Új Szó, 1956. október (9. évfolyam, 274-304.szám)

1956-10-04 / 277. szám, csütörtök

Iparosítjuk a losonci járást Kezünkben a föld kincse A szabad ég alatt fúrnak, robbantanak a podrečanyi bányászok ÜGY VAN AZ TALÁN mindenkivei, ha az ember valami nagyon szépet, újat, igen tetszetősei lát, repes a szive az örömtől. Ez történt velem is. I>3soncra utaztam. Rég voltam itt, a múlt év végén. Most, amikor a Kriváň völgyében a városka felé röpített bennünket a gyorsvonat, a kitárt ablakon néztük az őszi színekbe vedlő tájat. Lónyabánya után simulékonyabbak már a dombok. A learatott tarlókon szoraalmasan szántanak, vetnek a gazdák. A kicsiny podrečanyi állomás előtt robogunk el, s a kilátást függönyként eltakaró, lombjukat hullató fákat elhagyva, a távolban, a kékes hegyecskék ölén feltűnik a láthatáron a gácsi vár. Ez még a megszokott, szemet pihentető kép. De mi ez itt a szemünk előtt? Közvetlenül a falu határában, az elhanyagolt parkkal övezett, kopottas kastély szomszédságában ? Tavaly móg ezen a helyen fúrókutak ágaskodtak. Vasércet kerestek és magnezitet találtak. Ezt tudta mindenki. A fúrótornyok már eltűntek. A néhány száz méternyire levő magas bányafelvonó torony előtt, — ez még a földtani kutatókhoz tartozik, — olyan a föld, mintha óriási vakondok túrta volna fel. Hátul friss, okkersárga földhalmaz magasodik. Buldózerek hasítják a földet, a bágerek hosszú zsiráfnyaka le-följár, teherautókba szórják a felharapott földet. A kocsik percek múlva megindulnak nehéz rakományukkal .. . Most vidéke jut eszembe, — a felszíni bányák — ahol mammut-gépszerkezelek takarítják el a földet, s abból új hegyecskéknek keresztelhető magas dombok képződnek a bányák közelében. Itt is így lenne? Nem lehet más! Itt már javában folyhat a munka. Meg kell ezt nézni! Ahol pedig új bányát nyitnak, ott új, modern üzemet is építenek. Megtudtam, meglesz az is. Második ötéves tervünk müve lesz. Mit ielent ez Losoncnak? A húszas évek elején a fejlett ipari város ipari temetővé változott. Most újra fejlődésnek indul. Iparosítjuk a járást! Podrečany csak néhány kilométernyire fekszik Losonctól. A városban új lakónegyedek épülnek majd, s mint hallottam, baromfifeldolgozó üzemet, új kultúrházat is kapnak. A FELSZÍNI BÁNYA nem megy ki a fejemből. Ilyesmit Losonc környékén?! S talán még sem kellene ezen csodálkozni. Hiszen az első köztársaság idején, amikor csak a messzebb fekvő ružinai magnezit-bánya, meg a Fülek környéki kőbányák működtek, a várost egy bányász-kohász városhoz hasonlították; „Szlovákiai vörös Kladnónak" nevezték. És joggal. A munkásmozgalomban résztvevő, a nép jólétéért kitartóan küzdő kommunisták meg is érdemelték ezt a kitüntető elneyezést. A húszas évek végén a moszkvai Dinamó-üzem vörös zászlaját kapták meg, melyet ma is úgy őriznek, mint a szemük fényét. Az idősebb elvtársak — Sinka elvtársék — akik a múltban e zászló alatt küzdöttek, az elnyomatás éveiben életük kockáztatásával rejtegették, s ma, ha ünnepségek idején kibontják, könnybelábad a szemük. Harcuk nem volt hiábavaló. A múlt „szlovákiai vörös Kladnóját" most a második ötéves terv idején nemcsak jelképesen hozhatjuk hasonlatba a fejlett cseh ipari központtal, hanem a valóságban is, ha más, rokon iparágban és kisebb méretek között. Ott szenet hoznak a