Új Szó, 1956. október (9. évfolyam, 274-304.szám)

1956-10-04 / 277. szám, csütörtök

P

énteki napon, nyárutói regge! ragadok az istállóajtóba. Nem mozdulok onnan. Füttyösen, inadárdalosan csábos az idő, s én csak a küszöbre gyökerezem. Álmosan, morcosan nézem apámat. Vakarja, keféli, simítja a tehenet s mindezt oly gyöngéden teszi, mintha porcelán-bábun járna a keze. Irigység fog el e nagy kedvesség láttán. De Vilma, a gombos szarvú rá se füttyent az érzékenységemre, hajlítja, görbíti a' derekát, mutatja az útját a vakarónak. A gyöngédség és mindaz, amit apám Vilmával müvei, mondatja velem. — Engem simogathatna inkább. Nem bánná meg. 1 Mintha nem is hallaná a hangom, pedig elég erősen eresztettem, hajol a tehén lágyékához és a vékony erecskéken babrál az u.ija. Nagy, csontos teste szinte roppan s én azon tűnődöm, hogyan lehet erősnek is, gyöngédnek is lenni egy személyben. Ezen gondolkozom s felejtem, mit szóltam előbb. Apám kanyarít az általam csapott ösvényre. — Jobb ez a tehén, mint te. Szófogadóbb. Nézem az arcát, mi lapul a vonásokon. De a horpadás nem nő pogácsává, a száj sem ugrik össze ráncokba, maradnak a tréfa megszokott jegyei. Én próbálom szavait a viccelődés szekerére segíteni. — Csak négy lábon jár a'. Anynyival rosszabb. Apám rám néz, a szeme tiszta üveg, magamat látom benne. — De tejecskét ad. Te meg semmit nem adsz. Kacsint a szemembe, nevet, én elfacsarodom. Mert előre tudta, hofly a riskával bai lesz. ha az ólba kötik. Csendes tavaszi esték boronganak bennem, ritkán ejtett suttogó szavak. Apám és anyám heves szóváltogatása a tehénről. Hogy kell. Szegény emberek segítője, táplálója a tehén. Magam is örültem a készülődésnek, hiszen a kis ostor soha nem esett ki a kezemből. Paraszt akartam lenni mindenáron, földért, igásjószágért dobogott a szivem. Mit tudja, akinek földje, lova, milyen lélekölő, szorongató vágy lakozik abban, akinek nincs. Csak szédelegtem bután a mezőn s az ostorok mintha nekem pattogtak volna, a kis csikók csengője is mintha nekem harangozott volna. E

