Új Szó, 1956. november (9. évfolyam, 305-334.szám)

1956-11-17 / 321. szám, szombat

ÜLDÖZTE ŐKET a francia császár František Kožík í árnyéka. Utolérték őket a nagy csa­ták nevei és örvendező közönség tö­megét vonzották a nézőtérre, máskor meg zsibbasztó gyászt és kétségbe­esést lehelő ürességet. Napóleon legyőzte az osztrákokat Ulmnál. Trafalgar a tengeri rereséget jelentette, de aztán jött Austerlitz di­csősége. Nápolyban megfosztotta a Bourbonokat trónjuktól és Hollandiát öccsének ajándékozta, az osztrákok után legyőzte a poroszokat is és bevo­nult Berlinbe. A Nyemen közepén, egy közönséges tutajon Sándor cárral felosStotta Európát; bekebelezte Por­tugáliát, Itália maradványát, és Spa­nyolország felé fordította figyelmét. A Deburau-család hiába igyekezett kiszabadulni annak a névnek a bűv­köréből, amely elvette az emberek Simát. Vándorkomédiás-család lett be­lőlük, és oda mentek, ahol melegebb volt s ahol bőkezűbb közönséget sej­tettek; kerülték a háborúkat és felke^ léseket, keresték az ünnepségeket, vásárokat, búcsúkat. Vándorlásuk már évek óta tartott. Kerestek néhány garast és megint csak elköltötték. Az egykori kolíni élet álomnak tetszett, amiben már alig hittek. Ez itt, ez volt az ő igazi sor­suk. A gyerekek nőttek, megemberesed­tek. Tapasztalt komédiás lett belőlük, akiknek neve már jelentett valamit. Az apa később már nem is lépett föl, fiainak teljesítménye azonban egyre tökéletesedett. Nemecsek Ferencet, akinek nevét Neumenseck-nek írták a plakátokon, a varázsszőnyeg királyá­nak hívták, és a fürgeség csodáit mu­tatta be a közönségnek; István a kontinens legügyesebb műugrója -volt, kgalábbis ezt állapította meg Deburau atya, amikor a közönséget csalogatta. Az emberek megszokták, hogy a leg­idősebb leányt, Katalint, „szép ma­gyar Iány"-nak hívják, barna bőre és gyönyörű fekete haja miatt. A fia­talabb, a szőke Dorottya, úgy libegett, mint a pille. Csak Gáspárt nem lehe­tett még mindig semmire sem hasz­nálni. Tíz, tizenkét, tizennégy éves lett, de nem tudott többet, mint né­hány szaltót, ami elég volt neki a bo­hóc-szerephez. Sem apja, sem testvérei nem látták szívesen, amikor rajtakapták, hogyan fintorgatja az arcát a tükör előtt, hogyan próbál más-más kifejezést öl­teni, hogyan ken fekete festéket a szemöldökére és pirosat az ajkára, hogy érdekesebbé tegye sápadt arcát. Mire jó ez? Elég belisztezni az arcát és aztán odatartani a pofonoknak. Amikor végigjárták a francia ten­gerpartot, Deburau Fülöp családjával megpróbált eljutni Spanyolországba. De Napóleon árnyéka elérte őket, és ahová ez az árnyék esett, ott tüzek égtek. A kis Gáspár mindjárt az első éjszakán keresztre feszített francia ^ó reggeli JD Cl n 25! TÍZ ÉV VÁNDORÉLET (RÉSZLET) František Kožík új név a 0.agyar olvasó számára. A mai cseh irodalom egyik rendkívitl kedvelt egyéniségével ismerkedhetünk meg ebben a könyvben. Kožík verseskötetei, regényei, elbeszélései, ifjúsági könyvei, valamint a rá­diónak írt színdarabjai mind nagy sikert arattak. Az író hosszú időt töltött külföldön, költeményeinek, novelláinak jórésze — s a „ló reggelt, Párizs!" című regénye is — külföldi benyomásai alapján született. A neves cseh szer­ző ebben a müvében Napoleon s a restauráció korának Párizsát eleveníti meg. Egy tragikus sorsú külvárosi pantomim-színészt, a maga korában igen híres és népszerű Gaspard Deburau kalandos életén keresztül mutatja be az író a XIX. század elejének francia társadalmát, amelyből a romanticizmus, a forradalom és a korai kapitalizmus