Új Szó, 1956. augusztus (9. évfolyam, 213-243.szám)

1956-08-11 / 223. szám, szombat

Hunyadi János iilii«iii!iiiiaiiiiiiiiiiiaiiaiisiiiiiiiiiiiiiiaiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiBiiiiisiiiiiiHi;iiiiaiiiuiiii és a belgrádi győzelem emlékére: Azt mondják, hogy örökké él, ki­nek emlékét népének szeretete őrzi. Ilyen nemzeti hös Hunyadi János, a legnagyobb magyar hadvezér is, aki­nek 500 évvel ezelőtt. 1455-ban a tö­rökök felett aratott belgrádi győzel­me kétségtelen, hogy világtörténelmi jelentőségű volt. Hunyadi emlékét azonban nemcsak a magyar nép őrizte meg; kegyelettel ápolják mindazok a népek, akiknek megvédéséért a vérét ontotta. Görögök, albánok, bolgárok foglalták Hunyadi nevét vitézi éneke­ikbe, szlovénok, szerbek és románok emlegették nagy nemzeti hőseikkel egysorban. Ismeretes, hogy a hóditó és világ­uralmi reményektől táplált török bi­rodalom a 15. és a 16. században élte fénykorát. Konstantinnápoly elfogla­lása után a törökök hatalma, szinte már korlátlanná vált, gyalogsaguk és tüzérségük páratlan volt az egész világon. „Egy isten uralkodik' az égben, il­lik, hogy egy fejedelem uralkodjon a földön" — a monda szerint ez volt II. Mohamed szultán kedvenc sza­vajárása, aki 1456-ban haderejének többségét Európa leigázására indítot­ta útnak és előre meghatározta, hogy melyik napon melyik fővárosba fog 1 evonulni. Előbb azonban Magyaror­szágot akarta leigázni, mert terüle­tével ez az ország jelentette Nyugat­Európa kapuját. II. Mohamed biztos volt abban, hogy Hunyadi párezer embere nem fog tudni ellentállni a világ akkori legerősebb hadseregé­nek. A török támadás híre rendkívül nagy nyugtalanságot váltott ki egész Európában, elsősorban a közvetlenül veszélyeztetett Németországban és Itáliában. A Nyugat-Európában ural­kodó belső egyenetlenségek azonban megakadályozták azt, h>gy bármelyik nagyhatalom szervezett segítséget tudjon adni a végveszedelmében lé­vő Magyarországnak. Gyengítette az ország védelmi képességét az is, hogy saját főurai és nagybirtokosai egy­mással torzsalkodtak és megtagadták Hunyaditól, az ország főparancsnokától a támogatást. Tehetetlen volt a király és az udvar is, s a veszély közeledtén megszöktek Budáról, a saját főváro­sukból. „A király úr • vadászni ment, s vissza se jött többé" — Irta ak­koriban mélyen megdöbbenve a pápa követe. Közben 1456. júliusának elején a török szultán megérkezett Belgrád vára alá, melyet akkoriban „Magyar­ország kulcsá"-nak neveztek. II. Mo­hamed — Konstantinápoly meghódí­tója — két hetet adott katonáinak Belgrád, két hónapot pedig egész Magyarország elfoglalására és meg- ' jelölte a napot, amikor Budán (mai Budapest) akart ebédelni. A kora­beli szemtanuk 2—400 ezer i(r.e be­csülték a török csapatok létszámát és a török források is hangsúlyozzák, hogy a szultán Konstantinnápoly elfog­lalására sem készült fel ilyen nagy gonddal éš erővel. „A puskákat, szakállas ágyúkat, lő­fegyvereket senki sem tudta volna megszámlálni, sem a roppant nagy ágyúkat, aminőkhöz hasonlót soha­sem láttak" — írta az egyik török krónikás. S a középkori fogalmak szerint ez­zel a szinte páratlanul hatalmas had­sereggel szemben Belgrád helyőrsége al'g ötezer emberből állt. A törökök teljesen körülfogták és lőni kezdték a várat, s hajóhaddal zárták el a várba vezető folyót, hogy onnan se kaphassanak segítséget. Egész Ma­gyarországot rémület rázta meg, mindenütt csak Belgrádról beszéltek, de tenni egyedül csak Hunyadi János tett. Önkéntes felkelőkét toborzott és képezett ki, nagyrészt a jobbágyok soraiból és mintegy