Új Szó, 1956. szeptember (9. évfolyam, 244-273.szám)

1956-09-01 / 244. szám, szombat

obsiua-t jégbarlang | A Lúčnicával Északon A hegyek világában A hegyek világában jóval üdébb a természet, mint a síkságon. Komorabb a zöld és élesebben dominál. Ezt a jellegzetességet egyfelől a gyakori csapadék, másfelől a hatalmas erdőségek, legelők kölcsönzik. Hirtelen viharok szaggatják meg a fákat. Morajlanak a zordon sziklák. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt egy egész nyáron át tartózkodtam Dobšinán, de majdnem minden nap nyakonöntött a zápor. Az erdős hegyhátak lecsalják a fellegeket. Kedves ismerősként üdvözlöm a felhők magasáig nyújtózkodó csúcsoka!. Emlékek mordulnak bennem, ahogy d vonatablakon kitekintve elibém fodrozódik a völgy. A Sajó vize is elöcsillan a füzek lugasából s egy pillanatra karomon érzem bizsergető hűsét. Szűkül a völgy, döccen a vicinális és megáll. Fekete hajú kalauz kiáltja: DobšiOstromolj 'V a? autóbuszt Az állomáson nagy, szürke autóbuszt ostromol vagy félszáz ember. A dobšina-poprádi járat autóbuszát. Sűrűn pislogó, borrai fűtött férfi ölelget egy suhancot. — Ne törd magad, La! Hadd kapaszkodjanak fel előbb a fehércselédek. A tömzsi, hullámos hajú Laji izgatottan topog: — Lemaradunk. Később kiderül, hogy Laji magyarországi rokon. Özdi. Látogatóba jött a hegyek közé. Fertálynyit sem fordul az óra mutatója s már színültig a busz. Lajiék a lépcsőn szoronganak. A nagybácsi jókedvűen sziporkázik. Laji morcos. Bedördül a motor. Indulunk. A Stratenai-völgyben A város mellett szaladunk fel a hegyre. Jó kaptató. Szerpentineken kanyargunk, a mélységben: Dob ši n a. Olybá tűnik a városka, mint a gyerekek színes kookaépftménye. Játékváros, játékházák. összezsugorította őket a mélység. Mintha Kremnica felett röpülnénk, hol ki hol betakarják a várost a hegyek. Borzongás lopakodik végig az ember gerincén, ahogy letekint a mélységbe. Mi lenne, ha befordulnánk? Pozdorjává törne a csontunk is. A motor fáradhatatlanul dohog. A sofőr keményen markolja a volánt. A borzongás kicsorbul ezen a biztonságon. Tekintetünkkel isszuk a tájat. A gondolat már nem is él, csak a szemlélet. A pupilla felfogja és a lélekbe vetíti a panorámát. A hullámos hegyeket, a fenyőrengeteget, az ég világoskék kárpitját, a törpe házakat, s posztoló salakdombokat. Egyre vadregényesebb, egyre szűkebb a völgy. Szeszélyes alakú sziklák guggolnak a magasban. Óriások szájából kihullt fogak. Mézszínú patak rohan sziklaágyában. Fenyők fektetnek belé hosszú árnyakat. A napsugár is me§hűvösödik a sziklafalak alatt. Ez a híres Sztratenai-völgy. Olyan élesen kanyarodik az út, hogy szinte féloldalra dől az autóbusz. Az egyik völgynyílásból tó vize villog. Mesterséges tó a hegyek öblében: a dobšinai duzzasztógát és erőmű. A hegyek derekában vasoszlopokra feszített drótokon fut a több ezer voltos áram. Vasbörtön é ben feszül az erő, amit a kis hegyi patakokból sajtol a győzelmes ember. Idegenforgalom és prospektus Az autóbusz megáll. Megérkeztünk a Dobšlnai-jégbarianghoz. Az én utam eddig vezetett. A turistaszálló előtt sok autóbusz, személygépkocsi parkol. Közöttük néhány magyarországi Ikarusz. Átellenben szökőkút csobog, tetszetősen gyöngyözik a megragyogó vízsugár, gyerekek fogják körbe. Mennyi kiránduló, mennyi barna testű ember hemzseg szerte! Félkaréjban ülnek a gyepen, sétálnak a fenyőfák alatt futó erdei ösvényeken, pihennek a durván gyalult gyantaillatú padokon. Könnyű csevegés, játék, hancúrozó jókedv. Szlovák, magyar, cseh, német 6zavak röpködnek. Mielőtt felmennék a barlanghoz, lepihenek a büfé előterében álló kerek asztalka mellé. Figyelem az embereket. Mellettem egy szőke nő képes-levelezőlapokat ír. Mélyen fölébe hajlik, biztosan