gyszer a dűlőúton poroztam felfelé s a hegy alatt Lakkos Pista bácsi a kerékkel bajmolódott. Odamentem, segítettem s mikor túl volt a bajon, felült az ökrök farához, indulni akart. Szerencsére rám esett a tekintete ... Nem szóltam én, csak lesujtattan álltam, remegtem. Jóságosan nézett a buksimra, a szemembe, sírásra biggyedt számra és a fejével intett. — Gyere! Röpültem. Mellé ültem. Az ostort is a kezembe adta. Boldog voltam ... A tehénvásárlási szándék azonban fanyar ízt lökött a nyelvemre. Ha ilyen becses a tehén, ha valóban segítő, tápláló, akkor én háttérbe szorulok majd. Mindig a tehén után jövök. Persze aggódásom titkoltam s még akkor sem szóltam apámnak, amikor Vilmát a vásárról vezettük haza s én a farkánál legyeztem fűzfavesszőmmel. S íme rosszízű sejtelmem valóság lett. Apám azzal fizet ki: te meg semmit nem adsz! Pedig járok a libával a tarlóra, gyümölcsöt is szedegetek az ingembe és mindig hazahozom, ő is eszik belőle. Mégis semmit se adok. Mert Vilma a kedves, tejecskét ád. Kesergek a küszöbön és olyasmit forralok magamban, hogy mihelyst alkalom adódik, kicsapom a riskát az erdő alá és otthagyom. Menjen, amerre a feje viszi. Ámbár nincs komolyság az elhatározásban, érzem, pillanatnyi hangulatom hömpölyíti a gondolatot. Vilmát én is szeretem. Ölnyi lucernákat tépek neki a Laposon, pedig Csoba Laci bécsi, a kerülő szemfüles ember. De takarmány igen kevés termett. Eső nem nagyon esett. A fű töve kiégett. A legelön egy harapásnyi fű, annyi se. A marha az istállóban döglődik. A csűri széna fogyóban. Mi lesz télen? Éhen fordulnak fel az állatok. Feji apám Vilmát. Az istálló szaga, a tehén szuszogása és a tej suhogása csodálatos összhang. S én állok a küszöbön, szívemben az iménti bántalommal. Megsokallom a hallgatást s azzal, hogy dűlőre viszem a dolgot, megszólalok. MÁCS JÓZSEF: arm HM — Ha hasznot nem hajtok, minek lődörgök a háznál. Elmegyek. — Hova mennél? — teszi le apám a zsétárt. — Bagócsi bácsihó'. Azért mondtam öt, mert a "Szomszédban lakik s ha apám rá is állna, nem kellene messze menni. Van két jármas tehene, földje is van egy kevés, szántok, vetek, pattogtatok az ostorral, megbecsül. Hívott már nem egyszer fiának, téli estéken állandóan csalogatott. Egy alkalommal el is mentem vele, hogy ott alszom, náluk maradok, de még aznap este visszahozott. Apám a gondolataimban olvas. — Nem kellesz neki. A télen megmutatta. Megszeppenek. Nem azért, mert az elevenemre tapintottak, hanem mert Bagócsi bácsi köszön ránk. Ha most apám szóbahozza, mivel fenyegetődzöm, elvesztem. Forrók a percek, csak olyan forrók, mint ez a szokatlan esővel, fénnyel terhes reggel. Azonban másról esik szó, a szárazságról beszélnek, meg arról, hogy a nagyparaszt presbiterek már a sírhelyeket is vagyon szerint állapítják meg. Ezek szerint a módosakat a domboldalon eresztik le pihenni, a szegényebbeket viszont az aljban, ahol hóolvadás idején lubickolnak a halottak. B

agócsi bácsi beszél gyakrabban; kínos kivárni a mondókáját, erősen köhög. Rémít a köhögése. Mélyről szakadozik fel valami a mellében, köpködni kénytelen, az arca viaszsárga. A megholtaké olyan. És sovány, csontja zörög. A színtelen, vértelen arcban, szemgödröcskékben fényesek, tüzesek a szemek. Ha reggelente ködsüveg alá bújok, a köhögéséről tudom, merre mozog BagóWIIIO kiállók a kapuba, nézni az időre. Alulról kormozódik az ég, toronyhegyesek a felhők és szürkésfeketék. A nap mintha tizedmagával sütne, de már dörög, villámlik. A szél előrefutott s mint óvatos őrjárat szaladgál a házak között. Aztán a porba markol és a ruhámba vágja. Szaladok fel a konyhába. Anyám lábához húzódom. Mosóteknő felé hajlik, délelőttönként így látom őt fáradtan, izzadtan, mióta az eszem tudom. S az égiháború katonái mintha a jelre vártak volna, hogy bejöttem. Dördülnek az ágvúk, .tűzcsíkokra hasadozik az égi függöny. Zápor paskolja az ablakot. Aztán a zápor megakad s szörnyűt, hatalmasat dörren. A kéményen csapódik be a hang, táncoltatja a tányérokat, sápadtan kapaszkodom anyámba. Magához ölel s érzem beléugrott a félelem. Együtt húzódunk ki az udvarra, a templom előtt emberek, asszonyok nagy csoportokban, a toronyba csapott a mennykő, elülső részét súlyosan megrongálta. A

