Új Szó, 1956. augusztus (9. évfolyam, 213-243.szám)

1956-08-09 / 221. szám, csütörtök

Az egységes népművelési munka feltétele: a példás együttműködés K

e • evés város dicsekedhet annyi műkedvelői rendezvénnyel, mint Komárom. A járási népművelési otthon, a Csemadok, az üzemi klubok és a különféle tömegszervezetek színjátszó körei, együttesei gondoskodnak arról, hogy a közönség akkor se unatkozzék, ha a színház együttese vidéken játszik. Példás munkát végez a járási népművelési otthon a sok előadás szervezésében, megrendezésében — gondoltam, s azzal a céllal mentem a városba, hogy betekintést nyerjek e szerteágazó munka irányításába. A népművelési otthon két dolgozóját nagy munkában találtam. Az aratási-cséplési kampánnyal kapcsolatos röpiratokat és a helyi híradó anyagát szerkesztették. Amint beszédbe elegyedtem Vörös elvtárssal, az otthon igazgatójával, megtudtam, hogy Komáromban valóban nincsenek híjával a műsoroknak, sőt annyi van, hogy nemcsak követik, hanem néha még keresztezik is egymást. Kiderült, volt olyan eset is, hogy a népművelési otthon rendezvényét el kellett halasztani más műsor miatt. Bajt éreztem az egységes irányítás és a tömegszervezetekkel való együttműködés körül. S csakhamar megtudtam, hogy bizony nincs együttműködés, a kulturálL tevékenységet nem tervezik a szervezetek közösen a népművelési otthonnal. Minden műkedvelő csoport maga tervezi és szervezi előadását, s a népművelési otthon szintén halad a maga útján, ha ugyan ezt haladásnak lehet nevezni. Mert mondanom sem kell, hogy ez az út helytelen. A népművelési otthonok feladata az egységes népművelési munka megszervezése, biztosítása. Csak az a népművelési otthon haladhat jó irányban, amely erre fekteti a fősúlyt, nem szigetelődik el a kulturális szervezetektől, csoportoktői, hanem összefogja őket, tervszerűséget visz a város, sőt a járás kulturális életébe. Utam a járási nemzeti bizottság népművelési szakosztályára vezetett. Kíváncsi voltam, mi az oka a népművelési otthon ki nem elégítő munkájának. A népművelési felügyelőtől. Kvietok elvtárstól kaptam rá választ: Vörös elvtárssal van baj. Nem ért a szervezéshez, nincs benne önállóság, csak azt csinálja, amit megmondanak neki. S míg nem találnak helyette megfelelő embert, nem tudnak a bajon segíteni. E

zzel a dolog le is zárult volna, ha valamelyik nap újból Komáromba nem kerülök. Egy plakátot pillantottam meg, amely azt hirdette, hogy a Csemadok komáromi színjátszó-csoportja megismétli a Gül Baba előadását — a járási népművelési otthon rendezésében. Megszületett az együttműködés — örvendeztem. Schlár elvtárs a Csemadok járási titkára azonban léhűtött: nem a népművelési otthon, hanem a Csemadok rendezi meg az előadást, a járási népművelési otthon csak a nevét kölcsönzi, hogy a Csemadok ne fizessen adót. Mondja még valaki, hogy nincs itt együttműködés! Ez igazán nemes gesztus a népművelési otthontól! Igaz, hogy egész önzetlennek nem mondható. De hát könnyebb papíron együttműködni, nevet ajándékozni, m-nt a valóságban is vállalni egy darab szlnrehozatal'val, műszaki rendezésével járó munkát. A Csemadoknak látszólag "előnyös ez a megoldás, még sincsen megelégedve, ök nemcsak hajlandók a rendes együttműködésre, hanem egyenesen szükségesnek tartják. Szó esik a Párkányi Járási Népművelési Otthon és a Csemadok egyeségéről, mely szerint a Csemadok a népművelési otthon rendezésében tartott előadások bevételének 40 százalékát kapja, 60 százalék a népművelési otthoné: ebből fedezi a költségeket. — A komáromi Csemadok-csoport 20 százalékkal is megelégedne, csak átvenné a népművelési otthon az előadások szervezését, megrendezését — jelenti ki Schlár elvtárs. S mi az akadálya ennek? Ügy rudom, már meg is hívta egyszer a népművelési otthon vezetősége a kultúrcsoportok képviselőit az együttműködés megbeszélésére, de nem jelentek meg. S azóta? Nyugszik békén az ügy. A népművelési otthon vezetőségének, úgy látszik, sürgősebb dolga is van, mint valóra váltani azt a közmondást: „Ha Mohammed nem megy I hegyhez a hegy megy Mohammedhez." Mégis megkérdezem Schlár elvtárstól, miért nem vállalják ők a hegy ] szerepét, miért nem beszélnek ők i Vörös elvtárssal, ha szükségesnek ] tartják az együttműködést. 