Új Szó, 1956. október (9. évfolyam, 274-304.szám)

1956-10-25 / 298. szám, csütörtök

Előszó Gömör egyik legrégebben megült falujában járok. Egy 1244-böl váló adománylevélben még colonia Dettarum alakban szerepel a község neve. Aztán évtizedek, évszázadok változtatnak, alakítanak a néven. 1427-ben Dether, 1489-ben pedig már Dyther a helységnév. Régebbi és mai krónikában egy töröl fakadt kétféle népről beszélnek Gömörben. Az egyik, az ismertebb: a palóc. A másik, a kevésbé ismert: a barkó. A barkókra tán a palócoknál is jellemzőbb a fogékony ész, az eleven áthaió értelem, a furfang, a csúmi-csacarni szerető okoskodás, a tréfa, az évődés, a gúny, a csipkedés, a virtus és a lobbanékony súg. Egyszóval mindaz, ami az időben egybefogott történelemmel kialakúlt a barkóságban s a barkóságról. A jellegzetességek csomóba gyűjtése nem öncélú. Inkább amolyan magyarázkodás, bevezetésféle egy a világtól sokáig elhatárolt, elsáncolt faluba, amely e sorok íróját azért csábította oda, mert a házakat barkók lakják. Elképzelésektől, megismerésre szomjas szenvedélytől szívdobogva siettem Détérbe. A falu határában, réten, patakparton gyönyörű fűzfák hajlonganak s a délutáni hunyorgó fényben olyan zöldek, rikítók a levelek, mintha tavaszra hajtanának, erőt, életet lélegezve, mint a negyven éves asszonyok. Első döbbenet, hogy a házakat megfejthetetlen óvatosság a lejtó dombok oldalába emelte. Eddig sehol nem látott kép tárulkozik elém. Kertek, gyümölcsösök futnak az útra szérűkkel, istállókkal s a hajlékok annyira elrejtettek, mint tüzes szép lányok arcában a szemérem. Az ősök építkezésbe eresztett furfangját, számítását valószínűen a hegyekből leömlö hóvíz, vagy a nyári zápor magyarázza. A ráijesztő természet dobta félre útjából a házakat, embereket. Benn a házak között semmi titokzatosság. Az élet megszokott rendje szerint ökrös, lovas, tehenes fogatok poroszkálnak, járnak ki a faluból és vissza, éppenséggel méheszorgálommal, mert vetésre, szüretre érett az idő. Minden régi, ósdi itten, csak ezek a villanyoszlopok nyújtózkodnak óva intő újjként, hogy az idő megriasztott sihederként előrefutott s megállt Détérben is. Felkiáltójelként, zárkózott Ságot, maradiságot koptat óként, kinek ahogy tetszik. S most már az előszóból elég legyen, jöjjenek a barkók, beszé'jenek ők, mi csak nézzük, hallgassuk őket. Bú és ör5m az élet A hetvenhárom esztendős Borbás Kálmán házában formálódik teljessé ez a vélemény. Hordó szőlő, must mellett, estének évadján. A gazda a hordó körül bajmolódik éppen, az aszszonyt meg a tűzhely melege rántja magához. Esti csendesség, békesség iili a hajlékot. S a konyha egyszerűsége mintha ehhez a fülzúgató csendességhez idomulna. Vendégszerető székre, lócára ragasztó népség a barkó. Kálmán bácsi fogadkozik is, hogy egy szó annyit se mond, ha előbb nem esek ne'd a szőlőnek. Hajlok a biztatásra, hát kilép belőle az örök mesélő, az emlékekben, futó tűnődésekben bugyborékoló barkó és nagy kerülővel ott kezdi, azzal markolja meg a szívemet, hogy: — Hatvan éve fogom az eke szarvát! S hogy mi minden fér el ebben a hatvan esztendőben, mennyi bú és milyen kevéske öröm, az ázalog most a szavaiban. Négyéves gyerkőcnek teszi magát s mondja, hogy akkor még kint hált a marha a mezőn, nagy tűzőn égett el a szoknyája. Nyolcéves korában meg már álló napig szántott egy siket lánynak gatyavarrásért. Szűrben és ködmimben nevelte a• vadon, mert kevés volt az apai föld, szegénység termett rajta. Első feleségétől három palántácska marad. Kettő sarlagban pusztul el, sokan pusztulnak el akkor sar'nijban. Aztán a tizennégyes háború. Hét és fél esztendeig távol. Negyvenéves, mikor másodszor nősül. Mármár