felszínre és vasat, acélt termelnek. Itt meg a magnezitet bányásszák ki a föld mélyéből, s az új magnezitkohászati üzemben olyan kiváló tüzilló téglákat fognak majd gyártani a kladnói martinászok részére is, hogy a múltéhoz viszonyítva még sugárzóbb, izzób vörös fények ragyognak majd városuk felett. Testvéri rokonságban voltak évtizedekkel ezelőtt, most még szorosabbra fűződik ez a baráti kötelékük. MILYEN IS AZ ÚJ BÁNYA? Aki ismeri az új, nagy építkezések kezdetét, nvüzsgését-forgását, s a szokásos rendetlenséget, azt mind megtalálhatja itt. S ennél még többet is. Mert az új felszíni bánya még csak most „épül", bágerek kanalazzák a földet, s mind mélyebb, szélesebb és kiterjedtebb „gödörből" szórják a vöröses sárga földet a teherautókba, míg el nem érik a szürkés fehéren csillogó, márványköhöz hasonló magnezit-réteget. Hosszú évszázadokig, évezredeki kellett e nagy kincsnek a föld alatt szunnyadnia, míg végre az ember, a P 0 J SZÖ 1956. október 4. mi emberünk rátalált. Kezünkben van már a föld kincse! A lónyabányai magnezitüzemet tánláló régi Ružinabánya már kimerült. S az ottani bányászok most átjöttek ide, hogy innen táplálják, még jobb minőségű nyersanyaggal lássák el régi üzemüket, míg majd az új gyár fel nem épül... Érdemes volt idejönni, olyan tartalékok rejlenek a föld mélyében, hogy száz év múlva sem tudják majd az egészet felszínre hozni. Az új felszíni bánya elülső részében, ahol már eltakarították a földréteget, már munkálkodnak a bányászok. A szabad ég alatt dolgoznak, fúrnak, robbantanak, mint a kőbányákban. Ilyenkor hatalmas dörej rezegteti meg a levegőt. Majd teherautók gördülnek a gödörbe, hogy onnan a gyárba szállítsák a magnezitet. Jobboldalt a magaslaton kis fabódé áll. Ez a vezető, a munkairányító székhelye. Körös-körül magas oszlopokon reflektorszerü lámpák. Az est közeledtével gyulladnak ki. Amikor ezrek és milliók nyugvóra térnek, itt a nyüzsgésforgás, motorzúgás, a messzire hangzó robbanás hangja oiyan, mint nappal... ULBRIK ONDREJ, az új bánya vezetője, derék, magas, szemüveges férfi. Öt is a Ružina-bányából helyezték ide. Tizenhárom évig dolgozott ott, irányította a munkát. A „főhadiszállásán", a szűk, kicsi deszkabódéban beszélgetünk, ahol még ülőhely is alig akad. Mondja, hogy Ružinán a föld alatt igazi bányászmunka folyt. Bányászlámpással világítottak, ha feltört a víz, gumiruhát öltöttek magukra. — Itt mégis jobban tetszik. Újszerű a munka, a földréteg eltakarítása, új tapasztalatokkal gazdagszunk, — mondja Ulbrik. Ez a szakmáját szerető műszaki ember legnagyobb öröme. Meg kell hagyni, Ulbrik kiváló szakember, a bányásznapon ki is tüntették. Épp a nehézségekről kezdünk beszélni, amikor nagy mérgesen beállít Pavel Drozd fúrómester, az egyik munkacsoport vezetője. Erős, izmos kezét felemeli, hogy ezzel is nyomatékot adjon mondanivalójának. — Üzemvezető úr, ez már nem mehet így tovább! Az egyik kocsi megint defektet kapott. Erre ugy-e a terv nem gondol?! Megint lemaradunk — mondja hevesen és a harcsabajúszos emberek módjára végigsimít kicsiny, nyírott bajuszán. — Mondja csak, jnikor lesz már kész a mellékvágány és a rakodó?! — kérdezi sürgetően, pedig maga is jól tudja és látja is, hogy már épülőben van a mellékvágány és a rakodó helyét is készítik, hogy a banyát összekössék