született. A regény színes leírásában filmszerűen elevenedik meg az akkori francia politikai és társadalmi élet: a művészvilág leghíresebb alakjai, politikusok és hadvezérek, királyok és miniszterek, költök és forradalmárok, színészek és lapszerkesztők s mindezen felül ott a történelem mozgató ereje, a nép, a külvárosok kézműves- és munkásnépe, a francia kispolgár, aki trónusokat dönt le és művészeket emel az Olimpuszra. A regényt Tarjám Andor fordította. katonákat látott; a második éjszakán országhoz csatolta. Mivel a pápa a keresztre feszítettek bajtársai egész falvakat irtottak ki bosszúból; harmadik éjszaka Deburauék ismét francia égbolt alatt aludtak. Tovább kellett menniük, ha élni akartak. Itáliába mentek, de a városokban mindenütt valami titokzatos gyűlöle­tet lehetett érezni. Az emberek jelen­tőségteljes tekintetet váltva kikerül­ték egymást és csak suttogva beszél­tek. Mantovában kivégeztek egy em­bert, aki Tirolban felkelést szított Na­póleon ellen. Gáspár emlékezett a ne­vére: Andreas Hofer. Nem először történt, hogy ilyen erős gyűlölettel találkoztak, és ez mindig titokzatosságot és hősiességet lehelt magából. Falusi asszonyokat hallottak beszélgetni Franciaországban csakúgy, mint Itáliában és Németor­szágban; mindannyian gyűlölték Na­póleont, mert elvette a férjüket és fiaikat. Azért, mert egyre többet és többet akart, hullahegyek nőttek és patakokban folyt a vér. Amikor Gáspár egyszer erről beszélt az apjával, az öreg Deburau, hogy megmagyarázza a dolgot a fiának, ezt mondta: — Ez olyan, fiam, mintha szaltót csinálsz és meg akarnál állni a leve­gőben. Erre már késő. Ugyanígy Na­póleon számára is késő! Napóleont elképzelni, amint szaltót ugrik, nevetségesnek tűnt fel Gáspár­nak. Meg az a gondolat, hogy nem mérné jól ki a lépést, hogy nem esne talpra ... De úgy látszott, hogy a csá­szár rugalmas és gyors, mint az oroszlán. Visszavonult ugyan Aspern­nél, de Wagramnál győzött és a bécsi békében a Balkán jó részét Francia­Angliával barátkozott, egyszerűen megszüntette az államát. Amikor a pápa egyházi átokkal sújtotta, megpa­rancsolta, hogy fogják el és vigyék Franciaországba. Ebben az időben Deburauék messze voltak. Törökországban. Sztambulban tartották a legreme­kebb előadást. Az egész hónap folya-, mán zsúfolt nézőtér előtt játszottak. A harmincadik napon meglátogatta őket a sátrukban — megint volt már lovuk, kocsijuk és sátruk — valami magasrangú hivatalnok. Mindnyájan megijedtek, hogy megsértették az ide­gen vallású lakosság Ismeretlen tör­vényeit, de aztán kiderült, hogy ma­ga a szultán hívta meg őket a palo­tájába, hogy mutassák be a műsorukat, amellyel egy hónapig elbűvölték a sztambuliakat. Egész csapat fegyve­res őr kísérte őket sok-sok kapun, folyosón és turbános, kopjás katonák őrizte ajtókon keresztül, míg végül egy terembe jutottak, aminél gyönyörűsé­gesebbet eddig még sohasem láttak. Hihetetlenül magas volt, a falak aranylapokkel kirakva, és középütt szökőkút csobogott. A terem egyik végében, magasról, csaknem a meny­nyezet alól hosszú, fehér .