártba valóban a lejjjobb haladó embereket vegyék fel. A párt vezetősége nem törődött eléggé a kádereknek és valamennyi tagjának marxista-lenini szellemben, a dolgozók nemzetközi szolidaritásának szellemében való nevelésével. És ezért, amikor nehézségek merültek fel, a párt nem tudta megoldani az országban uralkodó bonyolult helyzetet, nem volt képes mozgósítani a nép haladó erőit a reakció elleni küzdelemre, sőt a szervezetlenség magában a pártban is lábra kapott. A Magyar Dolgozók Pártjának vezetősége nem törődött eléggé az ország nemzeti sajátosságaival. Teljesen bizonyos, hogy meg volt a lehetőség arra, hogy a népi demokratikus rendszer tíz éve alatt a Magyar Népköztársaság népi káderei sorából neveljenek embereket és vezető helyekre helyezzék őket a pártban és a kormányban, nagyobb mértékben, mint azt a valóságban tették. Olyan jelenségek fordultak elő, amelyek kellemetlenül érintették a magyar nép nemzeti önérzetét. így például olyan katonai egyenruhát vezettek be, amely hasonlított a szovjet katonák egyenruhájához. Minden népnek vannak hagyományai és nemzeti szokásai, amelyeket tiszteletben kell tartani. Nem lehet mindent egy mintára szabni. Vajon talán a hadseregben minden frizura vagy pedig az iskolákban az egyféle osztályozás a szocialista országok egységének és nemzetközi tömörültségének mutatója? Ezek természetesen felesleges és káros ötletek, amelyek minden bizonnyal sértették a nemzeti érzést. A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa után Rákosi nem volt képes és nem is akart az egész munka átalakításának élére állni, sőt ellenkezőleg, a párt-aktíva többségének nézete ellenére kijelentette, hogy a Magyar Dolgozók Pártja vezetőségének politikája teljesen helyes volt és nincs ok annak megjavítására. Ez komoly nyugtalanságot keltett a pártban. A párt vezetősége, amelynek nem volt pontos politikai irányvonala, nem tett semmit annak érdekében, hogy határozottan és gyorsan helyre hozza a múlt hibáit. Meg kell jegyezni, hogy Magyarországon a sajtó, az írók, a diákok egy része stb. hónapokon át nyílt propagandát folytatott a párt és a kormány ellen. E propagandában a párt helyes bírálata mellett mind gyakrabban kezdtek megnyilvánulni nacionalista és soviniszta motívumok, a burzsoá demokráciára való visszatérés jelszavai, szocialista ellenes hangulatok, amelyeket gyakran „a szocializmushoz vezető jugoszláv út"nak az egész szocialista tábornak, tehát a Szovjetuniónak tapasztalataival való szembehelyezésével álcáztak. Rákosi és Gerő vezetősége egyáltalán nem szállott szembe e negatív hangulattal, nem tudott a munkáspártszervezetekre támaszkodni, amelyekben akkor még az egészséges nemzetközi gondolkodás uralkodott. A párt vezetősége és az államhatalom szervei kevés éberséget tanúsítottak és nem vették észre a nép növekvő jogos elégedetlenségét és az ellenforradalmi elemek mindinkább terjedő összeesküvő aknamunkáját sem. Ebben a helyzetben a nyugtalanság mindinkább erősödött s az október 23-i budapesti utcai tüntetésekre vezetett. E tüntetésekben részt vett a munkások egy része, amely azzal a jó szándékkal ment az utcára, hogy jogos elégedetlenségét nyilvánítsa a volt vezetőség hibái miatt. Azonban ezt az elemi elégedetlenséget az ellenforradalmi erők kihasználták. Pontosan megállapították, hogy az ellenforradalmi elemeket előre megszervezték, katonai központi irányításuk volt. Az ellenforradalmi elemek előre elkészített ós elosztott csapatokkal rendelkeztek az államfordulat végrehajtására, előre