a vasútvonallal, a lónyabányai üzemekkel. Sürgős ez annál is inkább, mert ezen akarják majd szállítani az új üzem építéséhez szükséges anyagot. Ulbrik mindezt újra elmagyarázza neki, de Drozd félbeszakítja. — Tudom én ezt, látom én ezt, de bánt ez a sok defekt, üzemvezető úr ... — panaszolja újra keservét az idős bányász. — Olyan „úr" azért mégsem vagyok, Drozd elvtárs, — mondja a bánya vezetője és maga is kissé leforrázva érzi magát. — Nekem már csak erre jár a nyelvem, — magyarázza Drozd és látszik rajta, hogy mep akar valamit mondani valami szépet, jót, heiyreigazítót, de a szó nem röppen az ajkáról. Csak nyel egy nagyot. — Mondja csak Drozd elvtárs, — szólítom meg, már csak azért is, hogy elhessegessem kissé mérgét — hol érzi jobban magát, itt, vagy Rúžinán? —Hát... — kezdi elnyújtottan, mintha nehezére esnék a válasz. — Itt azért jobban tetszik, itt nem fojtott, nem poros a levegő, a szél piilanatok alatt szétfújja a port. Ott Ružinán pedig már telezabáltuk magunkat azzal... De tudja kérem, én méais jobban szeretem a föld alatti murikát, ahhoz vagyok szokva . .. Eljön az az idő is, Drozd bácsi, — vigasztalja Ulbrik, — hogy egyszer itt is dolgozhatunk majd a föld alatt, nemcsak a felszínen, hanem lent is. két fronton egyszerre... — Bizony, rengeteg itt a kő... tetszik is itt nekem, egészségesebb hely ez, — bólogat Drozd. — Azért mégsem tetszhet itt minden magának — ugrik szavába Ulbrik, — itt a szállítás... No, ezen is túl leszünk, ha megépítjük az új vágányt. Hát ez a fabódé tetszik? Nincs öltözőnk, mosdónk, éttermünk... — s íróasztala fiókjába nyúl, egy tervrajzot vesz elő és kiteregeti. — Nézzék, ha rövidesen nem kapjuk meg a szomszédos kastélyt, amit meg kellene kapnunk, mert néhány nap múlva annyira előrehaladunk a munkában, annyira bővül a bánya, hogy bekerül a veszélyes övezetbe, s akkor nem maradhatnak ott a gyermekek, — s felém ford '1 magyarázólag, — kisebb fajta nevelő intézet van ott kéreun. Ezt az illetékes szervek is tudják, de ha ennek ellenére sem kapnánk meg, építőanyagunk van bőven, s egykettőre felépítjük a szociális épületet... I- • festene. .. DROZD A RAJZ FÖLÉ HAJOL és szemlélgeti. Látja a nagy étterem helyét, a mosdót, az irodahelyiségeket. És jólesően elmosolyodik, mintha csak mondaná: Bár csak már meglenne. .. Meg lesz az biztosan... — Azért el is dicsekedhetnek valamivel az elvtársnak! — int most felém és bíztatja Ulbrikot. A vezető mondia is, mennyire fokozódott itt a munkatermelékenység. Mondjuk, ha a Ružina Bányában négyezer tonna magnezitkő kitermeléséhez 90—100 munkaerőre volt szükség, itt a felszíni bányában négyezerötszáz tonnát 35 ember kitermel. A gépek is sokat segítenek. És jövőre még több gépet kapnak. S ha a jövő év első negyedében már üzembe helyezik a mellékvágányt, egy tonna magnezitkő szállítása kb. 7 koronával olcsóbb lesz. Pavel Drozd szinte hízik örömében, hogy egy „idegennek", egy nem hozzájuk tartozó embernek ilyesmivel dicsekedhetnek. Hadd tudja meg az ország, hogy ők derekas munkát végeznek, még akkor is, ha régi, rossz szokásból néha-néha „úrnak" is szólítja vezetőjét. És télen, majd ha fagy, havazik, hogy fognak majd dolgozni? — kérdem. — Meleg vatelin ruhát kapunk és forró teát! — vágja ki Drozd és büszkélkedve hozzáteszi, — kezünk alatt ég a