átlátszat­lan kárpit függött alá. A komédiáscsoport várta, hogy a függöny szétmegy és hogy meglátja előkelő közönségét. De a függöny meg se libbent. A szolga elrendelte, hogy kezdjék az előadást. Később — amikor ezt emlegették — megegyeztek abban, hogy ez volt a legrosszabb produkciójuk. Közönség nélkül! Micsoda képtelenség! A lá­nyok végigmentek a kötélen és, le-^ r^V /*rri l I Ákl\snÄI ugrottak, anélkül, hogy valaki tapsolt i fc(j J C*jfc H LANYHUL volna nekik. Időnként, amikor a fiúk I valami veszélyesebb számot mutattak J Gertruda prágai lány, egész vélet-. be, suttogás hallatszott. Különben f lenül találkoztunk 'össze. Barátom­semmi, semmi, csak ugrások és szal-^mal beszélgettem, és mikor meghal­tok és arabeszkek-a mozdulatlan füg-^í 0rfa a magyar szót, odajött hoz­göny előtt. A zánk. Barna szemében a szemérem És mégis valami! líú'ze villant, s a 18 évesek zavarával Az utolsó vakmerő csoportmutat- X szólt. Bocsánatot kért, és elmondat­ványnál Deburau atya perzsa rudat T ta, hogy magyarul tanul. Hol? Cseh­tartott a homlokán, a felső végén, t Szlovákia szívében, a köztársaság kel­hevedereken a két fiú egyensúlyozott, f lös küzepén ? Csodálkoztunk. és a fejükre még fölmászott Gáspár. A „ , ,, ..„ , , . És ott fönn meglátta... Meglátta,! észrevehette csodálkozásunkat, amit nem volt szabad megpillantania Z™ r t hozzátette hogy a egyetlen más halandónak sem. isten f ^ura tanfolyamot terve­tudja. milyen kegyetlen büntetés terhefzett, amelyre ő is jelentkezett. Mar­mellett. A szultán kegyencnőit! Csak Á néhány szót meg is tanult, s hogy egy szemrebbenésnyi ideig látta őket, A erről meggyőzzön bennünket i sorolni amíg képes volt fenntartani magát I kezdte: ország, föld, állam ... öccsei fején. De ez a pillanat elegen­T Mosolyognunk kellett a kiejtésen. dő volt hogy körülvegye a füstölök, t Gertruda a számneveket i s ismeri virágok, és parfüm illata, s hogy meg-4 tizenhármat és harmin­pillantson fontrol a kárpit szegélye A ' . ... fölött néhány gyönyörű női arcot, azl ca í téveszti össze. arról az oldalról átlátszó függönyre? Miért nincs a magyar nyelvtanban szegeződő tekinteteket. Gáspár látta t nem és ragozás ? Az ember törheti az odaliszkok furcsa, sokszínű ruháját, f a- fejét, hogy egy-egy új szónál a látta vállra hulló hajukat, néhány 4 ba-be-t, vagy a ban-bent-t ragassza-e szolgáló keblét, akik hosszúnyelű le­gyezőket mozgattak... De ekkor az 1 apa megrázta a rudat, és Gáspárnak' le kellett ugrania. . a szóföhöz ? És az ő és ü betű... A köszönöm szót egy egész délután gyakorolta. Komikus képet nyújtott, amikor Sem akkor, amikor gazdag jutalom- f ^rpiros ajkát ósücsörítve az ö és mai távoztak a szultán palotájából, f ü be(ü kiejt ésével próbálkozott. sem később soha nem szólt öccseinekA , ... erről a mesés látványról. Ez az őT Mlert tanu l magyand? gyönyörű titka maradt. Gáspár talán J — Szeretnék egyszer elmenni Ma­életében első ízben nem sajnálta, hogy? gyarországra. s ott már magyarul mindig az övé a legveszélyesebb hely f szeretnék beszélni — válaszolta s az­az élő gúla tetején. A t (j n még megtoldotta: szeretném lát­Törökországra emlékezve mentek A ni a Balatont, amelyről már nagyon megint visszafelé a komédiások. Ismét J soka t hallottam. Nehezen megy ,a Németországon keresztül vándoroltak és Gáspár gyakran nem evett mást, csak kenyeret, amely szárazabb volt , magyar nyelv tanulása, de megy. Még sok más egyéb is szóbajött ben vett el. és menyegzőt ült Marié ^ vann ak, akik már eddig is eleget lát­Louise-zal az osztrák császár lányá- A t„t- „ forms^rf irénséneihőL Itt erí­val. mint azelőtt, mert leszokott a sírásról! i s engem nagyon is elgondolkoztatott Tizenötéves volt, amikor nyolceszten­lez a beszélgetés. dős vándorlás után ismét a francia Y Lehetséges, hogy Gertrudát a „ma­határon állottak. \ tgyar tenger" varázsa bírta rá a ma­Megtudták, hogy Napóleon elzavarta • gyar nyelv tanulására? Nem hinném, Josephine-t. akit még tábornok korá- W mert a tanulók ' között idősebbek is fi r lányá- ^ ta k^ a természet szépségeiből. Itt en­.. , .. . , . . . k né! a momentumnál a két nemzet Kezdtek ismét megszokni a francia T . . , , . .. - ,=„.»