Új Szó, 1956. augusztus (9. évfolyam, 213-243.szám)

1956-08-09 / 221. szám, csütörtök

Eddig nem közölt Lenin-dokumentumok (Folytatás az 5. oldalról) pasztalattal és képességgel arra, hogy maga köré tömörítse az embereket. Lenin 1922. december 27. M. V. feljegyzése. V. Az Állami Tervbizottságnak adandó tör ónyhozási funkciókról szóló levél folytatása 1922. december 28. Egyes olyan elvtársainkkal kapcsolatban, akiknek megvannak a képességeik ahhoz, hogy döntően befolyásolják az államügyek irányítását, azt az észrevételt tettem, hogy eltúlozzák a munka adminisztratív oldalát, amelyre természetesen szükség van a maga helyén és idején, de amelyet nem szabad összekeverni a munka tudományos oldalával, a széles valóság felölelésével, az emberek bevonásának képességével stb. Mindenféle állami intézményben, különösen az Állami Tervbizottságban szükség van e két tulajdonság egyesítésére, és amikor Krizsanovszkij elvtárs közölte velem, hogy bevonta Pjatakovot az Állami Tervbizottságba és a munka tekintetében megegyezésre jutott vele, én magam — hozzájárulásomat adva — egyfelől fenntartottam bizonyos kételyeket, másfelől olykor abban reménykedtem, hogy ezúttal az államférfiak két típusának kombinációjához jutunk hozzá. Most ki kell várni, teljesül-e ez a remény, ki kell ezt tapasztalni kissé hoszszabban. De elvileg szerintem kétségbevonhatatlan, hogy a jellemek és típusok (emberek, tulajdonságok) ilyen egyesítésére feltétlenül szükség van az állami Intézmények helyes működéséhez. Ogy vélem, hogy itt káros a túlzó „adminisztrálás", mint általában mindenféle túlzás. Az állami intézmény vezetőjében magas szinten legyen meg az a képesség, hogy magához tudja vonzani az embereket, s legyen elég alapos tudományos és műszaki képzettsége ahhoz, hogy ellenőrizni tudja munkájukat. Ez az alap. Enélkül szó sem lehet helyes munkáról. Másrészt igen fontos, hogy az állami intézmény vezetője értsen az adminisztrációhoz, s legyen egy vagy több megfelelő segítőtársa e téren. Ez a két tulajdonság aligha találkozik egy személyben, és erre aligha lesz is saükség. Lenin L. F. feljegyzése, 1922. december 28. VI. A feljegyzések folytatása 1922. december 29. Az Állami Tervbizottság nálunk láthatóan minden vonatkozásban szakértők bizottságává fejlődik. Ilyen intézmény élén C9akis nagy tapasztalattal és átfogó műszaki tudományos képzettséggel rendelkező ember állhat. Az adminisztratív erő itt lényegében kisegítő szerepet kell hogy betöltsön. Az Állami Tervbizottság bizonyos függetlenségére és önállóságára feltétlenül szükség van, hogy tekintélye legyen ennek a tudományos intézménynek. Az egyetlen kikötés az, hogy munkatársai lelkiismeretesek legyenek, lelkiismeretesen igyekezzenek végrehajtani gazdasági és társadalmi építésünk tervét. Az utóbbi tulajdonság ma persze kivételes, mert azoknak a tudósoknak túlnyomó többségét, akikből természetszerűleg létrehozzuk az Állami Tervbizottságot, szükségszerűen megfertőzték a burzsoá nézetek és burzsoá előítéletek. Ebből a szempontból történő ellenőrzésük néhány személy feladata kell hogy legyen. Ezekből a személyekből alakítható meg az Állami Tervbizottság elnöksége. Legyenek ezek a személyek kommunisták, s napról napra figyeljék a munka során, milyen odaadással dolgoznak a burzsoá tudósok, milyen mértékben adják fel burzsoá előítéleteiket, s hogyan helyezkednek fokozatosan a szocializmus álláspontjára. Köztársaságunkban az Állami Tervbizottság vezetőinek ez a kétoldalú munka, a tiszta adminisztrációval egybekötött tudományos ellenőrzés legyen az eszménye. Lenin M. V. feljegyzése. 