úgy tűnik, rendbejönnek, a szegénységböt talpraállnak, de a harmincas évek nehéz válsága egészen elporlasztja a hitet. Jótálló volt kilencvenezer koronáért. Arra ment a vagyona. Elárverezték. Fenékig keserű pohár az élet. Megijeszti, elakasztja szavát az emlékezés. Mert nem azért ülünk az estén, hogy egy elfütyült élet terhes sirámain keseregjünk. No de tágul a szív. Az ember az asszonyra, az összetörtre, az asztmásra pislogva folytatja ifjon, Fújdogál a hideg szél kedvre gyúlva, hogy van pipája kettő, szárából szokta volt szívni a gondolatokat. Elárverezés előtt és után rengeteget szívott, ült a küszöbön vagy a vályúnál, vagy a jászolon és nehéz volt a szíve. De szívta, rágta a csutorát társaságban is. Ahol a barkóság erényeit, pajkosságát, virtusát mindig megmutatta. Egyszer ő is elámította a falu népét. Fogadott, hogy egy öt koronáson megüli az állami mént. Akik fogadtak vele, vágták a csődört alatta, de az öt korona nem esett a földre. Nyert, büszke, bátor huszár volt, de mindennek a vége az lett, hogy Feleden ült két napot. Állatkínzásért. Huszonöt éve történt a dolog szerinte és a Barázda szerint. Mert bizony ki is újságolták ... Barabás bácsival, az öszhajú, megöregedett barkóval megértőn, melegen szorítok kezet. Az iskolában Két helyen folyik a tanítás. A nagyobbak á falu közepén, a kisebbek, a sejpítök a falu végén készülnek az életre. Az előbbiben Bálint Lajos áll a katedránál. Éppen beszélgetési óra van. Kilenc szöszke, barna lány, meg tíz fiú szívja magába a tudást, az értelmet. Tegnapi lakodalom eseményei peregnek a nyelveken. Egy-egy mondat formálódik gondolattá, hogy én csak baltán (leső) vótam, hogy Kovács Palyi bácsival senki se mert táncolni, anynyira sürgött, hogy a dobostortán az vót: a vőlegény legyen ojan hiú, esztendőre legyen egy kis fiú! Az egyik kicsiny emberke még azt is el meri mondani, hogy fiéla cimborája olyan jól érezte magát, hogy nem átallotta megkérdeznyi: — Szétdőlött-e má' az iskola? — Á, nem a', ott a hejin! A másik iskolában pedig énekórát tart Ruszó Zoltán igazgató. Negyvenkét lány-fiú üli a padokat vegyesen. Lánc, lánc, eszterlánc, meg Kiugrott a gombóc a fazékból, ez váltakozik, ez harsan fe> n sok gyermektorokból. íme, a tisztalapok a vadokban. láblógatva, (ÉLETKÉPEK DÉTÉRBŐL) figyelmesen, hány szakember, hány mérnök, orvos lesz belőlük? A mi kezünkben vannak, lelkükért, értelmükért mi vagyunk a felelősek. Őket, a gyermekeket nézem, de Kálmán bácsira gondolok, legszívesebben ideültetném mellém, hogy lesse, itt frissül a szellem, a jövő, ez a gyermeksereg már az új renddel növö, lépegető ifjúság! Az iskolában egyébként az egész ifjúságra ajtót nyitunk. Bálint Lajos elmondja, hogy a CSISZ-szervezet él, dolgozik. Brigádban, színdarabok betanulásában elsörendűek. Különösen a falusi témájú darabokban otthonosak. Tenni szeretnek, gyűlésekre járni nem. A sporthoz is kedvük lenne, de alkalmas rét nincs, szántóföldből meg nem mérnek nekik pályát! Persze szó szót követ és beszél arról is, ami nem tetszik, ami baj. A lányok többnyire nem fejezik be a nyolc osztályt. Mert tizenöt-tizenhat éves korban már férjhez mennek. A törvény tiltaná ezt, de a szülök nem bánják. Ha a tanító ilyen esetben-látogat, hát az édesanya így tesz pontot a mondat végére: — Ájiszen férhe valaó má jö! Ősi szokás, hogy * szülők ötéves gyereknek már magyarázgatják, ez lesz a te embered, ez neked való. Ilyenkor birtok beszél a birtokhoz s akár szeretik egymást, akár nem, megesküdnek. Pedig zúg, visszhangzik most is a fülembe a lányok felkapott szava: — Één la? Deétérbe, seteétbe legémvel sétányi? Nem mennék éen la! De mennek. És korán mennek. És ez baj. Bálint