„„, „„,„/, tro vidéket és bátortalanul fordították^""™* kézszorítását erzem, amelyre szemüket Párizs felé. De megjött a\™9 barátsag pecsetelodik. tavasz, március, és százegy ágyúlövés á Gertruda tavaly végezte el a tizen­jelentette a fővárosból, hogy a csá-! egyéves ipari iskolát, s most egy ve­szárnak fia született, trónörökös, akit ľ gyí üzem tisztviselőnője. Szorgalmas mindjárt a bölcsőben római királlyá A munkájáért s nyelvtanulásáért meg­koronáztatott. I érdemli, hogy egyszer eljusson a Ba­Deburau Fülöp döntött. Ha a csá- " latonhoz, a magyar tengerhez. Búcsúzom a cseh kislánytól, aki 'kezét nyújtva kedves mosollyal az * arcán a „Viszontlátásra"-t csücsöríti. A viszontlátásra és sok sikert a • magyar nyelv tanulásához! KOVÁCS MIKLÓS, Prága. szár boldog, akkor kegyes, és vele együtt valamennyi miniszter, tanácsos, prefektus és végül a legkisebb hiva­talnok is. Ez volt az alkalmas időpont, hogy eljussanak abba a városba, amely az ő szemükben minden művész ott­hona és paradicsoma volt. H ogy vagy, Péter? Mi újság? így szólogatok szomszédom szőke, okos és szépszemű kis­fiához. 0 vonogatja a vállát és fele­li: „Jól vagyok, semmi különös új­ságot nem tudok." Abba is hagyja a felelősdit, és eszecskéje nyomban átvált a maga területére; a gépek csodálatos világába kalandozik. Mert olyan ez az én Péterem, hogyha meg­lát egy traktort a héz előtt elro­bogni, máris éli a traktorosok vilá­gát; szánt, vet, olajoz, anyacsava­rokat mozgat meg. És én bámulom az eszét, a figyelmét, mert éA felnőtt vagyok, de nem ismerem ki maga­mat ennyire a traktorok alkatrészei­ben. De ez még mind semmi. Tud a TU-104-ről, a helikopterek­ről, megállapítja a hidrogénbomba elsőbbságét az atombombával szem­ben, órákat mesélgetne a Sztalinye­cekről, egyszóval az én Péterem irigy­lésre méltóan robban beie a modern kor technikájába. Őszintén megvallom, Péterke ko­rát nem is nagyon merem ösmertet­ni. Nehogy az olvasók kételkedjenek a szó hitelében. Vagy megmondjam, hány éves ? Ezerküencszázötven, szeptember másodikán született. Min­den számolni tudó ember rájöhet te­hát, hogy Péterke most múlt hat éves. Régóta figyelem és csodálom agye­reket. Most, hogy rágondolok, képek villannak, alakulnak bennem Egyszer a kerítésen ugrik be, udvarunkba, és majszosan, porosan elmélkedni kezd. Ott van a helikopter az udvaron, éppen most szedtem rendbe a motor­ját. Azért javítottam, mert egyszeri körülrepülés után nem működött úgy, ahogy kellett volna. Rálátok az udvarukra, egy szó, annyi sem igaz abból, amit mond, de olyan komoly és annyira átélt a mondanivalója, hogy el kell hinnem a hihetetlent, s tovább kell érdeklőd­nöm, mit akar tenni a helikopteré­vel. Van egy másik kép. Ismét sunyin, komolyan sétál be hozzánk lekváros kenyérrel a kezében és én viccesen neki: — No, Péter, nem nősülsz még? — Járok már egy lányhoz, de nem lehet hübelebalázs mód.iára nősülni. Sok az elválás. Előbb kiösmerem a jányt, aztán az esküvő... Zavartan bólingatok, mert arra gondolok, vajon egy húszéves fiatal takarózik-e ilyen hosszú ésszel. A végtelenségig sorolhatnám a képeket Péterről, de nem teszem. Ezeket a jellemzőket is csak az alábbiakért mondottam el. M ert vasárnap reggel szomorú­an, lehangoltan állított be a gyerek. Én a kislányommal viaskodtam, kétéves kis buksijával, mert kért, hogy meséljek és én me­séltem