tízezer katoná­jával megközelítette az ostromlott várat, melynek falai jórészt már le­omlottak és védői már csak egyet akartak: becsülettel meghalni. A vár­ban mindenki felkészült a legvégsők­re! Hunyadi látta, hogy elérkezett az utolsó perc, — tovább nem várhat az igért külföldi és hazai segítségre — s jól felfegyverzett gyorsmozgású kis dereglyéivel megtámadta a nehéz­kes török hajóhadat. A harcba be­avatkoztak a belgrádi szerbek is, kitűnő hajósok, akik mintegy 40 de- i reglyével siettek Hunyadi kis hajó- j hadának segítségére. „A Száva és a Duna vérfolyammá vált — írja Szladeddin török króni- j kája — az átkozott Jankó (ez Hu- j nyadi szokott neve a török források­ban) számtalan sereggel megjött (kb. 10 000 fő) és segítségére lett Bel­grádnak." Ötórás véres harcban sijjerülí Hu­nyadinak — aki az elmúlt években ; már többtucat kisebb-nagyobb csatá- ' ban győzte le a törököket — a török ] hajóhadat szétszakítani és katonáival bevonult a már-már romhalmazzá vált várba. Lelket öntött a még él­: vemaradt vé lökbe és újjászervezte ] a védelmet. Egvheti szünet nélküli ágyúzás . után 21-én a szultán általános roha- \ mot rendelt el . A török teljes had- ! ereje megindult a leomlott falak el- : len. ; A várvédők „maguk voltak a. vár falai, tornyai, bástyái" — írják egy­öntetűen a török krónikások. Egész éjjel folyt a rettenetes öldöklés. Hu­nyadit mindenhol látni lehetett, ahol már végsőkig fokozódott a veszély. Rendkívüli bátorságával és kitűnő helyzetfelismerésével bátorságot ön­tött embereibe. A törököknek azonban sikerült elfoglalni a várost és egé­szen a belső várig nyomultak elóre. Iszonyatos harc fejlődött ki a várba \ vezető hídnál. Közben a tö.ökök fel- • másztak a még álló várfalakra és ] kitűzték a szultán lófarkas zászlóit, < de a védőknek si' érült valamennyit [ visszataszítani. Az egyik hős katona, • Dugonics Titusz, csak úgy tudta visz- ! szavetni a törököt, hogy átkarolta és a zászlóval együtt magával rántotta ; őt a mélységbe, önfeláldozó hősies­sége határtalan bátorságot adott a \ várvédőknek és megfélemlítette az i ellenséget. Hunyadi parancsára felül- 1 ről kénbemártott, égő rőzsekötegeket ! szórtak a rohamozó ellenségre. A ' törökök ruhái egymástól lángra kap- i tak, rémület vett rajtuk erőt és ' megfutamodtak. Hunyadi élve ma­radt harcosai kitörtek a romok közül ' és hátbatámadták a menekülőket. A magyarokkal együtt harcolt néhány- ' száz hős külföldi népfelkelő is. ' l „Még a halott is felmászván a fal- 1 részekre, a várból kiözónlöttek és i merészen megrohanták az iszlám se- ' regét." — így emlékezett vissza az i egyik török szemtanú. Turszuk bég, , Babonás rémület vett erőt a törökö- j kön, hiszen nem tudták elképzelni, j hogy emberi erő ellenállhatott volna j rettenetes rohamuknak. J A felk,alő hős várvédők egy részé- j nek sikerült felgyújtani az azsiai tö- ] rökök táborát és míg a szultán Vá- ( logatott csapataival ellenük indult, 1 Hunyadi rajtaütéssel elfoglalta a fe- i dezetlenül hagyott ágyúkat js lőni \ kezdte az újra támadó törököket. A í szultán visszafordulva, saját drága, ] nagy költséggel készítttt fegyvereivel < talalta magát szembe, saját ágyúi on- J tották seregére a halálos tüzet, A < teljes török hadsereg megzavarodott J és menekülni kezdett! Nem mertek < még egy csatát megkockáztatni, hi- j szen tisztek, katonák javarésze el- • pusztult, a többieken pedig babonás ] félelem vett erőt. < II. Mohamed szultán átkozódott, szakállát tépte, öngyilkossággal fe­nyegetőzött, de a tényen ez mitsem változtatott, mert Hunyadi János né­hány ezer