1922. december 29. Ésszerű-e különálló megbízatásokra felosztani äzt a munkát, amelyet az Állami Tervbizottság végez? Nem kellene-e inkább arra törekedni, hogy állandó szakértők körét alakítsuk ki? Ezek a szakértők, akiket az Állami Tervbizottság elnöksége rendszeresen ellenőrizne, megoldhatnák az Állami Tervbizottság hatáskörébe tartozó kérdések összességét. Ogy vélem, hogy az utóbbi az ésszerűbb, s hogy a különálló ideiglenes és sürgős feladatok számának csökkentésére kell törekednünk. Lenin 1922, december 29. M. V. feljegyzése. VII. A feljegyzések folytatása 1922. december 29. (A KÖZPONTI BIZOTTSÁGI TAGOK SZÁMÁNAK NÖVELÉSÉVEL FOGLALKOZÓ FEJEZETHEZ) Véleményem szerint a Központi Bizottsági tagok számának növelésénél arra is, sőt mondhatnám főként arra kellene gondolnunk, hogyan ellenőrizhetnénk és javíthatnánk meg apparátusunkat, amely semmitérő. Magas szakképzettséggel rendelkező szakemberek szolgálatait kell igénybe vennünk erre a célra. Ilyen szakemberek előteremtése a Munkás-Paraszt Felügyelet feladata kell hogy legyen. Gyakorlatilag kell megoldani azt a feladatot, hogy miként hangoljuk össze ezeket az elegenOJ SZO 1956. augusztus Ö. dő képzettséggel rendelkező ellenőrzési szakembereket és a Központi Bizottság új tagjait. Ogy tűnik nekem, hogy a Munkás-Paraszt Felügyeletet (fejlődése és fejlődésével kapcsolatos értetlenségeink révén) végső soron, mint most tapasztaljuk, a rendkívüli népbiztosság és a központi bizottsági tagok rendkívüli funkciói közötti átmenet, a mindenkit és mindent ellenőrző intézmény és a kevés, de elsőosztályú ellenőr együttese közötti átmenet állapotát eredményezte; s most ezeket az ellenőröket jól kell fizetnünk (ez különösen szükséges a fizetett szolgálat e korában, a jelenlegi körülmények között, amikor az ellenőröket az őket közvetlenül alkalmazó intézmények jobban megfizetik). Ha a Központi Bizottság tagjainak számát megfelelően növelni fogjuk, és a központi bizottsági tagok ilyen magas szakképzettséggel rendelkező szakemberek, minden ágazatban nagy tekintéllyel bíró munkás-paraszt felügyeleti tagok segítségével évről évre tanulni fogják az államigazgatást, akkor úgjr vélem, sikeresen meg fogjuk oldani ezt "a feladatot, mellyel hosszú ideig nem tudtunk megbirkózni. Eszerint végső soron száznál nem több központi bizottsági tagra és ezek 400—500-nál nem több olyan segítőjére van szükség, aki útmutatásaik alapján ellenőrzi a Munkás-Paraszt Felügyelet tagjait. Lenin 1922. december 29. M. V. feljegyzése. A feljegyzések folytatása 1922. december 30. A NEMZETISÉGEK KÉRDÉSÉRŐL, VAGYIS AZ „AUTONOM1ZÁLÁSRÖL" Azt hiszem, hogy súlyosan hibás vagyok Oroszorszáq munkásaival szemben, amiért nem avatkoztam bele elég erélyesen és elég élesen az autonomizálás

4 hírhedt kérdésébe, amit hivatalosan, úgy gondolom, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége kérdésének nevezaek. A nyáron, amikor ez a kérdés felvetődött, beteg voltam, majd ősszel túlzott reményeket vetettem felgyógyulásomhoz és ahhoz, hogy az októberi és a decemberi plénum