rövidlátó. Kolleganője, egy feltűnően csinos, fekete hajú lány borospoharat szorongat a kezében. Érdekes, milyen nagy az ellentét a kéz és az arc között. Mert az arc rózsaszínbe játszó fehér, finoman ívelt szemöldökkel, széles, sima homlokkal. Az értelmes arcot méltó keretbe fogja a dúsan omló hajzuhatag A kéz széles, kérges; vastag ujjakkal, töredezett körömmel. Munkásnő keze. A lány kolléganője felé nyújtja a porát. — Igyál! — mondja. A szőke sietősen kortyint. Csehül beszélnek. Később kiderül, hogy kladnóiak. Valamelyik kladnói gyár dolgozói ... Hangos, zajos fiatalok nyomulnak a trafik elé. Magyarországiak. Képeslevelezőlapokat várárolnak. Az egyik megkérdezi: — Prospektus nem kapható? A trafikos mentegetőzik: — Sajnos, csak szlovák van. — Kár. Hiába, nem tudok szlovákul. Tél a nyárban Járjuk a föld alatti jégországot. Hatalmas termek, hosszú kőfolyosók őrzik a hideget, jégoszlopok vakító szépségét. Csodálatos a természet alkotó ereje. Néhány méterre innen perzsel a napsugár, aranyderűt esőz a fákra. S itt lenn huhogtató hideg, jéglapok, zúzmarás sziklák. Fent 25 fokos hőség, lent 2 fokos hideg. Ez a különbA párbeszéd elgondolkoztat. Hiba ez! öt nyelven kellene nyomtatni ezeket a prospektusokat. Hadd vigyék ki a világba a szlovákiai tájak szépségét. A gubó szálait oldani kell már a világ minden nyelvén. A jég birodalmában Egy nagyobb csoport indul felfelé a jégbarlanghoz vezető hegyi utacskán. Csatlakozom hozzájuk. Bizony, jói meghúzódik az ember ina, míg eléri & tengerszint feletti 969 métert, mert ebben a magasságban fekszik a barlang bejárata. Nekipirosodva, verejtékezve értem fel én is. A bejárat előtt már sok ember várakozott a bebocsátásra. Végre felkészülnek a vezetők és kitárják kaput. A barlang torkából hideg lehelet csap felénk. Sokan vatelinos kabátot vesznek kölcsön, mások pullóverbe bújnak. Felhajtják a gallért, mintba télidön a jó meleg szobából taposnának ki a hózivatarba. — Nam kapok náthát? — tapad férje oldalához egy fiatalasszony. A férj nevet: — Ugyan, szívem, Megszokjuk a hideget. Kíváncsian indulunk a természet nagy jégszekrényébe, a Dobšinai-jégbarlangba. Az alacsony, pinceszerű bejárat felett márványtábla áll. A barlang felfedezőinek, a dobšinai bányamérnököknek emlékére helyezték a sziklafalba. íme: „E barlang felfedezői: Ruffinyi Jenő, Méga Endre és Láng Gusztáv Elismerésül a városi közönség Felfedezve 1870-ik év június 15-én." Falépcsőkön ereszkedünk lejjebb és lejjebb a szakállas, micisapkáe vezető nyomában. És egyszerre csak szélesre tárulkozik a szűk folyosó. Csodálatos látvány. Szikrázó jégoszlopok tartják a mennyezetet. Jég, zúzmara mindenütt. Fázósan húzza be az ember a nyakát. A vezető köszönti a látogatókat és megmondja a föld alatti terem nevét: Cintorín. Temető. Csakugyan. A jégoszlopok úgy villognak, mint a temető sírkövei holdfényes éjeken. Húsz méterre vagyunk a föld alatt. Idősebb parasztasszony ragadja meg embere karját. — Miért is jöttünk ide? Még ránk szakad ez a sziklabolt? — Uqyan. ugyan. Ne rémüldözz már — torkolja le embere. — Hova valók? — kérdem tőlük. — Tósnyárasdiak — felelik egyszerre. — Szövetkezetesek? — Azok — ereszkedik beszédbe a keskeny arcú, feketekalapos ember, — Kirándulni jöttünk a Tátrába és a Dobšinai-jégbarlanqot is útbaej'.ettük. — Hányan jöttek? — Negyvenkilencen. Autóbusszal vagyunk. Tudja, bevégeztük az aratást, cséplést, hát kiruccantunk egy kicsit országot látni. Jó ez a kis pihenés, szórakozás. Tovább nem kérdezősködhettem, mert odébb mentünk, elkeveredünk. Arra gondoltam, milyen egészséges ez a paraszt-kimozdulás, országbarangolás. Látni, örülni, mélyet lélegzeni. Tósnyárasdi oarasztok a Dobšinai-jégbarlangban. Egykor kuriózum, ma valóság. így