kijelölték azokat az embereket, akiknek a fegyverraktárokat és az egyes épületeket meg kellett szállniok, illetve megtámadniok, mozgósították a közlekedési eszközöket a fegyverszállítás céljaira és előre meghatározták a fegyverek szétosztási helyét. Ezért került sor Budapesten a véres eseményekre, amelyeket a fasiszta-horthysta bandák provokációs akciói váltottak ki. A nyugati burzsoá lapok elég nyíltan írnak arról, hogy a magyar eseményeket mind a magyarországi, mind a határokon túl tartózkodó reakció hosszan és gondosan készítette elő. A burzsoá sajtó rámutat arra, hogy kezdettől fogva mindenben látni lehetett az összeesküvők tapasztalt kezét. Allan Dulles, az amerikai kémszolgálat vezetője egyenesen kijelentette, hogy a magyar eseményekről már előre „tudott". A Welt am Sonntag nyugatnémet lap tudósítója a felkelők egyikéről így ír: „Az első dolog, amit észrevettem, rajta volt a német vaskereszt-rend szalagja". A Francé Soir azt írja, hogy az amerikai leadóállomások, amelyek „lázadásMoszkva (TASZSZ) — A moszkvai Pravda november 23-i számában „A szocializmus erőinek további tömörüléséért a marxista-leninista elvek alapján" címmel szerkesztőségi cikket közöl, amely így hangzik: ra szólítottak fel", nagyon sok rossz vért szültek Magyarországon. Ugyanez a lap beismeri, hogy a magyarországi eseményekben a „legreakciósabb és kimondottan fasiszta elemek játszottak vezető szerepet." A magyar kormány arra törekedve, hogy véget vessen e népellenes elemek garázdálkodásának és a lehető leggyorsabban rendet teremtsen Budapesten, a Szovjetunió kormányától a varsói szerződés értelmében Magyarországon elhelyezett szovjet egységek segítségét kérte. A szovjet katonák segítsége és részvételük a rend helyreállításában megbénította és visszavonulásra kényszerítette a reakciót. Mihelyt a szovjet kormány Nagy Imre kormányának kérésére elrendelte a szovjet katonák eltávozását Budapestről, az ellenforradalmi erők féktelen terrort kezdtek kommunisták, köz- és politikai tényezők, valamint a népi demokratikus rendszer hívei ellen. Sok tény tanúskodik arról, hogy Nagy Imre kétlaki politikát űzött. Egyrészt kijelentette, hogy a szovjet katonák segítsége szükséges a reakciós erők letörésére, másrészt támogatta az ellenforradalmi elemek aktív ellenállását és kapcsolatot tartott fenn velük. Az ellenforradalmi erők, amelyek nem találtak határozott ellenállásra Nagy Imre kormányának részéről, fegyverhez jutottak, felfegyverzett bandákat szerveztek, amelyek támogatást kaptak az imperialista államoktól és feltételeket diktáltak Nagy Imre kormányának. Ennek a kormánynak tiüajdonképpen az országban semmi hatalma nem volt, a parlament épületében ülésezett és csak mikrofonnal érintkezett a lakossággal. Ezalatt a fasiszta-horthysta bandák kényük-kedvük szerint leszámoltak mindenkivel, az utcákon haladó embereket fogdosták, felakasztották őket, fejüket vették. Nagy Imre kormányának összetétele hét vagy nyolc napon át többször is változott, ez a kormány napról napra mindinkább jobbra sodródott. Nagy Imre kormánya köpönyeggé vált, amely az ellenforradalmi erők tevékenységét leplezte. A összeesküvő katonai központ a kormányra mind nagyobb nyomást gyakorolt. Ebben a helyzetben Nagy Imre kormányínak legjobbjai Kádár János, Münnich Ferenc és Horváth Imre elvtársak kiváltak a kormányból. Az újonnan alakult kormány, Kádár János forradalmi munkás-paraszt kormánya elhatározta, hogy véget vet a vérontásnak, letöri a fasiszta erőket és segítségül hívta a