5 majd lehetőséget ad beavatkoznom ebbe a kérdésbe. De sem az októberi plémimon (amelyik ezzel a kérdéssel foglalkozott), sem a decemberin nem tudtam ott lenni, és így ez a kérdés csaknem teljesen elkerült engem. Csak Dzerzsinszkij elvtárssal tudtam' beszélgetni, aki a Kaukázusból érkezett, és elmondta, hogyan áll ez a kérdés Grúziában. Zinovjev elvtárssal is válthattam néhány szót, és elmondtam neki aggályaimat ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Az, amit , a Központi Bizottság által a grúz incidens „kivizsgálására" küldött bizottság élén álló Dzerzsinszkijj elvtárs elmondott, csak a legnagyobb aggodalmakra adhatott nekem okot." Ha a dolgok odáig fajultak, hogy Ordzsonikidze fizikai erőszak alkalmazására vetemedhetett, amint arról Dzerzsinszkij elvtárs beszámolt, elképzelhetjük, micsoda mocsárba süllyedtünk. Látható, hogy ez az egész „autonomizálási" fondorlat gyökerében helytelen és időszerűtlen volt. Azt mondják, hogy az apparátus egységére volt szükség. Miből indultak ki ezek az állítások? Nem ugyanabból az orosz apparátusból-e, amelyet, mint már naplóm egyik előző számában rámutattam, a cárizmustól vettünk kölcsön és csak alig-alig mázoltunk át a szovjet világ szinére? * Az „autonomizálás" a

z az eszme, hogy a szovjet köztársaságokat az OSZS'ZSZK-ba való belépésük útján az autonómia alapján egyesítsék. Ez az eszme volt a lényege a „határozattervezetnek az OSZSZSZK és a független köztársaságok kölcsönös viszonyáról", amit J. V. Sztálin javasolt, s amit 1922 szeptemberében fogadott el a Központi Bizottságnak az az albizottsága, amelyet azért alakítottak, hogy a Központi Bizottság plénumára előkészítse az OSZSZSZK, az Ukrán SZSZK, a Bjelorusz SZSZK és a Kaukázusi Föderáció közötti további kölcsönös viszony kérdését. V. I. Lenin a Politbüro tagjaihoz intézett 1922. szeptember 27-1 levelében élesen bírálta ezt a tervezetet. A kérdés elvileg más megoldását javasolta: valamennyi szovjet köztársaság, köztük az OSZSZSZK önkéntes egyesülését egy új államalakulatban — a Szovjet Köztársaságok Szövetségében — teljes egyenjogúságuk alapján. „... Mi — írta V. I. Lenin — egyenjogúaknak valljuk magunkat az Ukrán SZSZK-val és a többivel, s velük együtt és velük egyformán új szövetségbe, új föderációba lépünk..." A Központi Bizottság albizottsága V. I. Lenin útmutatásainak megfelelően átdolgozta a határozattervezetet. A lenini útmutatásokból kiinduló ú.i tervezettet 1922. októberében hagyta jóvá a párt Központi Bizottságának plénuma. A Központi Bizottság határozatai alapján megkezdődött a köztársaságok egyesülését előkészítő munka. 1922. december 30-án a Szovjetek I. Össz-szövetségi kongresszusa meghozta történelmi jelentőségű határozatát a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének megalakulásáról. V. I. Lenin, minthogy rendkívül nagy jelentőséget tulajdonított a nemzetiségi politika helyes végrehajtásának és a szovjetek kongresszusán elfogadott Deklaráció és Szerződés gyakorlati megvalósításának, 1922. december 30-án és 31-én levelet diktált „A nemzetiségek kérdéséről, vagyis az »autonomizálásról«". Lenin levelét az OK(b)P 1923 áprilisában megtartott XII. kongresszusán a küldöttségek vezetőinek ülésén felolvasták. A kongresszus határozatot hozott .A nemzetiségi kérdésről

1'. A határozat alapját a lenini útmutatások képezték. 6 Az OK(b)P Központi Bizottságának 1922 októberi és decemberi plénumáról van szó. A plénumok napirendjén az SZSZKSZ megalakulásának kérdései szerepeltek. Kétségtelen, hogy ezzel az intézkedéssel várni kellett volna addig, amíg elmondhatjuk, hogy kezeskedünk apparátusunkért, mint sajátunkért. De most lelkiismeretünk szerint az ellenkezőjét kell mondanunk, azt, hogy olyan apparátust nevezünk a magunkénak, amely valójában még teljesen idegen tőlünk, és olyan burzsoá és cári keveréket jelent, amit öt év alatt más országok