munka, nem érünk rá majd úgysem „fagyoskodni".. — De még nem tudjuk, hogyan leszünk a teljesítéssel, — veszi át a szót Ulbrik. — Még a bányásznap előtt vállaltuk, hogy december 21-re teljesítjük az évi tervet. Akkor még egy műszakban dolgoztunk, de most háromban... Drozd felveti a fejét: No még ilyet! Hogy mondhat ilyesmit, talán kételkedik bennünk?! Nem szereti a nagy szavakat, a zengzetes ígéreteket, ahhoz ő nincs hozzászokva, szerényen csak ezt mondja: — Ha így megy tovább, mint most, akkor nem maradunk szégyenben. Most is 108 százalékra teljesítjük a tervet... Bennünk nem fognak csalódni, üzemvezető elvtárs! Drozd maga is érzi, hogy többet nem is illik mondania, utolsó szavai tettetígérők. S aki ismeri őket, tudja, megtartják szavukat. Búcsúzik, siet vissza a munkahelyére. Ulbrik szeretettel, melegséggel néz utána és mintha csak magának magyarázná, mintha csak magában mérlegelné a helyzetet, halkan megjegyzi: — Drozd és tá'-sai a mi támaszunk. Régi szakemberek. Nélkülük bizony nehezen kezdhettük volna meg itt az új felszíni bányában a munkát... PETRÖCI BÁLINT Látogatás a rozsnyói vadgyümölcsfeldolgozó fióküzemben Az egyik rozsnyói utcácskában van a Kelet szlovákiai Konzervgyár kassai üzemének fiókja. Kis üzem, harminc alkalmazottat számlál, mégis érdemes írni róla. Mikor beléptem az üzem ajtaján, csakiígy zengett a nóta a lányok, aszszonyok ajkáról. Nótáztak a szőkék, daloltak a barnák, miközben serényen járt a kezük. Éppen fekete-áfonya konzerveket készítettek. Kellemes gyümölcsillat érzett a levegőben. Alig tekintettem körül, idősebb derűs arcú férfi kérdezte meg, hogy mi járatban vagyok. Beke László volt, a gyümölcsfelvásárlás vezetője. Szóba elegyedtünk, amíg körülöttünk nótáztak a szorgalmas lányok, asszonyok. Beke László elmondotta, hogy ez a kis fióküzem három járás vadgyümölcsét dolgozza fel, a szepsi, rozsnyói, és röcei járások vadgyümölcstermését. Jelenleg 50 000 üveg fekete-áfonya konzervet készít. A fekete-áfonya, — amit errefelé boronyicának hívnak —, kitűnő csemege, különösen így, kompót formájában. Literes és félliteres üvegekbe rakják a koromfekete gyümölcsöt és egész üveghegyéket építenek. Az áfonyakonzerv három hónapig megfigyelés alatt áll az üzem raktárában, ez a romlási határidő. Ha a három hónapot kibírta, elindulhat a boltok s a vásárlók felé. A gyümölcsfeldolgozás — szezonmunka. Rendszerint június elejével kezdik és januárban ér véget. Ez évben, mivel a három járás területén elenyészően kevés gomba termeit, egy hónappal későbben kezdték a munkát. Ua véget ér az áfonya feldolgozása, hozzálátnak a csipke szárításához és osztályozásához. Ez évben mintegy 12 vagon csipkebogyót dolgoznak fel ebben a kis fióküzemben. A csipkebogyót teherautókkal szállítják a gyűjtőhelyre a három járás falvaiból és városail ból. A vadgyümölcsöt többnyire gye-, rekek szedik, de sok felnőtt is bekapcsolódik ebbe a gyűjtőmunkába. Beke László ezután elmondotta, hogy a vadgyümölcsszedőknél bevezetik a házi szárítást. A hajszárítás megkönynyíti az üzem munkáját és javára válik a gyümölcsgyüjtöknek is. A háziszárításról az üzem szakemberei tartanak előadásokat a járás falvaiban. Ez a kis fióküzem 'ivaly mintegy 300 mázsa szárított csipkebogyót ex-, portált Svédországba és más északi államokba. Ez idén