1 — Vele nem lehet beszélni, mert j soha sincs ideje — mondja. — Ö i mindig fut, szalad. Az ilyen ügyeket j különben sem ő intézi, hanem a nép- < művelési szakosztály. Ügy látom, Vő- j rös elvtárs csak olyan „házi szolga" < ott. ! Ezek a szavak látszólag Kvietok ' elvtársnak Vörös elvtárs önállótlan- . ságáről mondott szavait igazolják, de ' arra is engedtek következtetni, hogy Schlár elvtárs ezt az önállótlanságot ; másképp látja. Felkerestem hát újra i Vörös elvtársat. Nehéz volt szólásra ] bírnom, de az elkeseredettség mégis- . csak kihozta belőle, ami a szívét ] nyomja. A

z elmúlt év szeptemberében ; lett az otthon igazgatója. • Természetesen járatlan volt még a ! dolgában, hiszen kezdő volt. Kissé 1 furcsán érezte magát, amikor elődje 1 azzal búcsúzott tőle, hogy kb. fél évig semmi baj sem lesz vele, de , aztán majd „ráülnek", ö már a negyedik igazgatója a népművelési ott- ' honnak. Egy évnél egy sem bírta tovább. 0 sem. Már beadta a lemondását Hogy miért? Azért mert valóban nem önálló. Először azért nem volt önálló, mert kezdő volt, most meg azért nem önálló, mert nem lehet az. A népművelési otthon igazgatójának teendőit a népművelési szakosztály végzi. Az dönt, szervez, intézkedik helyette,- ő csak a parancsokat kapja a részletkérdésekben. De azokat aztán sűrűn. Egyiket még végre sem hajtotta, már szól a telefon. Újabb feladat. Aztán a harmadik, negyedik.. Reggel fél héttől este hatig bent van, lót-fut, munkáját mégsem tudja megelégedésre elvégezni. Munkatársnője tavasszal megbetegedett, így jóidéig egyedül dolgozott. Csak pár héttel ezelőtt kapott segítséget. Hányszor volt a falvakon? Talán kétszer. Elromlott az autó, nem tud kimenni. Más kocsit nem kaptak. Tőlem tudja meg, hogy a Csemadok a népművelési othon neve alatt rendezi a Gül Babát. Nem lepőlik meg rajta. Hozzászokott már, hogy a népművelési szakosztály dolgozói döntenek olyan kérdésekben is, amelyekért ő a felelős. — Én csak ötödik kerék vagyok itt a szekérben — mondja lemondóan. Az otthon raktárában levő felszerelésért is ő a felelős, dé kulcsa nincs a raktárhoz. A kulcs a népművelési szakosztályon van. S ő nem is kezdeményez, nem szervez önállóan, hiszen úgy is azt kell tennie, amit parancsolnak, nem pedig amit jónak lát. IX étségtelen, szoros kapcsolatnak kell lenni a járási népművelési szakosztály és a népművelési otthon között. A szakosztály irányításával kell működnie az otthonnak. De ennek a kapcsolatnak közös megbeszéléseken és nem parancsokon kell alapulnia. Emellett, természetesen, a szervezésben a népművelési otthon igazgatójának is meg kell lennie a maga jogkörének és felelősségének. Helyes lett volha tehát, ha a szakosztály dolgozói kezdetben segítik, tanácsokkal látják el a járatlan igazgatót, viszont jogkörének kisajátításával, a népművelési szakosztály *s a népművelési otthon teljes eggyéolvasztásával sehogy sem érthetünk egyet. Mert valami ilyesféle van Komáromban. Hiszen a népművelési otthon titkárnője megbetegedése előtt nem is a népművelési otthonban, hanem — hely- j telenül — a szakosztályon dolgozott. : Meg vagyok róla győződve, hogy ! mind Olejčík, mind pedig Kvietok