segftséqének hiányában, s a sok háborús „elfoglaltság" és az éhség elleni harc miatt nem volt semmiféle lehetőségünk felszámolni. Ilyen körülmények között nagyon természetes, hogy „a szövetségből való kilépés szabadsága", amivel magunkat igazolgatjuk, írott malasztnak bizonyul, és nem tudja megvédeni a nem orosz nemzetiségű oroszországiakat az olyan igazán orosz embernek, a nagyorosznak, a lényegében aljas és erőszakos sovinisztának a támadásától, amilyen a tipikus orosz bürokrata. Kétségtelen, hogy az igen csekély hányadot jelentő szovjet és szovjetizált munkások úgy bele fognak fulladni a soviniszta nagyorosz szemét eme tengerébe, mint a légy a tejbe. Azt mondják ennek az intézkedésnek a védelmében, hogy kivételt képeztek azokkal a népbiztosságotókal, amelyek közvetlenül n nemzeti lelkülethez, a nemzeti művelődéshez kapcsolódnak. De itt van az a kérdés, hogy lehet-e teljesen kivételt képezni ezekkel a népbiztosságokkal, és a másik kérdés: elég gondosan intézkedtünk-e, hogy valóban megvédjük a nem orosz nemzetiségűeket az igazi orosz fogdmegektől. Azt hiszem, ezeket az intézkedéseket n§m tettük meg, bár megtehettük volna és meg kellett volna tennünk. Azt hiszem, hogy ebben végzete® szerepet játszott Sztálin hirtelenkedése és az adminisztráláshoz valő vonzódása, valamint a hírhedt .szociál-nacionalizmus" elleni dühe. A düh általában rendszerint a legrosszabb szerepet játssza a politikában. Félek attól is, hogy Dzerzsinszkij elvtárs, aki azért utazott a Kaukázusba, hogy kivizsgálja ezeknek a „szociál-nacionalistáknak" a „bűncselekményeit", szintén igazi orosz magatartásával tűnt ki (ismeretes, hogy az eloroszosodott más nemzetiségűek túlzásba viszik helyenként az igazi orosz magatartást), és hogy egész bizottságának pártatlanságát eléggé jellemzi Ordzsonikidze „tettlegessége". Ügy vélem, semmiféle provokációval, sőt semmiféle sértéssel sem lehet igazolni ezt az orosz tettlegességet, és Dzserzsinszkij elvtárs helyrehozhatatlanul bűnös abban, hogy könnyelműen viszonyult ehhez a tettlegességhez. Ordzsonikidze a hatóságot jelentette az öszszes többi kaukázusi állampolgár számára. Ordzsonikidzének nem volt joga arra az ingerlékenységre, amelyre ő és Dzerzsinszkij hivatkozott. Ordzsonikidzének, éppen ellenkezőleg, olyan mértéktartó viselkedés lett volna kötelessége, amilyenre egyetlen közönséges állampolgár sem köteles, még kevésbé a „politikai" bűncselekménnyel vádoltak. Márpedig lényegében véve a szociál-nacionalisták politikai bűncselekményekkel vádolt állampolgárok voltak, és ezt a vádat az egész helyzet is csak ilyennek minősíthette. Itt már fontos elvi kérdés merül fel: hogyan értsük az internacionalizmust. Lenin M. V. feljegyzése, 1922. december 30. A feljegyzések folytatása 1922. december 31. A NEMZETISÉGEK KÉRDÉSÉRŐL, VAGYIS AZ „AUTONOMIZÄLÄSRÔL" A nemzeti kérdésről szóló munkáimban már megírtam, hogy a nacionalizmus kérdésének általánosságban való, elvont felvetése semmit sem ér. Meg kell különböztetni az elnyomó nemzet nacionalizmusát az elnyomott nemzet nacionalizmusától, a nagy nemzet nacionalizmusát a kis nemzet nacionalizmusától. A második fajta nacionalizmushoz valő viszony terén mi, nagy nemzet fiai, a történelmi gyakorlatban csaknem mindig vétkesnek bizonyulunk az erőszakosságok végnélküli, tömeges elkövetésében; anélkül, hogy észrevennők, hallatlan tömegű erőszakosságot és sértést viszünk véghez — csak volgai emlékeimet kell felidéznem arról, hogyan bánnak nálunk a más nemzetiségűekkel, hogy