Új Szó, 1956. szeptember (9. évfolyam, 244-273.szám)

1956-09-20 / 263. szám, csütörtök

IRODALMI DÉLUTÁN DIÓSZEGEN fllllilllllllllllllllllltlllllllllllllllllllllllllllllfllllllllllllllllllllltlllllltlllllltlllllllllllllllllltllllllllllftllllllllllllflllllllllllltllllflllllll Ö eg harcosok a múltról El ól sikerült irodalmi délutánon J? vettem részt Diószégen. Mielőtt az ott elhangzottak leírásához fognék, elöljáróban el kell mondanom, mennyire kellenek az ilyen rendezmények. Sokkal többször és sokkal több helyen, mint eddig. Csak mikor az ember részt vesz ilyen irodaim

1 délutánon és meghallgatja azt az ezerféle problémát, melyet a hozzászólók felvetnek, méri ío! igazán, hogy mind az irodalom művelői, mind az'olvasók szempontjából mily szükségesek az irodalmi összejövetelek. Mert mi tagadás: sokat beszélünk az olvasóközönségről. Sajnos, nem mindig úgy, ahogy azt a valóság mutatja. Ilyen összejöveteleken látjuk meg tisztán az olvasókat és ismerjük fel az irodalmi közvéleményt. Nem mondanék igazat, ha azt vailanám, iméj a jól sikerült irodalmi délután után is, hogy az olvasók jók, az irodalmi közvélemény meg olyan méretű, amilyet elképzelünk, vagy szeretnénk. Nem. Az irodalmi közvélemény és az olvasótábor növelése érdekében van tennivaló bőven. Tanulni kell az íróknak életismeretet és mélyíteni kell kapcsolatukat a néppel. Tanulni kell azonban az olvasóknak is. Olvasni, gondolkodni és beszélni egyaránt. Erről győzött meg a mostani irodalmi összejövetel és egyben azt emelte ki: gyakrabban irodalmi összejöveteleket! Egyformán szükséges ez írónak, olvasónak. jiószegen az irodalmi délutánra Antonín Zápotocký Vörös fény Kladno felett című könyvének megvitatására jöttek össze az emberek. Az irodalmi délutánt, amelyet vasárnap délután két orai kezdettel a cukorgyár klubtermében tartottak, a Csemadok diószegi helyi csoportja rendezte a cukorgyár üzemi tanácsával együtt. A rendezés gondos munkáról tanúskodott. A szépen feldíszített teremben kiáüításszerüen helyezték el a különféle könyveket és azokat az értékes dokumentumokat, melyek az elnyomatás éveiről és a munkásosztály harcairól tanúskodnak. A Rudé Právo, a Pravda Chudoby, a Szovjetföld és másfajta újságoknak egy-egy régi, ma különösen értékes példányával találkoztunk. Ezenkívül fényképek és különféle röplapok hirdették a dicső harcok emlékét. Helyes elképzelés volt ezeket a dokumentumokat az irodalmi délután alkalmából kiállítani. Nagyon megfelelt ez az összejövetel jellegének. Hiszen egy olyan regény megvitatásáról volt szó, amelyben egy más vidék hasonló dokumentumai nyertek irodalmi feldolgozást és amely könyv maga is kordokumentum a régi időkről. Már két óra előtt sokan voltak a teremben. Főként idősebbek. Mintha azok jöttek volna el, akik szereplői lehetnének a Vörös fény Kladne felett-nek. És nem is tévedtünk. Ha a könyv vitáiára nem is a könyv szereplői jöttek el, a legtöbb jelenlevő részese volt egy-egy olyan munkásharcnak, amilyenről a könyv is ír. Ezért jó most nézegetni az egykori harcokról szóló kiállított újságcikkeket, röplapokat, fényképeket. Mintha nekn is vitadélután, hanem egy harcos évforduló megünneplése készülne. A beszélgetés is ilyen irányú. Nézik az újságokat, képeket és felelevenítik a múltat. Az egyik régi újság az 1938-as tornóoi összejövetelről ír. Háber Zoltán müvét, a Toldi Miklóst adták itt elő az ifjúmunkások. Mintegy 15 000 ember vett részt a szabadtéri előadáson. Az újság előtt Vavrek Gyula áll és a mellette levőknek mondja: — Bizony, nagy nap volt akkor. Sosem felejtem el. Más idő volt az, mint a mostani. Mi mégis mindent megtettünk. Az előadáson én voltam a súgó. A mellette levő bólint s tovább fűzi az emlékeket: — Hát voltunk azért mi is valakik. .. Azért nem sírom vissza a múltat... egtelik a terem. Körülbelül 70^en lehetünk. Az érdeklődés láthatóan nagy. A rövid kultúrműsor után. amelyen egy szavalat és egy zeneszám hangzott el, Egri Viktor államdijas író a könyvről vitaindító előadást, tart. Egri Viktor igazán szívhez szóióan beszélt, meggyőzően ecsetelte Antonín Zápotocký irodalmi munkásságát és a Vörös fény Kladno felett crmü könyvének nagy értékeit. Olyan ez a könyv — mondotta — mely témagazdagságával, hitelével és a munkásosztály harcainak költői megjelenítésével a legnagyobb regényekig ér. Beszéde további részében kiemeltP az egyes fejezetek mondanivalóját, végül megjegyezte, hogy nem célja a könyvet részletesen elemezni. Ezt a hozzászólóktól várja. Azt szeretné, ha a felszólalók mondanák el, hogyan hatott rájuk e megrázó erejű írás és maguk beszélnének értékeiről. A vitában tizenhatan szólaltak fel Ha egyesek el is tértek a tárgytól, s a könyvvel kapcsolatos irodalmi véleménynyilvánítás helyett mas vágányra tértek, a legtöbben azt mondták el, hogyan ragadta meg képzeletüket a könyv, milyen tanulságokat vontak le belőle. Harmat Jenő, a helyi nyolcéves magyar nyelvű középiskola igazgatója, a vita első felszólalója őszinte szóval elmondta, hogy egy kicsit bizalmatlanul vette kezébe a könyvet. Azt gondolta, valamilyen egyszerű leírás lesz. De alig olvasott belőle néhánv oldalt, a könyv témag-izdagságával és költői szépségével annyira megragadta, hogy nem tudta letenni. Á könyv olvasásával szerzett élményekről beszélt Karsa Lajos. Papnek Imre, Fritschner Stefánia, Révész János és a többiek. Sokan párhuzamot vontak a könyvben megrajzolt munkások élete és az ittenieké között. Arra a megállapításra jutottak, hogy Zápotocký elvtárs müvében úgy jellemezte a munkásokat; hogy azokban az itteni régi harcosok magukra, a saját sorsukra ismerhetnek. hosszúra nyúlt vita során számos probléima merült fel. A vitaértékelő Egri Viktornak nem volt könnyű dolga. Feladatát mégis kitűnően oldotta meg. Zárszavában ismét szívhez szólóan, nagy nevelőerővel válaszolt mindenkinek. Idézte a nagy proletáríró, Gorkij szavait. Tanulságul és mindenki számára követésül az idézett részt n. is ide írjuk: „Szeressétek a könyvei, a tudás forrását, mert csak a tudás válthat meg, csupán a tudás segítségével válhat belőlünk becsületes, okos ember, aki igazán szereti embertársát, tiszteletben tartja munkáját és szívből tud gyönyörködni szünet nélküli alkotó munkásságának pompás gyümölcseiben". Szeretni keil a könyveket, mert „a könyv megkönnyíti az életet, baráti segítőkezet nyújt ahhoz, hogy eligazodjatok a gondolatok, érzések, eseimények sokszínű viharában, megtanít az ember és sajátmagatok megbecsülésére, "eltölti a szívet és az elmét az élet és az ember szeretetének érzésével". A könyveket bizony mindig szeretni kell, mindenkinek. HONI BÉLA ľlyíli I eoél KEDVES JÖSKA! Sokat gondolkodtam baráti szemrehányásodon, hogy rengeteg személyes élményem ellenére mégsem írok soha a második világháborúban elszenvedett időkről. Mások is számon kérték már tőlem kegyetlen múltam mérlegét. Nyilván úgy érzik, tartozásom van és annak kiegyenlítése éppen most, az új Wehrmacht felállítása, Németország Kommunista Pártjának betiltása idején már nagyon is esedékes. Elismerem a tartozást, elismerem az esedékességet. Azonban bocsáss meg, kedves Jóski, a benyújtott váltót nem tudom kifizetni. Nem vagyok képes a múltról írni. • Fučíkrtak az élőkhöz intézett utolsó üzenete:- „Emberek, legyetek éberek" — sohasem volt időszerűbb, mint ma. Éber vagyok jómagam is és ezért gondosan, lelkiismeretesen elolvasok, áttanulmányozok a német események fejlődésére vonatkozó minden hírt, tudósítást, cikket. Jót is, rosszat is. Kedvezőt is, mint amilyen köztársaságunk és a Német Demokratikus Köztársaság kormányainak eredményes tárgyalásai és elszomorítót is. Megkülönböztetett figyelemmel szomjúhozom a német kérdés alapos ismerőjének, hivatott tolmácsolójának, Fábry Zoltánnak, a tisztességes emberek érzésvilágát mozgósító cikkeit. A gyilkosok megdicsőüléséről szóló legutóbbi írása valóságos szózat az emberiséghez. Több a kötelező iskolai olvasmánynál. A felnőtteket, anyákat, a jövendő anyákat kell mondanivalójával megismertetni. Köszönet érte Fábrynak! Tanítson bennünket továbbra is a béke igazára. Korántsem mondott el még mindent. Az első világháború után megjelent kiváló élményregények nagy szolgálatot tettek a béke ügyének. Nagy szolgálatot, de nem elegendőt. A fasiszta téboly éveinek, a második világháborúnak is megvannak a maga értékes irodalmi alkotásai. Csehszlovákiai magyarok közül Fábry, Egri szenvedélyes hangon, pártos tollal, biztos kézzel, mesterien nyúlnak ez után a döbbenetes téma után. Jóskám, írjanak ők tovább és müveikkel lelkesítsenek. Hisz itt vannak, itt vagyunk, akik megjártuk a felszabadulás előtti sivár évek gyilkoló poklait. Szemrehányásod találó. Maradandó nyomot hagyott bennem. Igen, hosszú éveket töltöttem horthyék munkatáborában, szenvedtem, kínlódtam hitlerék mauthausenl embertelenségében. A tragikus körülmények között korán elhúnyt, már akkor kiforrott költökkel, Radnóti Miklóssal, Lukács Lászlódat sokat beszélgettünk, vitatkoztunk ezekben az években a különböző táborokban. Ahogy Madách motidta: Küz döttünk és bízva bíztunk. Szőttük a szebb jövő terveit. Nem annak a nyíregyházi „ellenálló" földbirtokos szavainak adtunk hitelt, aki mindegyikünknek egy-egy másfél mázsás hízott disznót ígért megmaradtnak vélt kondijából, arra az esetre, ha hazatérnénk. Ha korgó gyomrunk, ösztövér testünk indokolatlan csámcsogásra is kényszerítette fonnyadt nyelvünket, nem a röfit, a békét sóvárogtuk. És nem akármilyen békét, hitlerit, megalázót. Tartós békét, kelet felöl jövőt. Ami nehezen, de biztosait jön. Es megőrzése sok-sok építömunkával, nehézséggel jár. Egyszer, amikor a céltalan munkától elernyedten már minden erőnk elhagyott és a náci felügyelő tehetetlen dühében toporzékolva .Jcusst" parancsolt, mi a munka és a szórakozás közti különbségről kezdtünk elméleti vitát. Azt hiszem Lukács idézte a bölcselkedő Mark Twaint: ,,Minden munka: amit meg kell tenni és minden szórakozás: amit önként vállal az ember." Erre a tömör fogalmazásra mondta Radnóti, hogy művirágot készíteni, vagy egész napokat a pesti Ab zia kávéház kényelmes karosszékéber. étlenül tölteni, bizony kemény n; ika, ha „muszáj" azt megtenni. De a kuglizás, vagy a Mont Blanc megmászása szórakozás, mert a magam kedvtelésére vállalkoztam rá. Szegény fiúk. Szegény Radnóti. Lukács és a többiek. Ők biztosan • legírták volna kálváriánkat. Vagy t u i*i ők is inkább mai életünkről dalo tok volna? Feljogosította volna őket e<re is a kitörölhetetlen, csúnya múlt nek soha többé nem szabad megism ime. Ne haragudj, Józsikám, egy kicsit elkalandoztam. El is érzékenyültem. Legalább egy szerény virágszállai adóztam e két magyar tehetségnek. Első alkalom, hogy ebből a múltból merítek. És most se véres eseményeket idézek. Pedig hányszor vertek bennünket és a vézna Radnóti de nehezen viselte. Valóban nem tipikus ez az igaz történet, amit felelet iítettem, mint az életbenmaradottak egyike. Talán emlékszik rá Hernádi Lajos is, a Kossuth-díjas zongoraművész. Híven újságírói hivatásomhoz a jövőben is csak azt fogom tenni, amit eddig tettem. Feljegyezni köztársaságunk népének mindennapos életét. Ahogy odaadóan, önfeláldozóan, kedvvel és egyre nagyobb eredmények közepette kovácsolja a maga szerencséjét. Ez ma a béke útja, ez is a béke igázd. Ugye megértesz, Józsikám? Szeretettel köszönt őszinte barátod JŐ SÁNDOR zó tömegek harcának azonos vonásai elősegítik a szellemi élet és a kultúra közös vonásainak kialakulását. Pl. az igazságosság, az ember iránti tisztelet, a hazaszeretet ideálja és a kizsákmányolók gyűlölete vörös fonálként vonul végig minden nemzet demokratikus művészetén. Ez arról tanúskodik, hogy valamenynyi nemzet művészetének tárgya nemzetközi, ha a nemzetek dolgozó tömegének közös alapérdekeiről, azonos céljáról, a szocialista haladásról szól. De minden nemzetnél sajátos módon, különbözőképpen tükröződnek a közös nemzeti elemek. Az írók, művészek, tudósok és filozófusok körében csaknem axióma lett az a tétel, hogy a művészet nemzeti sajátosága csak formájában mutatkozik meg. Sokan e teoretikusok közül feltételezik, hogy a szépirodalom nemzeti formája a nyelvből következik. Helyes ez? Nem, egyáltalán. Az egész kérdés sokkal bonyolultabb. A legkisebb kétség sem fér ahhoz, hogy a nemzetek kialakulásának korszakától a művészet nemzeti formában fejlődik, amelynek mély történelmi gyökerei vannak. Minden nemzet történelmi tapasztalatát éppen nemzeti formában általánosítja az irodalomban, a festészetben, a szobrászatban, a zenében és a művészi alkotómunka valamennyi ágazatában. Ez a tapasztalat tükröződik a művész képletes kifejezési módjában és ábrázolásában, amely jellegzetessége minden nemzetnek. Valamely nemzet formai motívumaival, kifejezési módjával nem lehet megmagyarázni a nemzeti sajátosságot Fordítva, ezeket a sajátosságokat végül is a nemzet történelmi, kulturális fejlődése alapján kéli megvilágítani, figyelembe véve a szociális és nemzeti élet specifikus sajátosságait. A művészet mindig a nép konkrét történelmi életének alapján jön létre. A művészet, amely lényegében a megismerés és a valóság ábrázolási formája, a nép életének gondolatait, vágyait, lelki alkatát, életfeltételeit ábrázolja és eszmeileg, valamint esztétikailag neveli a népet. A szocialista realizmus sem kivétel. Luis Aragon találó meg fogalmazása szerint a szocialista realizmusnak ,csak akkor van minden arszáah"" i'tilános értéke, ha a saját nemzeti valóságban gyökerezik. Csak akkor bomlik gazdag virágba". Valóban így van. Létezik a nemzetin kívül tipikus művészet, azaz a nemzeti jelleg sajátosságai és konkrét történelmi körülményei nélkül? A művészi igazság feltétele a művészetben a nemzeti jelleg ábrázolása a szociális élet, lét stb. tipikus helyzetében. A nemzetközi jellegű nemzeti művészet tartalma nem „alaktalan", a nép alakját, életét tükrözi. Tehát a közös elemek és a nemzeti sajátosság, amelyek fellelhetők