barátommal kilépünk a napfényes udvarra. A szomszéd asszony kendert állítgat a kerítéshez. Egy ember köszön rá, de nem veszi észre. Az ember meg is jegyzi: nem hajja, annyira teríti! Aztán szüretelő szekér zörög mellette. Az asszony felkapja a fejét és azt mondja: nagy erővel (sokan) mennek! Csupa régi szó, a nyelv ősi fordulatai, hajlékonysága, tömörsége. Nyelvvésznek kellene jönni és mondatokat, szavakat, árnyalatokat lejegyezni. Aki détérit hallgat, szerelmes lesz a nyelvbe. A kapuban öreg asszonnyal hoz össze a szerencse. A lányokat említjük, korai férjhezmenésüket s ö így: — Één is úgy mentem férhe! Összeboronálták az emberrel. Házasság után egyszer külön is éltek három hétig. Akkor szerette meg az urát, amikor favágni járt az erdőre. Jó barátját fa ütötte agyon. A szomorú eset f éltetni, megszerettetni kezdte az embert, mert nagy volt a család ... Az öregasszony az élet súlyos terhével pillog a porba, mi meg rá és a játszó, labdázó gyerekekre. Irigylem a tanítót. A legnehezebbel kell megküzdenie: az öreg • televény szokással, az idő ittf elejtett iszapjával: a maradisággal. Cigánytelepen A legszélső ház tulajdonosa: Danyi Barnabás. Javakorabeli ember értetlenkedik a látogatáson. Mit keres az ö udvarában ez az idegen, soha nem látott, soha nem ismert ember. Jön az udvarába, holott ö még fel sem ebredt. Jár az istállóba, megnézi a hízóját, meg a kijáró két süldőt, de még nem ébredt fel, tegnapi lakodalom íze, szaga, mámora andalítja. És a betévedt jön, leül az asztalhoz és kérdez és les, hallgat, hogy majd kiesik a száján. Furcsárolja ezt a gazda, azért szóbaereszkedik nagy bátortalanul és azt kérdi, ki vagyok, mit akarok? Söt a váratlan látogatás három asszonyt is a lócára csábit. Az egyik, a kályha mellett iilő még menyasszony és olyan szép, hogy nem kívánkozik el róla a szem. így, ilyen feszültségben, nehezen engedő tartózkodásban kerekedik ki az élet. Az ember őslakos, minden hozzátartozója, elődje détéri. Kétszer nősült. Öt gyerek eltartója. Forró a szíve, meleghangú a klarinétja. A gesztetei zeEGY MII LIOMOS SZÖVETKEZETBEN Az emberek még jobban is élhetnének — Mi újság ? — Szürke egyhangúságban telnek napjaink. Szorgalmasan dolgozunk. Nem történik a mi szövetkezetünkben semmi. — Semmi? — kérdem vissza meglepetésem hangsúlyozásával az egységes földművesszövetkezetek tagjaitól. Mert gyakran találkozom a fenti mondással szövetkezeti vezetők, egyszerű szövetkezetesek részéről. Hát az, hogy „szorgalmasan dolgoznak" — az semmi? Az már minden szövetkezetben olyan természetes? A minap beugrottam (de valóban csak beugrottam) a hodoníni járásbeli prušánkyi EFSZ-be. Tudtam, hogy jó szövetkezet. Nem ir beszélek róluk másképpen, mint a milliomosokról. Egyik elismerést a másik után kapják. Az elismerések mögött pedig példás termelési és pénzügyi eredmények húzódnak meg. Nem csoda, Vezetőiknek jó gazdákat választottak. Pavel Rehánek, a szövetkezet elnöke a párt Központi Bizottságának, dolgos felesége a párt gottwaldovi kerületi bizottságának tagja. Václav Šimek agronómusukat az idei május elsején tüntette ki a köztársaság elnöke a Munka Érdemrendjével. Prušánkyn nagyon értik és értékelik, mi a munkások és dolgozó parasztok harci szövetségének a lényege. Széles utcái vannak a falunak, a házakat tarka majolika csempék díszítik. a hazak előtt virágoskertek. Nem élhetnek itt rosszul az emberek. Szombat délután van. Talán nem is lesz senki a szövetkezet irodájában. Az elnököt és az agronómust mégis ott találom. — "Mi újság? — kérdem az elnököt. Iratokat tanulmányozott Šimek- kel. Bizony idomként ez is szükséges. — Az aratási eredmények nem a legrosszabbak — szerénykedik az öreg. — A búza hektáronként 32, az árpa 26, a zab 35 mázsát adott. 