főből álló paraszti — kéz­műves serege világtörténelmi jelentő­ségű győzelmet aratott ezen a július huszonkettedikén. Európa és az egész keresztény vi­lág fellélegzett a hírek hallatán, hi­szen ez a maroknyi hős csoport be­láthatatlan pusztulásoktól mentette meg az európai civilizációt. Egész Európa érezte e győzelem nem min­dennapi jelentőségét és a pápa is elrendelte, hogy az egész keresztény világban minden déli tizenkét óra­kor harangszó emlékeztesse az em­beriséget Hunýadi János és hős vár­védőinek belgrádi győzelmére. Innen tehát a ma is szokásos déli harang­szó eredete. Sajnos, a rengeteg halott miatt azonban járvány tört ki az élvema­radt hősök táborában, melynek auguszus 11-én áldozatul esett maga Hunyadi János is. Országos gyász kísérte utol­só útjára a magyar történelem leg­nagyobb hadvezérét, aki élete utol­só napjáig a népeknek a közös ve­szély elleni harcos összefogását állí­totta külpolitikája tengelyébe. Halálának 500. évfordulóján ben­sőséges ünnepségeken emlékeznek meg egész Magyarországon a törté­nelmi jelentőségű belgrádi győzelem­ről és Hunyadi Jánosról, de az egész magyar nép megindultan és szeretet­tel gondol azokra az önkéntes szerb, cseh, lengyel, albán, német, olasz, görög, román, bolgár népfelkelőkre és osztrák diákokra is, akik életüket áldozták e rettenetes csatában a ma­gyar csapatok oldalán. PALOTÁS JÁNOS, "udapest. LOW/cszk : y/yVZMá^r (Negyedik folytatás) — Megindul a munka, dolgozni fo­gunk .... — Szóval kell a munkáskéz? — Nagyon — feleli Hajnóci még mindig értetlenül. — Ti pedig nem fogtok dolgozni! — Nem fogunk!?... de hiszen kell a kenyér... — Tudom... És nagyobb d rab nem kellene? — Nem értem... — csavargatja a fejét Hajnóci. — Ha egyszer nem dol­gozunk, akkor hogyan lehetne nagyobb darab ? — Már pedig éppen úgy lesz nagyobb darab. Hajnóci agyában kezd derengeni va­lami, de olyan messzeségben, olyan halványan, hogy végül teljesen elmo­sódik. — Ne haragudj, de ehhez buta va­gyok ... — Hát idefigyelj, de jól figyelj! Hajnóci figyel: csupa fül, csupa szem, hiszen majd szétveti a kíván­csiság. Kertész pedig kezdi lassan, okosan, oktatőan: — Eddig hajnaltól dolgoztatok késő estig, nyolc koronáért, az asszonyok pedig hatért. Eztán hattól-hatig íog­tok dolgozni, de közben lesz fél óra früstök, egy óra ebéd, fél óra uzsona és nem nyolcért, hanem tizennégy ko­ronáért, az asszonyok pedig tizenket­tőért, érted!? — grtem, hogyne érteném — mond­ja Hajnóci bizonytalanul. — Dehát mi­kor adták ki ezt a törvényt? — Törvényt! ? ... Ilyen törvényt te ne várj az uraktól, barátocskám!, Ezt a törvényt nekünk kell kiharcolnunk! — Dehát hogyan!? — szakad ki a( kérdés Hajnóciból. — Hogyan? Ügy, hogy addig egy kapavágást sem teszünk, amíg meg adják a követelésünket. Sztrájko.lni fogunk. — Értem, most már értem — húzza el a szót Hajnóci és nehéz gondfelhök vonulnak barna arcára. Sztrájk! Első pillanatra ijesztő a szó, de addig-addig járja a lélek ösvényeit, míg egyszer megszépül és tüzesen iz­zó harci riadó lesz. — Sztrájk! — mondja maga'elé Haj­nóci. — Nehéz lesz az emberekkel boldogulni, nagyon nehéz.. . mert amit nem ismerrtek, attól mindig fél­nek ... És ilyesmi még valóban nem volt nálunk soha ... — Te is félsz tőle? — Én?... Nem félek, dehogyis fé­lek... — Na látod! Ha te nem félsz, a töb­biek sem fognak félni. . Gondolatkergető csend telepedik kö­zéjük. Majd Hajnóci szól, de a hangja tanácstalan, bizonytalan: — Akkor most mi legyen ? —Estére gyűlést hívunk össze! Add oda a névsort Bélának, a többit ő már tudja. Ügyes fiú... De itthon van? — Csak