elvtárs a szívén viseli a kultúra : ügyét. Erre vall határtalan aktivitá- ; suk is. Arról sincs szó, hogy Vörös elvtárs hibátlanul dolgozott volna, ha nagyobb önállóságot biztosítanak neki. Hanem arról van szó, hogy ha Vörös elvtárs el is megy, ők ott maradnak, és tovább irányítják a kulturális tevékenységet. Mérjék fel tehát a helyzetet, s az eddigi tapasztalatokból okulva, olyan viszonyt teremtsenek a népművelési szakosztály és a népművelési otthon között, hogy az ne hátrányára, hanem előnyére váljék a népművelés ügyének. Ha ez így lesz, > biztosak lehetnek afelől, hogy egy év . múlva nem kell hatodik igazgatót keresniök, s a népművelési otthon és a kultúresoportok között is létrejön a kívánatos együttműködés. Jakab István i (Második folytatás) Egy jó hónap múlva történt, amikor á fiatalok már egybekeltek, hogy Jóska megszólította az apósát. De Kocsis nem válaszolt. Átnézett rajta, mint az üvegen. Azóta is úgy vannak, mint az ismeretlenek, mint az idegenek. Nehéz sóhaj tört fel a vincellér melléből. Szeme sarka mintha nedvesebb volna a szokottnál, s gondolatai tovább emésztik, tovább keserítik a lelkét. Áldott állapotban van a lánya. Ki tudja, talán ma, holnap, egy hét, vagy kettő múlva kisunoka lesz!? Meg se láthatja, karjába se kaphatja ... — Hát miért éltem!? Miért neveltem a lányom, miért tettem éjt nappallá, miért gürcöltem, miért szereztem!? Kinek, minek!? Jó szót se kapok, sen', kinek sem kellek... csak élek, mint erdőben a fa, hogy egyszer a nagykaszás derékon törjön, elragadjon és a földbe taposson... Hej élet, élet!... — Nagy össze-visszaságban kúszálódnak a gondolatai, s mintha valami láthatatlan kéz sötét, mély verembe rántaná, ahonnan nem tud, nem bír kimászni, mert olyan sima a fala, mint az üveg. \ Feláll. Nyújtogatja, ropogtatja zsibi badt tagjait és az országútra téved • a pillantása. S az úton a pincemester [ vászonsátras hintaját látja közeledni. Megelevenedik és az irodába siet. [ Keltegéti Tormást, aki jóízűen horkol, i csak úgy trombitál a gégéje. ! Tormás ijedten felül és bambán néz • Kocsisra. ; — Gyün a pincemester! ! Tormás gyorsan legurul a priccsről, , megigazítja a pokrócot és mindketten 1 a présházba sietnek. Buzgón kalapál| nak. A nagykádak abroncsait igazgat. ják, hogy tétlenül ne kapja őket a 1 pincemester. . A pincemester úr fiatalosan, fürgén ' lép le a hintórói, pedig már a hatodik ; X felé halad. Középtermetű, kerek, Í

rózsás arcú, élénk szemjárású öreg uracska. így ránézve senki se hinné, j hogy milyen méreg tud feszülni ebben ! a jóságos arcú emberkében, í Pistának, a kocsisnak kiadja a pai rancsot, hogy a lovakkal álljon a fé> szer alá és csutakolja meg őket szá| razra. Ekkor lépnek ki a vincellérek t és alázatosan köszönnek. • — Tik is odabent kalapálgattok — i szólt rájuk a pincemester — ... nem • hogy a napocskát csalnátok elő ... [ — Tekintetét körbe-körbe hordozza, s t a szőlő cudar állapota ingattatja vele \ a fejét. [ — Hiszen, ha egy szakajtőkosár ku»koricával ki lehetne csalni!... Dehát j nem disznó az tekintetes uram — j feleli Tormás huncutkodva, hogy egy *kicsit felvidítsa az urat. | — Gyalázatosan néz ki — mormolja , az orra alatt az úr —, dehát nálunk ( se különb. } Ugyanis a pincemester egy tíz kiilométerrel távolabbi faluban lakik. < Bemennek az irodába. } — Péter! Hozhatnál egy kancsó bort , — és táskájából nagy, ormótlan kul> csokat vesz elő. — Milyet hozzak, tekintetes uram? — Leánykát. — Igenis. Kocsis Péter elmegy. Csikordulnak a kulcsok a nehéz tölgyfa-ajtó zárjában. Aztán a kádak mögé készített • demizsont gyorsan megereszti és i visszateszi a rejtekhelyére. Megeresz: ti a kancsót is, és visszaviszi az iro; dába. ! A