190 hektárnyi búzából 9 hektáron 45, zabból 4 hektáron 38 mázsa termett. Nagy dolog ez a vetömagnemesítés szempontjából. Kukoricát 28 hektáron termesztünk, de ebben Szlovákia megelőz. Hát ilyen szürke egyhangúságban telnek a prušánkyi szövetkezetesek napjai. Valóban nincs semmi más újság a házuk táján? Beszél tovább az állattenyésztés terén elért eredményeikről. Hogy nemrég Grišin szovjet nagykövet is meglátogatta és megdicsérte őket. Hogy 2500 gyümölcsfájuk van, ebből 600 őszibarack. Hogy az idén nem vált be az uborka, de azért sebaj. — Tavaly 26 koronát terveztünk munkaegységenként s 28 koronát fizettünk. A természetbeni járandóságok értéke munkaegységenként 11 korona. Tudjuk, van, ahol többet fizetnek. De nálunk jobban bevált a pótjutalmazások rendszere. A tagok előre tudják, mikor, mit és hol kell végezniök, előre tudják, mennyit kereshetnek, ezért jobban megy a munka, jobb a munkaerkölcs. A pótjutalmat a kukorica és a krumpli után természetben, a cukorrépa után pénzben kapják meg. így fokozza az anyagi érdekeltség elvének helyes alkalmazása a szorgalmat, a termelési eredményeket és persze a tagok jövedelmét. — A szövetkezet 55 lova segít a háztáji gazdaság körüli munka elvégzésében. Háromszáz ledolgozott munkaegység után 30 órára fogatot kap a tag a kocsissal és a kocsival együtt. Ennyi segítség elég. Senkinek sincs gondja, hogy nem tud fogatot szerezni. • A prušánkyi szövetkezetesek szinte „verekszenek" a munkáért. Többen az idősebbek közül, akik azelőtt Kuffner báró bécsi bankárnak robotoltak, attól tartanak, hogy a végén a sok gép még elveszi a kenyerüket. Pedig az igazság az, hogy bármennyit termelnek, az állam mindent átvesz és rendesen megfizet. A társadalombiztosítás időszerű reformjával kapcsolatban is mond egy-két szót az elnök: — Az öregek eddig is jól megvoltak közöttünk, ha nem is éltek úgy, mint a paradicsomban. Rég elmúlt az az idő, amikor még verklivel jártak egyik ajtótól a másikig kéregetni a munkaképtelen öregek. Ezentúl még jobb lesz. A nagyobb nyugdíj nyugodalmasabb életet biztosít. Szövetkezeti könyvelőnk — Hrebačka — unokái tanúsága szerint elmúlt már 70 esztendős. Azonban most sem akarja még letenni a lantot. Aprólékosan tanulmányozza az új törvényjavaslatot és azt fejtegeti, hogy az üzemi munkásokkal együtt a szövetkezetesek öregkorát is megédesíti az új rendezés. Nagyobb lesz a nyugdíja, a szövetkezetben is keres, nem szorul majd a gyerekei támogatására. Kiszámítottuk azt is, hogy a 60 szövetkezeti gyerek orvossága tavaly 9000 koronába került. Az új esztendőben ez a pénz is a zsebünkben marad. — Tavaly heten gazdálkodtak a faluban, saját szakállukra. Az idén már csak öten. A zárszámadás után jött közibénk a hathektáros Jozef Imrich. Szívesen fogadtuk. — Prusánky rangsorban az ötödik EFSZ a köztársaságban. A gottwaldovi kerületben az első. Belföldről, külföldről állandóan folyik itt a falujárás, szövetkezetnézés, tapasztalatcsere. Pavel Rehánek négy éve elnöke a szövetkezetnek. Azelőtt a HNB elnöke és a szövetkezet alelnöke volt. Mondhatna még sok érdekeset. Például, hogy állandóan tervezgetnek. Hogy még előbbre akarnak törni. De Šimek ránéz. Indulnak a határba. Megbeszélik a jövő heti munka sorrendjét. Még hogy szürke egyhanoúsáqban telnek a napjaik. Hogy nem történik az ö szövetkezetükben soha semmi. Hallottak már ilyet... Utószó Ilyenkor mondja egyik-másik olvasó: Csak a szépet írják meg. Lakkoznak. Rózsaszínű szemüvegen át néznek mindent. Hát nem! Az igazat írjuk meg. Hogy az élet szép és a jövő még szebb lehet. Hogy az emberek még jobban is élhetnének. Nagyobb jólétben. Nagyobb kultúrában. Prušánkyn .is. Máshol is! SZILY IMRE nekarban nagyon kapátós. De a kenyeret nem a klarinét jelenti. Az útépítési vállalat Fülekkurtán. Ezerháromig keres. A szoba szépen bútorozott, a komra is rendes és nem üres. Olyan ez a ház belülről, mint akármelyik paraszté, munkásé. A megélhetési gondok elmenekültek belőle. Bevallom, mindeme tetszetős látvány után is a kíváncsiság gyötör és kérdem: — Mi fáj magának ebben a világban? — Nekem semmi se fáj. Még ijjen élet nem vót. A felesége szemérmesen, félve ereszti: — Még a faluba is tudónk adni kocscsön. Jobban belemelegedünk és kérdést kérdésre teszünk. Volt-e már fürdőben vagy rekreáción? Nem volt. A mérnök úr mondta: • — Danyikám, elmehetne fürdőbe, de én aszt feleltem, nincs nekem semmi bajom. Rádiója, földje, pénze ... A rekreációt még nem érti. Egyébként az élet dicsérete árad ebből a faluszéli házból! Egy ember, aki sokakban gondolkozik Ki tudhatja, milyen a détéri kisüstönfótt, ha nem én? Pincében kóstolgatom, de mintha tüzet öntenék le, olyan az ereje. Kovács Géza bátyánk ugyan csak mosolyog nem éppen szép bajusza alatt. Mert miféle gyenge teremtménye ez az ember az istennek, ha még ettől is keheg. Katona cimborája is ott a pincében, búcsúzkodnak, emlékeznek. Borivók hangulata uralkodik el a helyiségen, pedig mi csak kisüstönföttet iszogatunk. Iszogatunk, meg beszélgetünk. Mindenféle baj szóbajön, hogy nagy munka vót a házat rendbeszedni, javíttatni, megtoldani, de meg kell annak tenni, akinek nagy legény fia van. Olyanokat mond az én vendéglátóm, hogy egyszerre megfogantatja bennem az életképet. Látom a falusi öregedő apákat, anyákat, akik gyermekük pelyhesedésének láttán még egyszer vackolnak. De úgy, hogy az övék már csak a kocik vagy a konyha, vagy egy sarkacska, a többi, a minden az új f északrakó gyereké. Hogy aztán fáj-e ez a félreállás, ez a figyelmeztető öregedés, ki~ a megmondhatója? Az élet rendje így követeli s ők nem tesznek ellehe ... Nem tudom, a tíz falubéli kommunistának az érdeme-e, de Kovács bátyánk koccingatás, torokreszelés közben többször* is ismétli: — Ma mindenki jobban él! Összehasonlítgatása is egészen egyéni, szívmelengetö. Két világot úgy mér fel az esze, hogy akkor gebedt a munkában a parasztember. Kaszált setéttől-setétig, ha ott volt az ideje, meg rengeteg időt elfecsérelt szecskázással, meg favágással, most meg villanygép vágja, aprózza a szénát, a fát, kaszálógép nyírja a rétet. A beadás? A paraszt sohase tartotta meg a terményt magának! Az árral megelégedett? Az árpa árát kevesli. Amit azért kap, nem pénz, semmi. Meghitt, őszinte az eszmecsere s szinte zajtalan billen szebb oldalára az élet. A nagyobb igényre, a villanyra, a rádiókra, az autóbuszjáratra s mindarra, ami ezt a falut gyorsabb tempóra fogja. Mert nincs még közösségi élet, de a hajlam sok emberben már megvan. Lám, Barabás bácsin a tüske sajdít, amit haszontalan emberek taszítottak bele s ez látását is homályosítja, Kovácsot meg a távlat, a holnap ragadja el, az ujjunk se egyforma ... Egy bizonyos, hogy ez a Kovács, ez a tizennégy hektáros paraszt minden barkóban megsejtő, gondolkodó! Este is, másnap is, nyelvünkre veszszük még a jövöt. Ötvenhétig elkészül a töltés a házak között, ősszel, tavasszal nem lesz sártenger ... És búcsúzkodunk A barkók nyelve, szokása, lassúsága bennem lüktet, amint az autóbusz röppen ki a faluból. Visszapillantok többször is a házakra és olybá tűnik a völgy, mintha foszló, emelkedő köd ülné, amelyből napfényre lép majd a falu... Egyébként Gömörben öszidő járja. Hűvösek a nappalok s a zúzmarás harmatba fáradhatatlan fújdogál a hideg szél. MACS JÓZSEF 0 J_sz 0 1956. október 25.