volna, de belekezdhettem-e az egyszeri ember, vagy a Piroska és a farkas történetébe? Kislányom le­intett. és utasított, hogy a Péterke meséjét meséljem, az tetszik neki. De hát mit mesélhetett Péter? Jó, hogy jön, zsebredugott kézzel, leg­alább kiszabadít a kínos helyzetből. Mondom is neki: * — Mesélj csak a lányomnak, Pé­ter! Néz bánatosan és rándít a vállán. — Minek meséljek? Nem élet az enyém! Mintha mellbe vágnának. Mi lelte a fiút? Tegnap még pajkosan, öröm­mel játszott, övé volt a világ, és a technika minden bonyolult vívmá­nya, most meg egyszerre: nem élet az enyém! Mi történt? Ki bántotta meg? Ki vette kedvét a gyereknek? Fag­gatom, szinte harapóval húzom ki belőle a szót, de ő szűkszavú marad és csak annyit mond: — Az iskolapolitika. — Miért, Péter? Hát te azt is tu­dod, mi az az iskolapolitika ? — Hogyne tudnám. — Mi, mondd hát? — Röviden: egy nap egy év! — Ne viccelj, Péter! Én, is jár­tam iskolába. Egy nap nem lehet egy év. Lehet huszonnégy óra ... Lehet, ezernégyszáznegyven perc... Lehet nyolcvanhatezer négyszáz másod­perc... de egy nap egy év nem le­het. Péter mintha együgyűségemen mo­solyogna, villogtatja a fogát. Aztán m egyszerre elkomolyodik az arca, mint a felhőbe bukó napé, és elmélkedik nekem. — Hát én mikor születtem? Ezer­kilencszázötven szeptember másodi­kán. — No és? — Nem vettek fel iskolába. Nem elsején születtem. Egy nappal ké­sőbb. — Jól van, fiacskám, de erre tör­vény van. Nem szabad követ dobni rá, tiszteletben kell tartani, meg kell védeni, ahhoz kell szabni életünket. Magam sem tudom, mit mondtam még. Emlékszem, nagyon belemélyed­tem ama dolgok fejtegetésébe, hogy a törvény meg az élet mit jelent. S tán órákig is erről beszélgettem volna Péternek, ha váratlanul fel nem kacag és szemembe nem vigyorog. — Ostobaság. Egy napból egy évet csinálni ostobaság. — Péter, gondolkozz, fiacskám! Ez már régóta így van. Édesapád ide­jében is így volt. Ha egy nappal ké­sőbb születtél, várjál egy évig. A z én Péterem el is gondolko­zik. s nékem dagad a ked­vem, mert látom, lehet a gye­rekkel okosan szólni, lehet felfogá­sán alakítani. De nézzük csak, korai volt örömöm, ahelyett, hogy belátná, igazat adna, fordít a beszéd mene­tén és fejéről talpára merészeli, ál­lítani a kérdést, mondván: — Mikor kezdődött a tanév? Meglepődöm, zavarba jövök, a lé­legzetem is megakad. Azért kínosan kinyögöm, ne hozzam szégyenbe a felnőtteket: — Szeptember har... ma...(ükén! — No látja! — És vitatkozik ve­lem. — Hát én nem szeptember má­sodikán születtem? Nem egy nappal korábban a tanévnyitónál? — De egy nappal későbben a tör­vényesnél, fiacskám! Ezt értsd meg — hadarom neki a felnőttek, a tör­vényhozók védelmében. — Nem vitatkozom tovább. így be­szélt a tanító néni is velem. Lépten­nyomon a törvényre, az előírásra hi­vatkozott. Hát segít ez rajtam? Egy napért egy évet várjak? Ha még el­sején kezdődött volna a tanítás ... Lemondóan, bánatosan legyint és leül a kislányom mellé. Mesél neki. Erdőben, mezőben sétáltatja, és én a tehetetlenség fenekén rágom a ci­garettacsonkokat. S közben a mesélő kis emberre pislogok. A gépek is­merőjére, hódolójára. Nem merek ér­velni fovább. Szívem, eszem a Péter oldalán! H anem aki meg tudja különböz­tetni az elsejét a másodikától, s egykönnyen csinál napiból évet, évből napot, üljön össze Pé­terrel és magyarázgassa, mire jó az ilyen intézkedés? Mire jó, tanítók, pedagógusok, kép­viselők ? MÄCS JÖZSEF. OJ S Z Ď -I 1956. november 17. «

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents