Új Szó, 1956. augusztus (9. évfolyam, 213-243.szám)

1956-08-13 / 225. szám, hétfő

A Dunamenii Múzeumban? gokféle nép megfordult a Duna A

z emeleti helyiségekben a Q , feudalizmus korából »zármamán. Az ásatásoknál felszínre k';rülő zó és e társadámi rendszerre jelJeletek beszélnek életükről, szoká- lemzó tárgyak sorakoznak. A ayűjsaikról, kultúrájúkról. Csel:.—lovákia teményeket szemlélve, fokró! fokra Duna menti részének történetéből a nyomon követhetjük a feudalizmus komáromi Duna Menti Múzeumban j fejlődését. Mindjárt az első szekőrzött leletek adnak ízelítőt. j rényekben láthatjuk a méj kezNéhány héttel ezelőtt bővítették :s ' detleges megmunkálással készített rendezték át a múzeumot. A régészeti nemesi fegyvereket, szablyákat, saranyag gyarapodása lehetővé tette, kantyúkat, pénzféléket és a ;obbá- : •hogy új részlegeket nyissanak meg. gyokra készült bilincseket. O lább a ; Az anyag jó e'rendezése pedig elő- városok keletkezéséről beszél 2 gyűj- ' segíti, hogy a történelmi fejlődia. JI temény. Komárom törte íete például helyes, átfogó képet kapjon a látó- szorosan a vár történetéhez fűződik. ~fHHmGO&0H / // //*//// . gató. Az első teremben találjuk a legrégibb időkből származó emlékeket. Vannak itt kőkorszakbe'

1 balták, bronzkori fegyverek, kezdetleges vaskori edények és fegyverek. Találunk az avarok idejéből származó edényeket is, ugyancsak 'áthatunk egy, a hetényi szkíta temetőből hozott csontvázat. A felhúzott térdekkel oldalán fekvő halott sírjában találtak két edényt is, amelybe való-zínü, ősi szokás szerint, en'ivalót tettek melléje. Vannak leletek a Nagy-Morva Birodalom idejéből, s a szláv-magyar együttélés első századaiból is. A múzeum leggazdagabb és egyben 1 gérdekesebb része a római birodalom korából való emlékek osztálya. A Csallóközben, sőt a Vágtól keletre a Duria mentén nagyon sok községben találnak leleteket ebből a korból. A leggazdagabb lelőhely az Izsa közelében lévő Leányvár, latin nevén Celemantia Képet nyerhetünk a rómaiak vallásáról, temetkezéséről, katonaéletéről, keieskedelméről, iparáról. A leletek nagy része kő. Több hatalmas szarkofág (kőből készült koporsó) van a múzeum birtokában. Gazdagok temetkeztek bele, rabszolgák készítették számukra. Némelyiken domborművet is találunk. Nézzük meg a legnagyobbat. Az oldalán latin felírást böngészhetünk, melyből azt tudjuk m g, hogy Aurélius Valériánus, a X. csapat kiszolgált katonája, a város főnöke csináltatta az alvilág isteneinek a húsz évig élt Aurélia Valéria emlékére. I őven találhatunk itt oltárköveket is, melyek a templomokban vagy az utcákon voltak felállítva. A legtöbbről azt olvashatjuk le, hogy a fő isten, Jupiter tiszteletére állították. Olvassuk el az egyiknek a feliratát: „A legjobb és iegnagyobo Jup'ternek szentelte a jámbor és hűséges Lucus Albucius Claudius Miseumból, az első segédlégióból". A másikat a .öldanyának ajánlja Aelius Stratolnicus a hűség felújítása alkalmából. A sírkővek többnyire kőből faragott d mborművek. Egyik egyszerűbb, más'k díszesebb, aszerint gazdag vagy egyszerűbb római polgár csináltatta-e. Szemünkbe ötlik egy nagyobb sírkő, melyen két dombormű is látható. A felső részén a családot: az apa, anya és a gyermek alakját láthatjuk, az alsó rész pedig azt a jelenetet ábrázolja, amint a rahszolgák a halotti torra terítenek. Vannak a gyűjteményben templomi tárgyak, főként kancsó-félék, mécsesek, különféle szerszámok, lándzsahegyek, fésűk, orsók, faragott fa és csiszolt kődarjbkából készült karperecek és más apró dísztárgyak. Megtalálhatjuk a vöröses agyagból készült égetett edényt, a „terra sigilatá"-t és a gyöngyházszerüen csillogó díszedényeket is. A múzeumnak ez az osztálya egyre tővül. Az ásatásod tovább folyna* Path mellett, s ér.rlekes és gazdag anyagot hoznak nap-nap után felszínre. B

c Hogy mikor épült Komárom vára, nem tudjuk, tény az, hogy egy 1037ben való okmányban már említik. A következő gyűjteménycsoport, a lovagok fegyverzete, sisakja, mellvédje már a lovagvilágról, a íegyverforgatásból élő. vagyon nélküli nemesek életéről ad számot. A nevezetesebb történelmi eseményekről is beszámolnak a gyűjtemény-tárgyak. Láthatunk huszita sisakokat, buzogányc.'.at, lándzsahegyeket annak bizonyságául, hogy a husziták Szlovákia területén is jártak. Ugyancsak megtalálhatjuk a török idők maradványait, a szépmüvű hosszúcsövű puskákat, az ezüst és aranyveretes tőröket, görbe kardokat, rövid szablyákat. Találunk a kuruc-labanc háborúból való Karabélyokat, kardokat, sisakokat, lándzsákat. A háborúkról beszélő tárgyak mellett megtaláljuk a népi ellenállásról számot adó eszközöket: a Jánošíkéhoz hasonló pisztolyokat, foki'.sokat. Ezek mellett ott találjuk a békés célokat szolgáló népi szerszámokat, a pásztortarisznyákat, fatálakar, evőkanalakat, az aranymosók faeszközeit, stb. A céhrendszert idézik a nagy céhládák, a céhlevelek, céhkészítmények. Különösen a komáromi órások remekeiről tanúskodik gazdag g.yűjtemény. Találunk néhány Jókai 'életéhez és munkájához fűződő emléket is. Kéziratos vrse, regényrészletei, kortársairól készült ceruzar jzai idézik emlékezetünkbe a" város nagy szülöttjét. A múzeum gyűjtemény3<'.roza** tát az 1948—49-esszabadságharccal kapcsolatos emlékek z'rják b". A sokféle fegyver: a oeskák, kardok, pisztolyok mellett ott találjuk a népfelkelők fegyvereit, a kiegyenesített kaszákat is. Hallgatva is beszélnek az egykor csatára 'elke6ítő piros-fehér«zöldre festett dobok, harcokról beszélnek a néma fegyverek, kaszák, a szabadságharc eseményeit szemléltetik a képek. A gyászos végről számolnak be a cáriorosz puskák, s Klapka György kiáltványa, melyben 1849. szeptember 27én vitézeinek tudtukra adja, hogy a reménytelen harcot tovább •folytatni s ezzel Komárom lakossága sorsát súlyosbítani felesleges dolog, sót honárulás lenne, mivel egész Magyarországon nincs már honvéderő a komáromi várőrségen kívül. S közli a katonákkal az előnyös feltételeket is, melyek nemcsak teljes szab idságot vagy külföldi útlevelet biztosítanak a harcosoknak, hanem még a liszteknek egyhavi fizeté6, a legénységnek tíz napi zsold, s „a várőrségnek kincstári utalványok kiadása által előidézett kötelezettségei teljesítésére 500 000 pengő ftk" kifizetésére is kötelezik a bécsi kormányt. A múzeumot új részlegekkel bővítik majd. Tervbe vették egy természetrajzi osztály létesítését, s a feudalizmus korát bemutató rész mellett megnyílik a kapitalizmus korát, a munkásmozgalmat és a szocalizmus építésének idejét dokumentáló rész is. F. I. Vilém Závada: L íj felepvtlés Nincsen ínyedre a felásott utca. Szívesebben jársz az aszfaltos részen. Szemem ragyog és szívem felvidul, ha A friss vakolat, új ház szagát érzem. Az új utcán még feneketlen a sár, De lelke mélyén így őrzi meg képét Az asszony, ki a kocsi nyomában jár, Mely új lakásba viszi háza népét. Fordította: Zala József I* f/!* (Hatodik folytatás.) — Megmondtam — kezdi Gurcsík Károly nagy hangon, — tudtam én, hogy így lesz. .. Szépen kinullázzuk magunkat, a márjáját neki! — Ne ordíts! Nem -igyunk mink süketek! — támad rá egyik-másik. — Majd az lesző, ha összeszárad a hurkád!... — Emberek Mire jő ez a veszekedés!? — csendesíti őket Jóska. — Maga is csak a zavart csinálja, Károly bácsi... — Azt csinálom, mert engem öt éhes száj nyúz otthon, oszt csak magam keresek, oszt a mellem is kehes... hogy a szent isten dűtse össze ezt a rohadt világot!... — Hát akkor eriggy, állj a szőlő közepibe, oszt vágd, míg csak a hurkád nem húzod magad után... — mondja Balogh bácsi szikrázva és nagyot köp ki a pipaszár