a lengyelt másképp sem nevezik, mint „polákocskának", a tatárt örökösen „hercegnek" az ukránt „hoholnak", a grúzt és a többi kaukázusit „kapkázusi embernek" gúnyolják. Ezért az elnyomó, vagyis az úgynevezett „nagy" nemzet (habár csak erőszakossága által nagy, csak úgy nagy, ahogyan a fogdmeg az) részéről az internacionalizmusnak nemcsak abban kell állnia, hogy betartja a nemzetek formális egyenlőségét; az elnyomó nemzetnek, a nagy nemzetnek ellensúlyoznia kell az életben ténylegesen meglevő egyenlőtlenséget is. Aki ezt nem érti, az nem érti a nemzetiségi kérdés igazi proletár felfogását, az lényegében kispolgári állásponton rekedt meg, és ezért percenként bele kell esnie a burzsoá felfogásba. Mi a fontos a proletariátus számára? A proletariátus számára nemcsak fontos, hanem feltétlenül szükséges, hogy biztosítsa a nem orosz nemzetiségűek lehető legnagyobb bizalmát a proletár osztályharc iránt. Mi kell ehhez? Ehhez nem csupán formális egyenlőség szükséges. Ehhez az kell, hogy a nem orosz nemzetiségűekkel szemben tanúsított magatartásunkkal vagy engedményeinkkel valamilyen módon ellensúlyozzuk azt a bizalmatlanságot, azt a gyanakvást, azokat a sérelmeket, amelyeket a történelmi múltban a „nagyhatalmi" nemzet kormánya idézett fel. Azt hiszem, a bolsevikoknak, a kommunistáknak ezt nem is kell tovább és részletesebben magyarázni. És azt hiszem, a szóban forgó esetben, a grúz nemzethez való viszonyban tipikus példáját láthatjuk annak, amikor az ügyhöz való igazi proletár hozzáállás rendkívüli körültekintést, előzékenységet és engedékenységet követel részünkről. Az a grúz, aki lebecsüli a dolognak ezt az oldalát, s megvetően dobálódzik a „szociál-nacionalizmus" vádjával, (amikor pedig maga az igazi, tősgyökeres ..szociál-nacionalista", sőt még enné; is rosszabb, durva nagyorosz fogdmeg), az lényegében megsérti a proletár osztály összefog ás érdekeit, mert nincs nagyobb gátja a proletár osztályösszefogás fejlődésének és szilárdságának a nemzeti igazságtalanságnál, és semmire sem olyan érzékenyek a „sértődött" nemzetiségek, mint az egyenlőség érzésére, ennek az egyenlőségnek a megsértésére proletár elvtársaink részéről — akkor is, ha az csak nemtörődömségből történik, akkor is, ha tréfa formájában jelentkezik. Ezért jobb a szóban forgó esetben inkább túlzásba vinni az engedékenységet és a lágyságot a nemzetiségi kisebbségek iránt, mint el sem kezdeni. Ezért követeli a szóban forgó esetben a proletáröszszefogás és következésképpen a proletár osztályharc alapvető érdeke, hogy sohasem kezeljük formálisan a nemzeti kérdést, hanem mindig számításba vegyük az elnyomott (vagy kis) nemzetbeli proletár és az elnyomó (vagvnagy) nemzet közti viszony feltétlen eltérő voltát. Lenin 1922. december 31. M. V. feljegyzése. A feljegyzések folytatása 1922. december 31. Milyen gyakorlati intézkedéseket kell tenni a kialakult helyzetben: Először: Fenn kell tartani és erősíteni kell a szocialista köztársaságok szövetségét; ezt az intézkedést illetően nincs helye kétkedésnek. Nekünk éppúgy szükségünk van rá, mint ahogy szüksége van rá a kommunista világproletariátusnak a világburzsoázia és ármányai ellen vívott harcához. Másodszor: Fenn kell tartani a szocialista köztársaságok szövetségét a diplomáciai apparátus tekintetében. Itt megjegyzendő, hogy ez az apparátus kivételes államapparátusunk keretében. A régi cári apparátusból egyetlenegy valamennyire is befolyásos embert sem engedtünk be oda. Minden valamennyire is befolyásos