Szovjetuniót. Ebben a helyzetben a szovjet kormány azon határozata, hogy segítségére siessen Magyarország forradalmi erőinek, volt az egyedüli helyes megoldás. Egy szocialista állam nem maradhatott közömbös a fasiszta reakció véres garázdálkodásával szemben a népi demokratikus Magyarországbat.i. Hogyha Magyarországon minden rendbe jön, ha az élet viszszatér a rendes kerékvágásba, akkor a magyar munkásosztály, parasztság és értelmiség minden bizonnyal jobban megérti és helyesen értékeli tetteinket. A magyar munkásosztály megsegítését az ellenforradalom intrikái elleni küzdelemben internacionális köteleségünk teljesítésének tekintjük. E harcban csak azért hoztunk áldozatokat, hogy Magyarországon gátat vessünk a fasizmus útjának, hogy meg lehessen őrizhi a magyar munkásosztály és dolgozó nép szocialista vívmányait, hogy ezeket a vívmányokat a jövőben is fejleszthesse, hogy saját életét lélhesse és építhesse független, szuverén, szocialista állaimát. Továbbra is barátai leszünk a magyar dolgozóknak közös ügyünk, a szocializmus győzelme, az új társadalom új alapokon való kiépítésért és a béke megőrzéséért vívott harcban. Pártunk kötelességéilek tartja támogatni a Magyar Szocialista Munkáspártot a marxizmus-leliinizmus forradalmi elveinek megvalósításában. Hogyha Magyarországon helyreállnak a normális viszonyok és a magyar kormány úgy véli, hogy a szovjet erők további ott-tartózkodása nem szükséges, a Szovjetunió egyáltalál.1 nem fog ahhoz ragaszkodni, hogy csapatai Mauyarországon maradjanak. A magyarországi események külföldi visszhangjai között nagy figyelmet kelt Tito elvtárs polai beszéde. Beszédében sokat foglalkozik a magyarországi eseményekkel és helyesen állapítja meg, hogy ezekben az eseményekben az ellel.iforradalmi elemek provokációs szerepet játszottak. „Ezek a reakciós erők nagyon hamar, két-három nap alatt megmutatták igazi arcukat — mondotta, Tito. — A népfelkelés alatt, amely minden ellen irányult, ami a múltban történt, az akkori vezetőség nem törekedett és nem mutatott készséget a magvar népet felháborító tények kiküszöbölésére. nem nyilvánított készséget arra, hogy a szocialista fejlődés valóban magyar útján haladjon minden belső specifikus sajátosságával. Ezért az események rövidesen más irányban kezdtek fejlődl.ii és a reakció uralma terjeszkedni kezdett." Tito elvtárs élesen jellemezte Nagy Imre kormányát: „A Nagy-kormány nem tett semmit avégből, hogy ezt meggátolja, minduntalan siránkozott a rádióban és segítséget kért, ahelyett hogy küzdött volna ez ellen és valami módon akaratát nyilvál.iította volna az irányban, hogy meggátolja a kommunisták és a haladó emberek gyilkolását.. . Hogyha a volt Nagykormány határozottabb lett volna, ha nem ingadozott volna egyszer ide. egyszer oda, hogyha határozottan szembe szállt volna az anarchiával és a kommunistáknak a reakciós elemek által való gyilkolásával, hogyha erélyesen szembeszállt volna a reakcičval stb., lehetséges, hogy a dolgok helyes irányban haladtak volna és lehetséges, hogy nem került volna sor a szovjet katonasag beavatkozására. Mit tett azonban Nagy? A l.iépet fegyverbe szólította a szovjet hadsereg ellen és a nyugati hatalmakat arra kérte, hogv lépjenek közbe". A magyarországi események, ahogyan Tito megállapította, olyan irányt vettek, hogy teljesen világossá vált, hogy szörnyű vérol.itásra kerül ott sor, rettenetes polgárháborúra, amely a szocializmus végét jelenthette volna és előidézhette volna a harmadik világháborút is. A beavatkozás