kellene minden szövetkezetben csinálni... ség őrzi a nyár kellős közepén is a telet. Ennyi a magyarázat. De járjuk csak végig a föld alatti folyosókat, mennyivel többet kapunk a nyers logikánál. A Rózsák termében csupa jégvirág. habfehér hókristály. A légkorszak rekedt meg itt talán? Az örökkévalóság? Jég ragyog mindenütt, jég szikrázik a villanyfényben. És egyezerre csak fölfelé vezetnek a faiepcsők. Fogy, fogy a mélység a talpunk alatt. Kiérünk a napfényre, a melegre, amely bizserget, fürdet és pazarlón osztogatja csókját. A szakállas vezetőtől tudakozódom. Elmondja, hogy a nyári hónapokban 700—1000 ember is megfordul naponta ebben i világhíres barlangban. Csehek, magyarok, németek, románok és más népek fiai távoliabbak is: angolok, svédek, kínaiak... * * * Ballagok a hegyről lefelé és (elém köszön a táj. Bércek és fenyökoszorúk, derűs, zöld tisztások. A nap alkonyatra hajlik, rubintcseppek hullanak a fákra. Valahonnan felsír a pásztorsíp, mélabúsan, mint a fenyvesek susogása, szelek zúgása. A hang átrezdül a völgyön, hogy felivódjon a rengeteg erdőkben. Dénes György Az utazás A bratislavai állomáson kezdődött. Természetesen, mint minden utazás, búcsúzkodással. Potyognak a könnyek, lengenek a zsebkendők, elhangzanak az utolsó figyelmeztetések: „Aztán szégyent ne valljatok" és végre indulunk. Briinn, Prága, Decin. Kétórás időzés a határon, amit éjjel félháromkor lépünk át. Reggel nyolckor Berlinben vagyunk. Az NDK-ban és utunk további szakaszán is meglep bennünket a vonatok és egyéb jármüvek másodpercnyi pontossága. A vonatok indulása és érkezése szerint az órákat is eligazíthatjuk. Sassmtzból tizennégy órakor szállunk hajóra. Hajónk neve: Konung Gustáv V. Esős időben vágunk neki az ötórás útnak. A szél egyre erősödik, később viharossá válik, egyre magasabbak i lesznek a hullámok, alaposan meghintáztatják a hajót. Alig néhányan utaztak közülünk tengeren és így együttesünk kilencven százaléka megkapta a tengeri betegséget. Többen fehér arccal támasztották a hajó korlátját, Kevesebben a hajó fedélzetén sétáltak gyors lépésben, de mindez nem segített. A legedzettebb utasok és hajósok is, akik naponta járják a tengert, megtépázott állapotban, „kitűnő színben" értek partot. frelleborgban fúvószenekarral fo•*• gadnak bennünket. Itt aztán vonatra szállunk, Malmőig ülve folytatjuk az utat, majd M almot öl Oslóig hálókocsiban. Itt együttesünk managere, P. Ditrichson fogadott bennünket. A villásreggelin a Viking-hotelben a Csehszlovák—Norvég Kultúregyesület megbízottja üdvözölt és óriási virágcsokrot adott át nekünk. Oslo—Bergen A bergeni vasútvonal, amelyet e század elején fejeztek be, 492 km hosszú. Oslótól Bergenig a tengeri út 12 óráig tart. Alföld, legelők, vöfgyek, fatemplomocskák, vonatunk vidáman robog a gyönyörű vidéken. Az ember nem tudja, hová nézzen, mit figyeljen. Alagutakon rohanunk át (Oslótól Bergenig 184 alagút van), vonatunk több helyütt hóval borított, vakító hegyóriások tövében halad. Egyszer ragyogóan süt a nap, másszor zuhog az eső, így váltakozik az idő. A legromantikusabb útszakasz Finse állomástól kezdődik. Az állomás épületével szemben a Hardangersky-jégmező fehérlik. Közel a peronhoz kristálytiszta tó felülete fénylik. Emelkedünk tovább és elérjük a vonal legmagasabb pontját: Tangevatn-t, (1301 m) mely vízválasztó az Északi-tenger és a Skagerrák között. Innét már lefelé haladunk. Elénk tárul Flamsdel hatalmas völgykatlanja. Alattunk kígyózik a hegyi út sziklák és buja növények között. Szerelvényünk a sziklába vájt keskeny ösvényen halad. Alattunk 500 m mély szakadék. Mindenki az ablakban. Myrdal állomás után az útszakasz leghosszabb alagútja következik, az 5311 m-es Gravahalski-alagút. Upsete állomáson a