funkcionáriusa kommunista. Ezért máris kiérdemelte (ezt bátran mondhatjuk) a kipróbált kommunista apparátus nevet; összehasonlíthatatlanul nagyobb mértékben tisztítottuk meg a régi cári, burzsoá és kispolgári elemektől, mint azt az apparátust, amellyel a többi népbiztosságban kénytelenek vagyunk beérni. Harmadszor: Példás büntetésben kell részesítenünk Ordzsonikidze elvtársat (ezt annál inkább is sajnálom, mert barátai közé tartozom, s együtt dolgoztam vele az emigrációban) és úgyszintén folytatnunk kell, vagy újra kell kezdenünk a Dzerzsinszkij-bizottság egész anyagának kivizsgálását, azzal a céllal, hogy kijavítsuk az abban kétségkívül fellelhető nagytömegű helytelenséget és furcsa ítélkezést. Természetszerűleg Sztálint és Dzerzsinszkijt kell politikailag felelőssé tenni ezért a színtiszta nagyorosz nacionalista kampányért. Negyedszer: Pontosan szabályozni kell a szövetségünkhöz tartozó nemzeti köztársaságok viszonylatában a nemzeti nyelv használatát, s e szabályokat rendkívül gondosan kell ellenőrizni. Nem kétséges, hogy a vasúti szolgálat, a pénzügyi jog stb. egységének örve alatt, tekintettel jelenlegi apparátusunkra, tömegesen követnek el majd hamisítatlan orosz jellegű visszaéléseket. E visszaélésekkel igen nagy leleményességgel kell felvenni a harcot, arról már nem is szólva, mennyire őseintéknek kell lenniük azoknak, akik ezt a harcot felveszik. Részletes törvénykönyvre van szükség, amelyet csak az adott köztársaságokban élő nemzetiségek dolgozhatnak ki valamennyire is eredményesen. Amellett pedig semmieset« re sem szabad eleve visszautasítani azt, hogy a következő szovjet kongresszuson ennek az egész munkának az eredményeként esetleg visszafelé lépünk egyet, azaz a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségét csak katonai és diplomáciai tekintetben tartsuk fenn, minden más tekintetben visszaállítsuk az egyes népbiztosságok teljes önállóságát. Tekintetbe kell venni, hogy a népbiztosságok felaprózódását, a Moszkvát és más központokat illetően, a munka összhangjának hiányát eléggé pótolni lehet a párt tekintélyével, ha azt valamennyire is kielégítő körültekintéssel és részrehajlás nélkül alkalmazzák majd; az a kár, amely államunkra nézve a nemzeti apparátusok és az orosz apparátus egyesítésének hiányából háramolhatik, összehasonlíthatatlanul, mérhetetlenül kisebb annál a kárnál, amely egyébként származik nemcsak ránk, hanem az egész internacionálére is, és a közeljövőben, a mi nyomdokunkban a történelmi színpad előterére lépő Ázsia százmilliós népeire is. Megbocsáthatatlan opportunizmus volna, ha mi Kelet e fellépésének küszöbén, ébredésének kezdetén aláásnánk előtte tekintélyünket tulajdon nemzetiségeinkkel szemben elkövetett bármilyen csekély durvasággal és igazságtalansággal is. •Más dolog az, hogy szükség van az összefogásra a kapitalista világot védelmező nyugati imperialistákkal szemben. E tekintetben nem lehetnek kételyek, és mondanom sem kell, hogy feltétlenül helyeslem ezeket az intézkedéseket. Megint más dolog, amikor mi magunk kerülünk, mégha csak kis dolgokban is, imperialista viszonyba az elnyomott nemzetiségekkel, merőben aláásva ezzel egész elvi őszinteségünket s az imperializmus elleni harc általunk vitt egész elvi védelmét. Pedig a világtörténelem holnapja lesz az a nap, amikor véglegesen felébrednek az imperializmus által elnyomott, ébredező népek, s kezdetét v#szi a felszabadiátsukért vívott döntő, hosszas és súlyos harc. Lenin 1922. december 31. M. V. feljegyzése. t