ellen vagyunk ugyan — mondotta Tito — azonban a szovjet beavatkozásra szükség volt, ez a magyar események természetes helyes értékelése. Azonban ugyal.iabban a beszédében Tito a szovjet katonaságnak a magyar kormánynak nyújtott segítségét „hibának" minősíti és kijelenti, hogy: „Sohasem tanácsoltuk nekik, hogy a hadsereg segítségét vegyék igénybe". Ezt a állásfoglalást nem lehet következetesnek és a valósagnak megfelelőnek minősíteni. Ma mindenki előtt teljesen világos, hogy e segítség nélkül a magyarországi ellenforradalom elérte volna tetőfokát és hogy visszaállították volna a fasiszta-horthysta rendszert. A szovjet haderők segítsége tehát múlhatatlanul szükséges volt. Ismeretes, hogy a Szovjetunió segítségét, melyet a magyar dolgúzó népnek az ellenforradalom elleni harcában nyújtott, egyetértéssel üdvözölték a szocialista országok testvéri kommunista pártjai és dolgozói is. A Zsenminzsibao, Kína Kommunista Pártjának nézetét így fejezte ki: „A Szovjetunió álláspontja a magyarországi eseményekkel kapcsolatban a proletár internacionalizmus teljesen helyes álláspontja. A szovjet kormánynak és a szovjet népnek nem lehet tétlenül, ölhetett kezekkel néznie az események fejlődését, hogy ha a nép akaratát és nemzeti érdekeit képviselő magyar kormány a Szovjetunió segítségét kéri. A magyar nép a fasizmus rabszolgája lett volna, hogyha a Szovjetunió a segélykérésre adott válaszképpen nem nyújtotta volna baráti jobbját." A legutóbbi hetek folyamán döntöttek a szocializmus sorsáról Magyarországon. Ha Európa szívében fasiszta Magyarország jött volna létre. Kelet- és Közép-Európa többi országának politikai helyzete jelentős mértékben megváltozott volna és Európa egész nemzetközi helyzete minden bizonnyal rosszabbodott volna. Magyarország eseményei a fasizmus első nagyobb támadását jelentették az egész háború utáni időszakban, olyan akciót, amely igazolta, hogy a fasizmus veszedelme még nem múlt el. Ebben a helyzetben a szocializmus valamennyi hívétől eszmei összefogást, legnagyobb éberséget, mély elviséget kell követelni a magyarországi eseményeket illető kérdések megítélésében. Annál nagyobb csodálkozást keltenek Tito beszédének egyes gondolatai, amelyek egyáltalán nem járulnak hozzá a szocializmus valamennyi hívének konszolidálásához, sem a nemzetközi helyzet sok fontos kérdésének, sem a világ kommunista mozgalma időszerű feladatainak helyes megértéséhez. Kezdjük azzal, hogy Tito beszédében a helyes megítélés mellett a magyar események olyan értékelése is előfordul, amely jogos ellenvetést kelt. „Nézzék csak — fordult Tito hallgatóihoz —, hogy a nép puszta kézzel, roszszul felfegyverezve a legerősebb ellenállást tanúsítja, hogy ha egy cél, a felszabadulás és a függetlenség lebeg előtte. Nem érdekli már őt az, milyen lesz ez a függetlenség, hogy az országban visszaállítják-e a burzsoáziát és reakciós , rendszert, csak független legyen nemzeti értelemben. Lényegében ez volt az egyedüli, amivel a nép gondolatban foglalkozott." Tito elvtárs elsősorban nyilvánvalóan túllőtt a célon, hogy ha az adott esetben a „népről" beszélt, másodsorban a marxizmus-leninizmus minket arra tanít, hogy hasonló jelenségeket másként szemléljünk. Hogyha a dolgozók egy része előtt közömbös, hogy a szabadság és függetlenség hamis jelszavainak köpönyege alatt a kizsákmányolás jármát kényszerítik-e rájuk és hogy országuk játékszer lesz-e az imperialista nagyhatalmak kezében, vagy új háborúba sodorják-e őket, ahhoz hasonlóan, mint ahogyan a magyar népet