nyám sopánkodik, jajgat, mert a villám a mi házunkat is tönkretehette volna, aztán tessékelne be, de én kibontakozom karjaiból és gurulok a csődülethez. Sárosan, mezítláb, meg gumicsizmában ácsonganak az emberek, csavargatják a nyakukat, hol tart a világ, az isten is önmagát ostorozza. És pillognak a templomtetőre, elülső része összezúzva. Csináltatni kell, pénzbe kerül. Fülelnék, hallgatóznék tovább, de Itő Ernő a lábamra tapos, felsztszsz»nek, tán még jajdulok is s méj neki áll -feljebb. — No haza csak, mer a fenekedre verek! Komolyan, férfiasan állom a tekintetét s aztán odább kullogok. A Bagócsi portára csavarodom, egy doS a kerékpárt fogva az egyik oldalához, a másikhoz engem, ballagunk ebédelni. Bab főtt füstölthússal, de apám csak piszkálja az ételt. Húst nem is eszik. A garádicsra ül. Levert, komor, mintha fájna valamije. Csak néz és gondolkozik. Ülnék mellé, szomorodnék én is, de felfortyan és úgy mint soha azelőtt: — Mit törlészkedsz, mindig az emberen lógsz-fityegsz! Elpityeredem, könny maszatolja az arcom s haragszom Ivósra, mert ő beszél gorombán apámból, ő néz rám szúrósan, ő hurrog le engem. Ha nem mondta volna, hogy „és ha nem te csinálod meg," akkor szépen, szeretettel szólna velem. Pedig hát többen is beleszólnak abba, ki csinálja a templomot. Sok a földje, két pár az igásállata, azért vannak még jó emberek. M