pincemester úr iszogat. Küld ki 1 a kocsisnak is meg a vincelléreket is ; kínálja. I Ereszkedik a beszéd fonäla, s a sző| lő köré tekeredik. A szőlő köré, mert ' az a ma, a holnap, a jövő... Az ád • kenyeret, az az élet alapja. A pince| mester adja a parancsot, hogy mihelyt ' az idő jórafordul, meg kell kezdeni a 1 munkát. Hogy minden épkézláb em\ bert meg kell mozgatni a faluban, . mert amit az idő mulasztatott, azt be • kell hozni, ha törik, ha szakad. ; — És az embereket nem kímélni... ; — Azt már csak tessék ránk bízni | — mondja Tormás magabiztos fölény! nyel. — Tudjuk mink annak a mód• ját... [ — Az is annalt a rendje ... Az ügyes , vincellér úgy csavar az embereken, • hogy észre se veszik és este mégis \ botlogva húzzák magukat haza a fá!radságtól.. s — Tetszik tudni, ha az előkapás behajint egy-két gebrével a csingerből. úgy vágja, hogy még az ég is szikrázik bele ... A többiek meg csak tekingélnek két oldalra, hogy mi lelte azt a marhát. Oszt el nem maradhat egy se, mert én meg biztatgatom az égi szentekkel... A pincemester vigyorog, tetszik neki a dolog. Vigyorog az apró vincellér is. Kocsis Péter csak illendőségből teszi, mert ö igazán utálja az ilyen módszereket. — Péter, hozz még egy kancsóval... de az opportóből!... Péter kapja a kancsót és indul, közben összevillan a két vincellér szeme és szélesre húzódik a szája. — István!... Te meg legurulhatnál a faluba... — Igenis! — kapja össze magát katonásan az apró emberke és huncut ízzel ropogtatja a szavakat. — Szóljak a Margitnak!?... A pincemester nem szól, csak bólint és apró mosolyt röppent az ember után: — De katonásan, István!... Nem nagyon érek rá!... Tormás István kuncog a bajsza alatt és elviharzik. A pincemester úr szivarra gyújt. Nagy füstpamacsok köpödnek a szája sarkából. Majd szétfolynak, elnyúlnak a pamacsok és úgy tűnik, mintha habkönnyű fátyol lebegne a levegőben. Nem is ég egészen végig a szivar, jön a Margit mezítlábasán, egy-szál ruhában. Tüzesszemü, erőskötésü teremtés. Barna arcbőrén átsüt, rózsákba szökken a vére. Testének ringása, minden moccanása átüt a ruháján és dús, sötét haja kontyba csavarva ül a tarkóján. Se nem lány, se nem asszony, azaz... mégis az, mert két gyereke van. Kettő, de apjuk nincs, legalább is hivatalosan nincs. Az is úgy történt, hogy szép lány volt, de szegény, aztán aki neki tetszett, annak ő nem kellett, akinek meg ő tetszett, az neki nem kellett. Lett, amivé lett, neveli a két gyerekét, ahogy tudja, keres rájuk, ahogy tud: így is, úgy is... — Jónapot kívánok! — köszön és alázatos mosolyt villant a pincemesterre. De a pincemester nem szól, csak bólogat és mosolyog a szeme, mindene ... Ügy érzi, hogy napfény szökött az irodába, hogy gyémántcsillag pottyant le az égből és olyan tüzet villogtat felé, hogy majd elolvad benne... — Az abroncsok nem potyognak le a kádakról!? — fordul az ott ténfergő vincellérekhez. , A vincellérek értnek a szóból és elkotródnak. Margit, pedig leül, s önt magának egy pohárral. A teli poharat szájához emeli és üresen koppan az asztal lapján. Üjra tölti. — Margit, Margit! — ingatja fejét az űr. — Szemtelen vagy ... kínálásra se vársz ... Csilingelő nevetés buggyan Margitból, fejét lehajtja és úgy sunyít felfelé az úrra: — És én kínálom magam!?. í š (Lőrincz Gyula r a zai) — Jó, jó fiam... az más, sg. egészen más... — dörmög az öreg úr tettetett haraggal és az asztalon átnyúlva Margit mellét simogatja. — Nos, mi újság a faluban? —Nincs semmi... csend van. Az emberek káromkodnak, hogy mindig esik az eső... az asszonyok meg pletykálnak. Bizony pletykálnak — ismétli és ravaszul lesi az úr arcát. — Aztán mit pletykálnak? — Ezt is, azt is.,, sok mindent..