valamennyi nép életében, nemcsak a formában mutatkozik meg, hanem a művészi alkotás tartalmában is. Ezért helytelen a művészet nemseti sajátosságait csupán a nemzeti formában látni. A nemzeti forma szoros kapcsolatban áll a tartalommal és a tartalom határozza meg. A művészet nemzeti formáját alkotó alapelemek: a nyelv, a kompozíciós kifejezési eszközök és az adott nemzeti közösség művészete. A nemzeti formának, ezek az elemei az illető nemzet művészetének történelmi, fejlődési folyamán alakulnak ki, megszilárdulnak és nemzedékről-nemzedékre formálódnak, miközben bizonyos stabilitást őriznek meg. Enélkül a művészi nemzeti forma lehetetlen. Persze ezek az elemek a művészetben nem öncélúak. A művészi alkotásban az eszmei, a művészi elveket szolgálják és az eszmei mondanivaló kifejezését segítik. A mű kompozíciós elvei és a forma! elemek elkülönítve bizonyos mértékig nemzetközi jellegűek (például a regény, elbeszélés kompozíciós elvei, a szonett formai elvei, a zene stb.), de minden művészi alkotás ugyanakkor bizonyos fokig tartalomban és formában a nemzeti hagyományokra támaszkodik. * • * A „nemzeti kultúra" jelszónak ma más a jelentése, mint régebben. Természetesen ma is minden burzsoá nemzetben két nemzet és két kultúra van. Do ma már a „nemzeti kultúra" nem burzsoá jelszó. Demokratikus forradalmi jelszó. Miért? Mindenoke'őtt azért, mert a szor .alista végrendszerben születő szocialista kultúra növekvő befolyása következtében a kapitalista országok munkásosztálya sokkal nagyobb hatást gyakorolhat a nemzeti kultúra tartalmára, mint korábban. A burzsoá nemzet valamennyi haladó ereje összefog a nemzeti burzsoázia haládó rétegei és a burzsoá értelmiség legegészségesebb része a művészet haladó nemzeti hagyományainak védelmére kel az imperialista burzsoáziával szemben. Végül azért, mert a kozmopolitizmust hirdető imperialista burzsoázia a nemzetet és á nemzeti kultúrát túlhaladott előítéletnek tartja. A munkásosztály és pártja a burzsoá kozmopolitizmust minden formájában elitéli, tehát a nemzeti sajátosságoktól megfosztott „európai" vagy „világ"-müvészet formáját is. A cikk szerzője ezután a különböző népek művészetének egymásra való hatásáról szól és bírálja azt a jelenséget, hogy mindeddig csak az orosz írók külföldi hatásával foglalkoztak, de külföldi művészek hatásával a Szovjetunióban nem, majd így folytatja: A nemzetek kulturális és művészeti együttműködése mindig kölcsönösen előnyös és hasznos volt. Napjainkban a művészet és a kultúra területén az állandó aktív együttműködés különösen jelentős. Ezután a szerző a külföldi művészet bírálat nélküli, szolgai átvétele ellen szól. A szocialista tartalmú és nemzeti formájú szovjet művészet A szocializmus ellenségei már papírhegyeket firkáltak össze annak bizonyítgatásaként, hogy a szocialista rendszer uniformizálja az embereket, pszichológiájukat és a művészeti tehetségeket. Elegendő a Szovjetunió nemzeteinek életét szemügyre venni és meggyőződünk arról, hogy ez nem más, mint a szocializmus aljas rágalmazása. A marxizmus-leninizmus azt tanítja, hogy a nemzet és a nemzeti kultúrák a szocializmus egy vagy több országban való győzelmének időszakában felvirágzanak és nagy lehetőségük nyílik kölcsönös gazdagodásra azért, hogy a jövőben, ha a kommunizmus győz az egész világon és általánossá lesz. létrejöjjön (formájában és tartalmában) az egyetlen kultúra. Emellett az is lényeges, hogy a szocializmusban a nemzeti művészet és