még többet akarnak exportálni, mivel nagyobbak a terméskilátások. Mindez a fióküzem jó hírnél vét emeli, a rozsnyói és rozsnyókör -1 nyéki vadgyümölcsök jó ízét dicséri. Nemkülönben a kis üzem dolgozónőinek kezemunkáját, akik a legjobb igyekezettel dolgoznak. Beke László végül büszkén jelenti ki, hogy az üzem ál-, landóan 110—150 százalékra teljesiti havi tervét. De a leányok, asszonyok szorgalmának van is értelme, hiszen 40—45 koronát is megkeresnek az ügyesebbek naponta. Végigjárjuk a kis üzemet, megnézzük a feldolgozótermet, a szárítót raktárakat. Mindenütt kedves arcú, nevető kedvű fiatalok köszöntenek bennünket, de az idősebbek sem savanyodnak meg itt, ahol az édes gyümölcsök illata leng. Bende Bargit Szabó Arankára mosolyog és már ziimmögteti is a nótát. Zupkoné és Prepokné, Rispán Anna és a többiek a dal ritmusára dolgoznak. Hiába, dal is kell a jó munkához, öröm is kell, mert az örömérzés: az élet sója. Ha az ünnepi ebédhez fekete-áfonya is kerül, gondoljunk a dolgozó kezekre, amelyek elkészítették nekünk és üvegekbe szorították a gömöri erdők és hegyek vadgyümölcsének zamatát, illa-, tát. D. GY. Újra a kassai pékségről A

z elmúlt időkben számos méltat lankodásnak és jogos bírálatnak voltunk fültanúi a kassai péküzemekkel kapcsolatban. Rossz a kenyér s különféle — oda nem való tárgyakat — találnak benne. A sok oírálat után joggal várta mindenki, hogy ez az állapot végre megszűnik. Egy bizonyos ideig csend is lett s elmaradtak szerkesztőségünkből a pékipari termékek bírálóinak látogatásai. De ez csak vihar előtti csend volt. A napokban Onderkó István, a Kassai Magasépítészeti Vállalat 1. számú üzemének dolgozója kopogtatott be hozzánk. Látszott rajta a zavar, s mint megtudtuk, kissé restelkedett, hogy ö is, — mint annyi sok más — a kasai pékség ügyében jött. No de ha már eljött, hát kiöntötte szívét. — Hát megint az a pékség — kezdte mondókáját. — Itt van kérem a bizonyíték, amit a mákoskalácsban találtunk. Előveit egy kis csomagot, ahonnan egy jókora anyacsavar került elő, a ráragadt tésztával és mákkal. — No mit szólnak ehhez? — kérdezi. M

egtudjuk, hogy tegnap, a déli órákban Kövér István, Köbényi Zoltán, Fabisik Ferenc és Najmik Ferdinánd dolgozókkal közösen vett a Lenin-utcai 137. sz. péküzletben egy egész mákoskalácsot, amelyben a mákon kívül az anyacsavar is meghúzódott. Ez a felfedezés majdnem egy fogába került Kövér Istvánnak. A végén már a méltatlankodás mellett mosolyogtunk is Onderkó elvtárssal azon, hogy mennyi leleményességgel gondoskodnak a pékipar dolgozói arról, hogy termékeikben a fogyasztók a szegtől kezdve spárgát, gyújtóit, anyacsavart s hasonló töltelékeket találhassanak. Reméljük, hogy a kassai péküzemek dolgozói nem fognak mosolyogni ezen a „zsákba-macska" játékon, hanem végre tesznek is valamit annak érdekében, hogy a fogyasztóközönséget a jövőben ne érjék ilyen kellemetlen meglepetések. K. I. Ez is megtörténhet? A napokban az Ymca előtt a 11es trilbusszra szálltam fel. A megállónál csupán ketten szálltunk fel, a troli is csak félig volt telve utasokkal. A jegykezelő előtt pénztárcámat előhúzva jegyet kértem, és mivel nem volt kisebb pénzdarabom, tízkoronással fizettem. Azaz csak akartam, — Aprót kérek — szólt rám szigorúan a kalauznő. — Sajnos nincsen, hisz ha lenne