iközben így rakosgatom a gondolatokat keresztben, meg hosszában, Dobos bátyó, a kisbíró áll meg a kapuban. Jóakarónk az öreg, esténként tereferére is eljön. Újságolja álhatatlanul, hogy a presbiterek összedugták a fejüket, kivel csináltatják a templomot. Apám mellett szólt mind s már-már úgy volt, hogy rábízzák, de Ivós szót kért. Nem kerített feneket a dolognak, egyenesen azzal kezdte: — Ezt az isten minden évben megtehetné! Megrökönyödtek a presbiterek és ki akarták karítani Ivóst, de hamar hozzátette: „annak a szavait ismételem, akivel reperáltathi akarjátok." A nagyparasztok hallgattak, babráltak az asztalon, és döntöttek: a másik völgyről hívnak kőművest... Apám se át se bét nem mond, s a kisbíró csapja a sarat feljebb. A garádicsot nézi, mintha a falu minden gondja belészakadt volna. Anyám elJlelteni, aifii Uttmi Ó, hányszor láttam álmomban jót, s erényt! S olykor elfeledtem: gondot, bajt és sértést, Mindent, ami emberi méltóságom sárbataposta, mint kedvese fényképét a becsapott legény. Részese voltam búnak, gondnak, s ha most megkérdezem, — mint embert — önmagamat, mi bűnöm volt, mit vétettem! — Nem tudom. Sosem voltam szerepvivöje rangnak irigységnek, s bűnöm, ha van: hinni tudtam. S néha már azon kapom magam, kevés ez az egy élet, s tón rövid is arra, hogy meggyúrjam sérteti, konok szívemet, hogy szemérmesen újra befogadja a bizalmat, mit száműztek belőle. De miért is faggatom most magam, ha így megsértve is nő a lelkem? Én magyar voltomnak e szűk hazában új értelmet, és merészebb célt leltem, s hogy megmaradtam, s lettem, ami lettem. TÖRÖK ELEMÉR esi bácsi. Mondják, tanácsolják, füveket szedjen, teába főzze és igya. De van-e ideje? Kevés földjét bitangolni hagyja, miből él akkor. Az eke szarvára dől majd, a nyavalya ott végzi ki! Az udvaron szöszmötölünk, Bagócsi bácsi azért lépett át, hogy apám este nézze meg a kemencét. Nem sül benne jól a kenyér. Igazítson rajta valamit. Aztán megy, mi meg asztalhoz ülünk és várom, mit rak anyám elénk. Pirítós kenyeret és tejet. Apám, mielőtt enne, megsimítja a fejemet és sapkát tesz rá, mondván. — Ne menj sehová. És mosolya összevillan az anyáméval. — Ha én megöregszek, úgyis te keresed a kenyeret! Mint májusi esőre a rét, nagyot növök egyszeriben. Kihúzom magam, feszítek, de nem szólok, kuksolok, nem rontom, amit kivívtam. Csak figyelmesebb leszek apámra, aki kedvetlen, gondterhelten mondja. — Takarmány nincs. Az a nagy baj. Legeltetnyi kéne. — Legeltetek én — kap buzgóságom az alkalmon. — Hol legeltetnél? — A Golab partján. Megint anyámra pillant és felkél az asztaltól. A padfeljáróhoz megy bicikliért, szerszámos hátizsákért és elkarikázik. Falábiba kemencét csinálni. Nincs nagyobb építkezés, kemence a legnagyobb, tűzhely a legkisebb, nincs munka, nincs pénz. Csak gond, az van szerivel. Azt nem kell pénzért venni. Ingyen adogatják. Bennem a buzgóság apadhatatlan, básnyira a csődüléstől. A •gazda köhög, fuldokol, iszkol el a vér az arcából, mellette Ivós Bertalan surcban, szál ingben, mezítláb. A templomtető rokkanásán a szeme. S mondja, ez költség lesz. Megtoldanám, nem baj, apámnak úgy sincs munkája, nekünk is élni kell. De csak beleharapok a szóba, mert az udvarra apám kanyarodik. Dél van. Ebédelni jött s csak most látja, mi történt. Beljebb tolja a kerékpárt s Ivós mellé állva szemléli ö is a bajt. Sok szomorkás, szánó-bánó arcot láttam eddig, az apámé viszont olyan, mintha fényesítenék. Mintha nem is a templomba vágott volna az égi ostor, hanem a gyepbe, vagy az öreg szilvafába. Hosszan nézi a rokkanást, majd Ivósra vet egy pillantást, mint akinek legjobban megy dolga. — No, az isten ezt minden évben megtehetné! Bagócsi bácsi vigyorog s megértőn, jóindulatúan. — Kétszer is, hé. Csak Ivósnak marad szenvtelen az arca. Apámra lopja a tekintetét, egymásba kapaszkodik a pillantásuk s utálat, ellenszenv lobog a nézésben. Ivós f z iriígységtől csepegőn: — És ha nem te csinálod meg? — Hát ki? Má' csak nem csináltatjátok idegennel? Mikor lebzselek munka nélkül — szeppennek a kérdések apám szájára. Ivós mosolyog a bajuszába és a mosolya olyan lefitymáló, magabiztos, hogy legszívesebben követ kapnék fel s azt vágnám a hátába. Apám észreveszi a szándékom, megfogja a kezem és a gőgösen távozó után bocsájtja. — Térdepelni soha nem fogok előttetek! lenben zsebrevágván az újságot, felpaprikázottan veszekedik, hogy penészedjenek meg a preshiterek a templomukban, üsse meg őket a guta, soha ne legyen békességük. Záporozik a szó, taréja veri apámat is, engem is. Nem jól érzem magam. jó a szimatom, sejtem, hogy könnyen az én fenekem helyettesítheti a presbitereket, hát a szó-csendet kivárva odatolakodom apámhoz. — Azt mondta reggel, legeltethetek. Csodálkozásomra nem ripakodik, kiismerhetetlenek az érzések, a térde közé billent és gyöngéden cirógatja a homlokomat. — Ne féljőnk, lesz még ez másképpen is! Sugárzik a boldogságom, felkapom apám szavait. — Bíz igaz a'. Legeltetem a tehenet. Bornyúja lesz. Szerzőnk osztan fődet Is. Ragadunk egymás pillantásába. Apám csendesen elfordul, harmatfélét présel a pillájára, anyám hangosan sír. Én pedig elkötöm a tehén láncát s reggeli haragosommal poroszkálok a folyó partjára. Nagy tervek, elhatározások kopognak a mellemben. A folyó mindkét partját elfoglalom. Senki földje az. A Vilma legelője lesz. Ha késő őszig legeltetek, a takarmány kitart. S én leszek, aki télre ólban marasztom a tehenet. Forr a délután, amint szekerek zörögnek el mellettem. Jól jött az eső, lehet tarlót szántani. Nógatom én is Vilmát, szedje szaporábban a lábát, jó folyóparti zöldet haraphat. A helyet már ki is lestem, csaknem derékig érő ott a fű. A napocska is a tehén kedvére jár, issza fel a harmaíot, S vizes fűtől Vilma fíásmenéif kapna. A