itthon ... Mostanában min­dig a kertben ül a méhek mellett... Már nem nyughattam tőle, majd meg­nyúzott a méhekért. Oszt a Mihók úr­tól vettem neki egy rajt. — Hajnóci feláll, az udvarra lép és a kert felé kiabál. — Béla gyerek ... hallod. .. gyere csak gyorsan! S a gyerek valóban a kert felől jön. Magas, nyurga, barnabőrű fiú, kerek értelmes szemekkel. Hajnóci fajta. — Hol a .névsor, édesapám? — szól sipogós, kamasz hangon. A két öreg jóízűt nevet. — Aztán honnan tudod, hogy a fa­luba kell menned? — kérdi Kertész. — Honnan tudom? Hát onnan, hogyha itt a Rudi bácsi, kapom a pa­rancsot: Gyerek, itt a névsor, össze­hívod az embereket, estére gyűlés, — de a tekintetestől vigyázz! Mintha én nem tudnám, hogy vigyáznom kell... A múltkor is... elhallgat a gyerek, ijedt borongás ül az arcára és lapít, mint aki titkot árul el. — Béla fiam — mondja Kertész kis­sé olyan ugratósféle hangon — csak a vénasszonyok szokták kétfelé harap­ni a szót pletykázás közben. Nocsak ki vele gyorsan, hogy mit akartál mon­dani ! ? A gyerek tétovázva lehajtja a fejét, gondolkozik egy sort, mondja, ne mnodja? Aztán mégis belekezd: — A múltkor is, amikor hívtam ösz­sze az embereket, éppen a Görlééktől gyüvök ki, hát a tekintetesbe botlok. A boltba ment. Végignézett rajtam, de nem szólt. Mikor itt lejjebb a Herdáéktól ugrok ki, mert hogy olyan nyavalyás a ku­tyájuk, megint a tekintetes elé kerü­lök. Aszongya — Béluskám, fiam. Nem gyűlés lesz nálatok estére? Mondom neki gyorsan — az lesz, csak nem máma, hanem holnap estére ... Oszt édesapám meg csudálkozott, hogy a gyűlés utáni este miért állítottak be hozzánk a csendőrök ... Ismét jóízű _nevetést ropogtat a két ember és Kertész nem hagyja dicsé­ret nélkül a leleményes fiút. 'k* ' # <3, ­— Derék fiú vagy, Béla! — Az­tán a belső tűztől kivirítanak arcán a sebhelyek, s valahová a távolba ré­vült tekintettel folytatja. — Ne feledd fiam, hogy fontos munkát végzel... Majd eljön az idő, amikor nem kell tartanunk a csendőröktől ... Amikor a hatalom a mi kezünkben lesz, amikor talán éppen te ülsz majd a tekintetes asszony helyén a jegyzőirodában ... Béla ért a szóból és melegség öm­lik a szíve köré. Melegség, amely meg­villantja előtte a jövő képét, azt a jövőt, amelynek keze a jegyzőirodába emeli, ahol ő a hatalom, aki igazságot mér a szegénynek és megérdemelt büntetést a zsarnoknak. A jövőnek e megvillanó képe viszi a faluba, ez inti óvatosságra, ez tölti be büszke öntudattal, s többé már nem nyűg a megbízatás végrehajtása, ha­nem a jövőbe vetett hit parancsa, melyet minden körülmények között teljesíteni kell. Béla végez a munkájával és haza­felé ballag. A napocska már a távoli kék hegyek peremén könyököl. Bíborral permetezi a lombok hegyét és az árnyékok hosz­szúra, ormótlanra nyúlnak ... Mihók úr, a tekintetes asszony fér­je, a ház előtt áll és a naplementében gyönyörködik. Cingár, vékonydongá­jú ember, foglalkozása pedig asztalos­mester. De nem folytatja a mestersé­gét. Nősülésével jól megvetette a feje alját. A felesége a jegyzőirodán dol­gozik és rengeteg ajándékot kapnak a parasztoktól. No és ami a legfontosabb valami, a főjegyző úr a sógora. Béla már messziről látja Mihók urat és egyre az motoszkál az agyában, hogy biztosan őrá vár. Mikor odaér, valóban szólítja is: — Élnek-e még a méhek, Béla? Villan a gyerek szeme, hiszen a kedvenceiről van szó. — Élnek ... szépen dolgozgatnak ... Aztán Mihók úr beszél egy sort a méhekről, majd így folytatja: — Gyere csak be, nézd még az én méhészetemet... Béla egy kis ideig tétovázik, de en­ged a kíváncsiságának