mellett. — Nagyra vagy azzal az öt görccsel, hisz olyan nyanvadtak, hogy az egész nem bír megenni egy jókaraj kenyeret... Nekem hét kölykem vót, oszt mégis itt vagyok, oszt mégse trottyantam be, a szencsígit neki... Nohát, mit emlegeted örökké azt a nyeszlett kölykeket!... — Gurcsík Károly, gyűjjön be! — szól ki Kocsis az irodájából. * — No, eriggy má! — döfi oldalba Balogh a megbénult Gurcsíkot. — Oszt csókolj neki kezet, hátha küld egy tansznya lisztet. De Gurcsík meg se moccan. Áll, mint a földbevert görbe karó, olyan, mint egy torz kérdőjel. Aztán könny buggyan a szeméből és végiggörflüf sápadt, borost'; arcán. — Mondja meg Péter, hogy... hogy nem megvek... — Lassan megfordul és lehajtott fővel elindul hazafelé. .. Az emberek rökönyödve néznek utána. Balogh bácsi is néz sűrűn pislonó szemmel és megszólal, de már a megszokott nyugodt hangján: — Higgyétek el nekem, én sajnálom Gurcsíkot, meo szeretem is, de meg kellett neki mondanom a magamét... Ne legyen olyan anyámasszony, olyan küldki haddhüljön ... Mert, ha az ember valamire asszongya, hogy fekete, hát akkor az fekete legven még az úristen előtt is!... A pincemester kijön, fellép a hintóra és az emberek felé fordul: — Emberek! Ki akar holnap dolgozni!? Semmi válasz. — No, megnémultatok?... Álljon oda félre, aki dolgozni akar!... Senki se mozdul. —Jól meggondoltátok, emberek!? — Meg! — morajlik fel a tömeg. — Ügy! — szűkül össze a pincemester szeme. — Hát vegyétek tudomásul, hegy nem kelletek!... Se holnap, se azután, sémikor... Mehettek munkára, ahová akartok!... — Azzal nagy dühössen az ülésre vágja magát és elhajtat. Az emberek csak néznek a robogó hintó után ökölbeszorított kézzel, csikorgó foggal, de nem sokáig, mert a csendőrök egy-kettőre szétugratják őket. — Ha nem dolgoznak, hazafele! Szótlanul oszlik szét a nép. de mindannyiuk szemében ott ül az elhatározás: — Addig egy kapavágást se, amíg nem győzünk! * * * Másnap reggel — az esti megbeszélés szerint, — minden faluba vezető útra őrség áll. Egypár emberből áll az őrség, a fegyvere pedig útszéli kupacból szedett vágottkő egy zsákkal. Tartani lehet a sztrájktörőktől és ha a szép szó nem használ, riasztásra jó a vágottkő, mert ha valakit kupán talál, hát arról sántul. S valóban. Ogy nyolc óra tájban. Lepkés felől nagy szekér munkás közeleg. Balogh bácsi, az őrség vezetője, köp egyet a pipaszár mellett és megállítja a szekeret. — Hova, hova jóemberek? — Dógoznyi... — Heles igyekezet — veszi át a lepkési hangsúlyt. — Most míg az írdekel, hun lesz az a dolog!? — Karók közin — jön az agyafúrt válasz. — Nem hinném!... — így Balogh bácsi. — Oszt mír? — Mír ? ... Hát azír, mert hogy ott szünető a munka. — Szünető!? — néznek össze az idegenek. — Minket pegy hittak ... — A meglehet... De ín meg aszondom, hogy nem kik itt a munkás — és ismét köp. — Oszt mír? — De buta álattyai vattok az úrnak !... Azírt, mer strajg van. Ügy bízott,. strajg! — A meg mija? — Mija?... Hát strajg. Csúf betegsíg, ragadós ... Jámbor tarisznyások a szekéren ülők, azt se tudják, hogy mi fán terem a sztrájk. Balogh bácsi aztán ráérősen, nagy körülményesen, színesen keverve a szavakat megmagyarázza nekik. Az emberek értenek a szóból és a kocsis visszafelé irányítja a szekér rúdját. Csend van. Olyan a falu, mint egy kis harctér, ahol a támadás előtti idegesség órái terpeszkednek. Bár a fegyverek még hallgatnak, de a közelgő veszedelem már a levegőben szikrázik. És a magas „hadvezetőség" úgy dönt, hogy az ütközet délután legyen. A faluban szájról-szájra lohol a hír: — Itt^ a pincemester! A kastélyhoz hívatja az embereket! Félóra elteltével minden szőlőmunkás a kastély előtt tolong: emberek, asszonyok, vegyest. Gurcsík is köztük ácsorog szótlanul. Az asszonyok között Margit viszi a szót. Nem