apróval fizetnék. Negyven éve Nehéz, felelősségteljes, de amellett magasztos munkában eltelt negyven év szállt el felette. Ezt az időt a legdrágább kincs, az egészség védelmére szentelte. Kiváló sebész, akiről Kelet-Szlovákiában sok szó esik. Az elmúlt negyven esztendő alatt nem kevesebb, mint 20 ezer nehezebb, és 10 ezer különféle kisebb-nagyobb operációt végzett. Ezek az operációk, az életnek visszaadott betegek száma ékesen beszélnek fáradhatatlan munkájáról. Munkája nem csak abban nyilvánul meg, hogy kiváló sebész és klinikavezető, hansm mint pedagógus új orvosokat nevel, akiknek átadja nagy tudását. A betegekhez való nemes viszonyát nem csak az orvosnövendékeknek adja át, hanem az egészségügyi dolgozóknak. Sok száz magas képzettségű nővért kapott az egészségügy, akik az általa vezetett iskolából kerültek ki. Gazdag szervezői és nevelői adottságait forró szeretette! szenteli — mint első dékán — a Kassai Orvosi Egyetem megalapításának. Az ifjúsághoz való nemes viszonyát legjobban a fiatal orvosgeneráció nevelése tükrözi vissza, akiknek jóbarátjuk, tanítójuk és atyai tanácsadójuk. Gazdag tapasztalatait állandóan tovább adja idősebb és fiatalabb kollégáinak. Több prímárt segített ahhoz a magas képzettséghez, amellyel ma önállóan és sikeresen állják meg helyüket egyes kórházi osztályokon. A kassai kórházban ott látjuk őt a betegek között. Naponta 14 órát is dolgozik. Ahol alakja feltűnik, ott szemmel láthatóan felélénkülnek a betegek. Páciensei bíznak benne. Tudatában vannak, hogy mindent elkövet életük megmentéséért, egészségük visszaadásáért. Ez a kiváló egészségügyi dolgozó MUDr. Ján Kňazovicky egyetemi tanár, a Kassai Állami Kórház sebész főorvosa, aki a napokban ünnepli 40 éves orvosi jubileumát. Kelet-Szlovákia dolgozói szeretettel emlékeznek meg e kiváló sebészről s őszinte szívből jövő szeretettel kívánnak neki sikert további munkájához. —ki— A kalauznő egyszerre tüzbejött. — Ismerem az ilyenfajta utasokat, tapasztalatból tudom, miért szállnak fel tízkoronással, meg ötvenessel. Nagyon jól megértettem a célzást én is, az utasok is. — Bocsásson meg, de semmi szándékom sem volt potyán utazni. Erre ö hirtelen a szavamba vágott és rákvörös lett, a legdurvább hangon or-. dította: — Majd én megtanítom magát! Most két óra van, estig velem fog utazni! Remélem, elég idő lesz ahhoz, hogy megtanulja, ne szálljon fel a trolira, ha nincs aprópénze. — No ne haragudjék — szólttm most már én is dühösen — de tízkoronából már csak illő visszaadni. — No, nézze meg az ember, még a végén engem leckéztet, hogy miből adok vissza, miből nem. Vegye tudomásul, nem vagyok köteles visszaadni, de maga köteles hatvan fillérrel fizetni. l\lem folytatom tovább, legszivesebben otthagytam volna a 10 koronát és menekültem volna a botrányból, a durva kalauznőtől. Nem az dühített fel, hogy nem váltotta fel a pénzt, nem. Hanem a rendkívül durva hang, a rosszindulat.' és a kalauznő egész magatartása, amely egy kicsit sem vall arra, hogy az utazók érdekeit, szolgálja. Nem beszélve arról, mennyire el lehetett volna kerülni egy kis jóakarattal a botrányos jelenetet. De még elkeserítőbb dolog, amikor becsületes szándékú embereket csalási szándékkal gyanúsítanak. Azóta úgy ülök fel a 11-es trolibuszra, mintha foghúzásra készülnék! Inét