kultúra virágzásával együtt jár a közeledés, amely a szocialista nemzetek közös érdeke, erkölcs-politikai egysége ösztönöz és a proletár nemzetköziség elszakíthatatlan kapcsolata acéloz. A közös (nemzetközi) és a sajátos (nemzeti) vonások a haladó művészetben egyetlen egészet alkotnak. Ezt a dialektikai egységet figyelembe kell venni az irodalommüvészettudományban és az esztétikában. Annak az állításnak, hogy a Szovjetunió nemzeteinek művészetében nincs nemzeti sajátosság, hogy a nemzeti és művészeti közeledése a szocializmusban a specifikus, a forma nemzeti sajátosságainak elsekélyedéséhez vezet — semmi köze a valósághoz. A burzsoá társadalomtól eltérően, ahol az uralkodó nemzet uralkodó osztályai megkísérlik a leigázott nemzetekre rákényszeríteni nacionalizmussal és kozmopolitizmussal telített „kultúrájukat", megpróbálják elkülöníteni a nemzeteket, elhinteni közöttük a nemzeti súrlódások és viszályok magvát — a szocializmusban a nemzetek kulturális tömörítése és művészetük kölcsönös befolyása teljesen természetesen és szabadon zajlik le. Az egyenjogú és teljesjogú nemzeteknek ez az együttműködése kimeríthetetlen forrása a Szovjetunió nemzetei és nemzetiségei óriási gazdasági, kulturális és művészeti felemelkedésének, amelynek tanúi vagyunk. A szocialista realista művészet élő és állandóan fejlődő jelenség. A szocialista realizmus módszere nem valami külső máz, ami nem tartozik a művészethez. Országunk legjelesebb művészeinek gyakorlatában született és szilárdult meg, akik saját sorsukat tartósan a forradalmi proletariátus és a forradalmi nép sorsához kötötték. A szocialista módszerek a legkifejezőbben és legmélyebben először a proletárforradalom viharmadarának, A. M. Gorkijnak műveiben tűntek fel, akit ezért joggal neveznek a szovjetirodalomban a szocialista realizmus megalapítójának. Helytelen lenne feltételezni, hogy Gorkij „vezette be" a szocialista realizmus módszerét mások alkotó munkájába. Nincs ettől naivabb elképzelés. A szocialista realizmus nem egy ember „találmánya", még ha olyan zseniális művész is, mint Gorkij. Ez a módszer úgy keletkezett, ahogyan a fa növekszik a jól megművelt földben. Országunkban a szocialista realizmus talaját a művészetben nemcsak Gorkij készítette elő, habár az ő munkája felbecsülhetetlen. Mellette, vele vállvetve még a forradalom előtt utat törtek az új, szocialista művészetnek a szó kiváló mesterei, az orosz és hazánk más nemzetiségű proletár művészei. A szocialista realizmus módszere az összes haladó szocialista tartalmú művészet törté-*' nelmi fejlődésével alakult ki és szilárdult meg országunkban és ma más országok szocialista tapasztalatai alapján is tovább formálódik. Ez azt jelenti, hogy a szocialista realizmus most minden nemzet szocialista művészetének alkotó tevékenységében gyökeret vert. A szerző így fejezi be cikkét: A szocialista szépirodalom a szocialista nemzetköziség és hazafiság alapján fejlődik. Szervesen magába foglalja a haladó nemzeti hagyományokat és valamennyi dolgozó létérdekeit. A legjobban magába sűríti mindazt, amit a nemzetek ma és a múltban alkottak, az embereket nemzeti öntudatra neveli és tiszteletre minden nép — akár kicsi, akár nagy — dicső hagyományai, kulturális értékei iránt. Ebben rejlik a szocialista művészet ereje és a legszélesebb népi tömegek gondolataira és érzéseire gyakorolt óriási befolyása. (A Kommunyiszt 9. számában megjelent cikk rövidített fordítása.) 0 J S 7 1956 szeptember 20 7 t