a fasiszta-hitlerista Horthy-klikk az 1941—1944-es években háborúba döntötte, akkor ez annyit jelent, hogy a dolgozók egy része abba a csapdába került, amelyet a reakció készített számára. Ez tehát annyit jelentene, hogy a tömegek nem haladnak a felszabadulás és függetlenség irányában, hanem teljesen ellenkező irányba — a rabszolgaság felé és a függetlenség elvesztése felé. A marxizmus-leninizmus megköveteli, hogy a társadalmi jelenségek megítélésében mindig a közvetlen kérdésre feleljünk: mely osztályokat fűzi érdeke ezekhez vagy amazokhoz az eseményekhez, mely osztály érdekeinek felel meg az emberek társadalmi tevékenységének ez vagy az a formája? Ismeretes, hogy Magyarországon az események forgatagába belesodródtak a dolgozók jelentős rétegei. A történelem sok olyan esetet ismer, amikor a reakciós erők felszították és kihasználták a tömegek nemzeti érzelmét a nép létérdekei ellen. Tito elvtárs beszédében foglalkozott egy másik fontos nemzetközi kérdéssel is — Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael agressziójával Egyiptom ellen. „Ez a legtipikusabb agresszió, amely semmiben sem tér el a gyarmatosító hatalmak előző klasszikus agresszióitól — mondotta. — Izrael ezúttal a nagyhatalmak eszközévé vált és mint ilyen veszélyezteti a békét — folytatta Tito. Nézetem szerint a legtragikusabb az, hogy a francia szocialisták magukra maradtak és ismét bebizonyították, hogy azon körök leghívebb kiszolgálói lettek, amelyek ha törik, ha szakad, meg akarják őrizni a gyarmatosítás régi, klasszikus formáit — mondotta Tito; — ... és ez minket, elvtársak, óvatosságra int, mert bebizonyult, hogy az úgynevezett nyugati demokrácia hordozói, Franciaország és Nagy-Britannia csak szavakkal foglalnak állást a béke mellett, a valóságban azonban ezek a reakciós és agresszív akciók tűzfészkei, hogyha arra alkalom kínálkozik." E Helyes értékelésből le kell vonni azt a következtetést, hogy szükséges fokozni valamennyi békeszerető nemzet éberségét és összefogását. Tito elvtárs beszédének azon részében, ahol a magyarországi eseményekről beszél, a Szovjetunió Kommunista Pártjához a bíráló megjegyzések egész sorát intézi. Ezekkel a megjegyzésekkel külön kell foglalkoznunk. Természetesen nem vagyunk a bírálat ellen. A moszkvai deklarációban lefektettük a Szovjetunió Kommunista Pártjának és a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének közös nézetét, hogy együttműködésünk a baráti bírálaton és a pártjaink között felmerülő kérdések tekintetében való . elvtársi véleménycserén alapul. Nincs okunk arra, hogy eltérjünk ettől a határozattól. Azonban Tito elvtárs bíráló megjegyzései azzal keltik fel figyelmünket, hogy olyan hangnemben tette őket, amely az utóbbi időben csaknem teljesen megszűnt. Vegyük például Tito főtételét a szovjet rendszerről. Hangsúlyozottan kijelenti, hogy „a személyi kultusz lényegében bizonyos rendszer terméke volt." Kijelenti, hogy „ a személyi kultusz keletkezését lehetővé tevő rendszerről" kell beszélni. Valójában azonban a személyi kultusz kiáltó ellentétben áll egész szovjet szocialista rendszerünkkel. Éppen politikai és gazdasági rendszerünk alapján szánhattunk harcba a személyi kultusszal és rövid időn belül nagy sikereket érhettünk el következményeinek kiküszöbölésében. A szovjet szocialista rendszert, amelyet munkásosztályunk a parasztsággal és a Szovjetunió minden dolgozójával szövetségben, valamint a kommunista párt létesített, igazolták (Folvtatás a s oldalon.) ÚJ SZO 1956. november 24.