tengerszínt feletti magasság 850 m. Körülöttünk csendes, ezüstösen fénylő tavak, vízesések, fából épült nyaralók, halászházikók. Hanem Voss-nál a tengerszínt feletti magasság már csak 57 m. Voss a turistaélet központja. T/ égtelen hosszúságúnak tetsző r fjord mellett utazunk tovább. A fjordban kis miniatűr-szigetek úszl nak, amelyeken éppen csak egy ház van, fiatal házaspár, két szöszke kisgyerek, egy-két kecske és aprójószág. Esti kilenckor megérkezünk Bergenbe. Norvég népviseletbe öltözött fiúk és lányok fogadnak. Az állomás előtt várakozó autóbuszig norvég nép-, zene dallamos ütemeire lépkedünk. Vacsora alatt norvég népi táncokkal (Springár, Halting, Ml) szórakoztat

í nak. Az újságok együttesünk fényképeivel vannak tele. Holnapi feliépéi sünkről adnak hírt. Az egyik ilyen cikk utolsó bekezdésében érdekes, megnevettető: „Az együttest, szólis-: tákat és egyes táncjeleneteket ábrá-. zoló képeket a színház pénztáránál le-, het beszerezni." TTolnapi fellépésünket mindanjp. " nyian nagy izgalommal vár? jak. Idegen környezetben, idegen em-. berek között lépünk fel. Este hétkor d színpadról először fogunk szembenézni a hideg észak lelkes közömégével, Bergen, 1956. augusztus 21-én. Ing. Tölgyessy György KULTURÁLIS HÍREK E hő 25-én a szlovák Lúčnica ének'és táncegyüttes a norvég Bergenben lépett fel nagy sikerrel és másnap el-, utazott Oslóba. A norvég fővárosban a Folke Theatre-ben (Népszínház) szere-: pelt először, ahol a közönség különöseri az együttes táncszámait jutalmazta nagy tapsokkal. *** A velencei filmfesztiválon kihirdették a rövidfilmek eredményeit. A nagydíjat egy amerikai film kapta. A Móra Ferenc novellájából készült Szánkó (rendezte Szemes Mihály) és a Kövek, várak, emberek (rendezte Szőts István) című magyar rövidfilmeket oklevéllel díjazták. Kiállítás nyílt Zürichben Paul Cézanne műveiből, a kiváló francia festőművész halálának 50. évfordulója alkalmából. Bertold Brecht világhírű művészegyüttese nagy sikerrel vendégszere-: pel Londonban. OcLaLmn, acLaLejin... (Szlovák népballada) Odalenn, odalenn, arra alá messze, Két szerető egymást jószívvel szerette. Ki őket irigyli, jusson kárhozatra, Hankát anyja mégis kőbe falaztatta. Az erdőből Jancsi betért egy udvarra, S lelkét nagy bújában az Istennek adta. Amint hallá Hanka, először kongattak: „Eressz anyácskám, hogy udvarába fussak!" „Aj, én kicsi lányom, minek a kutyának, Hogy áz ő udvarát te még látva lássad!" Amint hallá Hanka másodszor kongattak: „Eressz anyácskám, hogy udvarába fussak!" „Aj, én kicsi lányom, minek a kutyának, Hogy az ő űj házát te még látva lássad!" Amint hallá Hanka, harmadszor kongattak: „Eressz én anyácskám, kedvesem sírjához!" „Aj, én kicsi lányom, minek a kutyának, Hogy szépséges sírját te még látva lássad!" Jancsit, immár Jancsit sírba eresztették, Hankát, immár Hankát szépen kiengedték. „Aj, sírásó kérem, az Istenre kérem, Jancsit még csak egyszer mutassa meg nékem!" „Szemed tekintsen rám, tekintsen ezerszer!"„Csókolgattál immár ebben az életben!" „Karod megöleljen, öleljen ezerszer!" „ölelgetett immár ebben az életben!" Meg is megölelte, meg is megcsókolta, Jancsit s ama Hankát tették koporsóoa. Jancsit eltemették klastrom oldalába, Hankát temették a másik oldalába. Hanka sírján termett kicsiny rozmaringszál, Jancsi sírján nyílott aranyos tulipán. A virágok aztán a klastromra nőttek, A klastromra nőttek s összeölelkőztek. Kárhozott az anya, ki ezt irigyelte, Ki a virágokat sarlóval metszette, S amint vágta, vágta: piros vérük omlott, Imádkozni volt más, ő meg sírva szólott: „Aj, ti népek, immár vezekelni kéne, Segítsétek őket örök ölelésre! Kárhozott valék, ki őket irigyeltem, S mire is jutottam? íme kővé lettem!" KISS KÁROLY fordítása