és bemegy. Gyönyörű szép a kert, de a méhészet még szebb. Harmincnégy egyft -ma kaptár sorakozik katonásan. Béla le­(Lőrincz Gyuia ru,zai) gelteti a szemét, de a gyönyör helyett fájdalom szorul benne: — Sohasem lehet nekem ilyen mé­hészetem! Mihók úr látszólag szenvedélyesen magyaráz a méhek életéről, a méhek jövedelmezőségéről... Béla pedig isz­sza a szavait. Issza, mint ä szomjas vándor a forrás vizét mohón, telhe­tetlenül. Mihók úr hirtelen félbeszakítja el­mefuttatását és Béla szemébe fúrja a tekintetét: — Fiacskám! Szeretnél te ilyen mé­hészetet ! ? — Nagyon... — leheli maga elé megbabonázva a gyerek. — Nézd csak* fiam — kezdi Mihók úr bársonyos, meleg hangon. — Aki annyira szereti, aki annyira rajong a méhekért, mint te, abból csak az le­het ... Sokat gondolkoztam a sorso­don és igen megsajnáltalak, mert így, az apád mellett, az ő segítségével, so­hasem tudnál nagy méhészetet alapí­tani ... Drága a deszka, a mülép, drá­ga a méh — apádnak ilyesmire nem telik... — Kis szünetet enged a gye­reknek, hadd eméssze meg a szavak súlyát, aztán folytatja. — Nekem van harmincnégy családom, s ha ötöt ne­ked adok, még mindig marad szé­pen ... — Elhallgat és Iesi a hatást. A hatás nagy. Béla megremeg. Meg­remeg, mint a nagyon éhes ember a dúsan terített asztal felett. Ügy érzi, mintha valami nagy erő ragadná ma­gával és emelné fel, fel, el a földtől és ott fent. a mennyország bársonyán hintázná ... Fél megszólalni, fél, hogy a szép, színes álom szertefoszlik, elillan. Na­gyon halk, remegő a hangja: — Öt családot? — Ötöt. — És ... és ... csak úgy ... iri­gyen 1... — Csak úgy ... ingyen, azaz ... No, de gyerünk be, majd megbeszéljük a részleteket... — s szinte magával vonszolja a szoborrá merevedett gye­reket. Béla megy, mint az alvajáró, ha nem akarja is, viszi a lába és tompa zsibogás futkároz minden porcikájá­ban. Az ebédlőben ülnek és a tekintetes asszony kedveskedve önti Bélának a szilvóriumot. Béla a fotel puha ölén ül és szeme nem győz betelni a látnivalóval. Csak néz körbe-körbe és álmélkodik: — Álmodik-e vagy ébren van, a föl­dön van-e. vagy mennyországban!? Öt gyönyörű kaptárban, öt család méh!... Igaz lehet, igaz? Végzet ez, vagy szerencse!? — kúszálódnak ben­ne nagy összevisszaságban a gondola­tok. De egy gyenge hang egyre azt kalapálja, hogy nem, nem, nem... Mihók úr öt családot: adna csak úgy, mikor egy rajért édesapja kinyitotta, megmetszte neki azt a nagy darab sző­lejét!'?... Mihók úr hangja rezzenti fel: — Béla! Már nem vagy éppen gye­rek, most olyan titkot árulok el ne­ked, amit rajtunk kívül senki másnak nem szabad megtudnia, érted? — Értem — feleli Béla gépiesen. — Én éppen olyan szegény fiú vol­tam, mint te — kezdi Mihók úr rész­vétet, sajnálatot keltő hangon. — Nyolcan voltunk testvérek. Sokat éhez­tem, rongyoskodtam. Inaskodtam, segéd, maid mester lettem. Dolgoztam, mint egy állat, szépen kerestem, az­tán megnősültem... Nehéz volt de kapaszkodnom, ahol vagyok, de si­került. Ahogy úgy, most van minde­nem. .. De — és ezt jól jegyezd meg fiacskám — azt sohasem felejtem el, hogy honnan indultam. Az én szívem azokhoz húz, akik a porban vannak, mert azok az én testvéreim... Sok­szor kimondhatatlan vágyat érzek, hogyan ülhessek nálatok a gyűlése­ken, a kommunisták között, mert tit­kon én is annak érzem magam. Meg­tehetem!? Nem! Nem tehetem, mert a főjegyző úr a sógorom, mert olym dolgok gátolnak, amik nem enge­dik. .. Ugye megérted a helyzetemet, hiszen t° okos fiú vagy!?... — Igen... i (Folytatjuk.) n i s / ' 1956. augusztus 1JL 7

Next

/
Thumbnails
Contents