t meg ... — Meg? — Meghogy a tekintetes, úrnak ott-* hon is van ... — Micsoda, te!?... — Micsoda ">.... hát szeretője ... — Szeretőm! ? — kacag egy nagyot a pincemester és olyan felemelően jó érzés fut szét benne, hogy majd kibuggyan a könnye örömében. — Lám, érek én még valamit, ha egyszer féltenek! — No, igyál, ha jól esik! — Szomjas vagyok. Paprikáskrumpli volt az ebéd, arra csúszik... — és iszik. — Hát csak igyál! — bíztatja az űr, majd az ajtóhoz lép és kikiált: — Péter!... Gyere csak!... — Itt vagyok, tekintetes úr. — A ... Margitnak írd be a mai napot! ... — Igenis!... — Elmehetsz! — Az ajtót becsukja, s a kulcs fordul a zárban: — Milyen ember vagyok én, Margitkám!? Az asszony hátraveti a fejét, szemét félig lehúnyja, úgy leheli a pincemester felé megejtő melegséggel a szót: — Aranyos ... Estefelé eláll az eső. Délkeleti szél kerekedik, ami szétcibálja és tovaseprűzi a fellegeket. Már derülten, kékesen csillog az égbolt fele, s a leáldozásra készülő napocska végigcsókolja a földet. Kell ez a csók embernek, állatnak, határnak, mindennek. Megmozdul a falu, mintha újjászületne. Jönnek-mennek az emberek, az asszonyok csoportokba verődve tárgyalnak. A házak előtti árkok vizében vígan lubickálnak a kacsák, libák. A kutyák is előbújnak vackaikból és játékosan marják egymást a házak előtt. Megszólalnak az ég madarai, dicsérik, áldják a napot. Templomtornyán a gólya éktelen kelepelésbe kezd. mintha megannyi ellenség közeledne. Aztán hosszú csőrével feltúrja a tollát és szárigatja. — Talán jórafordul! — Csak nem esik tán örökké! — Lesz itt jő idő még bele is unhatunk. így kémlelik az emberek az eget és munkaláz keríti hatalmába valamenynyit. A két vincellér is nyakába veszi a falut. Minden ajtón bekopognak, ahol munkásra lehet számítani: — Holnapután, ha nem esik! De a majori munkásgazda is járja a falut, mert oda is kell a munkás. Kell, mint éhezőnek a falat kenyér. — No. majd lesz itt nemulass! Majd hajtják a népet, hogy belegörbül, mert a késést be kell hozni, ha törik, ha szakad! 3. Már csiflagok remegnek a nagy boltozaton, mire Kocsis Péter hazaér. Nyitja az ajtót és megdermed a küszöbön. Megdermed és fordulna viszsza, meg nem is. Jóskát, a vejét látja ott ülni. Aztán mégis beteszi az ajtót és belép. Mormogva fogadja a köszönést, de se istenhozott, se kézfogás. Kocsisné arcán szorongás ül örömmel vegyest, Szorong, mert attól tart, hogy az ura valami bolondot talál csinálni és örül, mert a Jóska olyan hírt hozott, aminek örülni lehet. Kocsis pedig nagy mogorván az asztalhoz ül, hogy kielégítse korgó gyomrát. (Folytatjuk.) OJ SZÓ J956. augusztus 8.