hegy lábánál, ahol a folyó kanyarog. kék pára a Jevegő. Szakadozik fel szemlátomást a pára, napsugarak milliárdja lövöldöz bele. A folyót átszelő híd másik oídaíári kanyarodok a kiszemelt helyre. És legeltetem Vilmát, szorítom a láncát s nekem is étvágyam gerjed, olyan az evése. Habzsolja a füvet, kanyarítja be a nyelvével, nem üti fel a fejét, beleszagolni a levegőbe. S azón a parcellán, amelyik az általam kiszemelt helyre fut, Bagó Pál bátyó szántogat. Abban merülök el, hogy ez a méregember nem vagdossa lovait az ostorral. Káromkodik csavarosakat, ha az eke kibillen, de az ostorral nem csap. Mert fukar az öreg* Leggazdagabb a faluban, szőlője, cselédje s lova négy, mégis újságpapírba' csavarja a cigarettát. A lovakat nem is ütné meg, inkább a szolgára sújt, ha ott van a közelében. Éppen fordul megint a barázdába! és jön a folyópart felé. A lovak bátí ran lépegetnek, könnyen viszik az ekét. De a föld köves, ugrik ki belőle az eke. S Bagó bátyó a huncut istenét szidja. Szitkozódása a partot éri s én odakapom a tekintetem. Látom, k:-kilép a barázdából, szeme a Vil-mát szúrja s nem áll be a szája. Dagadnak nyakán az erek és hadonász egyre. A lovak a fenyegető ököltől meg-megugranak. Nevethetnékem támad és nem tudok ellentállni. Ügy kacagok, hogy Vilma is rámnéz. Az ingemet szagolgatja. Bagó lovai közben kiérnek a parcella végére. S a gazda suhint az ostorával. — Te'mit röhögsz itt? — Semmit — oldalog el a jókedvem. — A tehén kiét legeli? — Parti fű, senki földje. — Ügy? Senki földje. Én neked senki vagyok? És a gazda mérge bolondul ráng az ostorban. Üti, vágja Vilmát, a szegény állat ugrik, meeenkül. Az üstöke suttogására szökik előre, én elhasalok s vagy tíz métert csúszók, de a láncot nem engedem. Ekkor már bennem is halálos a méreg. Sírva toporzékolok és kiabálok. — Engem üssön, ne a Vilmát! Drága pénzen vettük! — Oszt az enyémből tartjátok el. Az én répalapum hordjátok, az én lucernámban gázoltok, tik nyomorultak, koldus népség. Azonnal haza és többé ne lássalak. Görcsösen kapaszkodom a tehén láncába, a szivem erősen dobog, mint a foglyul ejtett nyúlfiókáé s szeretném, óhajtanám apámat itt tudni, hozzábújni, zokogni. De sehol a dűlőn egy ember, aki mellém állna, pártomat fogná. Tehetetlen mocorgok s nem indulok se té se tova. Nézek riadtan az emberre és ha a szemem ölne, ez a gyalázatos Bagó nyomban halott lenne. A nap szégyenkezve bukik egy feíhőszárny mögé, mintha láthatatlan száj lehelne, meghomályosodik a világ. S Bagó rémként üstökével a híd felé mutat. — Arra vezet az út! L

esütött fővel, megbántottan vánszorgok. A szívem nehéz, a mellemre is mintha szorulna valami, kapkodom a levegőt. Megsiketült a világ, nem hallok se szekérzörgést, se ostorpattintást. Apámat pislantom meg az istállóajtóban. Derűsen nyit kaput és már dicséretre mordulna a szája, de tekintete hirtelen összekapódik. — Csikkadt az a tehén. Nem legeltetted? — Hazazavartak. — Kicsoda ? — Bagó. Fogam közé szorított keménységem könnyben oldódik. Borulok apámhoz és elszipogom, hogyan viselkedett a gazda. Részletezem az esetet, kitérek arra is, hogy Vilma húzta a rövidebbet. Észre se veszem, hogy jó anyám a garádicson. Be se fejezem jóformán s ő már hangosan vagdos a Bagó por-' ta felé. Ügy, mint korábban a presbiterekre. Mert apámnak nincs munkája, s mától nekem sincsen. Sorstársak vagyunk... Estig,, üli^k szívszorongva, azon, mit ér. Vilma nélkül a szegénység. Apám távolodó kopogása bont ki gondolataimból. Nyúlik valamerre s az útkereszteződésen Bagóval találkozik. Máskor előre köszöntötte, sapkáját is megemelte, most fagyosan néma marad, a fejét is elfordítja. ÜJ SZÖ 1956. október - 7 i. '