hangoskodik. Ide-oda forgatja a szemét és suttogva magyaráz. Az asszonyok kuncognak- körülötte. Végül nyílik az irodaajtó és jön a pincemester. A szemek pergőtüze fogadja. Néma, döbbent, csend. Aztán a pincemester elkezdi a jól átgondolt mondókáját. Beszél az mindenféle tücsköt, bogarat. Beszél az alacsony borárakról, a bor nehéz eladásáról a ráfizetésről... De a két bizalmi érvel, vitáz, egymás szájából kapkodva ki a beszéd fonalát. Itt-ott belekontráznak az emberek, még az asszonyok is. Mégis Jóska beszél a legtöbbet. Bátran, férfiasan. Megsokalja a pincemester úr és hirtelen felfortyan, mérges lesz. Kocsis felé sziszegi a foga között, hogy meg ne hallják: — Ki ez a taknyos!? — Ez ? .. Hajnóci Jóska, a vőm... — feleli Kocsis csendes nyugalommal. A pincemester megdöbben, mint az az embet, aki szorongatott helyzetben megtudja a barátjáról, hogy ellenség, s olyan nehezen szedi a lélegzetet, mintha malomkő nyomná. — A vöőd! ? — Gyűlölködő harag fűti a hangját — Vidd az irodába és beszélj a fejivei!... mert... — és olyan mozdulatot tesz a gömbölyű emberke, mintha a világot akarná szétrúoni. Kocsis Péter behívja Jóskát az irodába. Egyvilág, kétfelé szakadva áll szem-: ben egymással. Szótlanul állnak egy darabig. — Ülj le. fiam! Leülnek. Kocsis maga elé néz és mélyen gondolkozik. Most mit tegyen, mit mondjon ! ? ... Mint vincellér, a szőlőhöz, az úrhoz tartozik. Mint ember, mint apa, Kocsis Anna urához, Hajnóci Jóskához. Kegyetlen helyzet!... Az élet e két könyörtelen malomkövének a köze jelentené a véget!? Hát kiút nincs!? De egy hang azt súgja neki, hogy van, hogy két út áll előtted Kocsis Péter. Az egyik út a fiadhoz, az élethez vezet, a másik pedig az árulók, a rongyemberek bűzös iszapjába ... És a távolból egy kép ugrik eléje váratlanul. Hajnóci Imre képe. Arról is két óriássá nőtt, két megvetést villogtató szem És két szó. két fájdalmat okozó, szó dobol a fülében, a szívében: „Rongyember vagy!"... És Kocsis Péter dönt, választ a két út közül. Az életet választja! Megszólal, de úgy adja fel a kérdést, hogy már tudja is rá a feleletet: — Jóska fiam! Nem tudnál félreállni? — Nem ... Nem, édesapám. Talán még akkor sem, ha maga volna a szőlő gazdája... De így!?... Maga is csak munkás, cseléd. Ha megúnják félrerúgják, oszt oda esik közénk, vagy még oda se ... Ne haragudjon rám, de én nem tagadom meg a fajtámat .. — Igazad van, fiam!... Gyerünk ki. Kimennek. Az emberek fürkészve kutatják a két ember arcát, de semmit sem tudnak leolvasni. Csak azt látják, mintha elszántabb, mintha keményebb volna az a két arc. — Nos!?... — fordul Kocsishoz a pincemester, de már nem bír olyan halk lenni a hangja, hogy az emberek ne hallanák. — Beszélgettünk ... — Nem az érdekel... hanem, hogy mit! — Családi ügyekről... — mondja vértforraló nyugalommal Kocsis. — Mi, micsoda!? családi ügyekről!?... — tántorodik meg az úr a dühtől és izzadt homlokát törölgeti. Aztán úgy hirtelen az vágódik az eszébe, hogy ez az ember bizonyára megbolondult. Csendesre szorítja a szőt: — Kocsis Péter, tudod te, hogy mit beszélsz!? — Tudom, tekintetes uram. — Hát akkor ugass!... Mire mentél a vöddel? — ordít veszettül. — Megegyeztünk! — Az más!... vigyorodik el minden átmenet nélkül a pincemester. — Az egészen más,... — és úgy látni róla, hogy szeretné megcsókolni a vincellért. Majd a felháborodva mozgolódó emberekhez fordul. — Amint hallottátok, Hajnóci Jóska megegyezett az apósával és hajlandó dolgozni... Nos!? Ki követi a példáját? — Nem abban egyeztünk meg, tekintetes uram! — szól közbe Jóska. — Hanem!? — Hanem abban — vágja rá Kocsis —, hogy igazuk van nekik. — Kinek??? — A munkásoknak, tekintetes űr! — mondja Kocsis keményen. — Én is azt mondom, hogy igazuk van! (Vége következik.) Oj SZÖ 1956. augusztus 15. 5 \